fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Lévai Katalin: Edelman Liza hagyatéka

2009.11.11. 13:00 | icentrifuga | 2 komment

Címkék: folyóirat lévai katalin ica x. évad

"Az utolsó, ami megmaradt az együttlétekből, a finom, vasárnapi ebéd, havonta egyszer-kétszer. Amióta eltemették a férjeiket, egymásnak főznek, a gyerekeiknek meg az unokáknak. Vali asztala mindig szépen terített. A tizenkét személyes ezüst evőeszközkészletből hatot visszakaptak a szomszéd családtól a háború után, és valami csoda folytán megmaradt a szecessziós kis tortalapát is, ami a mama kedvence volt."

Az Irodalmi Centrifuga januári estjének egyik vendége Lévai Katalin lesz. A szerző egy novelláját olvashatják kedvcsinálóképpen.

 

Edelman Liza hagyatéka

 

Vali szerette volna úgy zárni az életét, hogy minden rendben legyen. Végrendeletet nem készített, nem volt rá szükség. Minden tárgyát, ingóságát egyetlen örökösére, a fiára hagyja.

Délelőtt, amikor ebédet főzött a vasárnapi vendégek számára, úgy érezte, elege van a testéből. Hol itt nyilallt belé a fájdalom, hol ott. Egyszer megfogadta, csak addig főz, amíg a főzés, terítés, tálalás örömet jelent számára. A mai vendégvárás nagyon megviselte, túlságosan hosszúra nyúlt. A pénteki csúcsforgalommal kezdődött, amikor lement vásárolni a Nagycsarnokba. A régi, műszőrme kabátját vette fel, sokkal könnyebb és kényelmesebb, mint a bunda, amit csak akkor vesz elő, ha nagy ritkán színházba, vagy koncertre megy. A viseltes holmihoz elegáns bőrkesztyűt húzott, amiben aztán fehérre fagytak az ujjai. Az ilyen kesztyű csak flancolásra való, mégis ezt hordja nagy hidegben is. Andris ajándékozta neki a nyolcvanadik születésnapjára.

Mikor visszatért a bevásárlásból, olyan óvatosan mozgatta meg az ujjait, mintha attól félne, fagyott gallyként törnek le a kezéről. És a lába! Egyik cipő sem jó, pedig régóta egy számmal nagyobbat hord a méreténél, bár utálja azt a klaffogó hangot, amit minden lépésnél hallat. „Miért nem operáltatod meg a lábad?”- kérdezte Andris. „Mert nincs kedvem hat hétig papucsban topogni a lakásban, felelte, és most már, nyolcvan fölött veszélyes is lehet egy ilyen beavatkozás.” Miért ilyen értetlen a fia?

A barátnői lépéseit messziről megismeri ugyanerről a hangról, előre nyitja nekik az ajtót. Nevetnek. Az utolsó, ami megmaradt az együttlétekből, a finom, vasárnapi ebéd, havonta egyszer-kétszer. Amióta eltemették a férjeiket, egymásnak főznek, a gyerekeiknek meg az unokáknak. Vali asztala mindig szépen terített. A tizenkét személyes ezüst evőeszközkészletből hatot visszakaptak a szomszéd családtól a háború után, és valami csoda folytán megmaradt a szecessziós kis tortalapát is, ami a mama kedvence volt. Vörös Tiffany lámpa világít az ebédlő sarkában a kopott üveges szekrény mellett. A világos konyhában egyszerű ételeket főz, desszertnek gyakran sült almát készít, amibe szegfűszeget szúr, a közepét kifúrja, megtölti mézzel, cserépedényben süti meg, illatosan. Ezt adja az unokáknak is. Peti már huszonhét, Marci huszonöt éves. Ritka vendégek a háznál.

Vali az ebéd végére igazán kifáradt. Mintha ólomból lettek volna a végtagjai. Nem volt kedve a szokásos délutáni tereferéhez, nem kívánta a kávét, nem volt kedve semmihez. Alig várta, hogy a vendégei elköszönjenek és hazamenjenek. Rég letűnt időkből való történetekkel szórakoztatták egymást ötvenöt évvel a háború után, egy új korszak hajnalán. Arra gondolt, ez a sok beszéd talán csak vértként szolgál, amely véd a félelemtől, a múló idő pusztításaitól és a jövő bizonytalanságaitól. Visszavonulni.

Esni kezdett az eső, besötétedett. Csak az olvasólámpát gyújtotta meg a nappaliban, beült a fotelbe, magára terítette a karfára készített gyapjútakarót, feltette a lábát a zsámolyra, és a feje alá kispárnát helyezett. Hirtelen megérezte anyja bőrének illatát.

„Egy nép, amelynek Isten adott nevet. Micsoda kiváltság, micsoda felelősség!” Lusztig Miksa szeme ragyogott, arca lángolt, amikor a balassagyarmati hitközség héber könyvtárában tartott előadásában ehhez a mondathoz ért. A hallgatóságot magával ragadta a fiatalember szenvedélye, és amikor kitört a tapsvihar, egy fiatal hölgy, bizonyos Edelman Liza, aki az első sorban ülve hallgatta a férfi szavait, döntő elhatározásra jutott. A huszonkét éves hajadon, akinek derékig érő dús, vörös haja állandó közbeszéd tárgya volt a városban, úgy határozott, hogy az évek óta őt ostromló Polányi Gyuszinak végképp kosarat ad, és Lusztig Miksa ügyvéd felesége lesz.

„Nincs férfi nő nélkül, sem asszony férj nélkül, egyikük sem lehet Isten nélkül.” Az esküvőt még abban az évben, 1910-ben megtartották a városi zsinagógában. Kétszáz fős násznép kiáltott Mazl Tov-ot a pohártörés után. Fehéringes férfiak körtánca. Folyik a bor, égnek a gyertyák, roskadoznak az asztalok. Ezüst evőkészlet, óntálak, selyemdamaszt abroszok, faliszőnyegek. Az esküvői fotó itt áll a nappaliban, a falitükör előtti márványlapon. Műteremben készült, beállított kép, már töredezett és homályos, de így is a fiatal pár megilletődött boldogságát sugározza.

És sorra születtek a gyerekek: Lotti, Judit, és végül Vali. Liza mama három lánya. Vali születése után a család saját házba költözött. Lépcső vezetett fel a hajnalkával befuttatott verandára, a kertben két pad állt cserépbe ültetett oleanderek között. És diófa, nagy, zöld levelekkel. Szaladgált a nyári konyhában egy Pityu nevű kakas. Egy alkalommal Vali vállára szállt, akkor nagyon megijedt és sírni kezdett. Másnapra az apja parancsára már le is vágták szegényt.

Az egykori tágas, faverandás házban pezsgett az élet. Szép volt a három lány, de az apa szeme akkor ragyogott legfényesebben, ha a feleségét nézhette. Úgy kényeztette, mint királynőt, s a lányait arra nevelte, hogy édesanyjuk minden kívánságát teljesítsék. Edelman Liza azt a sok szeretetet és figyelmet, amit a szeretteitől kapott, nem csak rájuk sugározta vissza, hanem a zsidó közösségre is, amelyben élt. Nagy konyhát vitt, hétköznap bóhereket étkeztetett a család asztalánál, ünnepkor vendége volt a fél város. A sokat felemlegetett pészah! Egy héttel a beköszöntése előtt takarítani kezdett, minden fiókot kihúzott, nehogy morzsa ragadjon meg valamelyikben, és lesúrolta a bútorokat a házban, hogy ragyogjon minden. Hát ragyogott is! Volt egy parasztlány, Borika, ő segített mindenben hétköznap is. Nagymosás idején esővizet gyűjtöttek a csatornákból, abban mostak, mert a gyarmati víz nagyon meszes volt. Ha nem esett, lajttal az Ipolyból hozták a vizet. Nyáron a kertben, télen a padláson szárították a ruhát, amit egy vasalónő mángorolt és illatosított. A kékített, fehérített ruha illata betöltötte a házat. Volt Edelman Lizának egy hosszú, nagygalléros báránybundája, amit magnéziumporral tisztított, hogy fehér maradjon. És egy kispárnája, amit a kelengyével együtt kapott nászajándékba. Soha nem aludt nélküle. A rózsa minden árnyalatában pompázó, házilag festett pikéből párnahajakat varrt hozzá az édesanyja. Vékony, fehér csipkeszegéllyel díszítette őket.

Vali, mint a legkisebb gyerek, mindig kiváltságos helyzetet élvezett a családban. Amikor a húszas évek végén Pestre költöztek a Pozsonyi útra, csak ő kapott külön szobát, hogy a nagylányok esti programjai ne zavarják. Az új lakást sokáig idegennek érezte, az anyjával szeretett volna aludni, mint kiskorában a szülői házban, de már nem engedték be a világos jávorfa bútorokkal berendezett hálószobába. Napközben azért beosont, amikor nem vették észre. Magához ölelte a mama kispárnáját, és magába szívta az ismerős illatot.

Edelman Liza éppen káposztás palacsintát sütött, amikor a férje megkapta a munkaszolgálatos behívóját. A merőkanalat leejtette a konyha kövére, a fehér tészta szétfolyt a vörös kőlapon. Nem mosta fel. Még kétszer érkezett behívó munkaszolgálatra, majd az ukrán frontra parancsolták, ahonnan már nem tért vissza. Utoljára 1944 májusában látták.

„Nézzétek, milyen vidáman mennek!” Andris a Pozsonyi úti lakás ablakában állt, nézte az alatta elvonuló embereket. Olyan hátizsákot akart, mint azok a fiúk, akik a bőröndöket cipelő emberek között mentek a tömegben. Mikor jöttek a légitámadások, felkapta a zsákját, ami oda volt készítve az ágya mellé a legszükségesebb holmikkal, és rohant le a pincébe. Végre mindenkinek megmutathatta, hogy neki is van olyan hátizsákja, mint a többi fiúnak. Kilenc éves volt, az apjáról régóta nem tudott semmit, amióta a szülei elváltak, nem beszéltek róla a családban. Csak sejtették, hogy hamis papírokkal bujkál valahol a városban, ahogyan a többiek is, Vali nővérei, Lotti és Judit, akikről néha kaptak csak hírt. Andris nők között élt, az anyja fiának kellett lennie és a nagymama unokájának. De szívesen lett volna az apja fia is. 

Edelman Liza a bőröndje tetejére azt a kispárnát kötözte, amit az anyjától kapott nászajándékba. De amikor 1944 novemberében egy délelőtt a nyilasok betaszították a sorba a többi zsidó közé, nem volt nála a párna. Már akkor leesett a bőröndről, amikor a lépcsőn lefelé hajtották a ház lakóit. Ki figyelt oda egy kispárnára, abban a tolongásban? Vali és Andris éppen a sarkon fordult be, amikor már terelték őket a körút felé. Vali azonnal észrevette, hogy az anyja csomagjáról hiányzik a párna. A második emeleti lépcsőfordulóban találta meg. „Istenem! Hogy fog aludni kispárna nélkül?” Vali hangja elfúlt, úgy érezte, sötét üreg tátong a szája helyén. A párnát Andris kezébe nyomta.  

Amikor Andris beérte a menetet, sehol nem látta a nagymamáját. Sokáig meresztgette a szemét, mire végre megpillantotta a barna bőröndöt, ami világos fogantyújával kirítt a többi közül. Befurakodott a tömegbe az emberek közé, és Edelman Liza kezébe nyomta a kispárnát. Egy pillanatra a kezük összeért, a tekintetük találkozott. Andris szeme még őrizte a nagymama mosolyát, amikor készült kilépni a sorból, de egy izmos férfikar megragadta a vállánál, és mint egy rongybabát, behajította a menetelők közé. „Vissza a zsidók közé, te takony!”

Edelman Liza testével fogta fel az unokája testét, Andris nem esett el. Kis ideig némán mentek egymás mellett. És akkor Edelman Liza az unokája füléhez hajolt, és azt súgta: „Tépd ki a kezemből a bőröndöt, és mondd azt, hogy elveszed ettől a büdös zsidótól a holmiját.” Andris szeme elkerekedett, arcából kifutott a vér. Úgy lépdelt a nagyanyja mellett, mint egy alvajáró.

 „Gyerünk, gyerünk, csináld már!” 

A nagymama hangjának éle volt, de nem volt benne harag. Andris felnézett rá, és látta, hogy az arca becsukódott, mint egy könyv, és a szeme sötét, mint a tó vize. Megragadta a bőröndöt, amit rettenetesen nehéznek érzett, és azt kiabálta, amit Edelman Liza mondott. A nyilas rávigyorgott, és elengedte.

1945 május 9-én Edelman Liza hajnalban fegyverropogása ébredt a terezienstadti lágerben. A németeknek már nem volt idejük felrobbantani az aláaknázott tábort, mert az oroszok váratlanul jöttek, tankokkal. Kenyeret osztottak, enni adtak, és a foglyok a katonák kezét-lábát csókolták. Csoda történt: a háború véget ért. Amikor Edelman Liza a tábor kijárata felé vánszorgott, úgy érezte, mintha mozogna a lába alatt a föld. Lenézett, és látta, hogy holttesteken jár.

Június végén tért vissza Budapestre, a többi túlélővel együtt, hosszú, viszontagságos út után. A Bethlen téren várták őket, a ruháikat kifertőtlenítették, a fejüket tetvetlenítették, és valamennyi pénzt is adtak nekik. Asszonyok cseresznyét árultak az utcán. Volt, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek, marokszámra evett a mosatlan gyümölcsből, és pár napra rá belehalt. Az éhség, mint ocsmány fekély, Edelman Liza gyomrát is rágta. De tudta, hogy a mosatlan gyümölcs halált jelent, és ő, mint annyiszor, most is inkább az élet felé fordult.

A Pozsonyi úti lakás berendezéséből a póklábú konyhaasztal maradt meg, és egy szék.  A többi bútor, a Boesendorfer zongora, a porcelán étkészlet, a Singer varrógép, a ruhák és az edények eltűntek. Edelman Liza leült a konyhaasztalhoz, egy széndarabbal felrajzolta a zongora klaviatúráját az asztallapra, és némán játszani kezdett. Egy Chopin etűdöt gyakorolt.

Amikor Vali rátalált, nem ismerte meg. Elképzelhetetlen volt számára az anyja kopaszon. Látta őt vállon szétterülő vörös hajzuhataggal reggelenként, egy, vagy két ágba fogott copffal, ami olyan volt, mint a fonott kalács, idősebb korában többször konttyal a fején, de rövid hajjal, pláne haj nélkül soha. Az arcéle kísérteties volt, az árnyékok foltokba gyűltek az arcán, zöld szeme smaragdként világított fehér, idegen homloka alól. Vali némán bámulta, majd kitört belőle a sírás. Edelman Liza átölelte, és beletörődéssel hallgatta a lánya csillapíthatatlan zokogását.

Andris sokáig nem mert a nagymamája szemébe nézni, kerülte az érintését, és a vele való beszélgetést. Edelman Liza nem erőltette. A lágerben megtanulta az idő valódi hatalmát az Appel-platzon rákényszerített várakozás végtelen órái alatt.  Vallatás, bűntudat, bevallási kényszer nélkül akarta visszakapni az unokáját, úgy, hogy mindketten örülhessenek az igazi viszontlátásnak. Amikor az első tanítási napon átnyújtotta Andrisnak az uzsonnáját, a barna papírba csomagolt lekváros kenyeret, a kezük összeért, úgy, mint akkor. Andris nagy levegőt vett, és bátran a szemébe nézett. Egymásra mosolyogtak. Edelman Liza akkor megértette, hogy az unokája elindult a lélek gyógyulásának útján. 

Edelman Liza hamar rájött, hogy a táborokból visszatért emberek történeteire senki nem kíváncsi. Jobb, ha eltemeti a múltját olyan mélyre, hogy ő maga is tökéletesen elfelejtse, mi is volt az. Bevagonírozásról, Appel-platzról, gázkamrákról, takaróból kihulló tetvekről és férgekről, a lengyel kápónő kegyetlenségeiről soha nem beszélt. Ha valaki azt kérdezte, miért hagyták magukat birka módjára elhurcolni a zsidók, egyszerűen azt felelte: „A világtörténelemben ilyen még nem volt. Kezdők voltunk.” Így elegánsan véget vetett egy olyan beszélgetésnek, amelyet valójában soha, senki nem akart folytatni.

Csak a halottait tartotta számon, a saját történetét elfelejtette. Megölték a férjét, az egyik vejét, vidéken élő rokonai, barátai gázkamrában pusztultak el. Értük gyújtott gyertyát péntek esténként. De ahogyan ellapátolta a múltját, a sok hordalék a jelenre is rátelepedett, míg végül belepte egészen. Nem haragudott és nem vádolt, életleckéket nem tanított. Csöndes, egykedvű öregasszonyként halt meg nyolcvan éves korában, egy nappal azelőtt, hogy az unokája első rendezését bemutatták Budapest legelegánsabb színházában. Büszke lett volna a sikerére.

Edelman Liza nem kért egyházi temetést. A koporsóban a feje alá Vali kispárnát tett, aminek a huzatát ő maga horgolta. Legyen könnyű az álma! Miután elhantolták a koporsót, Chopin zenéje szólt.  

A gyásznép elvonult, Vali és Andris kettesben maradt a sírnál. És akkor Andris bevallotta azt, amiről soha nem mert beszélni senkinek. Amikor a tejfelesszájú nyilas futni engedte a nagymama kezéből kitépett bőrönddel, vádat emelt önmaga ellen. Árulónak tekintette magát. Az árulás a legnagyobb bűn a háborúban, amiért halál jár. Kilenc évesen megfogadta, ha a nagymama nem jön vissza, az ítéletet végrehajtja. Hét hónapon át minden nap és minden éjjel a halálra készült, míg szinte tapintható közelségbe nem került hozzá. Végül olyan természetesnek érezte, hogy éppencsak nem köszönt neki reggelenként. Gyerünk halál, vigyél el, kurjantott magában. A bűntudat és az ezzel járó érzelmi zűrzavar még akkor is hatalmában tartotta, amikor Edelman Liza visszatért, és be kell vallania, hogy csak most, a halálával tudott megszabadulni tőle egészen.

Vali nem lepődött meg a fia vallomásán. Csöndben végighallgatta, és csak akkor szólalt meg, amikor a temető bejáratához értek. „Tudod, a jó emberek a halálukkal is megkönnyítik az élők dolgát.”    

Edelman Liza temetése óta húsz év telt el. Az egykori faverandás ház csak Vali emlékeiben él. A város zsidó közössége rég’ odaveszett a gyanakvás, a gyűlölködés, a téveszmék és az előítéletek sötét és hideg árkaiban. Deportálás, bevagonírozás, láger, túlélés, kivándorlás  - a  mai lakók számára csak szavak. Kisvárosi hangulat, üzletközpont és korzó, a házuk helyén cukrászda. Nincs miért visszamennie. 

Andris sikeres művész lett, a fiai felnőttek. Lotti és Judit meghalt, ahogyan Vali második férje is. Sokáig éltek együtt, vagy inkább egymás mellett. Az idő pora belepte a férfi arcát és alakját, kevés emléket őriz róla. Ahogyan arról az időről is, amikor bujkált, fázott és éhezett. A háború után olyan szakmája lett, amit tökéletesen megfelelőnek talált, és szeretett is. Kémcsövekbe töltött molekulák mozgásán keresztül ismerkedett az élő világ rejtelmeivel. De igazán szép emlékei - furcsa mód - idős korából származnak, abból az időből, amikor sikeresen ellenállt az öregség alattomos támadásainak. Hmm. Szóval ez történt. Minden elmúlt? Az egész múlt? Csupán az élete keretei, a gyerekkora és az időskora alakult úgy, ahogyan szerette volna. Ő, az örök ábrándozó most eltöprengett azon, vajon ez az elszánt felejtés, felnőtt életének ez a makacs kiradírozása a múltból nem csupán álca-e, amivel háborgó érzelmeit takarja. Végül is éppen olyan rútul bánt el a felnőttkorával, ahogyan az anyja bánt el az övével. Pedig csak élnie kellett volna, semmi mást.

Nemsokára nyolcvanhárom éves. Nem hitte volna, hogy ilyen magas kort megél. A szépség régen lemállott az arcáról és a testéről, de öregnek csak akkor érezte magát, amikor az emiatti sajnálkozás és szomorúság is eltűnt az életéből. Akkor átlépte az útján azt a határt, melyről azt gondolta, hogy örökre zárva lesz előtte. De a határ felnyílt, és ahelyett hogy a várva várt fényesség tündökölne előtte, az életet a haláltól elválasztó függöny résén át valami homályos fény dereng csupán. A várva várt katarzis elmarad. Talán jobb ez így. Hiszen mindig is békére vágyott, olyan nyugalomra, melyet sokszor megtagadott tőle az élet. Válás, háború, forradalom, sok vér és halál, temetetlen holtak. Szerelmet akart, igazi családot, olyan hétköznapokat, amelyeket gyerekként ismert meg. Vissza a gyerekkorba, a kertbe, a szülői házba, púderszínű kelmék, cseresznyefa bútorok, oleander fák közé. Porcellán tál a komódon. Testvéreivel fogócskázik a ház előtt. Mamával lekvárt főznek a nyári konyhában, Bori szárazra törli az üvegeket. Apa mintás papírba csomagolja a rózsacsokor szárát, hogy a tüskék ne szúrják meg az ujját, amikor a születésnapján átveszi a virágot. Száll a hinta a kertben.

Vali teste kinyújtózik, arca átszellemül az öröm emlékétől. Fejét ábrándosan félrehajtja. Kicsúszik alóla a kispárna, és a földre hull.


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr181511126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

idosb · http://valodi.blog.hu 2009.11.15. 13:02:27

Kedves Dr.-nő nagyon szép megható történet.

feminism 2010.10.23. 18:18:15

Lévai Katalin könyveinek kritikái a következő site-on olvashatók:

genderstudies.freeblog.hu/