fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Bódis Kriszta Artistája németül

2009.10.03. 07:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: interjú berlin folyóirat bódis kriszta láng judit

Az Artista (Jelenkor, Pécs, 2006) Bódis Kriszta második regénye, "egy intézetis kamaszlány kálváriáját írja le zseniális nyelvi megoldásokkal és dokumentumfilmes eszközökkel".  A napokban németül jelenik meg a Frankfurti Könyvvásárra. "Sem publicisztika, sem szenzáció, sem esettanulmány, sem szociográfia, sem dokumentum irodalom, hanem originális művészi alkotás…" Bódis szerint a magyar kultúra testvér része a roma kultúra és társadalom, aminek értékeire büszkének kell lennünk.
Bódis Krisztával Láng Judit készített interjút.

 

Viharban születtem

 „Ha nyitottak vagyunk, a hétköznapjainkban is megtörténnek velünk a csodák.”

 

– A Főváros egyik peremkerületében nőttem fel, emiatt kívülállónak éreztem magam: külvárosinak. Az apámék hárman voltak testvérek, egyedül nevelte őket a nagymamám, mert nagyapa meghalt a háborúban, mikor apa négyéves volt. Azt hiszem, a nagymamámnak küzdelem volt az egész élete, éhezésközeli küzdelem. A családnak csak egy részét ismerem, nem tudnék a származásomról itt és most számot adni teljesen: anyukám görög katolikus papdinasztiából származik, anyai nagyapám és nagybátyáim és azok fiai közül sokan választották ezt a hivatást a családunkban. Édesanyámék tízen voltak testvérek. Eléggé meghurcolták őket a szocializmusban, ezért teljesen a perifériára került a család, nem is ismerem a többi ágát. Apai oldalon vannak információim, viszont a másik vonalon semmi, teljes a homály. Egy nagyon tisztességes, szegény családból jövök, ahol nem voltak különösebb – ezt jó értelemben mondom - ambíciói a szüleimnek, ami a mindenáron való anyagi boldogulást illeti. Ellenzékiekként sem a belvárosi rendszerváltó vonalhoz tartoztak. Apám a Szabad Európa rádiót hallgatta. Emlékszem, a másik szobából figyeltem a hangokat, ahogy keresi az adást, mindig erre aludtunk el. Nekem könnyebb dolgom volt, mint nekik. Én tényleg a gulyáskommunizmus szabadságában lázadozhattam: nehogy má’! Miért félünk mi itt, már bocsánat, nem látják az emberek, hogy hazugságban élünk? Üvöltözve politizáltam folyton mindenhol, a tanáraim nagyon szerettek, de ez kiborította őket. Azt gondoltam: lehetetlen, hogy ilyen világban élünk. Nem bírtam azonosulni a tágabb környezetem valóságával, forradalmár lelkületű iskolás voltam.

– Miért lázadt?

– Édesapám elsőgenerációs értelmiségi volt, kertész- és környezetvédelmi szakmérnöknek tanult. Az az alapélményem róla, hogy folyton tanul, másoddiploma, továbbképzés stb. Anyám nagyothallott, mert átesett egy tébécén fiatalon. A halálból jött vissza gyakorlatilag, a betegség miatt sérült a hallása, ezért kivették a gimnáziumból és varrónőnek taníttatták. Egyébként hihetetlenül kreatív nő. Ki is tűnt, ahol éppen varrt, hogy mennyire ügyes, de mégis „csak" varrónő maradt. Pontosabban mesterszabó, de szerintem divattervezö is lehetett volna… Aztán háztartásbeli lett, amiért – a szocializmusban – persze külön megvetés járt a családnak: az úriasszony otthon marad a három gyerekkel, ahelyett hogy valami gyárban dolgozna. Anyám mindenféle munkát elvállalt aztán, mert annyira kevés volt a pénzünk. Asszisztens volt egy orvosi rendelőben, és fillerekért bedolgozott egy butiknak, pulóvereket állítottak össze. Kifejezetten szorongott, mert a nagyothallásával nehéz volt elhelyezkednie, ráadásul született még két testvérem, egy húgom és egy öcsém is. Hárman vagyunk. Az édesapám öccse elvette az anyukám egyik húgát feleségül, így két család élt egy házban. Öten nevelkedtünk gyerekek, egy kupacban. Tulajdonképpen nagycsaládban nőttem fel. Élmény volt, ahogy a nők megbeszélik a gondjaikat, a gyerekek előtt.
Emlékszem, az általános iskola egy öreg, kicsike épület volt, egy osztályteremmel. A háborúban lerombolták, de utána társadalmi munkában mindenki részt vett az építésében a környéken. A nagymamám mesélte, hogy ő is cipelte a téglákat. Ebbe az iskolába jártak apámék is. Egy igazi külvárosi kisiskola volt, kedves tanárokkal. Jó pedagógusok voltak egyébként, de ők is periférián. Semmi különösre nem lehetett számítani ebben a suliban azon kívül, hogy elvégzi az ember a nyolc általánost, és kész. Úgy éreztem, hogy teljesen el vagyok szigetelve mindentől. Elszigetelve ahhoz képest, amennyi tehetséget és vágyat éreztem magamban. Senki sem segített, de nem azért, mert nem akartak. A szüleim látták, hogy tehetséges vagyok, írtam és festettem is gyerekkoromban. Nem lehetett megállítani ezt a kreatív részét az életemnek, ennek ellenére mégis egy külvárosi gimnáziumba írattak. Nem akartam odajárni, én képzőművészeti szakközépbe szerettem volna menni, de nem, nem így alakult. Csak később jöttem rá: nem mindegy, hova születik az ember. […]

– Milyen hátrányok érték még?

– Azok a gyerekek, akik jó helyre születnek, más dolgokkal találkoznak. Nekünk is elég jó könyvtárunk volt, de mégsem olyan jó, mint egy belvárosi, vagy egy értelmiségi családnak. Szerencsére összes furcsaságommal együtt szerettek a tanárok, mert tehetséges voltam. Büszkék voltak rám, mert a külvárosi tornatagozatos gimiben volt valaki, aki Élet és Irodalmat olvasott. Elmentem az újságosbódéhoz, nézegettem a lapokat, így jöttem rá, hogy van egy ilyen irodalmi újság. Ez hihetetlenül nagy lépés volt nekem. Ha a belvárosba születek, akkor nekünk jár az Élet és Irodalom. Kezdetben irigység volt bennem, úgy éreztem, lehetetlen ezt a két világot összekötni, mert én azt a másikat soha nem fogom elérni. Tudtam, hogy nekem egészen más utam lesz, mint az itthoniaknak. Teljesen más, viszont erre fölkészülni nem lehetett. Akik ilyen világból jönnek, mint én, azoknak kétszeres energiabefektetés az érvényesülés. […]

– A saját környezete is visszahúzhatja az embert?

– Igen, így tapasztaltam. Nem szándékosan. Mert többnyire jót akarnak neked. Vagy közönyösek. […] Harmincöt éves voltam, amikor megjelent az első kötetem. Kilencéves korom óta nagyon komolyan vettem az írást, és nehezen jutottam el az első megjelenésemig. Ha valaki publikálni szeretne, nem elég csak elküldeni a verseket, hanem rá is kell telefonálni a szerkesztőre. Másokat beajánlanak, vagy az a tanár tanítja, aki a szerkesztő a lapnál. Évekig frusztrálódtam: most mi van, baj van, nem vagyok elég jó?

– Mi érdekelte gyerek- és kamaszkorában?

– Kerestem az utamat. Főleg az irodalom érdekelt. 14 évesen olvastam például Dosztojevszkijt és Henrich Böllt, Thomas Mannt. Bizonyos könyveket a kezembe adtak a szüleim, klasszikusokat, Jókait, de aztán könyvesboltokba kezdtem járni inkább, hogy magam fedezhessem fel az olvasmányaimat. Emlékszem, hogy egyetlenegy írót sem ismertem, tudja akkor még nem tanultuk az iskolában, kortársakat különösen nem. A huszadik századiak voltak a kedvenceim, az egzisztencializmus. Kilencéves koromban egy verseskötetet állítottam össze. 13-14 éves koromban krimit írtam. […] Ekkoriban voltam először tudatos, éreztem az erőt: nem baj, hogy másmilyen vagyok. Nem a családomhoz és a barátaikhoz képest más, inkább az osztálytársaimhoz képest. Úgy éreztem, hogy mérföldek választanak el tőlük. […] Kilencévesen arra is rájöttem, hogy ettől a különbségtől nem kell szenvedni. […]


– Tudatosan építette az életét?

– A keresés volt tudatos. […] Az önképzés. Bementem egy könyvesboltba, vagy egy könyvtárba, járt az agyam és táplálékot kerestem. Nem ülhettem a nagypolgári miliőben egyetemi tanárok beszélgetéseit hallgatva. Nekem a könyvek lettek a barátaim. Az összes pénzemet erre költöttem akkoriban. Gimnazistaként saját, nagy könyvtáram lett és erre büszke voltam. Nem volt internet, meg ilyesmi, lassabban ment az információszerzés, és egy kicsit másképpen, mint most. Ugyanígy kezdtem filmeket is nézni. Ha megtetszett egy film, éreztem: igen, igen, ez az, ami fontos és lényeges az életben! Kábé ennyi. Lelkesedés a magasztos dolgok iránt. Ilyenkor megnéztem egy rendező összes filmjét. Almodóvart például, az orosz filmesekét, az olasz realizmust, Bergmant, és ott voltak a franciák, az avantgárd. Beléjük szerettem.

– A gimnázium után?  

– Magyar-történelem szakra jelentkeztem, mert ezt javasolták a tanáraim. Esküszöm, azt se tudtam, mi az, hogy bölcsészkar. Annyit tudtam csak, hogy ott képzik a tanárokat. Biztos azt gondolták a jóakaróim, hogy tanár akarok lenni. Én nem gondoltam semmit. Nem nagyon mertem. Mégiscsak hülyén hangzott volna, ha elárulom, hogy művész vagyok. Vagy valami ilyesmi… Az első felvételin bejutottam a szóbelire történelemből. Még tart a szocializmus, ne felejtsük el. Szóval, az első szóbelimen az 1848-as szabadságharcot húztam, és előadtam, hogy máig nem sikerült a tizenkét pontot teljesíteni. Azt gondoltam, hogy az egyetemen csak nem hazudnak az emberek, ott csak tudják, hogy baj van ebben az országban! […] Idegen katonák vannak az országban, folytattam, erre mondták, hogy köszönjük szépen, és kitessékeltek. Nem vettek fel, érthető módon.

– Honnét ez a lázadás?

– Valamit kaptam azért a családomtól is. Benne volt a családi hagyományokban: lehetsz periférián, de ne alkudj meg! Lehet, hogy jobb periférián lenni, mint smúzolni, elvtelennek lenni, megalkudni, vagy hazudni! Az anyai nagyapám volt az egyik példakép otthon. És ott volt apám.  Nemrég került a kezembe a nagyapám naplója. Mindig bujtatott valakiket, zsidókat például, vagy akiket éppen üldöztek. Ugyanígy a szocializmus alatt. Szeretet, empátia, szolidaritás, a másik ember egyenrangúságának elfogadása? Ezt az alapszellemiséget bizonyos helyzetekben hihetetlen nagy bátorság vállalni. A szüleim sem beszéltek erről minden nap, hanem így igyekeztek élni. Több kevesebb sikerrel, már amennyire az ember erre egyáltalán képes.
 
– Miért pont a pszichológiára jelentkezett aztán?

– […] Akkoriban találkoztam egy lánnyal, aki szintén egy nehéz sorsú családból jött. Szerintem vannak ilyen fura angyalok az ember életében, de ez csak később tudatosult. […] Orvosira indult, de felvették a pszichológiára is. Az utóbbi mellett döntött. Ő mondta: Kriszta téged nem érdekel a pszichológia? Te olyan jókat mondasz, és olvasott is vagy, nem akarod megpróbálni? […] Megpróbáltam, és sikerült, viszont helyhiány miatt halasztanom kellett, így egy évet dolgoztam ennek a lánynak a helyén, a pszichológiai laboratóriumban, meg egy fagyizóban. […]

– Szerelem? Mit gondolt akkoriban róla?

– […] Volt egy rigorózus elképzelésem a párkapcsolatról, amit aztán huszonnyolc évesen felülbíráltam, mert rájöttem: az ember nagyobb szabadságot kapott, mint amit föl bír fogni, és ez a szabadság nem könnyű, vagy elviselhetetlenül az, hogy játsszam az eszemet az irodalmi utalásokkal. Nőként teljesen szokványosan szocializáltak: ne add oda magad, csak annak, aki majd feleségül vesz, hogy csak egy emberrel éljek örökre, és kész. Pont kamaszkorom tájékán, ez a lázadásom másik oldala volt, rájöttem, rádöbbentem arra, hogy a „nő” kevesebbet jelent a világban. Illetve egy olyan szűk szereposztást kaptam, amihez úgy semmi közöm. Megtaláltam aztán azokat az azonosulási pontokat és mintákat, amik mentén föltettem a magam kérdéseit és lázadni mertem. Akkor még gőzöm sem volt a feminizmusról, sokkal később azonosítottam, amikor már volt rálátásom, és találkoztam a szakirodalommal, hogy tulajdonképpen már akkor feminista voltam. Szerelem… az egy másik fejezet. […]

– A spirituális tartalmára gondol?

– Arra is. Meg a testire is. A szexualitás hihetetlenül összetett dolog. Nagyon sok múlik azon, hogy milyen viszonyban vagy a testeddel. Az is fontos, hogy mennyiben gátolnak a társadalmi konvenciók. Ez a párkapcsolat és a szexualitás lényege. Valami ilyesmi. Az életet nem lehet megúszni. Vagyis ha az ember megúszni akarja, akkor az elég unalmas. Hiába olvasol összevissza mindent, vagy rengeteg tapasztalt emberrel beszélsz, akkor is meg kell élned, és magadtól kell rájönnöd a dolgokra. […] Tizenhárom éves koromtól öt évig jártam egy fiúval, mikor vége lett, szinte rögtön férjhez mentem tizenkilenc évesen egy nálam egy évvel fiatalabb fiúhoz. […] Bár hihetetlen progresszív életet éltem emberként, nőként mégiscsak rám csukódott az a rohadt csapóajtó. Nem tudtam, mire kell vigyáznom. A helyes egyensúlyhoz is tapasztalat kell. Azt hittem, szabad tudok maradni, de bezáródtam, mert nem tudtam, milyen így élni. Huszonnyolc évesen újból fellázadtam, amikor rájöttem: nem ringathatom tovább magam hazugságokban a saját életemmel kapcsolatban. Sokkal rugalmasabbnak kell lenni, kockáztatni kell. A feltétlen igazság nem a család és a monogám párkapcsolat mindenáron. A függetlenség fontos. Találd meg magad, és ne félj! […] Ha nem bántod a másikat (ilyen persze nincs), de vállalod a felelősséget magadért és a tetteidért, akkor nem hibáztál. Lehet, hogy fájdalmat okozol, de nem hibáztál.

– Mi történt aztán?

– Befejeztem a pszichológiát. Festettem és írtam, de mivel nem magyar szakra jártam, nem az volt a közegem, ahonnan az írók sorra kikerültek. […] A publikálásaimtól azt vártam, mondják már, erősítsék meg: jól van, tehetségtelen vagy, hagyd abba. Ilyen nincs, jöttem rá, ez így hülyeség! Ha ezt mondják, úgysem hiszed el, mert ilyet nem mond senki. […] Csinálnod kell és kész. Tegyél fel kérdéseket magadnak, és ezek mentén előre juthatsz. […] Egy közel tízéves kapcsolatban éltem, amiből hét évig voltam férjnél. Tanultam az egyetemen, kimaradva az irodalomból, már ami a hivatalos oktatást illeti, a felolvasóesteket, bulikat. Aztán a pszichológia mellett felvételiztem az esztétika szakra is. Azt hittem, hogy így közelebb kerülhetek ehhez a világhoz, de nem sikerült, mert egyértelműen azt éreztem, hogy komolytalan az egész. Hogy csajként maximum egy író csaja lehetek, vagy az a belevaló bulizós fajta…, ezekkel én nem tudtam mit kezdeni. Aztán rájöttem, hogy frusztrációból csak bénázni lehet. Viszont én nagyon sokat tanultam mindenhol, nem volt kritérium, hogy sznob legyek… Kritikusabb voltam, nem estem hasra mindenkitől. […]

– Ekkor jött a filmezés? Hogyan?

– Meghívtak szakértőnek pszichológusként az MTV egyik műsorába, aztán megkértek, hogy dolgozzak ki a hétköznapi élet pszichológiájával foglalkozó műsort. Lelkes fiatal voltam, mindenbe nagyon odatettem magam. Akkoriban készült elindulni a kereskedelmi televíziózás. Akik felkértek, leléptek oda. A közszolgálatin azt mondták: nem baj, Kriszta, majd te megcsinálod. Így maradtam ott. Csináltam tizenhét részt. Képernyőre kerültem, megismertek az emberek az utcán, két csatorna volt még, úgyhogy szerették a műsort. Akkor ajánlotta fel Vitézy László a Háló című műsor kitalálója és gazdája, hogy készítsek szocio-dokumentumfilmeket. Ott tanultam meg mindent, amit tévés körülmények között meg lehet. Egyetemista voltam, huszonhárom éves. Az első önálló rövid dokumentumfilmem 1994-ben készítettem Petra címmel egy 8 éves kínai kislányról, aki magyarosította a nevét, hogy az osztálytársai könnyebben ki tudják mondani. A kislány mesemondó versenyeket nyert és mindent fordított az anyukájának, aki nem tudott magyarul. Ezzel a filmmel nyertem először Tolerancia-díjat. Többek között Jancsó Miklós volt a zsűriben. Attól fogva figyelemmel kísérte a munkáimat. Távolról ugyan, de mindig képben volt, és szívesen mondott véleményt is, vagy mutatta be valamelyik filmemet. […]

– Mi a helyzet a Hétes teleppel?

– A teleppel 11 éve vagyok kapcsolatban, a közösség informális vezetője azóta a barátom. Róla készítettem három éven keresztül első, az Isten adóssága című dokumentumfilmet, a gyermekei keresztanyjaként azóta családtagnak számítok.
Mikor először jártam a hétesi roma telepen, azt gondoltam, hogy pusztán a filmjeimmel segíthetek a társadalmi igazságtalanságok, problémák kezelésében. A társadalmi egyensúly visszaállításában. Hamarosan felhagytam a hagyományos forgatással. Részt vettem a család életében, megpróbáltatásaikban, és cselekvő félként vettem részt a telep mindennapjaiban. Az aktivitás az általam létrehozott dokumentumfilmes nyelv alapja lett. Lényege a közelség és a belülről történő megmutatás. Munkám során szembe kellett azzal néznem, hogy a film, az alkotás kevés. Mindössze a művészek önfelmentő hazugsága. Az alkotó emberek, mint ahogy minden ember, felelős azért a társadalomért, amelyben él. A felelősségem felismerése vezetett ahhoz, hogy megértsem: a művészetnek fontos társadalmi szerepe van. Számomra a művészet komplex és integratív tevékenység. Tehát elsősorban aktivitás. A hétesi modellprogrammal és egész alkotói életművemmel ennek a felelősségvállalásnak a módozatain dolgozom.
Ózdon már akkoriban több elgettósodott telep is volt, bár sokat felszámoltak közülük, de ez a problémát nem oldja meg. Olyan cigányok élnek itt, akik a gyárban dolgoztak valamikor. Látom a valós gondokat, és azt is tudom, hogy az ellenségeskedés sehol nem vezet semmire. Jóra biztos, hogy nem. Ózdon és környékén majdnem mindenkit súlyt a munkanélküliség. Ez rettenetes egy olyan kultúrában, amelynek a középpontjában mindig is a munka és a gyár állt. Az ózdi nem cigányoktól  és cigányoktól nemcsak a munkát vették el, hanem azt a munkáskultúrát is, ami talán a legszimpatikusabb, legautentikusabb baloldali hagyományokat vigyázta. A hatalom természetéből tud adódni, hogy akik a tűzhöz minden rendszerben közel voltak és tulajdonképpen mindegy ,milyen pártszínekben, kihasználták húsz évvel ezelőtt a váltást és most a válság idejét is. Mindig mások. Nem az a lényeg, hogy kik. Jelenleg a hatalomba felkapaszkodó Jobbik ugrasztja éppen össze a szegényeket. A játékot cigány-magyar balhénak hívják.
Egy szegénytelepen, egy gettóban sajátos törvények alakulnak ki, a túlélés reményében. Túlélési stratégiák, hogyan lehet az egyik napról a másikra megmaradni, ezek klaszikus jelenségek.
De kik ezek az emberek? Engem az ember érdekel. A tévés kollegáim kiraktak a telep szélén, és elhűlve mondták: hülye vagy Kriszta, te bemész? Meg fognak ölni! Miért ölnének meg? Megölhetnek bárhol, ezzel az erővel. Azt gondoltam, nem fognak megölni, mert én tudom, hogy miért megyek oda, és ezt meg fogják érteni az ott élők. Nem nézek le senkit, és önmagam vagyok, nem szoktam ítélkezni. Értették az emberek, hogy szeretném megmutatni, miről van szó. Mi az ottani valóság. Így ismerkedtem meg a Budaiékkal. Most már több mint tízéves a kapcsolatunk. Kölcsönös viszonyunk van a Budai családdal. Nekem nincsenek ennyire szegény rokonaim, nem ismertem ezt a világot. Miközben megtapasztaltam, kialakult egy teljesen természetes, ember és ember közötti kapcsolat, ahogy egy barátság alakul, próbáltuk megérteni egymást. Ki mit adhat a másiknak, miben segíthet, hagytam, hogy természetes legyen. Ha azt éreztem, nem értem, mi zajlik körülöttem, vagy ki akarnak használni, vagy fordítva, ha ők érezték, hogy én csak azért megyek, hogy jó témám legyen, akkor ezeket mindig igyekeztem tisztázni. Magammal is. Velük is. Értsük meg egymást, miért is vagyunk, mi közünk van nekünk egymáshoz. Azt gondolom filmesként és alkotó emberként is: mindig tudnom kell, hogy miért vagyok azon a helyen, ahol vagyok, és miért éppen ez az ember érdekel. Újra és újra föl kell tennünk egymásnak ezeket a kérdéseket. Emlékszem Mari (Barna felesége) első levelére, aki ezt írta: olyan jó Kriszta, hogy barátkozol velünk, és nem nézed, hogy cigányok vagyunk! Ez kétszeres poén: egyrészt azt jelenti, hogy nem nézel le minket a származásunk miatt, másrészt, nem csak ezért jössz ide, mert ez egy jó téma. Tudtuk, hogy így van. Ettől tudtak működni a filmjeim, vagy azok a tapasztalatok, amiket később megírtam. Attól hitelesek, mert ezek megélt, átélt, az életem részeiként működő dolgok. Léteznek inspiráló, kölcsönhatásban levő, degradálás nélküli támogató kapcsolatok!



– Hétesi modellprogram? Tábor?

A Hétes telepiekkel és önkéntes segítőimmel idén harmadik alkalommal életre hívtuk a hétesi nyári alkotótábort, amely közvetlenül bent a Hétes telepen (Magyarország egyik legszegényebb ózdi roma telepén) 86 családot, közel 400 embert, főként gyerekeket (200) érint.
Az alkotó/fejlesztő csoportok munkájára (filmes, fotós, színjátszó, iskolai stb) alapuló tábor csak része/eszköze egy komplex integrációs modellnek. Az idei programsorozat és a tapasztalatok hosszútávú rendszerezése annál is fontosabb, mert Ózdon a legkiélezettebb a roma és nem roma magyarok közötti feszültség, és a szélsőséges hangok – bár kimondják a bajokat – ismét nem a probléma gyökereivel foglalkoznak. Magyarországon a demokratikus erők által szorgalmazott integrációs politika – közvetlen tapasztalatok és a roma csoportokkal való együttműködés, a hatalommal való visszaélések miatt – csődöt mondott.
Az integráció jövője olyan működő és tapasztalatait folytonosan elemző kezdeményezésekben van, amilyen ez a hétesi modellprogram is.
A programról leghitelesebben a gyerekek médiacsoportjának blogjából (www.hetes09.blog.hu) lehet tájékozódni. Vagyis az alkotásokból, az eredmények alapján. Ennek éppen az a lényege, hogy az új kommunikáció nem más, mint kompetencia és hitelesség. Az pedig résztvevő aktivitásból születik.

– Mit gondol a felnőtté válásról?

– A felnőtté válás és a függetlenség szakítással jár. Ez egy olyan konfrontáció, aminek a következménye: magány. A magányban meg kell érezni az erődet. Nincs baj, ezt is érezni kell benne. Minden ember magányos, és minden ember nem magányos. Azt, hogy egyszerre van igen és nem, és hogy ezek nem oldják fel egymást, hanem egyidejű feszültségben vannak. Ebben van az élet igazsága és gazdagsága. Mint szülő tudom, hogy az én gyerekemnek nyilván ugyanúgy meg kell küzdenie azokkal a dolgokkal, amikkel én megküzdöttem. Valójában úgy nem adható át a tudás. A szüleim sokáig óvni, védeni, birtokolni akartak, csak nehogy bajom essen! Kiváltképp amíg nem volt semmi elismerésem, csak azt látták, hogy dolgozom egyfolytában, és hogy elválok... Csupa szentségtörés, hogy nőként nem működök, nyughatatlan vagyok, idegesítő, tehát félelmetes. Ne csinálja ezt az én kisgyerekem! De ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni. Ezt szoktam a tanítványaimnak is mondani az írószemináriumon. Nem kell megfelelni. A szeminaristákban állandóan felmerül a kérdés: megírhatom-e én ezt, mit fog mondani az anyukám? Mit mond a társam?

– Ilyenkor mit mond nekik?

– Az írás alkotás […], nem játék, hanem komoly dolog. Életforma, amiben minden nyersanyag, és neked tisztességesen kell kezelned ezt a nyersanyagot. A dokumentumfilmnél más a helyzet. Ott semmi sem nyersanyag. Ott minden a való élet, és neked úgy kell ebből valami esszenciálisat kihozni, hogy soha senkit nem sértesz meg és bántasz meg vele. Nem nyomsz le másokat, mert az a legérzékenyebb dolog. A valóság a legérzékenyebb dolog, mert egyszerre van, meg egyszerre nincs, és egyszerre sokféle van. Dokumentumfilmesként nem a valóság érdekel, mert ha a valóság érdekelne, meg az úgynevezett objektivitás, akkor oknyomozó maradnék. Engem meg az foglalkoztat, hogy mi történik az emberrel. Mi az a több a személyes sorsokban és viszonyokban, ami éppen hogy ezen a személyességen mutat túl. Íróként azonban az életed a valóság. A saját tapasztalatod hatalmas nyersanyag, amivel a fantáziádnak és a kreativitásodnak olyan bátran kell dolgoznia, amennyire csak tud, mert neked kell újra megalkotnod és összeraknod egy újabb tudást, azt a többet, és ott magadat sem kímélheted. […]

– A viszonyrendszereket nagyon érthetően tudja megjeleníteni? Mi a titka?

– Nagyszerű érzés, hogy miközben próbálod megérteni a másik világ működését, úgy alakul a film. Nem nyomom rá, hogy mit gondolok arról a világról, amibe kerülök, hanem megpróbálom megérteni a struktúráját, az lesz a film struktúrája is. Közben csodák tanúja vagyok. A valóság költészet, csak ki kell bontani a mindennapiságból. Ez a dokumentumfilm-készítés titka. Tudja, mi fantasztikus? Amikor a néződ észreveszi a rétegeket. Az egyik filmemről olvastam egy kritikát, melyben a kritikus olyasmiket észrevett, hogy az egyik jelenetben a falvédőre mi van kiírva, miközben az asszony beszél. Én persze tudtam, hogy ott van az a szöveg, ami hozzáadott még valamit a filmhez. Egy perceptuális küszöb alatti inger. Ezek mind számítanak, mert az élet is nagyon összetett. Egyszerre érnek impulzusok mindenhonnan, és ha összerakod a mozaikokat, több lesz, amit látsz, mint pusztán a történet, egyszer csak mindenről szó lesz. Nekem fontos, hogy akármiről beszélünk, az mindig több legyen, mint az a személyes dolog, ami ott zajlik. Akár a romakultúra, egy asszony élete, vagy egy leszbikus szerelem története. Az a lényeg, hogy föl legyen mutatva a többlettudás, ami segít nekünk élni. Gyönyörűség felfedezni, hogy milyen gazdag is ez az élet. Én mindenhol az embert keresem. Az embernek a pozitív, jó részét. Kriszta, olyan szimpatikus lányokat találtál, mondták, mikor prostituáltakkal forgattam. Minden ember szimpatikus. Félreértés ne essék. Ezek a lányok ilyenek. Nem én találtam őket. Csak beszélgettünk, és a személyes légkörben lehetőség nyílt mélységében megmutatni az embert. Az örök emberi jót. Sokan elveszítették a képességüket, hogyan közelítsenek másokhoz. Elfelejtettük, hogyan kell hallgatással, érintéssel, odafigyeléssel, tudatosan odafordulni valaki felé. Ugyanakkor az életben újra és újra vissza kell találni ezekhez az értékekhez.


Láng Judit
 


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr161419193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.