fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Margit Patrícia Eszter – A zsidó menyasszony

2009.05.21. 07:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: műhely regény irodalom folyóirat önismeret

 

Dallos Saci romantikus kalandjai mellett legalább annyira a spirituális útkeresés története Margit Patrícia Eszter első regénye, A zsidó menyasszony. A 34 éves New Yorkban élő írónő bulikba, drogokba csömörlött főhősnőjét még az öngyilkosságba is belehajszolja, csak hogy megtisztulása annál magasztosabb legyen. A kabbala, a jóga, az utazás, az egészséges életmód, de még a szex és a művészet is mind-mind a megismerés egy-egy szűk ösvénye, melyek nemcsak Saci létének sarokkövei, a nagybetűs élet értelmére is rávilágíthatnak. A Bódis Kriszta szerkesztésében végső formát nyert regény a zsidó öntudat és a mai női szerepek dilemmáiról sem feledkezik meg, a szociológiai alaposságú korrajz olyan tabutémákat is feszeget, mint a homoszexualitás, a függőség vagy a terrorizmus. A könyv az idei könyvhét egyik újdonsága.



Sára története az 1990-es évek közepén kezdődik, a magyar zsidók nemzedékek óta asszimilálódni igyekvő családjairól, gyermekeiről, a holokauszt-túlélők harmadik nemzedékéről fest képet, akik csak a rendszerváltás utáni világban találhatnak vissza rég elfeledtnek hitt gyökereikhez. Saci baráti körének és családjának minden tagja más, gyakran meghökkentő utat jár be, így az sem véletlen, hogy ugyanazon kérdésekre mindenki máshol, másban keresi a választ. A Zsidó menyasszony hitelességét az adja, hogy szerzője maga is megélte, megéli a „haza találás” göröngyös útját.


Bár a regényben a fikció dominál, eredeti, hús-vér szereplők életeseményei is fókuszába kerülnek. „Aznap szerettem volna elmenni vele sétálni vagy beülni egyet sütizni a Béke szálló cukrászdájába, de ebből nem lett semmi, mert mire odaértem hozzá, ömleni kezdett az eső, és kizárt volt, hogy egy krémesért tönkretegye a frizuráját.”. Margit Patrícia Eszter ezeken a személyes szólamokon keresztül foglalkozik olyan témákkal, akár a találkozás, az út, a háború, a szexualitás, a család, a halál, melyek a keresés örök motívumában merülnek föl.


A három részre osztható regény fejlődésregényként is olvasható, mely a narrátor elbeszélő hangnemének, kifejezéseinek, meglátásainak mélyülésében is tetten érhető. Dallos Saci stílusa a szlengtől a választékos szóhasználat felé tolódik, melyet az időközben magáévá tett kabbalisztikus valóság-szemlélet és a mágikus realizmus mesés világa indukál. A zsidóság azt tartja, hogy addig ismétlődnek ugyanazok a helyzetek, míg az ember megfelelően meg nem oldja őket - Margit Patrícia Eszter romantikus regénye is e bölcsességre épít, a hasonló elemek addig ismétlődnek, míg Sára meg nem oldja legalább néhányukat.

A szerzőről

Margit Patrícia Eszter újságíró, szociológus és közösségi szervező. 1975-ben született Budapesten. Az ELTE szociológia és kommunikáció szakán végzett, majd a Columbia University Nemzetközi kapcsolatok és közigazgatás szakán szerzett diplomát. Ezzel egy időben a Columbia University kreatív írás szakán Woolridge Fellowship irodalmi ösztöndíjat kapott, majd a The New School-on és a József Attila Kör nyári, szigligeti alkotó táboraiban csiszolta tovább technikáját.

Írásai megjelentek a Literán, ezenkívül Tasnádi István Finito című díjnyertes drámáját angol nyelvre fordította. A Népszabadság, a Tilos Rádió, a Jerusalem Report, a Szombat és a Magyar Rádió munkatársa volt, jelenleg a Jewish Telegraphic Agency hírügynökség tudósítója. A szerző „nővonalon” is igen aktív, nemcsak a Női Média Lobby egyesületet hívta létre, az első magyar női hírügynökséget is. Az UNIFEM-ért Magyar Nemzeti Bizottság munkáját tanácsadóként segíti. Korábban a Tereskova és az Ef Zámbó Happy Dead Band vokálosa volt.

Zsidó vallással és misztikával kapcsolatos tanulmányait Izraelben végezte, de élt Franciaországban és Hollandiában is, végül New Yorkban telepedett le. Jelenleg a Romemu spirituális közösség egyik vezetője.

Részletek a regényből

Babka árnyai

Sárossy nagyapa mindig azt mondta, hogy csak azért élte túl Auschwitzot, hogy még egyszer megcsókolhassa a Babka kacsóját. A nagymama nyolcvanévesen is mindig frissen fodrászolt volt, kígyóbőr magas sarkút hordott, és naponta többször gálába vágta magát, de úgy, hogy még a díszzsebkendője és a rúzsa is passzolt a mandzsettáihoz. Galambszelíd mosolyát kegyesen osztogatta a Pozsonyi úti körzeti orvosnak, a Lehel téri zöldségeseknek vagy a parkban tacskót sétáltató kisnyugdíjasoknak. A nagymama jó és kegyes volt, mint maga Tolnay Klári, minden idők legnagyobb színésznője, Babka stílus- és klasszisdiktátora. Csak olyankor égett különös lázban Babka szeme, ha a pártélet került szóba, vagy valamelyik régi, rádiós kollégája látogatta meg.
Aznap szerettem volna elmenni vele sétálni vagy beülni egyet sütizni a Béke szálló cukrászdájába, de ebből nem lett semmi, mert mire odaértem hozzá, ömleni kezdett az eső, és kizárt volt, hogy egy krémesért tönkretegye a frizuráját.
Kedveltem a Szent István parki lakás erős férfiakra méretezett bútorait. Sárossy nagyapa még a boldog békeidőkből örökölte óriási, fekete, mahagóni íróasztalát, csakúgy, mint a dúsan faragott keretű festményeket, a bécsi rövid zongorát meg a család egyre hiányosabb, aranyozott Herendi étkészletét. Sárossy nagyapának mázlija volt, mert Fáni, a cselédlányuk nem csak őt bújtatta a keresztény gyerekek között, hanem amikor elhurcolták a család felnőtt tagjait, Fáni hősiesen tovább őrködött a budai villa és berendezései felett is. Persze bőségesen megfizették, de ez semmit sem vont le hőstette értékéből. Egyszer találkoztam a kis, töpörödött nénivel. Nagy keresztet viselt a nyakában. Babka mutatta, ő az, akinek olyan gondosan küldjük az ajándékcsomagokat minden egyes karácsonyra, húsvétra és a születésnapra. Ő az, aki azokat a rózsacsokrokkal meg hortenziákkal díszített, húszforintos, postai képeslapokat küldi Babka, anya és az én névnapomra.
Babka aznap reggel kék nefelejcses blúzban, az esőben gyöngyöző Dunára néző ablak melletti kis fotelban szívta sokadik cigarettáját. Mire odaértem, már túl volt a keresztrejtvényen és két kör pasziánszon. Most a Népszavába mélyedt, első feketéjét szürcsölgette, a csészén nyomot hagyott a rúzsa, csakúgy, mint a cigarettáján.
– Vártalak már. Na, egyél egy kis zserbót, drágaságom – mondta rekedtes hangján, és remegő kezével az orrom alá dugta az aranyozott kistányért. Amióta tavaly elesett a járdán, és eltörte a csípőcsontját, egyre nehezebben csoszogott járókeret nélkül. Szerettem volna beengedni egy kis friss levegőt, de Babka elbarikádozta az ablakokat muskátlikkal, karácsonyi kaktuszokkal meg vastag ablakpárnákkal, nehogy vékony kis csontjai huzatot kapjanak. Babka a háború óta mindig fázott: talán azért cigizett annyit, mert azt remélte, a parázs melegen tartja.
Én is rágyújtottam, és kimentem a konyhába kávéért. A kávéja méregerős volt. Tejszínt keresve kinyitottam a kamra ajtaját: úgy tűnt, a kék-piros szappanok, gyufák, nejlonzacskók, gyertyák, liszt, cukor és konzervek óriási készletei menten rám borulnak, és maguk alá temetnek. Babka szerint jól jöhet még a tartalék ínségesebb időkben. Az persze nem tűnt fel neki, hogy a konzervek felének már rég lejárt a szavatossági ideje, a fenti szomszéd eláztatta a skatulyákat, amikor csőtörése volt, és a zacskók többségéből rég kidőlt a cukor. Persze tejszín meg nem volt. Hányszor magyaráztam már neki, hogy nem várható mostanában háború, könyörögtem, hadd takarítsam ki a kamráját. Ha jobban belegondolok, nem csoda, hogy a bejárónője lélekben már rég feladta a küzdelmet.
– Fogadni mernék, hogy nem is láttad még anyád legújabb szerzeményét. Neked vettük a bizományiban: imádni fogod, kisanyám! – kurjantotta. A szobába érve láttam, hogy egy nagy, türkizköves brosst tart a kezében. Már megint egy kacat, amelyre semmi szükségem sincs, gondoltam. Nagyi mindig mindent begyűjtött: a balesete előtt hetente járt a bizományiba vásárolni anyával, hogy régiséggel töltsék meg lakásaik minden egyes zugát. Babka anyánál is súlyosabb eset volt: ő kalaptűktől kezdve régi újságokon át a gramofonlemezekig mindent kincsnek tartott, „ki tudja, mire lesz ez még jó egyszer” alapon, és a többségét persze nekem szánta. Előre rettegtem attól a pillanattól, amikor egyszer majd tényleg a nyakamba dől a sok lom. Akkor majd napokig tölthetem a szemeteszsákokat iszonyatos bűntudattal küszködve.
– Magadnak bezzeg soha semmit se veszel! Miért nem inkább egy új kabátra vagy sálra költöd a nyugdíjadat? – kérdeztem.
– Kinek adjak ajándékot, ha nem neked? De te semminek se tudsz örülni.
– Azon gondolkozom, hogy mi értelme van egyáltalán az életnek.
– Micsoda kis filozófus lett belőled, tiszta apád kezdesz lenni – nevetett.
– Sose veszel engem komolyan! – morogtam.
– Dehogynem. Ki tudja, minek élünk bele a vakvilágba, kislány? Talán csak azért, hogy a mai napot túléljük?
– Szerinted a túlélés az élet értelme? Minek törekedjünk a túlélésre, ha az előttünk álló jövőnek nincs semmi értelme? – tűnődtem.
– Csak nem depressziós vagy? – kérdezte aggódva. Elnevettem magam, ettől egy kicsit megnyugodott. Nemsokára csörgött a mobilom. Belga volt a vonal túlsó végén. Gondoltam, most megint mond valami szigorút, mint előző este.
– Robitól kaptam meg a számodat – mondta, úgy tűnt, igencsak hűvösen. – Csak azért hívlak, hogy ne haragudj, amiért olyan igazságtalan voltam veled tegnap. Meg tudsz nekem bocsátani?
Babka úgy tett, mintha az újságba mélyedne, de tudtam, hogy most is kagylózik, mint mindig, ha valami izgalom volt a levegőben. Sajnos olyan hangosan szólt a telefonom, hogy minden szavát hallotta.
– Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy követelődző és arrogáns voltam.
Egyáltalán nem haragudtam Belgára, sőt el se tudtam volna képzelni olyasmit, ami miatt igazán megharagudtam volna rá. Babka mosolygott, és halkan ezt mondta:
– Igazi úriember!
– Legalább ne kommentálnád – mordultam rá. Egyáltalán nem volt érzéke a magánügyekhez. Utáltam, hogy hiába szorítottam a fülemre a készüléket, minden szót hallott.
– Tessék? – kérdezte Belga. Felálltam és kimentem a konyhába.
– Tudod, nem szeretném haraggal kezdeni az új évet… egyébként pedig… szükségem van rád – folytatta. Ez a három szó varázsütésként hatott rám. Szüksége van rám. Akkor mégsem vagyok ellenszenves szörnyeteg?
– Beülhetnénk egyet kávézni, és elmesélhetnéd, hogy mi történt veled az… elmúlt tíz évben… Én akár most is ráérek… fél óra múlva…
– Rendben, én is – vágtam rá, és csak utána gondoltam bele, hogy Babka valószínűleg hosszabb látogatást vár tőlem. Nem baj, integetett Babka, aki időközben kicsoszogott utánam még egy kis kávéért.
Miután letettem a telefont, hozzáfogott: – Velem ne törődj, édeském, én már öreg vagyok. Én bármikor ráérek. Velem bármikor eljöhetsz sütizni meg sétálni, ha nincs jobb dolgod. Nekem csak az fontos, hogy te boldog legyél, kis csillag – mondta, és cinkosan mosolygott, nehogy kikérjem magamnak, hogy megint fülelt. – És mondd csak, ki ez a fiatalember?
– Senki, csak a Földes Gabi az általánosból.
– Az, amelyik május elsején lufit hozott neked?
– Tegnap találkoztunk újra… de mindegy… azt mondja, nem vagyok őszinte magamhoz, és utálja a zenekarunkat is. Ki fogok lépni a bandából, mert totál igaza van… De az előbb ki is békültünk… mert nem akarja haraggal kezdeni az új évet …
– Hol van még a szilveszter! – legyintett Babka a szipkájával.
– Én a zsidó újévről beszélek, ami tegnap volt – nevettem el magam, az ő arcán viszont csalódott fintor futott át.
– Mondok én neked valamit, kisanyám: szerintem ez csak egy alibi, hogy elcsaljon randizni. A vallásos dogmák ideje negyven éve lejárt. Engem speciel mindig is a modern dolgok foglalkoztattak – a hangja fennhéjázó volt, a tekintete viszont laposan kémlelte a reakciómat. Valami nem stimmelt.
– Miért nem szabad haraggal kezdeni az új évet? – firtattam. Jó lett volna megtudni, hogy Belgát valami vallási indíték motiválhatja, vagy tényleg tetszettem neki.
– A szüleim ortodoxok voltak, de én már tizenöt évesen kommunista. Jóska bátyámmal elkerültem a Dob utcai gettóból a modernebb Újlipótvárosba. Nem foglalkoztam én ilyesmikkel.
– Miért nem mesélsz soha a családunkról?
– Nincs mit mesélni, kisanyám. Mindenki odaveszett a Deutschok közül Auschwitzban… Jóska bátyámat, azt az idióta Pistát meg engem kivéve – olyan köhögőrohamot kapott, hogy a szeme is könnybe lábadt. Azt hittem, sosem fogja abbahagyni, de aztán egy félmosollyal felmutatott a falra. – Na, nézd csak, ez a fess legény itt, a fotón, a Jóska. Kicsi korodban hozott neked medvecukrot meg törökmézet, de már biztosan nem emlékszel rá… nyolcvanhatban halt meg. Nagyon derék srác volt.
Ezt a fotót leszámítva Babkának családi képei és ereklyéi sem voltak. Pista bácsiról csak szitkozódó szavakat hallottam, mert „az a hülye” ’56-ban elment a cionistákkal Palesztinába, és Babka nagy bosszúságára azóta csak telefonálgatott, hogy menjünk mi is utána az Ígéret földjére, de hogyan látogathattuk volna meg, amikor ’89-ig nem juthattunk messzebb Moszkvánál. Babka persze azt szerette volna, ha Sárossy Pista is a kommunistákhoz csatlakozik, de amilyen „megátalkodott bajkeverő” volt, inkább „abba a harmadik világbeli országba költözött, és ott elvett egy nem is zsidónak, hanem arabnak kinéző marokkói nőt, és még volt képe egyszer elküldeni a szarvasi táborba az unokatestvéremet, a sötét vonású Arit, akinek nem is magyar a neve, és szégyenszemre magyarul se tud egy szót se.
– Hol vannak a családi fényképeink? – kérdeztem.
– Összetéptem őket – mondta. Igyekezett könnyednek tűnni, mintha a múlt gyökereinek szisztematikus kiirtása a világ legtermészetesebb dolga lenne. Valószínűleg egy őrült pillanatában tette, bár ha jobban belegondolok, Babkának nem voltak őrült pillanatai. Talán ez is csak a szokásos kitérő válaszai egyike volt, amit makacs hallgatással variált mindig minden számomra fontos, számára kényelmetlen családi kérdésnél.
– A szüleid vallásosak voltak? – faggatództam tovább.
– Nem emlékszem én már…
– Dehogynem – mondtam.
– Mi az a jom kippur ?
– De furákat kérdezel ma tőlem, kislány! Minek foglalkozol te ilyen butaságokkal? – csattant fel.
– Miért ne? – passzoltam vissza a labdát. Babka mélyen a szemembe nézett, és megfogta a kezemet. Csontos kis ujjai az átlagosnál is jobban remegtek.
– Ne keresd a bajt, angyalom! Nekünk mindig… mindig… mindig csak bajunk volt a zsidóságunkból… Hallgass rám, kisanyám – egészen közel hajolt az arcomhoz. – Jobban teszed, ha nem beszélsz róla senkinek… el se tudod képzelni, hogy mekkora munka volt megszabadulni a sárga csillagtól.
– Hogy érted?
– Jöttek begyűjteni az embereket a csillagos házakból. Tudod te, hogy mennyit kellett bujkálnom az ellenállás idején mindenféle pincékben és fűtetlen lakásokban, ahol a fölszedett parketta volt a párnám? Egy sarokba kellett feküdnöm, mert attól rettegtem, hogy a belövés majd bevilágítja a szobát és akkor meglátják, hogy ott alszom. Néhány éjszaka után mindig tovább kellett mennünk, mert jött a front, vagy a szomszédok föladtak volna minket. Negyvennégyben a Duna-parton kellett hagynom a ruháimat és a személyimet, mintha öngyilkos lettem volna… Úgy kaptam utána új nevet és identitást a párttól. Ha nincsenek a kommunisták, soha nem úszom meg ép bőrrel a háborút… mi a kommunizmusnak köszönhetjük az életünket – ezt a lemezt már ismertem, de nem hagytam, hogy megkerülje a kérdést.
– Mi az igazi neved?
– Hagyjuk ezt, kicsim, mit számít ez már!
– Na és apa családja, a Dallosok? Nekik mi volt az eredeti család nevük? – kérdeztem.
– Az apját, azt hiszem, Singernek hívták. Apád valami Isten háta mögötti kis faluból jött fel Pestre. Árva gyerek volt, de eszes és szorgalmas. Azért mi is megadtuk neki a támogatást, hogy sikeres történész legyen.
– És azt sosem akartátok kideríteni, hogy mi lett a Dallosokkal a táborban? Hogy kik voltak, és hogyan haltak meg? Hogyan lett apa árva?
– Apád kutatta, de nem sokat tudott meg. Én azt mondom, a mában kell élni, és a jövőt építeni, nem a múlton búsongani. Verd ki a buksidból ezt a sok butaságot! – Babka kikerekedett szeméből fájdalom tükröződött. – És még valami: eszedbe ne jusson még egyszer betenni a lábad a zsinagógába!
Fájt a gyomrom és szorított a mellkasom. Megfosztottak az örökségemtől. Pedig mit nem adtam volna, ha a Dallosokat is megismerhetem.
– Anyád is zsidóhoz ment, hiába beszéltem neki, aztán nézd meg, hogy most milyen boldogtalan. Mondd, hogy nem azért kérdezel tőlem ma ilyen bolondokat, mert a Földes telebeszélte a fejedet? Ne kezdj zsidó fiúval! Jobb lenne végre kimosni a rossz vért a családunkból.
Érted mire gondolok, kisanyám?
– Ne izgulj, a Belga apai nagyanyja és anyai apja is keresztény – mondtam, aztán Babka elégedettségét látva észbe kaptam. – Még hogy rossz vér! Nem az számít, hogy az ember zsidó, spanyol, roma vagy kínai – mondtam, és szedelőzködni kezdtem.
– Te mindig ellenkezel, nem hallgatsz a jó szóra! Nem érted, hogy a régi világban tényleg létezett az egyenlőség, a testvériség, ha a szabadság nem is. A MADISZ olyan igazi közösség volt, ahol nem kellett attól tartani, hogy lezsidóznak valakit, vagy kinézik azért, mert szegény. De a mai világban megint fordult a kocka, nagy a mozgolódás – mondta. Mindig félig kódolva beszélt. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen kockára és milyen mozgolódásra utal. Biztos üldöztetési mániája volt. Gyors mozdulatokkal pakoltam, mert idegesített az öngyűlöletével és a titokzatoskodásával. Úgy tűnt, Babka is megkönnyebbül, hogy elmegyek.

Az első pesti hanukaszalon

Abban az évben pont karácsonyra esett a hanuka, és most először anya hanukaszalont tartott. Amióta elköltöztem otthonról, több ideje jutott a barátokra, és anya újra gondtalan kamaszkorát élte, buli buli hátán, balatoni sátrazások, olaszországi síelések meg minden. A hanuka ünnepség igazi kuriózumnak számított, ezért legalább húsz kíváncsi barátunkat, írókat, politikusokat, szociológusokat, orvosokat és történészeket vártuk.
– Egypár órát csak kibírtok a társaságunkban, ha csak nem derogál Belgának – invitált anya ellenkezést nem tűrő hangon. Tudtam, hogy örök harag lenne, ha nem jönne el, de be nem vallottam volna, hogy valójában teljesen embergyűlölő a fickóm, a matekon meg a Goldberg-variációkon kívül talán csak én tudom izgatni. Nagy nehezen azt mondta, oké, ha cserébe megígérem, hogy szilveszterkor otthon maradhatunk. Kénytelen voltam belemenni, pedig imádtam a szilveszteri bulikat. Titokban reméltem, hogy addig majd csak meggondolja magát.
A hanuka-partira már minden vendég megérkezett, mire beestünk. Még a szüleimhez se szerettem elsőként érkezni, ha vendégek voltak náluk, mert féltem a kínos csöndektől.
Töltött káposzta, rántott ponty, majonézes krumpli és süteményhegyek álltak glédában a vendégek számára. Belgát kézen fogva vezettem a konyhába, a szívem a torkomban dobogott. Anya épp a flódnis tálat díszítette, Babka pedig mosogatott.
– Szokás szerint jókor jön a kisasszony, a rabszolgák már mindennel készen vannak – korholt anya, ahogy megpillantott. Már-már nyitottam a számat, hogy ha egy szóval is mondja, hogy segítsek, korábban jövök. Erre azt válaszolta volna, hogy magamtól is tudnom kéne, hogy majd beledöglik a sok munkába, és hogy nem tudom-e, hogy ő mennyivel elfoglaltabb, mint én, erre azt válaszoltam volna, hogy de ez nem az én bulim, nem kötelező minden második hétvégén fogadást adnia, erre ő meg rám kiáltott volna, hogy de nagy a szám, amióta saját lakást vett nekem, de amikor meglátta Belgát, szerencsére váltott.
– Babka, ide nézz! Igaz a hanukai mese, vannak még csodák!
Erőszakos, zöld szemeivel tetőtől talpig végig mérte Belgát, éreztem, hogy szegénynek izzadni kezd a tenyere. Mindannyian rettegtünk anyától.
– Nocsak, itt a Sacika lovagja! – dörmögte Babka, és megindult felénk. Láttam, imponált neki Belga kordbársony öltönye és a vászoning, amelyet nagy nehezen rá imádkoztam. Muszáj volt egy kicsit öltöztetnem.
– Na, gyere ide, te fess legény, hadd adjon egy csókot az öreg Babka! – mondta, és mielőtt Belga észbe kapott volna, a nyakába csimpaszkodott, és jobbról-balról két nagy, ragadós puszit adott neki.
– Remélem, zongorázol majd valamit a társaságnak – mondta anya, Belga pedig a behúzta a nyakát. Még be se jutottunk a nappaliba, máris teljesen lemerevedett.
– Ha lehet, akkor inkább nem – mondta.
– Nemet nem fogadok el válaszként.
– Kizárt dolog. Nem gyakoroltam eleget, és nem is vagyok bemelegítve – mondta.
– Akkor énekelsz inkább? – kérdezte Anya.
– Belga nagyon nem szeret szerepelni – mondtam olyan nyomatékkal, ahogy csak tudtam. Anyán láttam, végérvényesen a fejébe vette,zenebohócot csinál Belgából, hogy feldobja a szalon hangulatát. Éreztem, az lenne a legjobb, ha sarkon fordulnánk, és elmenekülnénk.
A vendégek boros- és brandyspoharaikkal, nagy bögre teákkal üldögéltek a nappaliban körbe tett ülőgarnitúrán és az étkezőasztal körüli székeken. Apa szórakoztatta a vendégeket. Ő a rendszerváltozás után is megmaradt értelmiséginek, és anya nyomására sem adta fel a levéltárak világát azért, hogy kutatómenedzserré vagy vállalkozóvá válhasson, mint a barátai többsége. Persze így is halálra dolgozta magát, minden külföldi vendégtanítást, könyvszerkesztést, történelmi kutatást elvállalt, hogy kielégíthesse anya luxusigényeit. Apa hű maradt puha szakállához, vastag keretes szemüvegéhez és félhosszú hajához is, csakúgy, mint az egyetemi társaságához. Apa még csak pocakot sem eresztett, mert rendszeresen járt teniszezni, meg úszni a Lukácsba. A hanukai újítás abban állt, hogy apa most ugyanolyan mókásan egyensúlyozott kipával a fején, mint Belga meg Robi a Dohányban.
– Lechájim, lechájim ! – emelgette poharát félszegen a vendégek felé. Gyorsan felhajtott egy-két kupicával, amíg anya a konyhában készülődött. Nagyon büszke volt magára, hogy néhány szót felszedett héberül, de csak Belga tudott válaszolni neki. A többiek néztek, mint a moziban.
– Ugye nem kényszerít arra, hogy tényleg zongorázzam? – kérdezte Belga.
– Dehogy! Mindent a vendégekért! Érezd magad otthon – mondta apa. Biztos, ami biztos, kimentem a konyhába, és még egyszer megkértem anyát, hogy ne zaklassa a pasimat.
– Nem tetszik nekem! Ez a fiú nem hozzád való! – mondta, ebből egyértelművé vált, hogy nyilvános pellengérre állítást tervez, hogy biztosan lekoptassa.
– Szerintem belevaló fiú, és azt tudtátok, hogy csak félzsidó? Duplán kevert vérű: az apja anyja és az anyja apja is goj. Ezért ilyen szép kis szöszi a buksija – mondta Babka. Meg tudtam volna fojtani mindkettőjüket.
Apa a natúr szalmadíszekkel és barna mézeskalácsokkal ékesített mókus karácsonyfa és a hanukia gyertyatartó között állt, és a kezét tördelte.
– Ha szót kaphatok, bátorkodom nektek elmondani, hogy a mai hanukai buli ötletét egy Chaya nevű magyar zsidó asszonynak köszönhetjük, aki nagy hatással volt mindkettőnkre New Yorkban. Sok konferencián jártunk már, de még sosem találkoztunk vallásos zsidókkal, főként nem magyarokkal. Szóval Chaya megajándékozott minket egy a zsidó ünnepekről szóló könyvvel meg egy zsidó receptkönyvvel, ha kéritek, nagyon szívesen kölcsönadjuk. Ugye, Verácska?
Anya szemét kémlelte, mint mindig, ha úgy érezte, döntési helyzetbe került.
– Persze, persze – vetette oda anya kelletlenül. Éppen Kata néninek mesélte, hogy csellista barátnőjük, a Zsuzsika néni férje, az a görény Laca bácsi, soha többé nem jöhet hozzánk vendégségbe, mert lelépett egy tanítványával, és egyáltalán nem akar Zsuzsikának asszonytartást fizetni. Zsuzsika dacosan bólogatott, majd hozzátette:
– Ahogy kiröpülnek a gyerekek, a fiúk fiatal tyúkokra kezdenek hajtani. Túl hiúk ahhoz, hogy felismerjék, a kis pipik csak a státusukba szerelmesek.
– Hiába nyúzzák le magukról még a húst is, a kis nőcskék pár év után úgyis lelépnek. Ezeknek az Isten pénze sem elég. Ez már egy új, brazil szappanoperákon edződött generáció – figyelmeztetett minden titkok tudójaként Kata néni. A szüleim baráti társaságából anya és ő volt az egyetlen nem válófélben lévő nő. Mindketten olyan kamaszosan batikolt ruhában jártak, és a Diákszigeten meg függetlenfilm-fesztiválokon és koncerteken lógtak, mintha még mindig egyetemisták volnának. Apa tovább tördelte a kezét. Gondoltam, imponálni fog neki a zsidós társaság, de Belga úgy bújt hozzám, mint egy nyúl.
– Szóval Verácska vett egy hanukiát is, egy pár CD-lemezt is klezmer zenével, mert úgy döntöttünk, idén bezsidulunk… – mondta apa, és minden vendég nevetett, csak Belga nem. Már láttam, egész este menthetetlenül a zongorázás miatt fog aggódni. Apa jól tudta oldani a feszültséget, és most kellett is, mert bár mindegyik barátjuk ezerszer járt már nálunk, most kicsit szorongtak.
Apa betette a kazettát, aztán lassan meggyújtotta a termetes karácsonyfa melletti kis asztalon álló oroszlános antik rézhanukia első gyertyácskáját. A fenyőn már jó pár gyertya égett, de a hanukia gyertyája külön fényt hozott a nappaliban ülő barátaink szemébe. Anya is csatlakozott az ünnepléshez; fénymásolatokat osztogatott, és egy őrsvezető stílusában lelkesítette a vendégeket:
– Most új dalokat fogunk tanulni, együtt énekelünk, és a Földes fog zongorán kísérni.
A vendégek kelletlenül vették el az internetről származó fonetikus átírású dalszövegeket, majd minden szem Belgára szegeződött. Remélték, hogy ő majd kézbe veszi az irányítást. Hevesen integettem anyának, hogy ezt nagyon nem kéne, ő pedig széttárta a kezét.
Tudtam, akárhogy végződjön ez az este, Belga ide be nem teszi többet a lábát.
Pár másodperces néma csend után Belga felpattant, én pedig ugyanazzal a mozdulattal mellé álltam, hogy ki ne rohanjon a lakásból. Meredt maga elé, és idegesen rázta a lábát, hogy most mitévő legyen. Majd felkapta az egyik kottát. Egymásra néztünk, és elkezdtünk teli torokból, olyan borzasztóan hamisan énekelni, ahogy csak tőlünk telt. Belga összevissza dobálta a héber szavakat, én meg halandzsáztam.
Láttam, hogy anya majd megpukkadt mérgében.
A vendégek érdeklődve követték a családi dinamikát. Tudták, a mai este istenesnek számított, mert mostanában minden együttlét balhéval végződött. Anya olyasmikért is üvöltözött velünk, hogy miért ide és nem oda tettük a salátás tálat, miért nem igényesebben csomagoltuk be az ajándékait, miért nyávogunk olyan sokat. Ez az ő kifejezése volt. Főleg persze amiatt kiabált, hogy apa túl sokat vedel. Nem tudom, miért mostanában állt elő ezzel, mikor apa mindig is iszogatott. Amikor abbahagytuk az éneklést, apa felhajtott egy szíverősítőt, majd a CD-lejátszóhoz ment, és betette az új, negédesen csengő hanukai lemezt. Volt, aki halkan dúdolgatta a keleties dallamokat, a legtöbben azonban zavartan ültek a hanukia lángja előtt.
– Hát ezt még bizony gyakorolnunk kell egy kicsit – mondta apa a szakállát húzogatva, mire kibuggyant mindenkiből a nevetés. Diadalittasan ültünk le, és Belga anyára szegezett tekintettel felhajtott egy brandyt.

Segélyszállítmány az ellenséghez

Másnap több százan várakoztak a parkolóban. Legalább annyi arab, mint héber szót hallottam a tömegben, mely a Bét Jallába induló segélyszállítmányunk konvoját alkotta. A buszok csomagtartói és a teherautók platói megteltek élelemmel, ruhákkal és gyógyszerekkel, ablakaik héber és arab nyelvű feliratokkal a békéért. A teherautókat nagyobb helyismeretű palesztin barátaink vezették.
– Az sem érdekel, ha nem engednek vissza a palesztin területekről – mondta Nini, tompítandó a szeméből tükröződő félelmet.
– Együtt megyünk és jövünk is vissza, testvérem – nyugtatta meg Ahuvi. Bajtársiasan bólogattunk.
– Legtöbbször órákon át várakoztatnak, aztán visszafordítanak a katonák, Allah és Jahve legyen kegyes, hogy ezúttal át is engedjenek a határon – mondta Ahmed. Elképzelhetetlen volt, hogy ennyi előkészület és adomány kárba vesszen. Arra gondoltam, Baruch most közbenjárhatna az érdekünkben odafent, hogy gördülékenyen menjen minden.
A jól megpakolt buszok óránként húsz kilométerrel döcögtek Bét Jalla felé. Egy vádiban haladtunk, jobbról-balról kövek és sziklák övezték a Jeruzsálemből kivezető utat. Gilóban sokan ferde szemmel méregették az arab–héber feliratú buszokat. Nem sokkal az után, hogy kiértünk a városból, már láttuk is Bét Jalla körvonalait. A hegy tetején lévő falu kihalt volt, a házak ablakai kitörtek, a festékek lepattogtak a lövésektől, a villanyvezetékek zsinórjai pedig szomorúan lógtak a levegőben.
Nemsokára lelassított az első busz, majd teljesen megállt. Egypár tétova perc után Ahmed és Ahuvi leszállt, és előrekocogott. Nemsokára nagy üvöltözést hallottam. Az utasok az üléseikbe süllyedtek.
– Córesz – mondogatták fejcsóválva.
Én is leszálltam, és előrementem. Az országutat izraeli katonák barikádozták el egy nagy tankkal meg két páncélozott autóval. Nem tudtam, hogy az érkezésünket akarták megakadályozni, vagy ezen az úton ez normális állapot volt. A marcona katonák géppuskával, idegesen rágózva fordultak felénk napszemüvegük mögül. Bármilyen vészjósló volt a helyzet, képtelen voltam elhessegetni a gondolatot, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ennyi egzotikus, észveszejtően kreol bőrű pasi vesz körül.
Mire a barikádhoz értem, Ahmed vitatkozott a töltött fegyvereket a mieinkre szegező izraeli katonákkal.
– Csak testemen át vihettek enni ellenségnek – kiáltotta az egyik katona rossz héberséggel. Keménykötésű, igazán elszánt srácnak tűnt, aki majd szétrobbant az energiától, mintha alacsony termetét próbálta volna ellensúlyozni harciasságával. Amikor az öreg Ahmed közelített hozzá, hogy megbeszéljék a dolgot, a kiskatona puskatussal ráhúzott egyet. Az öreg meglepetten hátrált. A homloka vérzett. A mieink ökölbe szorított kézzel, ugrásra készen álltak.
– Jobb lesz, ha hazamegyünk, mielőtt eldurvulna a helyzet – mondta Sulamit Ahuvinak. A többiek egymásra néztek, hogy mi legyen a következő lépés. A busz- és az autókonvoj az úton rostokolt, és a többiek is leszálltak. A hőségben mindenki agresszívabbá vált, készen a bunyóra, ha elmarad a pakolás. Többen voltunk, félre tudtuk volna tolni a tankot katonástul.
A hegyről palesztin falusiak tartottak a konvoj felé. Kafiakendős öreg bácsik, tunikás falusi nénik, munkaképes férfiak és gyerekek lépdeltek elszántan, annak ellenére, hogy láthatóan a katonák golyószóróival néztünk farkasszemet. Több százan voltunk immár tíz katona ellen. Fegyveresek voltak, le tudtuk volna őket gyűrni. Nem álltam készen fizikai erőszakra, de a pokol egy pillanat alatt elszabadulhatott volna. A félelem hideg áramlatát éreztem a fejemben. Az egyik katona rádión hívta a főnökséget, és ideges héberséggel hadart valamit.
A töpszli kiskatona tovább veszekedett Ahmeddel és Ahuvival, de bármilyen komolyan vette magát, én nem tudtam komolyan venni.
Kábé annyira tűnt veszélyesnek, mintha Woody Allen próbálkozott volna hősködni kigyúrt, izraeli marcona álruhájában. Közelebb léptem a tankhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a katonát, mint kígyószelídítő a kobrát. A fekete golyóálló mellény, bukósisak, nagy Uzi, hosszú szakáll és füle előtt göndörödő pajesz mögött semmi kétség, Flóra kiselejtezett pasija, Robi bujkált. Tudtam, hogy alijázott a szkinheadtámadás után, meg azt is hallottam, hogy telepes lett, de arra nem gondoltam, hogy katonaként úttorlaszok mögül pont a zsidók ellen fordul. Megedződött és felnőtt a seregben, de azért gondoltam, teszek egy próbát, hátha megmaradt még a régi humorérzékéből valami.
– Kicsi az Izrael, nagy a belátás. Akarom mondani, kis stetl ez az ország, az áldóját – kiáltottam neki oda egyik kedvenc mondását kedvenc tájszólásával, magyarul a tömegből. Zavartan nézett jobbra-balra, és igyekezett nem vigyorogni a hallottakon. Tudtam, hogy nem tudja megállni. A többiek persze egy szót sem értettek abból, amit mondtam. Előléptem, és ölelésre tártam a karom. Leengedte a puskáját. Leintette a többi katonát, mint ahogy én is leintettem a mieinket.
– Sacikám! Hát te meg hogy kerülsz erre az átkozott helyre? – kiáltotta magyarul.
– Hoztam neked egy Túró Rudit tízóraira – ugrattam tovább. Erre végre elnevette magát, és megölelt. Mindenki fellélegzett, és sugdolódzni kezdtek. – Gondoltam, eszedbe juttatom, hogy a fene nagy önvédelem közben nem szabad olyanná válnunk, mint az ellenségeink – mondtam. Emlékezett még a szkinhedekre, akik ezen az úton elindították.
– Nem paktálhatsz le az ellenségeinkkel – válaszolta.
– Nem is. Csupán élelmiszert, gyógyszert és meleg ruhákat hozunk nekik. Fegyvert és pénzt természetesen nem.
– Ezzel minket gyengítesz – mondta.
– Minden embernek joga van a túléléshez. A zsidó népnek a történelem folyamán meg kellett tanulnia, hogy nem szabad olyan kegyetlenné válnunk, mint az ellenségeinknek.
– Mit tudsz te erről? – kérdezte.
– Túléltem a Sbarro-beli terrortámadást. Pár napig ölési ingerem volt, csakúgy, mint akkor, amikor a Flóra és a Belga összejöttek – mondtam. Döbbenten nézett.
– És most?
– A kormánnyal van a baj, nem az emberekkel. Meglátod, ez a mai segélyszállítmány eredményesebb lesz a béketeremtésben, mint bármilyen katonai akció. Mi vagyunk a kiválasztott nép, a fény forrása az egész világ számára. Ennek megfelelően kell viselkednünk –
mondtam. Robi elgondolkodott. Tetszett neki az érvelés. Kedves, jó fiú volt ő, nem akart rosszat senkinek.
Bólintott, aztán elvonult megbeszélni a többiekkel a teendőket. Ő is beszélt a felettesével a rádión. A katonák hosszan vakarták a fejüket, és látszott rajtuk, hogy egyáltalán nem akaródzik nekik ezzel az egész helyzettel bajlódni. Aztán Robi visszajött, és héberül így szólt:
– Egy kamion a gyógyszerrel továbbmehet. A többiek itt maradnak, itt osztanak ruhát és ennivalót. Aki átmegy a határon, nem tudjuk megvédeni az ellenségtől.
A vasfüggönnyel ellentétben ez a határ láthatatlan volt, igyekeztem elképzelni, hogy a tank mindkét oldalán húzódik. Pár év múlva egy berlini fal jellegű kőkerítés jelöli majd a határt. Sulamit és Ahuvi hálásan megölelt, majd intettek a mieinknek, akik leszálltak a buszokról és kocsikból, és nagy lelkesen lepakolták a nagy dobozokat és zsákokat.
– De a Túró Rudival jössz még nekem, csajszi – mondta Robi. – Ez az egyetlen dolog, ami igazán hiányzik itt nekem otthonról. Akkor is, ha tréfli.
Robi levezette a tankot az út szélére, és a két kocsi is félrehúzódott egy percre. Mire lepakoltunk a teherautókról, oda is értek a Bét Jalla-iak a konvojhoz. Újabb ölelések következtek.
– Allah áldjon benneteket! A legjobbkor jöttetek, kifogyott a kórház a gyógyszerekből – mondta egy idősebb férfi. Az emberek hosszú láncban álltak, és adogatták egymásnak a nagy csomagokat. Félve pislogtak Robira a láthatatlan határ túloldaláról. A csomagokat a palesztinok a hátukon cipelték fölfelé a köves hegyoldalon.
Robit leszámítva a katonák arca rezzenéstelen maradt. Fogalmam sem volt arról, hogy mit gondolhatnak. Egyikük videózott egy golyóálló kocsi ablakából. Robi visszavezette a tankot az út közepére, majd lejött hozzám. Elővett a tárcájából néhány fotót, melyen a kendős angol feleségével és két kis fiával ültek egy lila virágos bokor előtt Efráton, a telepesek városában. Tündéri gyerekei voltak, nagy, bogárszemekkel. Megígértem, hogy egyszer meglátogatom őket sábátkor. Amikor Ahuvi közelített hozzánk, hogy induljunk, Robi visszabújt a napszemüvege mögé, és olyan közönyösen nézett el a fejünk fölött, mint a többi katona.

 


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr231151568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.