fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Kiss Noémi és Pálfi Norbert a Centrifugában

2009.10.07. 07:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: ajánló irodalom folyóirat kiss noémi ica x évad pálfi norbert

Irodalmi Centrifuga október 8-án csütörtök este 7-től a Centrál Kávéházban (Budapest V. Károlyi M. u. 9.) - Bódis Kriszta vendégei Kiss Noémi és Pálfi Norbert lesznek.

Az Egyesült Áramlatok címet viselő sorozatban folyamatos utazásra invitálják a közönséget a házigazdák: Bódis Kriszta és Gordon Agáta.
Istentől emberig és vissza. Embertől állatig és vissza. Férfitől nőig és vissza. Itthonról a távolba és vissza. Nemek és szerepek között, világok és nézetek között. Zenében, szövegben, lélekben és valóban.

(Kiss Noémi kötetéből már olvashattak részleteket - most Pálfi Norbert meséiből adunk közre.)

Kiss Noémi: Rongyos ékszerdoboz és Pálfi Norbert: Noé bandája című kötetének apropóján beszélgetés Kelet-Európa természetrajzáról. Utazásokról és állatságokról.

Zenei kalandozások Koltai Katalin gitárművésszel.
A művekből felolvas Balogh Judit színművész.

Házigazda: Bódis Kriszta

"A dominó gyönyörű. Van szaga és színe. Büdös és rózsaszín." (Kiss Noémi: Rongyos ékszerdoboz - Utazások keleten)

"A Jóistennek már régóta borzalmas élete volt. Már ha egyáltalán nevezhetjük életnek az ilyet." (Pálfi Norbert: Noé bandája - A műalkotás eredete)

Kiss Noémi
részlet a Rongyos ékszerdobozból a Centrifuga olvasóinak, és a szerzőről:

Kiss Noémi: Rongyos ékszerdoboz - részletek


Pálfi Norbert: Noé Bandája

"Pálfi meséit tekinthetjük pusztán (gyakran jól sikerült) vicceknek, de akár műveltségi utalásokat hasznosító műfaji játékoknak is. A történeteket a fabuláknál megszokott, „örök állatit" felmutató időtlenség jellemzi, de ha valaki arra vágyik, hát kortárs társadalomkritikát is kiolvashat belőlük (különösen az állatok üzleti terveiből és jól sikerült pr-rizsázásából). Ha akarom, az egész könyv csak bestiális ökörködés a gyerekszobában talált plüssállatokkal, de ha akarom, akkor a fogyasztói társadalom, a technikai fejlesztések által meghatározott-lenyűgözött emberállat és végső soron az emberi természet kritikája, a létbe vetett emberé, aki magának keresi és aztán tudatlanságával még súlyosbítja is a bajt." (Teslár Ákos, ÉS)

A szerzőről:
1972-ben született Budapesten. Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán végezte. Kommunikációs szakember. Két lány apja. A kilencvenes évek elején irodalmi folyóiratokban verseket publikált. A kreatív szakmát szövegíróként kezdte, a globális reklámügynökségeknél szerzett tapasztalatokkal a háta mögött saját ügynökségét 2002-ben alapította. Első könyve Noé bandája címmel 2008-ban jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában.

Részletek a kötetből:

A MOLNÁR, A FIA MEG A SZAMÁR
 

 

Egyszer egy molnár úgy döntött, hogy eladja a régi szamarát. Szólt is a gyereknek, hogy vigye el a szamarat a vásárba, de azonnal, és adja el. A gyerek visszaszólt, hogy ő ugyan nem viszi, mert éppen mecsit tologat, utána meg kezdődik a Foxi Maxi a tévében. Szólt hát a feleségének, hogy vigye el a szamarat a vásárba, mire az asszony meg szólt, hogy előbb nyalja fel a tisztaszobát, mert tiszta mocsok, amióta kiöntött az emésztő. Erre a molnár szólt az anyjának, hogy vigye el a szamarat a vásárba, de az anyja visszaszólt, hogy anyád viszi. Erre a molnár szólt a szomszédnak, hogy ne permetezzen már a kerítés mellett, fékomadta parasztja. Ott szárad a vasárnapi ruhája. A szomszéd visszaszólt, hogy mért nem veszi fel, vasárnap van. Pizsamában mégsem viheti a szamarat a vásárba.

Így élt a molnár.

Elege is a molnárnak az egészből. Megunta a családot meg a szomszédot meg azt a rozzant szamarat. Felpakolta a Niva (többek szerint inkább Aro) tetejére a szerencsétlen állatot, a tetőcsomagtartóhoz pókozta, úgy, ahogy azt az Ezermester magazinban olvasta, és nagy gázfröccsel megindult a vásárba. Megindult volna, de az aksi nem forgatta az indítómotort, az indítómotor nem forgatta a főtengelyt, a főtengely nem forgatta a benzinpumpát. Csak a molnár szívta fel magát a sofőrülésen.

Szólt hát a polgármesternek, hogy bikázni kéne. Mert csak a polgármesternek volt bikavezetéke. Az egész falu vele bikáztatott. Úgy hívta mindenki a háta mögött, hogy Ródeós Pista. A polgármester ezt nagyon unta már. Nemcsak a szaladgálást, hanem azt is, hogy a falu még csak a keresztnevét sem tudta megjegyezni. Sanyinak hívták ugyanis.

Hát jött a polgármester, ha nem is egyenesen, de legalább hozzávetőlegesen. Szentségelt, hogy minek megy vasárnap délben a molnár a vásárba, ráadásul azt a szerencsétlen állatot hogy lehet a tetőre kötni. Amíg a molnár a gázpedálon rugózott, hogy a delejjel megforgassák a motort, a polgármester azt találta ki, hogy le kell dönteni az Aro hátsó ülését, és akkor az állat befér a csomagtartóba. A molnár mondta, hogy azt nem lehet, mert ez Niva, komfort csomag, nincs benne dönthető ülés. Ugyan már, válaszolt a polgármester, az egész falu tudja, hogy ez Aro, egyébként neki meg édes mindegy, felőle aztán „Rojszraojsz” is lehet.

Amíg járatták a motort, megkeresték a hátsó pad alatt azt a kart, aminek a meghúzásával elválik a padlótól. Na, addig nyögtek, amíg a kar vált el az ülőpadtól. A molnár erre ideges lett, hogy a Nivája így leszerepel, beült a csomagtartóba és lerúgta a háttámlát, majd hasonló hevességgel átemelte az állatot a tetőről a csomagtartóba. Mindezt a nyomdafesték valóságot visszatükröző képességét meghaladó alanyi-állítmányi szerkezetekkel. Erre persze úgy maradt.

Megint becsípődött a dereka vagy mi, amitől majd hetekig nem tud átöltözni, a kistestű háziállatokat fogja etetni meg az ekét tartani. Amit rühellt, mert földje nem volt, csak malma, viszont ilyenkor a sógorával kellett cserélnie, aki aztán röhögve naphosszat henyélt a malom padlásán, és szotyizott a molnár saját szotyijából. Megkérte hát a polgármestert, hogy hazafelé szóljon be a körzeti orvoshoz, jöjjön érte, mert mozdulni sem bír. A polgármester később böcsülettel be is csengetett, de mivel senki sem nyitott ajtót, elhessegette magától a gondoskodásnak minden további ötletcsíráját, és Vali néni cukrászdája felé vette az irányt, ahol nem volt se fagyi, se süti, csak száraz fehér, meg száraz vörös, mert se Vali néni, se az egész falu nem szerette az édeset.

Miután a polgármester elindult a körzetiért, már több mint egy óra eltelt. A molnár térdre támasztott fejjel túrta az orrát, amivel díjnyertes képzőművészeti projektalkotásnak állhatott volna modellt, de sajnos a faluban utoljára még az első háború előtt járt szobrász, amikor egy országos bizottság kijelölte a győzelmi műemlékek helyeit. Mivel a győzelem elmaradt, azóta sem járt művész a faluban.

Egyszer csak kijött a molnár fia a ház elé.

– Na mi van fater, szétgurult a gyógyszer? – viccelődött a pimasz kamasz, de a molnár most nem hagyta magát.

– Beszállsz a kocsiba, és vezetsz. Visszük a szamarat a vásárba!

A molnárt a fia valahogy betuszkolta az anyósülésre, fejét a kesztyűtartóra támasztotta és végre elindultak. Nem jutottak messze, mert az országúton éppen ellenőrzés volt. A Gabi meg a Pistakettő volt ügyeletben, ki más.

– Aztán a fiadnak mióta van jogsija?

– Most vizsgázott le, csak a Postás Tóni, amikor hozta a levelekkel együtt, elesett a Vali néni cukrászdája előtt, és amíg ápolták, úgy leöntötte egy liter fehérborral, hogy leázott róla minden írás. Nagyon elnézést kért tőlem is meg tőletek is, hogy csak egy hónap múlva fogja tudni újra kihozni a jogsit, és hagyott nálam pénzt, hogy legyetek a vendégei addig is a Valinál – szabadkozott egy tompa hang a kesztyűtartóból.

– És mit keresel a kesztyűtartóban? Biztosítékot akarsz cserélni?

– Frászt, megint kiakadt a hátam, hogy a rosseb a komatálra.

– És hová viszed a szamarat?

– A vásárba…

– Neeem jól van ez így, jogosétvány nélkül nem lehet csak úgy vásárba menni…

– Vali néninél fizetem a… fagyitokat… egy hétig…

– Ezt nem értem. Te, Pistakettő, érted te ezt a lüke molnárt, miről beszél?

– Jó, legyen két hét.

– Kettő?

– Kettő.

– Akkor olaj. Itt se vótatok…

– Te, molnár, mért ültetted a kocsiba a szamarat?

A molnárnak erre már nem volt cérnája reagálni. Szólt a fiának, hogy álljon rá a gázra. De mivel a kocsit leállították, az aksi meg megint felmondta a szolgálatot.

A molnár talált egy bicskát a kesztyűtartóban, és megpróbálta agyonszúrni magát, de a bicska pont az övcsatjánál érte, amitől rácsukódott a kezére, és megvágta három ujját. Nem annyira mélyen, mint amennyire fájdalmasan.

Annyira hangosan ordított, hogy a fia megpróbálta a fejére csukni a kesztyűtartót, de nem sikerült.

Pistakettőnek azonban volt egy ötlete.

– Vontatókötéllel a kocsi elé rögzíted a jószágot, behúzatod a gépet a vásárba, a szamarat eladod, és veszel belőle egy új aksit.

Ettől a molnár abbahagyta az üvöltést, és sírva fakadt. A szamár árából egy tévét akart venni a malomba, hogy ne a Ródeós Pistához kelljen bekéredzkednie fényes munkaidőben a Roland Show-t nézni.

De az élet kegyetlen. Nem volt más választása.

Felkötöztette a fiával a Niva elébe a szamarat. Újra úton voltak.

Így mentek egy jó darabon. Egyszer csak megelőzte őket a traktoros Béla. Amikor meglátta őket, ahogy a molnár fia vezeti a szamarat, aki húzza a Nivát, amiben a molnár görnyedezik, annyira röhögni kezdett, hogy kiesett a traktorablakon. A traktor bement a susnyásba, Béla meg röhögve fetrengett az út közepén. A molnár fia öntötte le végül a csomagtartóban talált ablakmosóval, hogy abbahagyja végre a hisztérikus röhögést, és fel bírjon állni.

– Te, molnár, hát mér nem ülteted a fiadat a szamárra, vigye el ő a vásárba, adja el, hozzon egy aksit neked, te meg itt megvárhatod. A te hajlott korodban nem kéne már annyit mozogni – viccelődött tovább Béla

Ekkor a molnárban a másodperc tört része alatt megfogalmazódott élete legzseniálisabb terve. A kését Bélára fogta, majd a fiával szigetelőszalaggal gúzsba köttette, és végül a száját maga ragasztotta le. Berakták a Niva csomagtartójába, a szamarat kifogták, és a Niva elé a traktort kötötték. A molnár beült a Nivába, a fia meg a traktorba. Így mentek tovább.

Ahogy mentek, egyszer csak az út szélén ott áll az okos Gizi, és integet. Megálltak hát, és megkérdezték az okos Gizit, hogy mit integet. A vásárba megy, mondta az okos Gizi, hogy megvegye az anorexiás Verának a hashajtót, egy új beöntő készüléket, meg egy karton terhes tesztet. Kérdezte a molnár, hogy az meg minek, mire az okos Gizi csak annyit mondott, hogy Vera látta valami filmben, hogy terhes teszttel kell gyereket csinálni, és mivel a körzeti azt mondta neki, hogy híznia kell, megpróbálkozik a gyermekvállalással.

Az okos Gizi annyira okos volt, hogy sokszor nem lehetett érteni, miről beszél.

Ahogy Gizi beült a molnár mellé, megkérdezte, ki nyögdécsel hátul. Mondta a molnár, hogy a traktoros Béla az, véletlenül elesett, és nagyon be kellett kötözni.

Nagy mázlija volt a molnárnak. Az okos Gizi elhitte.

Ahogy így mentek, az okos Gizinek hirtelen felcsillant valami a szemében. Valószínűleg az okosság volt az.

– Te, molnár, ha már húzza a traktor az Aródat, miért nem rakod be kettesbe? Egy pillanat alatt beindulna.

A molnárnak volt egy olyan érzése, hogy megütötte a guta, és ezt már csak képzeli. Az okos Gizinek igaza volt. Hogy ez korábban miért nem jutott eszébe? Görnyedve nem lehet gondolkozni. Görnyedve és idegesen.

Azonnal betette kettesbe, gyújtás rá, és már be is röffent a Niva motorja.

Csakhogy volt egy kis probléma. A fia elaludt a traktoron.

Az a hülye gyerek tegnap este megint nem kapott elég pálinkáskenyeret, hogy kialudja magát tisztességesen. Mert a molnár felesége sajnálta a pálinkát a gyerektől. Ilyen egy asszonyt, de komolyan.

A molnár gyorsított, és a szembe sávban a traktor mellé állt. Ahogy átnéztek a fülkébe, látták, hogy a gyerek a kormányra dőlve horpaszt. Gyors tervre volt szükség.

Már csak azért is, mert pont jött szembe a kamionos Pityu. Fél percük volt, hogy kitaláljanak valamit. Okos Gizi hevesen gondolkodni kezdett. És megszületett a terv.

– Ki akarok szállni!!! – üvöltötte hisztérikusan, mire a molnár akkora pofont kevert le Gizinek, hogy a Gizi kiszakította az ajtót, és felkenődött a traktor oldalára. A csattanásra felébredt a molnár fia, és nyomott egy satuféket, mire a vontatókötél megfeszült, és a Niva egy szinte teljes kört írt le a traktor körül, felcsavarva, és egyszersmind a traktorhoz kötözve Gizit a vontatókötéllel.

Az ütközést hajszál híján elkerülték. A Niva a traktor mögött állt meg, és az okos Gizi sem esett a kamion elé.

Ráadásul megérkeztek a vásárba.

Okos Gizi örök életére megnémult. A traktoros Béla megesküdött magában, hogy ha túléli ezt a kalandot, elmegy a templomba szertárosnak. A molnár fia visszaaludt. A molnárnak kiakadt a háta.

Kiszállt, két közepes taslival magához térítette a fiát meg az okos Gizit. Bélát szabadon bocsátotta, és visszaadta a traktorját. De Bélának már az sem kellett. Csak húzta az okos Gizit a templom felé.

A molnár nagyot sóhajtott.

– Na, fiam, adjuk el azt a szamarat, aztán húzzunk haza. Sok volt ez mára…

– Jó, de hol a szamár?

A szamár, miután menet közben valahol elhagyták, rájött, hogy ez volt életének legmozgalmasabb napja, és bőven elég is volt belőle. Végelgyengülésben megdöglött valahol az országút szélén.


Tanulság: a szamár univerzumában az ember a fekete lyuk.

A PINGVINEK ELJÖVETELE

 

Egy szép napon pingvinek érkeztek az erdőbe. Nem zavartak senkit, azt ették, amit találtak, és ha valaki megszólította őket, azt lefényképezték.

Az állatok elkönyvelték  őket elmebetegeknek, és próbálták elkerülni őket. A nagytestű  ragadozók sem raboltak rájuk, mert senki sem vállalta, hogy elsőként belekóstoljon ebbe az egzotikus konyhába.

Egy fél évvel később melegedni kezdett a levegő. Lassan kiszáradtak a tavak, majd a patakok. A fák elporladtak, az aljnövényzetet felváltotta a homok. Az állatok vagy elmenekültek, vagy kipusztultak.

A majmok, miközben csomagoltak, megkérdezték a pingvineket, hogy mi történt. A pingvinek mosolygás és fényképezés közben csak annyit mondtak, hogy jön a globális felmelegedés. A majmok nem értették, úgyhogy elszeleltek.

Az oroszlán halt meg utoljára. Még haldokolt, amikor arra jöttek a pingvinek. Mosolyogtak és  integettek neki, majd megkérték, fényképezze le őket. Az oroszlán teljesítette a kívánságukat, aztán megdöglött.

A fény felé menet azon morfondírozott, hogy a pingvinek miként tudtak életben maradni ebben a szárazságban. Nem talált rá választ, csak később, túlvilági élete során értette meg az egészet.

A pingvinek hatalmas hűtőházszállót  építettek a föld alá, és a hűtést a környezet felmelegítésével oldották meg. Óriási üzletet csináltak, hiszen rengeteg pingvin érkezett a csodahotelbe. Azzal ugyan nem tudtak mit kezdeni, hogy a szálló fölött kipusztult az élet, de jobb is volt így, hiszen lett hely a leszállópályának, a logisztikai központnak és az üvegburás napozóterasznak. A kommunikációs osztály közben kidolgozta a „globális felmelegedés” névre hallgató stratégiát, ami végül nem várt sikert hozott. A pingvinek ugyanis rájöttek, hogy senki sem érti az egészet, ezért sokkal hatásosabb hivatkozási alap volt, mint bármi más, a valóságot megközelítő magyarázat. A kommunikációs osztály vezetője ezért a munkájáért pedig díszsírhelyet kapott a homoktemetőben.

Tanulság: a sivatag a jég hátán is megél.

A KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁS

 

És akkor eljöttek a modern idők. A Jóistennek, aki már kezdett hinni a közvélemény-kutatásban, eszébe jutott, hogy megkérdezi az állatokat, mégis mi a véleményük a teremtésről. Nosza, össze is hívott egy tanácskozást, tudományos nevén fókuszcsoportos kutatást, ahova az állatokat úgynevezett reprezentatív minta szerint hívta meg, azaz minden egyes állatfajtából berendeltek egy-egy egyedet a Jóisten földi rezidenciájára.

Történt hát, hogy összegyűlt a sok vad, a Jóisten pedig feltette a kérdést, vajon mit gondolnak az állatok a teremtésről, hogyan értékelik az ő munkáját, és mennyire elégedettek vele. Hirtelen beállt a csend, ahogy a Jóisten, egyébként tökéletes nyelvtehetségként, a kérdő mondat végén levitte a hangsúlyt.

Először a majom tért észhez, és rögtön magához ragadta a kezdeményezés feketelyuk színű viharlámpáját.

– Hát… Én, őszintén szólva, egyáltalán nem vagyok elragadtatva tőle. Sőt kifejezetten frusztrál, hogy úgy nézek ki, mint egy hülye. Mint egy dilinyós, egy elmebeteg, egy idióta, aki zörgős nejlonzacskót húz a fejére.

– Nem szívesen mondom – vette át a szót az elefánt –, de nekem meg az az érzésem, mintha nem néztél volna oda, amikor kígyót ragasztottál az orromra, lapulevelet a halántékomra és túlméretezett fogakat a számba. Az esetlen testalkatomról meg a tuskó lábaimról már nem is beszélve…

– Még mindig szerencsésebb vagy nálam – szólt hozzá a teknős. – Hiszen én olyan vagyok, mint egy gilisztafejű mókus, akire ráesett egy nagy kő.

– Bocs, de még mindig jobb, mintha egy vörösfenyőt ültettek volna a medencédbe – tette hozzá a róka.

– És akkor én mit mondjak? – kérdezte a medve. Én, a kutya és a túlfújt lufi keverékeként olyan hülyén mozgok, hogy vásárokat szerveznek rám az intelligens büfések, ahol mindenki rajtam röhög.

Ekkor a Jóisten megtalálta végtelen türelmének sosem tapasztalt végét.

– Hát nincs köztetek senki, aki nem fél szembenézni önmagával és elfogadni azt, amilyen?! – förmedt az állatseregre.

– Én nem félek – jelentkezett remegő hangon a mókus.

Tanulság: minden közvélemény-kutatás eredménye vagy hülyeség vagy hazugság.

A TOLVAJOK ÉS A SZAMÁR

 

Két tolvaj összeveszett egy szamár tulajdonjoga felett. Vitatkoztak, veszekedtek, ölre mentek. Egyszer csak megjelent egy harmadik, és amíg a kettő vitatkozott, ellopta a szamarat. Útjában megállt egy patak mellett szükségén könnyíteni, de amíg vidáman csorgatott a vidáman csörgedezőbe, a csacsit ellopta egy negyedik, ötödik és hatodik tolvaj. Amint a három tolvaj beért a városba, rögtön el is adták az állatot gyanútlanul egy hetedik tolvajnak, aki, teljesen jogosan, hamis arannyal fizetett a szamárért. A szamarat édesanyjának akarta ajándékozni, aki már öreg tolvaj volt, és nem bírta hazacipelni a zsákmányt az uraságok kastélyaiból. Nyugdíjas éveire ráadásul egy tanyára költözött, ahol a kordé előtt elkelt a segítség. Be is állították hát az istállóba a jószágot, és elmentek a guzsalyasba énekelni meg kabátot lopni. Na, amíg így a melegben kulturáltan szórakoztak, és szemérmetlenül dolgoztak sorsuk jobbá fordításán, otthon, a háztájiban a kilencedik, tizedik, tizenegyedik és tizenkettedik tolvaj tüsténkedett. Minden mozdíthatót összeszedtek, természetesen a szamarat is, és már héthatáron jártak, mire a hetedik tolvaj és annak tolvaj édesanyja észrevették a kárt. A négy tolvaj egy egész sereg állatot hajtott a határ felé, mert éppen egy csempészés ügyében jártak el, kisebb kitérőkkel. Egy titkos ösvényen át is lépték a határt, de nem sokáig örülhettek, mert az országban éppen aznap este tört ki a tolvajforradalom, mindenki össze-vissza rohangált, üvöltözött, kardozott, fosztogatott. Mit tesz isten, pont egy ilyen tömeg karjaiba szaladtak bele a tolvajok, és odalett az egész csempészáru a szamárral együtt. Az őrjöngő tolvajforradalmárok a szamarat a többi állattal együtt elvitték az állatkertbe, ahol a forradalmi tolvajkormány gyűjtötte az összes lopott állatot. Innen a szamarat az Állami Tolvajképző Intézet Besurranásos Eltulajdonítás tanszékére lopta át a kilencszázharminchetedik tolvaj, a pedellus, gyakorláshoz. Egészen sokáig, több mint két napig gyakoroltak vele a tolvajnövendékek, mígnem az akkori államelnök fiának meg nem tetszett az öregedő állat, és hivatalosan ellopatta magának, otthonra, szamaragolni.

Az elnök fia kivezettette az állatot a határba, felült a hátára, oldalba rúgta, és felkiáltott, hogy „Gyí!” „Na, ez azért már nekem is sok” – gondolta a szamár, és szívinfarktusban szörnyethalt.

Tanulság: lopott szamár hátán nem jutsz messzire.

A KÉT TEHERHORDÓ  SZAMÁR

 

Volt egy vásározónak két szamara. A lufifújással kenyerét kereső népszerű kisiparos az egyik szamárral a felfújt lufikat cipeltette, a másikkal meg a lufifújó kompresszort, az üzemanyagot, a pótalkatrészeket, a sátrat, a sátorvázat, a molinókat, a vaskályhát és a gépzongorát. A másodikat hamar hozzáedzette az élet a kiegyenlítetlen helyzethez, és évtizedek kemény munkája alatt megszokván a terhet, pontosan akkora sebességgel haladt, és olyan messzire tudott menetelni, mint társa, a lufis.

Mivel a lufizás abban az időben nagyon jól fizető vállalkozás volt, a vásározó nem kímélte sem magát, sem a szamarait. Járta szorgalmasan a nagyvilágot, és emberek millióit tette boldoggá néhány apró, színes műanyag cafatba fújt levegő vagy gáz segítségével. A szamarak elviselték a vásározó életmódot. Nem nagyon beszélgettek egymással, a lufis szamár lenézte kacatcipelő társát, míg nehéz fizikai munkához szokott társa egyszerűen csak szótlanná vált a hatalmas teher és kataton nyomor alatt.

Így teltek-múltak az évtizedek. Egy szép napon a vásározó egy gyorsfolyású patak gázlójához ért a két szamarával. Mivel még sosem keltek át gázlón, a lufifújó így okoskodott: „A nagy terhet cipelő szamárra fogok ülni, mert ő jóval erősebb, és biztosabb lábakon áll.” Így is tett: a kompresszorral és más ostoba nehezékkel megrakott szamárra ült, és nekivágtak a gázlónak.

A gyors folyó mindkét szamarat elragadta. Egyikük sem tudott úszni, így a sok kacatot cipelő  szamár gazdájával együtt a folyóba fulladt. A másikat azonban fenntartotta a sok felfújt lufi, így a csendesebb részen ki tudott mászni a folyóból. Szerencsés megmenekülése után az első vásárban eladta az összes lufit, és befizette magát egy vidéki állatkertbe, ahol ma is boldog nyugdíjas életet él, ha meg nem halt.

Tanulság: az élet egyáltalán nem logikus és egyáltalán nem igazságos, a halál viszont túlságosan is az.

A RÓKA ÉS AZ ÜVEGSZÁRÍTÓ
A róka felesége nem szerette kidobni a visszaválthatatlan kupakos üvegeket, inkább félretette, hogy ha esetleg kimért bort, olajat vagy valami hasonló, olcsó  terméket fogyasztanának, legyen miben tárolni. Az üvegeket kimosta, leáztatta a címkéket, és elpakolta a szekrénybe. Egy gondja volt csupán: a szárítást csak körülményesen tudta megoldani. Gondolt egyet, és megkérte férjét, a rókát, vásároljon már neki egy üvegszárítót. A róka ravasz volt, így elment az erdei lerakatoshoz, üvegszárítóért. A lerakatos széttárta karját:

– Hát róka koma, egyszerre sírok és nevetek. A helyzet ugyanis az, hogy van üvegszárítóm, de ez az utolsó. Tehát szerencséd van. Rossz hír viszont, hogy hatmillió dollárba kerül. Tudod, manapság elég nehéz hozzájutni egy ilyen tömegterméknek látszó műtárgyhoz.

A róka ravasz volt ugyan, de nem hülye. Ügyesen lealkudta az árat öt és háromnegyed millióra, majd hazament. Elmondta a feleségének, hogy van üvegszárító, csak spórolni kell rá. El is kezdték félrerakni a megtakarított pénzeket, így éltek majdnem addig, amíg meg nem haltak. Aztán mielőtt meghaltak volna, a róka elment az erdei lerakatoshoz, kifizette az üvegszárítót, és hazavitte. Így a felesége (egy rövid ideig legalábbis) gond nélkül szárítgathatta az üvegeit. (A rókának ekkor eszébe jutott, hogy a vécécsésze mellett milyen praktikus volna egy piszoárt is üzembe helyezni. Ám a hetedik érzéke azt súgta, hogy az erdei lerakatosnak ebből is csupán egyetlen darabja van, így anélkül, hogy elment volna hozzá, lemondott erről a luxusról.)

Tanulság: a róka is rájön  élete végén, hogy semmit sem tud a ravaszságról.

A PARASZT GYERMEKEI

 

Halálos ágyán a paraszt magához rendelte a gyermekeit, és így szólott hozzájuk.

– Mielőtt meghalok, el kell modanom nektek valamit. Ezt a földet, amit a szüleimtől örököltem, akik még az ő szüleiktől örökölték, akik a szüleiktől örökölték, akik a szüleiktől örökölték, akik a szüleiktől örökölték, akik a szüleiktől örökölték… mit is akartam mondani?

– A föld…

– Igen, megvan. Szóval ezt a földet soha el ne adjátok, mert szüleim szüleinek a szüleinek a szüleinek a szüleinek…

– Fater…

– Igen, szóval nagyon régen, őseink kincset rejtettek el ebben a földben. Elásták valahová, csak már nem tudni, hová. Egyik ősünk ugyanis úgy döntött, hogy a legnagyobb biztonságban akkor van a kincs, ha mi magunk sem tudjuk, hová lett elásva.

– Ez bölcs dolog volt, édesapám…

– Frászt volt bölcs dolog. Rég bent laknánk a városban, egyetemre járnátok, hogy bankigazgató, állomásvezető vagy fagyizótulajdonos legyen belőletek, és vígan élhetnénk végre az utolsó lemenőnkig… de hát… egész életemben azért güriztem, hogy megtaláljam azt a rohadt kincset… és nem sikerült…

– De hisz értünk dolgoztál, hogy kenyeret adj a családodnak, ruhát, fedelet a feje fölé, talicskát a kezébe és kalucsnit a lábára…

– Frászt. A kincsért csináltam az egészet, de elbuktam… szóval gyerekek, hetedíziglen ezt csinálta az egész család, mert az egyik hülye azt hitte, hogy ez majd itt tart minket. Én viszont kénytelen vagyok rájönni életem végén, hogy az egészet elrontottam.

– De fater, hogy ronthatta el?

– Rossz tervezés, rossz stratégia, elfecsérelt energia.

A paraszt szemében megcsillant valami, és felült a halálos ágyon.

– Figyeljetek jól rám. A földben ott a kincs, csak azt nem tudjuk hol, igaz?

– Igen…

– Na. A határon túl húsz kilométeres körzetben van öt bank. Módszeresen kipakoljuk mind az ötöt. Azután pár évig elszöszölünk itthon, amíg elülnek a dolgok.

A paraszt kiszállt az ágyból, és a sublót mögül görgős plasztiktáblát húzott elő. Megragadta az egyik filcet és rajzolni kezdett.

– Ez itt például a Mezőföldje Takarék. Így néz ki. Minden pénteken reggel szállítják el a készpénzt. Az akciót péntek hajnalra kell időzíteni. Csettegővel a bank elé  állunk, a csettegő alatt lemászunk a csatornába, onnan felfelé fúrunk egy lukat, és már benn is vagyunk. Vagy felrobbantjuk a páncélt vagy egyszerűen a csettegőre rakjuk, kivisszük a pusztába, és ott robbantjuk fel.

– Nem is rossz…

– Mind az öt bank könnyen kipakolható. A zsákmányt elássuk itthon, és egy pár évig földet túrunk. Aztán jön a java. A pénzt előszedjük, és alapítunk a határon túl egy vagyonvédelmi vállalatot. A vállalat megbízza a szomszédokat, hogy töviről hegyire ássák fel a birtokot. De tényleg, az összes fát döntsék ki, a házat rombolják le, a vetést tarolják fel. Kész. Egyikünk mindig itt van, hogy ha megtalálják a ládát, rögtön rátegye a kezét. Közben a vagyonvédelmi céggel felkeressük a kirabolt bankokat, és felajánljuk a szolgáltatásainkat. Természetesen olcsón, kicsit vissza is csengetünk, hogy rendben legyen a szerződés. Az a lényeg, hogy mi legyünk ott a vagyonőrök. Már mint vagyonvédelmi cég is termelünk magunknak némi profitot, azt áttoljuk ide, hozzánk. Veszünk a városban egy nagy palotát, odaköltözünk, és várjuk, hogy megtalálják a kincset a szomszédaink.

– És mi van, ha megtalálják?

– Na, itt jön a java. Betesszük azokba a bankokba, természetesen strómanokon keresztül, ahol a vagyonvédelmet csináljuk. És amikor bent van, újra kiraboljuk a bankokat, már teljesen legálisan. A pénzt ugye visszaloptuk magunknak, a vagyonvédelmi cégben felvesszük a jó előre megkötött biztosítást, a bankoktól meg, a strómanokon keresztül szintén visszaszipkázzuk a pénzt. Ezzel a pénzünket máris megtripláztuk. Ha ezt tízévente megcsináljuk, ki a fene akar majd szántani, meg aratni, meg állatot etetni?

Hosszan hallgattak a fiúk. A faternak igaza volt. Ráadásul már nem is akart annyira meghalni. Tűz lobogott a szemében.

Úgy döntöttek, a héten megcsinálják az akciót.

Egész héten készültek, fegyvert tisztítottak, bombát készítettek, csettegőt tuningoltak.

A fater pedig látta, hogy generációváltás van. Érezte, hogy mégiscsak helyrehozta élete legnagyobb hibáját. Legalább az ötlet, ami már gyermekkorában megszületett, egy élet kemény munkája alatt úgy kiforrott, hogy a következő generáció végrehajthatja.

Amíg készülődtek, megbízták a legkisebb fiút, lássa el az állatokat. Ő volt a legszerencsétlenebb, a leggyengébb, a legügyetlenebb. Csak a kukoricát tudta szórni, meg a vizes vályút megtölteni. Még kávét sem tudott főzni, mert a szerencsétlennek valami iszonyú fémallergiája volt. Kvarcórát, fukszot nem hordhatott. Minden nap attól kellett tartani, hogy ha közel megy egy gereblyéhez vagy egy kaszához, egyszerűen megfullad. Így persze az akcióhoz sem használhatták.

A legkisebb dolgozott is serényen. Hordta a tápot az állatoknak. Szorgalmasan, csendben végezte a munkáját. Még a disznóól hátuljához is hozzáépített egy toldást, persze vályogból, mert sajnálta a szerencsétlen állatokat. A disznókat egyébiránt annyira szerette, hogy még éjszaka is etette őket.

Furcsa gyerek volt.

Most, hogy egyedül kellett etetnie az egész állatállományt, valahogy a kedve is jobb lett. A színe is. A többiek ugyan nem értették, a több munkától hogy lehet jobb a kedve, de ráhagyták. Az akcióval kellett foglalkozni, nem ezzel a szerencsétlennel.

Elérkezett a nagy nap. Éjfélkor indult a csapat. A csettegőt két utcával odébb leállították, hogy csendben guruljanak be a bank bejárata elé.

Minden simán ment. Le a csatornába, fel a bankba, a széfet négyen emelték ki gurtnival, aztán kitámolyogtak vele a csettegőhöz.

Már éppen indulni akartak, amikor megjelent az utcában a terrorelhárítás, és szitává  lőtték az egész családot a csettegővel együtt.

Az újságok rövid cikkben emlékeztek meg a hajnali esetről, hátul, a kis színesek között.

A legkisebb, aki otthon maradt, tovább etette az állatokat. Mintha nem értette volna meg a tragédiát. A szomszédok látogatták egy darabig, de mivel látták, hogy nem jut el az értelméig, hogy az egész családja elpusztult, nem foglalkoztak vele többet.

Egy évvel később vagy harminc páncélautó jelent meg a városban. A legkisebb fiú kertjében álltak meg. A fiú egy csákánnyal leverte a disznóól vályogból  épített hátát, majd markos legények kezdték átpakolni a páncélautókba az ott felhalmozott kincset.

A legkisebb fiú ugyanis rájött, hogy hol a kincs. A fémallergiája vezette rá a megoldásra: pont az ágya alatt volt elásva, úgy egy méter mélyen. A disznóólat azért nagyobbította meg, hogy oda hordja át az egészet, és ahogy áthordta, az allergiája is elmúlt.

Miután a család elment bankot rabolni, kiszaladt az állomáshoz, felhívta a rendőrséget, és névtelenül bejelentette a rablótámadást.

A fiú végül palotát vett a városban, megnősült, és boldogan élt, amíg meg nem halt.

Ám mielőtt meghalt volna, a halálos ágyán elmondta a gyermekeinek, hogy egész vagyona egy bankban van, csak már nem emlékszik, melyikben.

Tanulság: a nagy vagyon nem tűri a nagy családot.

BÁBEL

 

Egyszer az állatok kitalálták, hogy építenek egy olyan magas tornyot, hogy lépcsőn mennek fel az égig.

Megszervezték a munkát. Kiadták egymásnak a feladatokat. Volt, aki alapot ásott, volt, aki követ fejtett, és volt, aki betont kevert.

Maguk is meglepődtek, mennyire flottul megy minden.

El is készült a torony. Felért az égig. Ott álltak mindannyian a torony aljában, és néztek fel, a magasba.

A torony az égig ért. Belefúrt a csúcsa az ég vizébe. Gyönyörű volt, megdöbbentő  és félelmetes.

Hihetetlen volt. Sikerült. Megcsinálták az égig érő tornyot.

Csak azt nem tudták, hogy most mi legyen a következő lépés.

Persze, fel kell menni. De ki lesz az első? Ki nézi meg, hogy mi van az égen?

Az oroszlán feltette a kérdést, hogy ki lesz az első, önként vállalkozó, aki felmegy a csúcsra.

Senki sem jelentkezett.

– Te, béka, neked erős a lábad. Simán fel tudsz menni.

– Brekk.

– Hát te, ló? Izmos négy lábaddal felszaladsz egy perc alatt.

– Nyihaha.

– És te, farkas? Bátorságodhoz képest csak büszkeséged nagyobb.

– Úúúúúúúúú!

– És te, szamár? Neked úgyis tök mindegy.

– Iá.

Ekkor a vakond, aki biztos volt abban, hogy őt senki sem fogja felküldeni, mert semmit sem lát, megszólalt.

– És te, oroszlán? Végül is te vagy a király.

– Vuáááááááááá!

Azóta sem képesek az állatok egymással szót érteni.

Tanulság: ha egy nyelven beszélnénk, már rég nem laknánk ezen a bolygón.


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr401429391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.