fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Afrika frankofón írói 4. - A rabszolganő szabadsága

2009.04.09. 07:50 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: afrika ajánló folyóirat recenzió szolidaritás világirodalom afrikai irodalom lángh júlia

Egy éven át ott éltem a közelben, és semmit nem tudtam a létező rabszolgatartásról.
Ali Zada a nigeri történet helyszínét Dzsasszantának nevezi: ez a szó dzserma nyelven (a dzsermák a hauszák után a második legnagyobb népcsoport Nigerben) azt jelenti: förtelmes, gyalázatos.
Az. És ijesztő, és szégyenletes. - Lánh Júlia Ali Zada kötetéről.



Lángh Júlia:
A rabszolganő szabadsága – Igaz történet 2004-ből


Ali Zada: A rabszolganő útja (La marche de l’esclave, Paris, 2007)

Egy éven át ott éltem a közelben, és semmit nem tudtam a létező rabszolgatartásról.
Ali Zada a nigeri történet helyszínét Dzsasszantának nevezi: ez a szó dzserma nyelven (a dzsermák a hauszák után a második legnagyobb népcsoport Nigerben) azt jelenti: förtelmes, gyalázatos.
Az. És ijesztő, és szégyenletes.
A 2007-ben megjelent könyvecskét szerzője Aszmau, a nigeri Madaoua járás egyik falvában élt fiatal nő emlékének ajánlja, aki 2004-ben áldozata lett a rabszolgatartás kegyetlenségének.
A szégyent személyesen átérzem.
Tíz évvel korábban ott laktam egy évig a Madaouával szomszédos Illéla járás hasonnevű falujában, mintegy száz kilométerre attól a helytől, amelyet nem véletlenül nevez dzsasszantának a szerző. Sok emberrel beszélgettem, sok mindenről hallottam, de az, hogy a közelünkben a legkegyetlenebb rabszolgatartás folyik, soha föl nem merült. Pedig bizonyára tudtak róla.


Az Anti-Slavery International nemzetközi szervezet legkevesebb 40 ezerre becsüli a rabszolgák számát Nigerben. A Timidria (jelentése: szolidaritás, testvériség) nevű nigeri rabszolgaság-ellenes civil szervezet 2003-as felmérése az országban több, mint 800 ezer rabszolga létezését valószínűsítette. A nigeri kormány, amely szerint nincsenek rabszolgák az országban, civil szervezetek nyomására 2007 októberében bejelentette, hogy elindított egy kutatást e tárgyban. Az eredményt azóta sem publikálták.


De nézzük a történetet, amelyben csak a hely neve költői kitalálás, minden más, sajnos, való igaz.
„Dzsasszanta, a kis mezőváros asszonyai minden napjuk első felét azzal töltik, hogy ellátják vízzel a családjukat. A víz valójában sárgásvörös, zavaros lé, amelyet a nők vödörben visznek a fejükön, állandó körforgásban a kút és otthonuk között, míg meg nem töltik a lakókunyhójuk falánál sorakozó nagy agyagkorsókat.”
Aszmau befejezte a vízhordást asszonyának, már csak saját családját kell ellátnia, amikor találkozik egy vándorárussal.
„A kerekes pult roskadozott a csecsebecséktől. Kisebb elektronikus árucikkek, fantáziadús bizsuk, kozmetikumok fekete bőr karbantartására, gyerekruhák, mindenféle mütyűrök, játékok, kisebb szerszámok – minden, ami hiánycikk a rosszul ellátott afrikai falvakban.”
A fiatalasszony bámulja ezt a csillogást, mintha Ali baba barlangja nyílt volna meg előtte. Venni akar valamit a kislányának, akitől játszópajtása pár hónappal korábban ismét elszedte a játékát, ahogy ez rendszeresen elő szokott fordulni. Aszmau tanulmányozza a babákat, alkudozik. Kiválaszt egy olcsó darabot Mariamának, aki már régóta könyörög új babáért. A nő minden tartalék pénzét odaadja érte az árusnak.


Boltban vett játék az afrikai falvakban nem, vagy alig ismert fogalom. A kisfiúk a szemétből összekotort rongydarabokból labdát kötözgetnek össze, drótdarabokból autóvázat hajlítgatnak; láttam néha egész kis remekműveket. A kislányok a rongydarabokat két kis ágból összeillesztett keresztre aggatják, az a baba, boldogan a hátukra kötik, ahogy az asszonyok viszik a legkisebb gyereküket.


A fiatal Aszmau férje korai halála óta kislányával és anyjával együtt egy kis viskóban lakik, a járás főnökének a háza mögött. Házi rabszolgaként a gazda egyik feleségének szolgálatában áll: hordja neki a vizet, cipeli a gyerekeit a hátán, kimossa szennyes ruháit és elmossa edényeit, töri a kölest, főzi az ételt. Emellett a férj rendelkezésére is kell állnia, amikor a férfi vágyai így kívánják.
Mariama el van ragadtatva az új babától, de alig kezd játszani vele, jön a kis játszótárs, Száda, elszedi tőle, és elfut a zsákmánnyal. Száda Umaru hercegnek, a járási hagyományos főnök legidősebb fiának a kislánya.
Mariama a földre veti magát, kétségbeesetten zokog. Az anya megelégeli ezt a gyakran ismétlődő jelenetet, megpróbálja szép szóval visszaszerezni a játékot, és amikor Száda többszöri rábeszélésre sem hajlandó visszaadni a babát, kitépi a kezéből. Az öregasszony, aki mindvégig némán hajolt a munkája fölé – pálmalevelekből szőnyeget, kosarat fon –, aggodalmasan megjegyzi lányának, hogy ebből baj lesz.
Lesz is.
Száda üvöltésére megjelenik Umaru herceg – addigra Aszmau már visszament a kútra –, kirángatja a babát Mariama kezéből és a lányának adja.
„Az öregasszony úgy tesz, mintha semmit sem látna, bezárkózik a lemondó hallgatásba, ami az egész élete volt. Saját vélemény, saját javak, saját személyiség nélküli élet. Olyan élet, amelyben mindvégig igent mondott a legesztelenebb ötletekre is, amelyeket szeszélyes hercegek parancsoltak, akiket kiskorukban a hátán cipelt, hogy anyjukat megkímélje ettől a rabszolgáknak való tehertől.”
Umaru herceg elindul a kútra, hogy elkapja a rabszolganőt, aki megsértette a szabályokat. Útközben dúl-fúl.
„A régi időkre gondolt, amikor, még egészen fiatal korában, bármit meg lehetett tenni a rabszolgákkal... Akkor kezdett elromlani a dolog, amikor mindenféle értelmiségiek belepiszkáltak. Emberi jogok, szabadság meg demokrácia nevében ezek az arcátlanok és fehér szövetségeseik azt állították, hogy le kell rombolni az ősidők óta meglévő gyakorlatot. Az ő szentségtörő beszédeik adtak ötleteket ennek a rabszolganőnek, akinek a pimaszságát feleségei már sokszor panaszolták neki.”
Ekként méltatlankodva magában, közeledik a kúthoz. Ennél keserűbb kút-leírást nem ismerek az afrikai irodalomban.
„Ezen a tájon a kút az a pont, amely köré naponta összegyűlnek a nyomorultak, azaz a rabszolgák és mindazok, akiknek nincs rabszolgájuk, hogy helyettük hordaná a vizet. A kút az a hely, amelyet a nők a legjobban gyűlölnek, mert épp csak befejezték a robotot, másnap újra kell kezdeni, mert a vízhordás tönkreteszi a kezet, összetöri a hátat, leapasztja a testet, kiszívja az ifjúságot és szertefoszlatja a reményeket. Mindenki, aki a kútra jár, legyen rabszolga, szabad vagy nemes, itt megbánja, hogy él, gyűlöli az embereket, okád az életre, utálja a világot, és magában becsméreli rabszolga- vagy szegényember-sorsát. Dzsasszantában mindenkinek az a leghőbb vágyálma, hogy ne kelljen többé vizet hordania.”


Afrika-szerte mindenütt a nők feladata a család vizéről gondoskodni. Nem egyszer nagy távolságról hordják a vizet, a munkába bevonják a kislányokat is. Sok nő azért nem tud írni-olvasni, mert gyerekkorában vizet kellett hordania a családnak; föl sem merült senkiben, hogy vízhordás helyett a kislány iskolába járjon. (Meg minek is járt volna, mire szolgál az neki?!...)


Ez a nagyúr, Umaru herceg, még soha nem ment el a kúthoz. De most döngő léptekkel sietett oda az út közepén, dühödt arckifejezése semmi jót nem ígért. Mögötte szaladt rémülten az öregasszony és a kislány. Körben a nők bámultak. Aszmau állt és nézte, ahogy a férfi közeledik hozzá.
„Nem jött-e már el az ideje, megértetni Umaruval, a bősz herceggel, hogy egy baba csak néhány pénzdarabba kerül, és hogy Szádának örömet lehet okozni úgy is, hogy ha azzal nem ártunk Mariamának? Hogy ez a gőgős herceg, akinek hatalmas birtoka van, rabszolgákkal, jószággal tele, igazán vehetne saját maga a kislányának egy babát?”
Először történt, hogy egy engedetlen rabszolga ügye a kisváros nyilvánossága elé került. Umaru nem habozott, olyan órási pofont kevert le a fiatal nőnek – híres volt a pofonjairól –, hogy az, fején a vödörrel, messzire repülve elterült a földön. Halálos csend lett. Umaru mutatóujját a földön fekvő asszonyra szegezte:
„Aszmau, emlékeztetlek, hogy te, az anyád, a lányod és az ő babája, mind az én tulajdonom vagytok. Honnan vetted magadnak a bátorságot, hogy elvedd a lányomtól a babát? Ne kezdd újra az efféle szemtelenséget, különben te, anyád és lányod megismeritek a szigoromat.”
Umaru ezzel sarkonfordult, elment, a földön heverő Aszmauhoz csak a kislánya szaladt oda. A nők mindössze annyit mondtak egymás közt: de hát a gazdája. Mintha természetesnek, mondhatni jogosnak tartanák, ami történt
Amikor az alázatban megöregedett anya szemrehányást tett Aszmaunak, amiért szembeszállt az urak akaratával, Aszmau kihúzta magát: „Ettől a naptól fogva senki nem fog engem rabszolgának tekinteni!”
És elindult az úton, a nők néma sorfala között. Ömlöttek a könnyei, de átszellemülten ment, látta célját: a szabadságot. Végre megtalálta élete értelmét.
Két nővérét még régen, serdülőkorukban elrabolták és eladták. Özvegy anyja magába roskadt. Soha nem beszélt. Rabszolga családokban nincs beszélgetés: felesleges elmondani a gyereknek, mi vár rá.
„Férj és feleség, apa és fia, anya és lánya csak annyit szólt egymáshoz, amennyi a hétköznapokhoz szükséges. Senki nem mesélt senkinek semmit, mindenki a saját tapasztalatából, a saját szívével, lelkével és testével fedezte föl a dzsasszantai rabszolga-élet leírhatatlan valóságát.”
Aszmau a véletlennek köszönhette, hogy iskolába járhatott: a helyi tanító, akinek az osztályában nem volt meg a kötelező létszám, Umaru hercegtől „kölcsönkérte” a rabszolga kislányt, hogy majd visszaadja, ha kell. Aszmaut osztálytársai megvetették, mert rabszolga. Ki se járhatta az általánost, gazdája kivette az iskolából és hozzáadta egy másik rabszolgához, akinek némán kellett tűrnie, ha feleségét elvitték éjszakára, hogy a gazda férfivendégeinek a rendelkezésére álljon.
Aszmau ment tovább az úton, és emlékezett.
Azt tanulta az iskolában, hogy a rabszolgatartás igazságtalan volt, hogy az egész emberiség elutasítja, hogy minden ember egyenlőnek születik. De akkor Dzsasszantában miért nem változik semmi?
„Mit tesznek azok az emberek, akik autókon járták a vidéket és emberi jogokat, szabadságot és demokráciát ígértek? Hol vagytok hát, illúzió-árusok, akik Aszmaut méltósággal, egyenlőséggel és emberi jogokkal kecsegtettétek? Hol vagytok, poitikusok, akik a választási kampányban Aszmaunak szabad választást ígértetek a sorsuk fölött szabadon rendelkező emberek társadalmában?”
Aszmau ment tovább a kúthoz vezető úton, méltósággal és határozottan.
„Nem fogják többé ellopni tőle a szabadságát, a testét, a lelkét, a személyiségét és az eszét. Ebben a diadalmas menetben most elveszi magának a szabadságot, amelyet a társadalom és az élet nem tudott neki megadni, elveszi magának és megőrzi örökre.”
Aszmau monológja olyan harcos és diadalmas, mint egy szabadságharcos ódája a szabadsághoz, a győzelem küszöbén. Közben villanóképekben áttekinti az életét: sértések, köpések, pofonok a kigúnyolt rabszolgagyereknek, verés, robotmunka, koplaltatás, megerőszakolás, megalázás a felnőtt nőnek.
„Aszmau ekkor már szabad volt, szabad, mint a fúvó szél. A jövő felé menetelt így, amelynek kapuit ki akarta tárni a lánya előtt, hogy ő majd ugyanolyan nő lehessen, mint kortársai, olyan nő, aki maga választja meg az életét, aki belenéz más nők szemébe és úgy méri magát hozzájuk, hogy egyetlen mércéje az emberi érték.”
Mintha Aszmau menetelése a szabadság felé jeladás lenne Dzsasszanta leányainak, hogy változtassanak életükön.
„Aszmau minden lépésével összetört egy szemet a láncon, amely rabságban tartotta. Szinte hallotta, ahogy a láncszemek egymás után lepattannak, és lépésről lépésre könnyebbnek érezte magát.”
És mint egy tüntetés jelmondatai, jöttek egymás után a néma kiáltások:
„...elég abból a rendszerből, amely elrabolta családfáját, múltját, jelenét, személyi méltóságát, egész életét. Elég a gyalázatos rendszerből, amely megengedi, hogy egy férfi nyilvánosan bántalmazzon egy nőt. Elég a rabszolgákból, akik gyávaságból és félelemből beletörődnek, és elfogadják, hogy rabszolgák.”
Már úgy ment a homokos úton, csurgó könnyekkel, a kút felé, mint egy forradalmi vezér.
„Légy átkozott, Dzsasszanta hercege, a pokol ne legyen elegendő, hogy megbűnhődj bűneidért, vessen ki undorral bugyraiból, tagadjon meg téged még maga az Ördög is. Légy átkozott, Dzsasszanta hercege, te, aki gőgödben megütöttél egy szerencsétlen vízhordó asszonyt, te, aki már rég elvetted minden szépségét, fiatalságát és női reményét...”
És ment tovább az úton, átkokat szórva a gyáva és alázatos városra is, ahol senki nem kelt ki az igazságtalanság és a gonosz ellen.
„Tudja meg Dzsasszanta, hogy a büszkeség sosem hal ki az emberi lényből, és tudja meg, hogy mindenütt, ahol a férfiak elbuktak a becsület dolgában, ott mindig a nők vitték tovább a fáklyát.”
Aszmau odaért a kúthoz. A nők félrehúzódtak, azt hitték, pótolni akarja a vödör vizet, amit az úr pofonja levert a fejéről.
„Aszmau megállt, amikor nekiütközött a kút beton peremének, ahogy egy vak megy neki a falnak. Habozás nélkül, nem szólva senkihez egy szót sem, kicsit följebb húzta kendőszoknyája alját, hogy a lábát át tudja vetni a káván, és hagyta, hogy teste belezuhanjon a mélységbe.”
A kővé dermedt tömeg hallotta, ahogy a test zuhanás közben hol az egyik, hol a másik oldalfalhoz csapódott, aztán egy óriási csobbanás, a víz a kútkáváig felfröccsent. A kis Mariama majdnem utána ugrott, az utolsó pillanatban kapták el.
Mihelyt Omaru meghallotta a hírt, parancsot adott, hogy azonnal adjanak el néhány állatot a piacon. Másnap elment a csendőrségre. Az olvasó kitalálhatja, hogy a jószág eladásából származó pénzt vitte a zsebében.
„Néhány perccel azután, hogy belépett, máris látták kilépni egy tiszt kíséretében: tréfálkozva beszélgettek, aztán szélesen mosolyogva, kézfogással búcsúztak.
Aszmau, a lázadó, máris feledésbe merült...”



Ali Zada tanár, újságíró, külkereskedelmi tanácsadó. Első könyve, „Ádám és Éva”, egy rövidéletű nigeri kiadónál jelent meg: humoros szerelmi háromszög formájában tárgyalja, hogyan kísértette meg a Sátán az első emberpárt – írja róla az egyetlenegy, interneten elérhető ismertető. Második könyve, „A rabszolganő útja”, a párizsi L’Harmattannál jelent meg, és megérdemelt visszhangot kapott.
Keletkezési körülményeiről semmit sem sikerült megtudnom. A jelek szerint a szerző jól ismerte a helyszínt és a szereplőket. Talán azért képzelte a lány utolsó gondolatait szárnyaló szabadságvágynak, mert az asszonyokban, akik látták a vonulását, ilyen benyomást keltett. Kár, hogy Aszmau monológjában Ali Zada nem merte vállalni, hogy a nő nevében, első személyben beszéljen, megmaradt a harmadik személyű ábrázolásban. De amikor az átkot mondja, mégis Aszmau hangját halljuk. Viszont például az „elég”-sorozatban (sokkal hosszabb, mint az itt idézett), már egy férfi beszél, egy elkötelezett újságíró. Akitől nagy tett volt, hogy megírta és nyilvánosságra hozta ezt a könyvet, ő ezzel megtette, amit a becsület megkíván. Minél több jogsértés kerül nyilvánosságra, annál inkább van rá esély, hogy változtatni lehet a gyalázatos állapotokon. Ez minden országra érvényes.



******


Néhány adalék a mai rabszolgatartásról

A könyv nem beszél arról, hogyan lett Aszmau rabszolga. A témával foglalkozó cikkekből és jelentésekből az derül ki, hogy akik ma is rabszolgaként kénytelenek élni – afrikai és arab országokban –, azokat vagy egyszerűen elrabolták és eladták (legtöbbször a könnyebben elkapható gyerekeket), vagy eleve rabszolgaként tartott családba születtek. Megszökni csak a férfiak tudnak, ha tudnak; a nők, mivel gyerekeik vannak, nem vállalkozhatnak erre.
Nigerben a függetlenség évében, 1960-ban hivatalosan eltörölték a rabszolgatartást, de ennek nem sok hatása volt a való életre. Az első olyan nigeri törvényt, amely tiltja a rabszolgatartást (10-30 év börtönnel bünteti), és módot nyújt arra, hogy a rabszolgák megvédjék magukat gazdájukkal szemben, Aszmau halála előtt egy évvel, 2003 májusában szavazta meg a nigeri nemzetgyűlés. Egy év nyilvánvalóan nem elég, sejtjük, hogy még egy emberöltő sem, mélyen gyökerezett ősi hagyományok megváltoztatására. A Niamey-ban hozott törvény híre, ha el is jutott Madaoua megyébe, Omaru herceghez, a rabszolgatartó nagyúr bizonyára fütyült rá. A hagyományos főnökségek (chefferies) a nigeri közvélemény tudomása szerint mélyen összefonódtak az állami szervezetekkel, „gyáva és bevallhatatlan érdekek kölcsönös egyensúlyáért”, ahogy Ali Zada is mondja Aszmau monológjában.


Chefferies: a hagyományos főnökségek alkották a gyarmatosítás előtti afrikai társadalmak szerkezetét. Ezeknek a patriarchális mini-államoknak a vezetőjét királynak hívták. A király rangját és hatalmát emelte rabszolgáinak népesebb száma. A franciák (akik tiltották a rabszolgatartást) a gyarmatok modernizálása során az európai típusú államszerkezet kialakításakor hamar rájöttek, hogy nem szétrombolni kell az amúgy is szívós hagyományos szerkezetet, hanem a központi hatalom erősítése érdekében támaszkodni rá. Később a független államok is ezt tették, a hagyományos főnökök lojalitását megvásárolva mindenféle, többé vagy kevésbé legális kedvezménnyel. Ezeknek a helyi főnököknek, akiket gyakran ma is királynak hívnak, óriási tekintélyük van a nép körében.


Aszmau története kapcsán keresgélve a hálón, a következő hírre bukkantam: Illéla, az én Illélám helyi főnökének egyik fia publikált egy könyvet a rabszolgaságról! 2005-ben jelent meg Párizsban, „Megtört tabu” címen. Az ismertetések csak annyit mondanak, hogy Musztafa Kádi Umani jól ismeri a témát, lévén egy hagyományosan rabszolgákat tartó királyi familia fia. Anyja az ő szívós kérésére engedte szabadon rabszolgáit. Azért írta meg a könyvet, megtörve a tabukat, hogy segítsen megszüntetni az országban ezt a megalázó hagyományt.
Istenem, Illéla, az ártatlanságban töltött esztendő! Ezek szerint a nyitott, érdeklődő öregúr, El Kádi Umani, az illélai király, akinél óvodásaimmal együtt tiszteletemet tettem, ő is rabszolgatartó volt. Hosszan beszélgettünk mindenféléről, említette, hogy feleségeitől összesen huszonöt gyereke van. Derék, jóindulatú embernek látszott, nem hiszem, hogy úgy bánt volna a rabszolgáival, mint a dzsasszantai kényúr. De ha az ismertető csak Musztafa anyját emlegetí rabszolga-felszabadítóként, abból az következik, hogy a apja, a király és a többi feleség megmaradt az ősi szokás mellett.
2008. októberében egy bírósági ítélet kapcsán nemzetközi nyilvánosság elé került a nigeri rabszolgák sorsa, a Nouvel Observateur és a Guardian is írt róla.


Adidzsatou Mani Koraou


Adidzsatu Mani Koraut 12 éves korában egy tuareg rabszolgakereskedő 240 ezer afrikai frankért (366 euró) eladta egy hithű muzulmánnak Birni N’Konni közelében. (Zúdulnak rám a képek: kétszer is jártam, egy fétisisztát látogatva, Birni N’Koniban, a nigeri-nigériai határon.) Köztudomású, hogy a próféta csak négy feleséget engedélyez, és volt már négy ennek a hithű férfiúnak, viszont a Korán több pontján is olvasható engedély a rabszolganők használatára.


„Boldogok a hívők [...] akik szemérmükkel önmegtartóztatók, kivéve feleségeikkel vagy akiket jobbjuk birtokol, emiatt nem számolnak el.” (Korán 23:1-6.) Ha netán nem világos: a feleségek mellett a tulajdonukban lévő rabszolganőket szabadon élvezhetik, ezzel nem kell elszámolniuk Allah előtt. Másik példa, a 4. szúrában, az intés után, hogy a feleségekkel egyformán kell bánni: „...vagy elégedjetek meg azzal, ami rabszolganőt a jobbotok birtokol”.


Mani Korau kilenc évig élt rabságban, feladatköre ugyanolyan volt, mint Aszmaunak, ebből következően szült három gyereket, kettő életben is maradt. Forrásaim nem szólnak arról, hogyan szabadult ki, feltételezem, hogy civil szervezetek segítségével, mert rögtön bíróságra is vitték az ügyet. A volt rabszolganő első fokon nyert, másodfokon vesztett. El tudom képzelni azt a felsőbb bíróságot, amelyik szerint a rabszolgatartás nem rabszolgatartás... Ekkor fordultak nemzetközi fórumhoz: a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösségének bírósága 2008 októberében (ekkor hozott először ítéletet a rabszolgaság tárgykörében), kimondta, hogy a nigeri állam felelős: nem tartotta be nemzetközileg vállalt kötelezettségeit, nem védte meg állampolgárát a törvényileg tiltott praktikák ellen. És megítélt tíz millió afrikai frank kártérítést a lánynak.
Ez a bíróság börtönt nem osztogathat. De példamutató ítéletet hozott, értsen abból Mali, Burkina, Mauritánia, Csád – ahol a civil szervezetek közlése szerint szintén él még a rabszolgaság intézménye. És mi most csak Afrikát néztük.


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr371151493

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.