fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Edwidge Danticat: Vér és cukornád

2009.04.16. 10:15 | luckylany | Szólj hozzá!

Címkék: műhely folyóirat amerikai irodalom urbányi eszter

Befejezve a regényt úgy érzem magam, mint akinek nagy dózisban adtak sokkterápiát, pedig csak egy kis varázsgombára vágyott. Danticat regénye ugyanis egy merőben más Haitiről szól, mint amiről az útikönyvek írnak. Nincs itt semmiféle felhőtlen boldogság, békés környezet, vagy idilli légkör. Még egy árva fűszoknya se. – Urbányi Eszter írása Edwidge Danticat könyvéről.


Mikor a folyók vize pirosra váltott - Edwidge Danticat: Vér és cukornád


„Soha nem voltam naiv vagy vak. Tudtam.
Tudtam, hogy sokak halála közeleg.”


A közép-amerikai Hispaniola szigetének nyugati részét elfoglaló Haiti a Karib-térség gyöngyszeme ─ áll a turistacsalogató útikönyvekben. Máris fehérhomokos tengerpart, korallzátonyok, kristálytiszta víz, fűszoknyában riszáló, félmeztelen, kreol lányok és banánfák elevenednek meg képzeletemben. S noha sejtem, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, jóleső érzéssel tölt el a gondolat, hogy talán tényleg létezik valahol egy „földi paradicsom”. Így gyanútlanul veszem a kezembe Edwidge Danticat, a haiti születésű, Amerikában élő írónő regényét, arra számítva, hogy most majd végre jól kikapcsolódom és olvasok egy könnyed kis történetet némi romantikával fűszerezve a napfényes Haitiről, ezzel is ráhangolódva a közeledő nyárra.
Nem így lett. Befejezve a regényt úgy érzem magam, mint akinek nagy dózisban adtak sokkterápiát, pedig csak egy kis varázsgombára vágyott. Danticat regénye ugyanis egy merőben más Haitiről szól, mint amiről az útikönyvek írnak. Nincs itt semmiféle felhőtlen boldogság, békés környezet, vagy idilli légkör. Még egy árva fűszoknya se. A történelmi tényeken alapuló regény ennél jóval kiábrándítóbb képet mutat. A tömény valóság rettenete tárul elénk, ami a magyar olvasónak még akár némi megnyugvást is adhat afelől, hogy a balsors legalább nemcsak minket tép. Bennem azonban inkább az ötlött fel, hogy miképp lehet egy közösség múltjának traumájáról egy tragikuma ellenére is ennyire szép történetet írni. A választ nem tudom, de azt igen, hogy Danticatnak sikerült (bár saját bevallása szerint is ennek a művének a megírása volt eddig a legnagyobb kihívás írói pályáján). A regény megírásakor mindössze huszonkilenc éves írónő lebilincselő könyvet írt egy nemzeti traumáról, a múlt örökké kísértő árnyairól és az emberi barbárság határokat nem ismerő erejéről. Metsző éleslátással, ősi bölcsességgel és kíméletlen őszinteséggel beszél mindezekről lírai sodrású prózájában.
Vér és cukornád a regény címe, s bár a latin-amerikai szirup-horrorra hajazó cím részben előrevetíti a történet komor hangulatát, valójában köszönő viszonyban sincs az eredeti Farming the Bones, azaz Csontaratás címmel. A regény Danticat harmadik kötete, az Oprah könyvklubjába is beválogatott Lélegzet, szemek, emlékezet (Breath, Eyes, Memory, 1994) és a Nemzeti Könyvdíjra jelölt Krik? Krak! (1995) című elbeszéléskötet után. Még csak a húszas éveiben járt Danticat, amikor első művei megjelentek és egy csapásra meghozták számára a világhírnevet és a közönségsikert. Nemcsak az olvasók fogadták lelkesedéssel a „Haiti hangjának” titulált írónőt, de a kritika is elismerte tehetségét: 1996-ban a Granta folyóirat beválasztotta a húsz legjobb fiatal amerikai regényíró közé, a New York Times Magazine pedig a harminc legkreatívabb harminc év alatti művész közé sorolta. A Vér és cukornád – melyért átvehette az Amerikai Könyvdíjat – 1998-ban jelent meg. Két évvel később már kezünkbe foghattuk az Európánál megjelent magyar kiadást is Nagy Nóra fordításában.
A Vér és cukornád egy túlélő története. Egy lányé, aki túlélte Haiti történelmének legkegyetlenebb eseményét, az 1937-es dominikai mészárlást, melynek során a Haitivel szomszédos Dominikai Köztársaságban közel tizenötezer haiti vendégmunkást gyilkoltak le a felhergelt dominikaiak Rafael Trujillo diktátor parancsára. Az írónő több évet töltött az események felkutatásával, többször ellátogatott a helyszínre, és végül a két országot elválasztó, határ menti folyónál tett látogatás után döntött úgy, hogy megírja a könyvet. Ekkor szembesült azzal, hogy bár annakidején a menekülő haitiek ezrei fulladtak ebbe a folyóba, ma már semmi nem emlékeztet az egykor ott történtekre. „Úgy éreztem, mint aki egy hatalmas tömegsír tetején áll, mégsem láthatja a halottakat.” – meséli Danticat. A mészárlásról nem sokan tudnak, teszi hozzá, holott „ez is a haiti történelem és egyben a világtörténelem része. Írni róla annyit tesz, mint emlékezni rá.”
A regény azonban csak részben alapul történelmi tényekre. Részben azokra az anekdotákra, mesékre és legendákra épít, melyeket az írónő saját anyjától és nagyanyjától hallott gyerekkorában. A kollektív emlékezet őrizte, Paule Marshall fordulatával élve „konyhaköltészet” (kitchen poetry), azaz az anyákról lányokra szálló történetek szervesen épülnek a regénybe, olyan sajátos hangulatú regényvilágot teremtve, melyben történelem és folklór összefonódik, s melyben álom, valóság és képzelet szinte eggyé válik.
A történet elbeszélője Amabelle Désir, egy fiatal lány, aki maga is – Haiti születése ellenére – a sziget dominikai oldalán dolgozik egy jómódú család szobalányaként. Szerelme, Sébastien Onius a szomszédos cukornád-ültetvényen nádarató. Haiti vendégmunkásokként a sziget dominikai oldalán mindketten idegennek, kívülállónak számítanak. Ahogy egy helyen olvashatjuk: „- A mezei munkások elcsigázottságukban és dühükben néha azt mondják, elárvult nép vagyunk – mondta. – Hogy mi vagyunk a kozma a fazék alján. Azt mondják, egyes népek nem tartoznak sehova, és mi ilyenek vagyunk.” Ennek ellenére boldogan élik az egyszerű kisemberek dolgos mindennapjait, míg egy napon szörnyű eset töri meg nyugodt hétköznapjaik ritmusát. Egy másik haiti nádvágót, Joëlt elgázolja egy dominikai földbirtokos autómobilja (éppen azé, akinél Amabelle szolgál). A szerencsétlen eset további tragédiák sorát indítja el: először, mintha csak a sors büntetése lenne, a gázoló Señor Pico Duarte újszülött fia hal meg, akit alig pár nappal azelőtt Amabelle segített világra.
Hamarosan Amabelle élete is fenekestül felfordul. A környékbeliek ugyanis arról kezdenek beszélni, hogy a haitiak ellen hajtóvadászat indul. Amabelle először elképzelhetetlennek tartja, hogy a vérengzés igaz legyen: „Híresztelések, gondoltam. Mindig is voltak híresztelések háborúkról, területvitákról, arról, hogy a sziget egyik fele le akarja rohanni a másikat. Ez volt a mindenkori elnökök nagy látomása: maguknak akarták az egész szigetet.” A szóbeszéd azonban hamarosan valósággá válik, így a többi haiti vendégmunkással együtt Amabelle-nek is menekülnie kell. Otthagyni megszokott életét nem könnyű, hiszen már nyolc éves korától (mióta árva lett, mert szülei belefulladtak a határfolyóba) itt élt; a dominikai családot, akiknél szolgált szinte sajátjának tekintette, a házat pedig otthonának. S legfőképp azért, mert nem tudja hova meneküljön, nincs senkije és semmije Sebastienen kívül, akitől azonban menekülés közben elszakad, s aki, mint később kiderül, valószínűleg a vérengzés egyik áldozatává válik: „Soha nem akartam elmenekülni. Tudtam, mi folyik, de nem akartam elszökni. „Hova?” „Kihez?”, dübörgött a fejemben a kérdés. Merem állítani, hogy a meggyilkoltak közül sokan kérdezték maguktól hozzám hasonlóan: „Kihez?” Még akkor is, amikor haldokoltak, és a papok mormolták felettük a búcsúszertartás szövegét: „Járj békében.” De hova?” Menekülése során számtalan viszontagságon kell keresztülmennie, kis híján meghal, mikor Dajabonba érve, a város főterén megtámadják, és brutálisan megverik az ott élő dominikaiak. Végül azonban eléri a határ menti Massacre folyót, és sikerül átúsznia a túlpartra, ami már Haitihez tartozik. Élete hátralevő részét itt éli le egy másik túlélővel, mígnem egy napon úgy dönt, hogy visszatér Alegríába, egykori dominikai otthonába.
A történtek után Amabelle már nem tud teljes életet élni, mintha már nem hús-vér ember lenne, csak árnyéka egykori önmagának. A mészárlás olyannyira beivódott emlékezetébe, hogy sehogy sem tud szabadulni tőle, minden mozdulatát, tettét és gondolatát az átélt vérengzés élménye hatja át: „Szüntelen hallom a folyó súlyát. Recseg-ropog az emberi hangok alatt, akár fapalló a tonnányi sziklahegy alatt. A folyó kitátott szája mindenkit elnyel, aki belelép, férfit, nőt, gyereket, válogatás nélkül, mintha kővel lenne tele a hasuk.” Bármilyen borzalmas is Amabelle múltja, a mészárlás kitörölhetetlen emlékei élete végéig kísértik, s ez így van rendjén, sugallja Danticat, mert csak az emlékek, a túlélők és a hozzátartozók emlékei által maradhat fenn a múlt: „E múlt inkább tömör, mint légies; a mi történetünk olyan, mint a tanúságtételek, amelyek soha nem jutottak a békebíró vagy a Generalissimo fülébe. Sebastian Oniusnak hívják, és története olyan, mint az uszony nélküli hal, a beszegetlen ruha, a leesni képtelen csepp, a napsütésben árnyék nélküli test. Hiánya az én árnyékom; lélegzete az álmaim. Az új álmok pazarlásnak tűnnek, fölösleges bosszúságnak, túl terjedelmesnek a megmaradt szűk helyre. Mégis azt hiszem, szeretném mással megtölteni a fejemet, szeretnék új képeket találni a régi életre, kiszáradt folyókat, amiken átkelhetek, és igazi vízesésbarlangokat, amikbe napjában százszor is bekúszhatok.”
Mindenkinek megvan a maga története. A történet, amit továbbmesélhet a következő generációnak: „A mészárlás az egyetlen olyan tulajdonom, melyet továbbörökíthetek.”- mondja Amabelle. Indulat nélküli beszámolója a szerelmét elvesztő lány, a túlélésért küzdő menekült és a felejtésre képtelen asszony élő emlékezete. Amabelle emlékezik, de emlékei és élete egyre inkább összemosódnak képzeletében, a múlt egyre inkább a jelenbe csúszik, az álom pedig lassan valóság lesz, míg végül az elfelejthetetlen múlt kimerevített állóképpé nem válik, megállítva az idő forgását.

Urbányi Eszter


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr811151501

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.