fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Spiró György - Feleségverseny (részletek)

2009.12.22. 10:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: ajánló regény irodalom folyóirat spiró györgy

"Nem tudjuk, kik voltak az erőszaktévők, Rea soha nem kutatta, sőt kegyelmet kért a számukra. A kapualjban a mai napig mécsesek égnek, és valakik mindig friss virágkoszorúkat  tesznek Rea újságból kivágott, odacelluxolt képmása  alá. Szent hely lett a Balzac utca 39. szám alatti kapualj a királyi pár házasságának  első évfordulóján, és Balzac műveit minden más szerzőnél gyakrabban kölcsönzik ki a könyvtárakból a lelkes háziasszonyok, Regina  Hungarissima hűséges szavazói."

VULNERÁÉK
Vulnera Renáta, akit az egész magyar nép egyöntetűen és rajongva imád, Kelenföld és Albertfalva határán született egy nyolcadik emeleti,  lerobbant, két és fél szobás panellakásba, és Reának becézték, mert a  Reni nem tetszett nekik.

Apja Vulnera Bódog, iskolai végzettségéről nincs adat. Anyja Somondó  Emmő, sikeresen elvégezte az általános iskolát. Alaptalan az a híresztelés, hogy Békés megyéből kerültek volna fel Budapestre abban az  időszakban, amikor a cigányokat odatelepítették a fővárosból és a Dunántúlról,  hiszen a cigányok áttelepítése idején Renáta már elmúlt tizenhat  éves. Az azonban megfelel a valóságnak, hogy Vulnera Bódog  éveken át kapott segélyt mint Magyarországra áttelepülő külhoni magyar,  vagy, ahogy akkoriban hívták, „magyarügyi menekült”.

Lakásukat még Rea születése előtt lekapcsolták a távfűtésről, és mindenki  úgy oldotta meg a telet, ahogy tudta. Általában lyukat vágtak az ablakon, mert kémény az ilyen házakban nem volt, és az újra divatba  jött vaskályha füstcsövét ott vezették ki. Az áramszolgáltatás bizonytalansága  miatt az olajradiátor nem volt jó megoldás…

A lakótelepeket az Állami Hőfok Intézet tisztviselői járták végig, hogy betartassák a lakószobákban központilag engedélyezett maximum  14,6 fokot. Vulneráék a volt Kondorosi úti uszodából lopták a meleg vizet.

A környék lerobbantnak számított. Az utcán pucér gyerekek ültek a  mocsokban, úgy játszottak, pedig a környék házain a felirat büszkén  hirdette, hogy „cigánymentes övezet”. Vulnera Bódog nem keresett  annyit, hogy jobb környékre költözzenek, de a gyerekeknek számtalanszor  tettlegesen is az értésükre adta, hogy „pucér valaggal nem ülünk a  porba”. Ezt a mondatot Rea tette országosan híressé egyik első nyilatkozatában.

Rea sovány volt, mégis formátlan, a seszínű haját varkocsba fogta és  gumival szorította össze, savószínű, kicsi szemeivel sűrűn pislogott,  széles tésztaarcán pattanások nőttek, görbén tartotta magát, nem létező  hasát kidüllesztette, vállát lelógatta, rágta a körmét, a feltűnően vastag  ajkai közül zavarában gyakran kivigyorította a lapátfogait.

Reát Emmő beajánlotta a második emeleti használtruha-kereskedésbe.Nem sejtette, hogy a ruhakereskedést fedőboltnak használják, így mossák a pénzt. Reát hamar megszokták a piacon, ja, a Bambula, az Emmő lánya. Becsülték benne, hogy minden szempontból ártalmatlan. Ez ugyan nem fog lopni. Ez ugyan nem fog feljelenteni semmiért, észre se veszi, miért is kellene. Ez ugyan nem fogja elszeretni a Sunyit, a Brunyót meg a többit, mondogatták. Rea is hallotta, és érezte, hogy nevetnie illik.

Reát a szentistván parki csata idején a magyarok először kinevették, majd félrevonszolták, és bár megpróbálta  felmutatni az IME-igazolványát, a Balzac utca 39. szám alatti kapualjban  hárman vagy négyen a két nyári szoknyája alatt viselt őszi farmernadrágját  lerángatván megerőszakolták.

Így veszítette el a tényleges szüzességét. A valóságos szüzességét  azonban, mint a Kegyes Jóság kihirdette, nem veszíthette el, annál is  kevésbé, mert hiszen a bátyja hívására ment, hogy a cigányok fogságából  kimentse. Családi és hazafias kötelességének tett éppen eleget, a sebesülés  e két összefüggő tevékenysége közben érte, és az ilyen sebesülés  nem szégyen, mondotta a Kegyes Jóság, hanem érdem.

Nem tudjuk, kik voltak az erőszaktévők, Rea soha nem kutatta, sőt kegyelmet kért a számukra. A kapualjban a mai napig mécsesek égnek, és valakik mindig friss virágkoszorúkat  tesznek Rea újságból kivágott, odacelluxolt képmása  alá. Szent hely lett a Balzac utca 39. szám alatti kapualj a királyi pár házasságának  első évfordulóján, és Balzac műveit minden más szerzőnél gyakrabban kölcsönzik ki a könyvtárakból a lelkes háziasszonyok, Regina  Hungarissima hűséges szavazói.

Kínos kérdés, amit a diadal után sokan fölvetettek, vajon miért nem  lépett közbe annak a hét tévéállomásnak a személyzete, amelyek mind  a Balzac u. 39. szám alatti házban béreltek irodát azokban a napokban  és hetekben. Ne jártak volna a kapun ki-be éppen akkor, amikor az erőszaktétel  történt?...

Rea közönségszavaztokkal megnyerte a Feleségverseny című tévévetélkedőt, és a Kegyes Jóság, Knul József elvált kétgyerekes villanyszerelő felesége lesz. Az esküvőn Regina Hungarissima pártában, fehér  blúzban, piros mellénykében és számtalan zöld szoknyában áll, lábán  aranysarkantyús piros csizma, fején korona.
 

ISKOLARENDSZER
A magyar gyerekek többsége nem tudott írni-olvasni. Lelkes pedagógusok  ezért találták fel a Magyar Képírást, amely 500 jelből állt. Úgy számoltak, hogy ezt az ötszáz jelet nyolc év alatt mindenütt a gyerekek fejébe tudják verni. (Addig következetes jelírást csak a KRESZ tartalmazott.)
Az ötlet nemzetközi sikert aratott, az Európai Képírás a magyar jelek közül 434-et át is vett. (Európában 600 jel a minimum, amit azonban Olaszország és Görögország 450-re, illetve 420-ra csökkentett.)

Ha a gyerekek úgy akarták, akkor azt szavazták meg, hogy megnyertük mind az első, mind a második világháborút. Szavazással Mohácsnál megverhettük a törököt. Szavazattöbbséggel Amerikát is mi fedezhettük fel Mátyás király vezetésével, aki híres, hollóval ékesített, Kolombo Korvino nevű vezérhajóján kitartóan távcsövezgetve sikeresen áthajózta New Yorkba a Fekete Sereget, amely utóbb a kegyetlen, emberevő indiánok elleni hősi harcban is kitűnt.

Ugyanezt művelte a magyar parlament, amelyről az iskolák példát vettek: a 996 képviselő többsége az előterjesztésekről úgy szavazott, hogy az anyagot el sem olvasta, de erre nem is volt szükség: megmondták nekik, mikor melyik gombot nyomják meg, és ha mámorukban el
nem tévesztették, azt is nyomták meg. A többségi döntés lett törvénnyé, függetlenül attól, volt-e értelme vagy sem. Ugyanígy szavazgattak az egész országban az ilyen meg olyan rendű önkormányzatok. Magyarország nem volt kivételes hely, ezt a kormányzási módszert hívták világszerte parlamenti demokráciának.

A háború után: Birs megkapta a kinevezését, beöltözött ifivezetőnek – zöld nadrág, piros csizma, fehér ing, fekete lajbi, fekete nyakkendő, fekete Bocskai-sapka –, és a Váli úti iskola elől a hasonlóan öltözött XI. kerületi válogatott turulkák élén kora reggel kigyalogolt Kelenföldre, majd levonatozott Balatonfüredre. (Turulkának a felső tagozatos, táltoskának a középiskolás szervezett fiatalt nevezték.)
Az IGNÁC tagjai mindig tiltakoztak, hogy őket lenácizzák, és hangsúlyozták, hogy ez a betűszó az „Igen a Nemzeti Áldozathozatal Céljára” erkölcsi parancsból ered, és ők nem tehetnek róla, hogy az Ignác beceneve a Náci.
Az IGNÁC alapította a Nyelvódonítók Társaságát. Hazafias nyelvészprofesszorok, riporterek és jósnők rekonstruálták a Levédia előtt használt ősmagyar nyelvet, és államnyelvként való bevezetését követelték.
A későbbi jövevényszavakat kidobták, illetve a szerintük bizonyíthatóan ősmagyar tövekből képeztek szót rájuk. Így lett például a „gerenda” „szálkafa”, az „asztal” „álldony”, az „udvar” „belkert”, a „kocsma” „ivolda”, a „rádió” „távhallány”, a „tévé” „távképely”, a „szerda” „hétköz”, a „csütörtök” „négyely”, a péntek „ötöly”, a szombat „hatoly”, a „paraszt” „talajnép”, a „szolga” „bókos”, a „család” „nemzény” és így tovább.
Az IGNÁC szervezte a kelet-európai nácik balatonfüredi nemzetközi konferenciáját; a turulkákat dísznek vezényelték oda. A tárgyalásnak az volt a meghirdetett témája, hogyan lehetne a kizárólagos nemzeti eszmét nemzetközivé tenni. Az előzetes anyag szerint ezek a rokonszenves rokonmozgalmak szét vannak aprózva, s noha mindannyian cigányellenesek és antiszemiták, és valamennyien a vérség és a fajelmélet közös, megdönthetetlen talaján állnak, egymás ellen uszítván mégsem tudnak összefogni a „Nazis of the world, unite!” jelszó alatt, holott nagy szükség lenne rá.

 
MUNKA
Emmő nem termelt semmit, háztáji földje vagy vidéki kertje nem volt. A zöldségesek néhány kellemetlen eset után meg akarták előzni, hogy Bódog az ő árujukat öntse le savval, később hogy Kolonc az ő házukba vagy raktárukba törjön be, illetve hogy Birs az ő autójukat lopja el. Emmő ezt a szempontot vagy nem ismerte, vagy nem akart tudni róla; Reának azt mesélte, hogy neki alapvetően aranyos a természete, ezért csaptak le rá a zöldségesek, és a vevők iránti kedvességével nagy hasznot hajt nekik, a méltánytalanul alacsony fizetése ellenére. Jakubáné, vagyis az őstermelő Jakuba Horhó felesége, aki a többiek rábeszélésére Emmőt felvette, valóban nem sokat fizetett, de nem kellett adózni utána.

A csarnokot nem fűtötték, télen elég hűvös volt benne, Rea halványzöld, vattás pufajkát kapott, azt vette fel a pulóverére, és a virágos szoknyája alatt farmernadrágot viselt. Nyáron a fülledt melegből Rea ki-kiszaladgált a Fehérvári útra, hogy felfrissüljön. Vécére a rendelőintézetbe járt, mert a csarnokban állandóan elromlott a személyzeti vécé, a közönséget kiszolgálóért pedig fizetni kellett.

A rendelőintézetben a vécéhasználat meg volt tiltva azoknak, akik nem rendelkeztek beutalóval, de a rendőrhaverjai révén Birs szerzett Reának állandó beutalót, krónikus veseelégtelenségre kiállítva, egy-két hét múlva a portás el se kérte, hanem előre köszönt, imígyen: „Szarni megyünk, kislány, vagy csak hugyozgatni, hugyigázgatni?!” Amire válaszképpen Rea udvariasan vihogott.

Vulnera Bódog korábban keményen hajtott az építkezéseken, ha volt munka, de többnyire álltak valamiért. Rágalom tehát az emigráns magyar sajtó állítása, hogy Rea családjában soha senki sem dolgozott volna. Bódognak egyszer sikerült egy jól fizető betonkeverői művezetést megcsípnie az M0-s épülő nyugati szakaszánál, Solymár és Nagykovácsi között. A kivitelező magyar cég igazgatója annak rendje és módja szerint meg is egyezett a politikusokkal, hogy az állami milliárdokból kinek mennyit juttat a zsebébe, amikor a franciák megvették a vállalatot. Lehet, hogy még többet ígértek zsebbe, de az új francia igazgatót nem tájékoztatták a dologról, és amikor felhívták rá a figyelmét, megmakacsolta magát, nem akart fizetni. Háromnegyed évig tartott, amíg ezt az igazgatót kifúrták, jött egy algériai arab igazgató, de ő se akart fizetni a politikusoknak. Erre a magyar állam dupla áron visszavásárolta a vállalatot, akkor végre megkapták a politikusok a magukét, és a munka folytatódhatott, de már Bódog nélkül, akinek addig is el kellett tartania a családját, és hónapokkal korábban felmondott.

Rea néha kihúzta a füléből a dugót, és csak bambult, aludt nyitott szemmel. Olykor lement az elsőre vagy az alagsorba, nekitámaszkodott a falnak és ott bambult tovább. A növények ilyenkor beszéltek hozzá, főleg a piros retek csacsogott sokat, az amúgy is csak többedmagával fordult elő, meg a saláta, amely a leveleit zizegtette. A jégcsapretek álmatag
volt, a karalábé hallgatag, a káposzta mogorva. De mind tudott valami mesét, és Rea szuggerálta őket, hogy új történet jusson az eszükbe. Gyakran az anyja vagy Mufurc ébresztette fel a félálomból, és visszacipelték a másodikra.

Birs, Kolonc, Csetra sorsa
 
KÖZLEKEDÉS
A piac nem volt rossz helyen: a környék biztonságosnak számított. A Körtéren olykor gyülekeztek ilyen-olyan csoportok, de nem erre vonultak, hanem Pest felé a Bartókon; a közelben csak a bazaltkockákat szedték fel. A forgalmat az is csillapította, hogy időnként bezárták a metrót, vagy azért, mert nem volt pénz az üzemeltetésére, vagy mert a következő kormányzat betont öntött az alagútba, hogy a metrót, ezt az előző kormány által létrehozott bűnös közlekedési eszközt ne lehessen használni. A betont aztán az újabb kormányzat átfúrta, az állomást hatalmas költséggel helyreállította, az építkezés idejére a forgalmat megint elterelték, és megint csak gyalog lehetett a piacot megközelíteni, emiatt mindent olcsóbban kellett adni.

Az nem változott, hogy a piac keleti oldalán, a lakóparkban a nagyon gazdagok, a Fehérvári úti oldalon a szegényebbek, szemben pedig, a Baranyai úti telepen, ahonnét a jobb lakók már évtizedekkel előbb elmenekültek, az igazi szegények laktak. Rea örült, hogy ők nem ott laknak, mert a hajléktalanoktól olykor a kapukat se lehetett megközelíteni.

Az egyes villamos vonalát meghosszabbították a Dombóvári útig, úgyhogy elvileg átment a Lágymányosi hídon, de az állam és a főváros már nem üzemeltette a tömegközlekedést, magánvállalat pedig nem látott benne fantáziát. Egyszer valaki egy kézihajtányt helyezett a sínpárra, és két-három utast átvitt Pestről Budára és fordítva, állítólag nem is drágán, de egy hét múlva az autóból átalakított szerkezetbe Molotov-koktélt dobtak, a tulaj bennégett, attól kezdve a hídon csak gyalogoltak vagy autóval hajtottak át.

A Fehérvári úton semmi sem járt, Emmő és Rea minden nap másfél órát gyalogolt a piacig és másfél órát vissza;

ÁLLAMREND, - KÖZIGAZGATÁS
Magyarországon a parlamentáris anarchiában megmaradt a börtönrendszer, sőt az országot hivatalosan is fegyházkerületekre osztották, így szüntetve meg a sokat bírált, gazdaságtalan megyerendszert. Ahol volt börtön, oda került a kerület, vagyis a régió székhelye. Sok város járt jól, sok város járt rosszul, de a reform több mint kétharmad igennel átment a szavazáson. Ez volt a parlamenti demokrácia négy évtizede alatt az egyetlen kétharmados törvény, amit elfogadtak. A szavazás előtt a parlamenti hangulatot érzékelvén sok városkában létesítettek lóhalálában börtönt egy-egy elhagyatott iskolából vagy kultúrházból, így lettek egy-egy kisebb fegyházkerület központjai, és a kívánt cél, a helyi önkormányzatok radikális csökkentése ezúttal sem sikerült.

A parlament hosszasan tárgyalta azt a szélsőjobb beadványt, miszerint Magyarországon a költséges börtönrendszer fenntartása helyett a sokkal olcsóbb csonkolásos büntetést kell bevezetni, olyasmit, mint ami az iszlám Szárijában van, és amivel a krónikáink tanúsága szerint eleink is éltek. A bűntény súlyosságától függően a vétkesnek a fülcimpáját, az egész fülét, valamelyik ujját, esetleg az összes ujját, a kézfejét, a karját vagy a lábát vágnák le a hóhérsegédek másodállásban, és a munkaképtelenné vált vétkesek minimálbéren való eltartása még mindig a harmadába kerülne, mint a börtönök finanszírozása.

A Budapest környéki településeket maguk az önkormányzatok tisztították meg a szegényektől, hogy ne kelljen szociális juttatásokat fizetniük, s így nekik több maradjon a központ által juttatott pénzből. A korszerűtlen települések felszámolása súlyosan érintette a cigányságot, bár nemcsak cigányokat telepítettek ki és tessékeltek ki a vonatból 200–300 kilométerrel odébb, hanem magyar szegényeket is. A helyi rendőrség segítségével az úgynevezett „fekete vonatok”-kal egyszerre több száz családot telepítettek ki máshová; jellemzően a Dunántúlról az Alföldre szállították őket. Az őslakosok és a jövevények között az Alföldön támadt feszültség kezelését a központi kormányzat rábízta a helyi önkormányzatokra, amelyek sem anyagi, sem személyi feltételekkel nem rendelkeztek a helyzet megoldására. Az alaptörvény szerint az ország határain belül bárkinek bárhol joga volt átmenetileg vagy huzamosan tartózkodni, noha a lakhatás joga, mint az Alkotmánybíróság kimondta, nem volt az Alkotmányban rögzítve. Az ebből adódó halálos áldozatok számát kétszázötvenezerre becsülik.

A hivatásosnak gúnyolt állami hadsereg ekkoriban azzal volt elfoglalva, hogy a cigányokat a Dunántúlról, Pest megyéből és Északkelet Magyarországról a Viharsarokba telepítse át, létrehozva a Cigány Autonóm területet, a magyar külpolitika pedig azon ügyködött, hogy a
magyar cigányokat vagy Kelet-Romániában, vagy Közép-Ukrajnában, vagy Dél-Lengyelországban telepítse le az európai közösség, vagyis a történelmi Magyarország határain kívül. Ekkor érintette meg Reát a polgárháború először.

ÉBER FAJTÁRSAK
A tíz emelet magas kerítéssel és szögesdróttal körbevett lakópark körül tizenkét lépésenként álltak a szemmagasságban kicsi ablakkal ellátott fabódék, bennük biztonsági őrök tanyáztak, akiket ismét fakabátnak kezdtek csúfolni, holott volt nekik hivatalos nevük is: Éber Fajtársak.

Az Éber Fajtársak napközben szunyókáltak, csak késő délután másztak
ki a fél méter széles bódéjukból elgémberedve – odabent egy alacsony,
keskeny padon ülhettek, megtanulták, hogyan hajtogassák össze
magukat –, és azzal szórakoztak, hogy nehéz fagolyókkal dobálták a piacról távozókat. Ezt tekézésnek hívták, ugráltak is a népek a golyók elől, mert aki nem volt elég fürge, akár ott is maradhatott, ha történetesen halántékon találták.
Az Éber Fajtársak fehér halálfejjel ellátott fekete – nem golyóálló – mellényt viseltek, kopaszok voltak, a fejük búbján elvakart pattanások és kelések látszottak.

KORSZAK
Ezt a korszakot már akkor úgy jellemezték, hogy „a szegénység elleni küzdelem átalakult a szegények elleni küzdelemmé”. A demokratikus állami és önkormányzati erőszakkal szemben a legszegényebbek húzták a legrövidebbet, és más eszközük nem maradt az ellenállásra, mint a fokozott bűnözés. Ez már polgárháború volt, csak még azok sem vették észre, akik loptak, raboltak, betörtek, gyilkoltak. Akik pedig észrevették, mert őket lopták meg, rabolták ki és próbálták meggyilkolni, még nem merték polgárháborúnak nevezni, ahhoz túlságosan polgárok voltak: jól neveltek és hivatalból optimisták.

A lakosság tizedét kitevő cigányság kilenctizede a legszegényebb rétegbe tartozott, ettől a szegények elleni harc a cigányok elleni harccá változott, és mint ilyenkor mindig, rasszista ideológiával párosult. Erre válaszul, a magyar állam által elhagyatva és semmibe véve tűzték ki a cigányok a Cigány Állam megalapításának célját, ami a magyar parlamentet és a kormányt óriási meglepetésként érte, holott az illetékesek tudhatták volna, mi történik a palesztinokkal Izraelben és a kurdokkal Törökországban. Akadt egy-két szociológus, aki kétségbeesve figyelmeztetett: amit az albánok kiharcoltak Koszovóban, Szerbia egyik volt tartományában, azt a magyar cigányok is kiharcolhatják bármelyik magyar megyében; a cikkeiket közölhették, de senki sem törődött velük. Valaki egyszer leírta: a magyar kormányok az 1780-as évektől kezdve a XXI. század harmadik évtizedéig soha nem hoztak egyetlen határozatot sem a cigányokról.
Ekkor érintette meg Reát a polgárháború először.
Az ellenzék ismét tüntetést szervezett a kamatyadó ellen, Árkád vezér még többet ígért, mint korábban, Birs, Kolonc és Emmő el is ment, de Rea azt mondta, hogy ő többé nem akar börtönbe kerülni, és otthon maradt. Áramszünet lett, a videojátékának és a rádiójának az elemét nem akarta fogyasztani – ekkoriban már otthon is azzal kábította magát, amivel a piacon: egyszerre hallgatta a kettőt –, és unalmában kifelé nézegetett az ablakon, amikor egy csapat fekete egyenruhás, fehér csizmás alakra lett figyelmes. Tudta, mert mesélték, hogy vannak önjelölt halálosztagok, és cigányokra vadásznak. Rea érdeklődve nézte, ahogy bemennek a szomszédos lépcsőházba, majd kis idő múlva embereket hajtanak ki onnét, rövid csövű géppisztolyt fogva rájuk. Kiválogattak néhány embert, a többit elengedték, azok szanaszét futottak.

Nemsokára Rea ajtaján is csöngettek. Nem volt kedve kiugrani a nyolcadik emeletről, ajtót nyitott. Álarcos, fehér csizmás alak fogta rá a géppisztolyt, megragadta a karjánál fogva és betuszkolta a liftbe, ahol már állt egy másik géppisztolyos és három halálra vált lakó. Reszkettek és nem mertek megszólalni, de még visítani sem.

A ház előtt sorba állították őket, voltak vagy tizenöten, belenéztek az arcukba, egyeseket kilöktek a falhoz a többiekhez, másoknak intettek, hogy mehetnek. A sötét hajú, sötétebb bőrű embereket lökték a falhoz, a többi megúszta. Rea szőkésbarna kóchaját, széles tésztaarcát, vastag ajkát nem nézték sokáig, intettek, hogy húzza el a csíkot. Rea odébb ment, megállt és visszafordult. A szelekció végeztével újabb lépcsőházba ment be a csapat, a falhoz állítottakat három álarcos, fekete zubbonyos, fehér csizmás fiú őrizte.
– De hát ezek mind magyarok! – kiáltotta Rea.
Az egyik fegyveres csodálkozva nézett rá, és még az álarcát is feltolta a hajára, hogy jobban lásson. A fiú nem lehetett több tizenhárom-tizennégy évesnél.
– Itt nagyon régen nem laknak cigányok! – kiáltotta Rea.
A többi magyar hallgatott, még a fejüket is lesunyták.
– Te meg szőke cigány vagy, bazmeg – mondta a fiú, és Reára emelte a géppisztolyt.
– Hagyjad már a picsába – mondta neki egy másik álarcos –, nem látod, hogy hülye?
Egyszer csak embereket kezdtek kihajtani a harmadik lépcsőházból, a C-ből, és a figyelem rájuk terelődött. Rea elsétált az uszoda felé. A sorozatokat már onnét hallotta, látni nem látott semmit, mert a bozótosba kuporodott, mint gyerekkorában. Hamarosan teherautók húztak el a közelből, Rea még várt, és csak jó óra múlva mert visszamenni. A vért még látta, a hullákat már nem. Vérrel mázolták fel a falra, hogy „cigánymentes övezet”. Nem sokkal távolabb ugyanez a felirat fekete festékkel volt felírva a falra; igaz, régi felirat volt, és kissé elhalványult.
Tizenhat embert öltek meg a különítményesek akkor, valamennyien színmagyarok voltak, közülük négy tíz éven aluli gyerek.
A környező házakban észbe kaptak, vérpiros festékkel valamennyire kiírták, hogy „cigánymentes övezet”, nem is bántották őket később a különítményesek.
Megoszlanak a szakértői vélemények, vajon elvakult radikális magyar ifjak a saját elhatározásukból öltek-e, vagy pedig a kormánypárt, avagy az ellenzék, netalán a cigány radikálisok bérelték-e fel őket a gyilkolásra, vagy cigányok voltak a maszkban, akik így akarták a magyarokat provokálni. Az összes változat egyenlő arányban lehetséges.

TUDATMÓDOSÍTÁS:
A parlagfű a XX. század végén terjedt el Magyarországon, az 1990-es „rendszerváltás” után a parlagon maradt földek nagy részét pár év alatt
elborította, és súlyos allergiás tüneteket okozott.

Fiatal, állástalan magyar biológusok és farmakológusok módosították
a parlagfű egyik génjét, s ezzel a marihuánához hasonló kábítószernövényt
hoztak létre. Ez a parlagfű ugyanúgy megélt bármilyen talajon,
mint a módosítatlan, gondozni nem kellett, csak időben levágni, szárítani, porítani, csomagolni és eladni. Ránézésre a kétféle parlagfű nem különbözött egymástól.
Az öt állástalan diplomás közül hárman két év múlva felkerültek a leggazdagabb száz magyar listájára, és a SparMaBankban is vettek részvényeket, bár nem tudni, milyen arányban; eszerint a kamatyadó bevezetéséhez is lett közük. A Nagy Fordulat előtt eltűntek, a vagyonukat kimentették; az amnesztia rájuk is vonatkozik.
A porított parlagfűből készített kábítószert beszippantani, bevenni és belőni egyaránt lehetett, és kellemesebb volt, mint az ópium és a marihuána, függőséget nem okozott, csak tudatzavart, amire az emberek igencsak vágytak. Élvezői huszonnégy órán át bárgyún nevetgéltek, szeretettel lapogatták egymás hátát, nemi vágyuk elmúlt, agresszivitásuk szintén, vérnyomásuk és pulzusszámuk csökkent, családi és közéleti konfliktusaikról hallani sem akartak, s még tévét sem néztek. A gyártók ügyeltek arra, hogy az új kábítószerről ne lehessen megtudni, miből készült, hiszen annyira könnyű volt parlagfüvet termeszteni – nem is termeszteni kellett, hanem csak nőni hagyni –, hogy ha kiderül, a kábítószer ára meredeken lezuhant volna.
Az olcsó magyar drog dél-amerikai és ázsiai százmilliók egzisztenciáját veszélyeztette.
India kétségbeesett, Pakisztán kétségbeesett, Afganisztán kétségbeesett, Dél-Amerika kétségbeesett, a kurdok kétségbeestek, és az általuk megfenyegetett Európa szintén kétségbeesett. Úgy festett, hogy végképp összeomlik a világgazdaság.
A parlagfüvet az új rendszerben sem tudtuk még teljesen kiirtani, de a kábítószer tartalmú parlagfű arányát jelentősen csökkentettük, és az allergiát okozó válfaját kitartó munkával sikerült ismét 96% fölé tornásznunk. Az emigráns magyar sajtó hazugsága, hogy a génkezelt parlagfű tiltott exportja adná a mai magyar nemzeti jövedelem 58 százalékát, s hogy ezt a magyar kormány titokban támogatná. Az MKK minden eszközzel következetesen harcol mindenfajta kábítószer ellen.

REA
Birsnek egyébként is józan volt a gondolkodása. Amikor Reára rátört a nyavalygás, hogy más lányoknak miért van pasijuk, és neki miért nincs, Emmő idegesen kiabálni kezdett, hogy hagyja békén, Kolonc elküldte az anyjába, csak Birs méltatta szóra ez ügyben.
– Én ennek örülök – jelentette ki –, legalább megmaradsz nekünk, és nekünk fogsz főzni.
Rea előtt felrémlett, hogy neki főznie kellene egy idegen pasira, holott a sajátjaira sem szokott, nem is tud; megrémült, és örült, hogy még nem jár senkivel.
Ekkoriban kezdett fejkendőt viselni, ami vagy harminc évvel tette a kinézetét öregebbé, és még napszemüveget is föltett, hogy ne is lássák. A napszemüveg mégsem volt jó ötlet, mert a rosszul megvilágított csarnokban alig látott vele. Kolonc segítette ki: egy betörésből elhozott egy nagyon szép régi, csontkeretes szemüveget, kiszedte belőle az üveget, és így adta oda Reának. Az üveg nélküli keret tökéletesen megfelelt a célnak: Rea azt hihette, hogy a szeme el van rejtve, és észrevétlenül, következmények nélkül bámészkodhat. Ha pedig a keretet is, a fejkendőt is levette, egészen másmilyennek képzelhette magát, igazinak. Így aztán álruhában ücsörgött a piacon naphosszat, és bámulta a lejátszóját, amelybe Kolonc úgy félévente szerzett új memóriát.
Rea nagyon szerette a tetriszt, néha nem is nyomogatta a gombokat, csak hagyta, hogy a színes, négy tagból összeállt négyzetek, vonalak, kicsi akasztófák egymásra hulljanak alá. A póker is tetszett neki, Kolonc hetekig magyarázta a szabályokat, és Rea meg is értett belőle valamit, de mindig veszített a géppel szemben, mert a gép ravaszul blöffölt, úgy volt megírva a programja, ő pedig nem értette, hogyan lehet licitálni, ha nincs jó lap a kezében. Ha nem blöffölt, bizonyosan vesztett, így volt megírva a program. A vereség nem kedvetlenítette el, játszott naphosszat, veszített naphosszat.

 
PÉNZ
Rea egyébként is zavarban volt a pénzzel, a legszívesebben nem vett róla tudomást, hogy 100 forint (száz forint, vagy HUF) egyenlő 1 huncuttal (egy huncut, vagy HUNC), mert nem tudta megjegyezni, melyik árusnál lehet csak forinttal, melyiknél lehet csak huncuttal fizetni, és
ki fogadja el mind a kettőt.
Amiképpen a nemzetközi adórendszerben magyar sajátosságként jegyzik a kamatyadót, ugyanúgy hungarikum a nemzetközi pénzvilágban a kettős magyar valutarendszer.
A forint volt nyolcvan éven át a hivatalos magyar fizetőeszköz.
Az egyik orosz–izraeli– albán érdekeltségű magyar maffia nyomni kezdte a huncutot, amit a magukat nemzeti érzelműnek nevező kereskedők elfogadtak, egyes
német–angol–brazil–kínai főtulajdonosokkal rendelkező magyar
bankok pedig beváltottak. A forint nem ingott meg, 100 HUF egyenlő
lett 1 HUNC-cal, sőt a „száz” számnevet sokan a „huncut” szóval kezdték
helyettesíteni. Miután a magyar bankok a Rea születését megelőző
évtizedben egymás után hatszor lettek fizetésképtelenek, tehát a betétesek
megtakarítása hatszor veszett oda teljes egészében az éppen regnáló pénzügyminiszter, miniszterelnök, államelnök és jegybankelnök összes ígérete ellenére, az emberek nem szerették a pénzt, és amint lehetett, szabadultak tőle. Bankba semmiképpen sem akarták tenni, az ágyneműtartó biztosabb helynek számított. (A kamatyadót részben azért erőltették át a parlamenten, hogy a lakosság bankellenességét letörjék.)
Rea pénz iránti idegenkedésében tehát nem volt semmi különös, kora gyermekeként viselkedett. A Kegyes Jóság a forintot és a huncutot az összes fizetőeszköznek számító csekkel, váltóval, részvénnyel, értékpapírral együtt eltörölte; az új rendszer pénznélküliségét a demokratikus piacgazdaság anarchikus pénzügyei áldásosan készítették elő.
Rea rettegett azoktól, akik csak a huncutot fogadták el – ilyen árusok főleg az alagsorban voltak találhatóak –, holott ő is rendelkezett az Igaz Magyar Ember-igazolvánnyal, amelynek felmutatását a huncutot elfogadó kereskedők megkövetelték, és a hiányában senkit sem szolgáltak ki. Még Vulnera Bódog szerezte be ezt az igazolványt valamennyi családtagjának.


ADÓRENDSZER

A kamatyadó terve, amely annyira feldühítette Koloncot, beszédtéma lett a piacon. Szállítók és kofák egyaránt szidták a rendszert, és mélységes felháborodásuknak adtak hangot.
A kamatyadó mentségére el kell mondanunk, hogy valóban nemigen lehetett elviselni azt a 85 fajta adót és 63 féle járulékot, amit a polgárokkal fizettettek. Az átlagpolgár 34 fajta adót és 23 fajta járulékot volt köteles az államnak leróni a legkülönbözőbb időpontokban, hol havonta, hol félévente, hol évente, hol kéthetente, ezt maga volt köteles számon tartani, és elvileg akkor is megbüntethették, ha az új rendeletet még ki sem hirdették, vagy valamilyen hiba folytán a neten már nem volt hozzáférhető.

A mai világátlag 28 adó és 17 járulék, vagyis nem sokkal kevesebb. Boldognak kell mondanunk magunkat, amiért a Földön egyedüliként mi már egyáltalán nem fizetünk adót.
A parlament számolatlanul hozta az adózási törvénymódosításokat, és ezek ellentmondásban voltak mind egymással, mind a jóval korábban – még a XIX. és a XX. században – elfogadott, ám feledékenységből hatályban hagyott törvényekkel. Volt ebben néha szándékosság is: az ellentmondó adó- és járuléktörvények révén bárkit bármikor meg lehetett fogni. Mégsem tudunk tömeges letartóztatásokról és megtorlásokról, azokat pedig, akiket adócsalásra hivatkozva intéztek el, más módon is le lehetett buktatni (gyerekpornóképet küldve a számítógépükre, vagy heroint, gépfegyvert, netalán töltőtollba rejtett plasztikbombát dugva a foteljükbe stb.).
Nem volt eleve rossz elképzelés, hogy a követhetetlenül bonyolulttá vált rendszer helyett minden adót és járulékot egyetlen adófajtával váltsanak ki. Más kérdés, hogy ez eddig egyetlen kapitalista államban sem sikerült. „Egyszerűbb és tisztább egyáltalán nem odaadni, mintsem odaadni, és később egy részt mégis visszakövetelni belőle” – jelentette ki bölcsen a Kegyes Jóság uralkodása kezdetén.


KAMATYADÓ
A piac keleti oldalán, a tíz emelet magas kerítéssel és szögesdróttal körbevett lakópark körül tizenkét lépésenként álltak a szemmagasságban kicsi ablakkal ellátott fabódék, bennük biztonsági őrök tanyáztak, akiket ismét fakabátnak kezdtek csúfolni, holott volt nekik hivatalos nevük is: Éber Fajtársak.
Az Éber Fajtársak napközben szunyókáltak, csak késő délután másztak ki a fél méter széles bódéjukból elgémberedve – odabent egy alacsony,
keskeny padon ülhettek, megtanulták, hogyan hajtogassák össze
magukat –, és azzal szórakoztak, hogy nehéz fagolyókkal dobálták a
piacról
távozókat. Ezt tekézésnek hívták, ugráltak is a népek a golyók
elől, mert aki nem volt elég fürge, akár ott is maradhatott, ha történetesen
halántékon találták.
Az Éber Fajtársak fehér halálfejjel ellátott fekete – nem golyóálló –
mellényt viseltek, kopaszok voltak, a fejük búbján elvakart pattanások
és kelések látszottak.

az izomagyú Éber Fajtársak a kamatyadóról való értesültségük tekintetében rendkívüli érzékenységről és éberségről adnak számot.
Pontosan tudták, amit pedig csak az újságok írtak meg, a tévék mind elkenték, hogy a terv szerint jövő január elsejétől kamatyadót fog fizetni minden 16 és 65 év közötti magyar állampolgár, tekintet nélkül arra, van-e valahonnét jövedelme vagy nincs. Tizenhat éves kortól húszéves korig heti 20 kamaty, huszonévesek heti 16 kamaty, harmincasok heti 8 kamaty,
negyvenesek heti 6 kamaty,
ötvenesek heti 3 kamaty,
hatvanasok heti 1 kamaty,
hatvanöt év fölött nulla kamaty.
A törvénytervezet leszögezte: minthogy a prostituáltaknál egy kamaty jelenlegi átlagára 6793,53 forint, ez az Egy Kamaty ára is egyúttal, amit alanyi jogon kell fizetni, vagyis függetlenül attól, vajon az illetőnek van-e állása illetve jövedelme, vagy nincs. Az adó behajtására Behajtó Hivatalt hoznak létre.
– Ugyan – mondta Pindur, a filozófus. – Az Éber Fajtársak leginkább azon vannak felháborodva, hogy alanyi jogon kell adózni, és nem a bevétel után. Igazuk van. Ilyen adó nincs. Ezt a nép nem fogja lenyelni! Ez nem vagyonadó, ez nem fogyasztási adó, ez nem személyi jövedelemadó… Ez testi adó!
– Lenyelik – legyintett Hajdina doktor, aki, délelőtt lévén, még magánál volt. – A nép mindent lenyel, a népet csak szándékosan lehet provokálni. Ez nem olyan… Ha mondjuk elrendelnék, hogy a cigányok kétszer annyi családi segélyt kapjanak, mint a magyarok, abból lenne forradalom… De hogy egy ilyen kamatyadóból?! Ahhoz még kell valami…
– Ilyen hülyéket – morogta Lukján Pindur–, ekkora baromságot kitalálni, hogy kamatyadó!!! Ilyen hülye névvel!
– Nem olyan hülyék – vélekedett Hajdina Hámor. – Ezzel a megnevezéssel domesztikálják! Maguk teszik nevetségessé! Kicsinyítik! Nevezték volna numeraadónak? Kamatyadó! Nem is hangzik rosszul. Baszásadó ellen ki lehet menni az utcára, de kamatyadó ellen?
Eltűnődött, maga elé nézett, mint ahogy a jövőbe szokott.


IDEOLÓGIA
Egy hatalmas plakáton Rea különös dolgot pillantott meg, és felszisszent, mert nagyon bántotta a látvány: egy nagy bajszú, csizmás magyar ember csizmatalpa kicsi, rémült, szétugró cigányokra tapos éppen, míg a vasmarkával egy nagy hasú, nagy orrú, zsíros, oldalt hosszú, vékony valamibe font hajú, öltönyös és nyakkendős úrnak a sliccéből kilógó furcsa formájú pisilőjét roppantja össze.
– Ja – mondta Kolonc –, az egy zsidó fasza.
Rea előtt egy magas fiú lóbált egy táblát, az volt ráírva: „Vesszenek a szőke cigányok!” A képen egy ismerősnek tűnő, tömpe orrú, tág orrlyukú férfi vigyorgott.
– Mi az, hogy szőke cigány? – kérdezte Rea.
Kolonc elkeveredett a tömegben, Birs sem volt látható, Emmő pedig, mint általában semmit, ezt sem tudta.
– Az a szarszemét Murometz – mondta egy jól öltözött idős úr, aki nem cipelt magával táblát. – Az a szarszemét a szőke cigány. Meg az olyanok. A malacképűek.
A tömegben a cigányok ellen skandáltak valamit, talán a szokásosat: „Romák, haza!” Amire az szokott a válasz lenni, hogy „Hazátlanok, kifelé!”

Mintha most is ez következett volna.
Rea nyomogatta a kicsi rádió még kisebb gombját, mert ő nem a kiadott jelszót hallotta, hanem valami nyúlós zenét.
– Addig nem lesz béke ebben az országban – mondta az idős úr bizalmasan Reának –, amíg ezeket a társadalmi hulladékokat ki nem hajítják. De nem csak a cigányokat, mert én nem vagyok rasszista, kislány. Hajítsák ki a magyar munkanélkülieket is velük együtt. Minket az tesz tönkre, hogy a munkaképes lakosság csaknem fele állami segélyen élősködik. Ha nincs munka, akkor nincs munka. De akkor tessék őket kitelepíteni Afrikába vagy Indiába. Ott úgyis sokan vannak, elférnek a többi éhenkórász között. De mi itt Európában vagyunk, úgyhogy itt ne rontsák a levegőt. Érti, kislány?

Rea nyomogatta a rádió gombját, és végre meghallotta a következő jelszót, ami azonnal fel is harsant körülötte:
– „Hazátlanok, haza Indiába!”
A Stadionok környékén jártak, a Hungária körút forgalmát leállították, hogy ők áthaladhassanak. Rea megzavarodott. A rendőrség a kormányé, ők a kormány ellen tüntetnek valamiért, akkor a kormány rendőrsége miért segíti a tüntetőket?
Később a rádióból ez hallatszott:
– „Hívjuk vissza a zsidókat, hívjuk vissza a zsidókat!”
Rea körül az emberek önfeledten kiabálták:
– Hívjuk vissza a zsidókat, hívjuk vissza a zsidókat!
A szónok felemelte a kezét, és amíg a következőket kiabálta a mikrofonba, a rádió hallgatott:
– Ennél még az is jobb lenne, ha visszahoznánk a zsidókat! Mert amíg itt voltak, minden bajunkért őket okolhattuk, de amióta elmentek, magyar a magyart bántja, magyar a magyarnak farkasa lett, ó jaj, magyar a magyarnak lett a farkasa!
– „Úgy van!” – kiáltotta a rádió.
– Úgy van! – kiáltotta a tömeg.
– Jöjjenek vissza, és izgassák ellenünk a cigányokat, az ő ősi szövetségeseiket, az előőrsüket idehaza, hogy közvetlenül szembenézhessünk velük! – kiáltotta a szónok.
A rádióból a következő szöveg hallatszott:
– „Egyenjogot a romáknak, egyenjogot a romáknak!”
– Egyenjogot a romáknak, egyenjogot a romáknak! – kiabálta a tömeg.
Rea a Nagyszálló egyik húszfős cellájába került. Nem tudta, hol van, még sose járt a Margitszigeten. Reggelire tejeskávét és kakaós tekercset kaptak. Nem tudhatták, hogy velük egy időben tartózkodott a szállodarészben egy nyolctagú ENSZ-küldöttség, amely a kelet-európai börtönviszonyokat vizsgálta, és amelynek a vezetője azt kérte, ők is azt az étrendet kapják, amit a rabok. Legnagyobb meglepetésükre minden rab ugyanazt vallotta, s eszerint valóban ugyanazt is kapta azokban a napokban, amit ők. Jelentésükben a megszerezhető 460 pontból csak ez a rubrika negyvenet ért.
Rea örült, hogy nem született se cigánynak, se csinosnak, és békén hagyják.


MENTÁLHIGIÉNÉ
Rea jól érezte magát a börtönben. A második napon átvitték a Krúdy Gyuláról elnevezett börtönfürdőbe, ahol a zuhanyozáson kívül a szoláriumot is használhatta, a mennyezetről ugyanis nem a szokásos fény sugárzott, és aki akart, aláállt. A többi rab békén hagyta, Rea egész nap a fülébe dugott fülhallgatóval üldögélt, mintha a piacon lenne, csak most nem a lejátszóját bámulta, hanem a rádiógomb nyomogatása révén mindenféle műsorokat hallgatott, a börtönt ugyanis az épület eredeti adottságai miatt a rádióhullámok ellen nem szigetelték. A börtönben fedezte fel a Lelki segély nevű interaktív rádióadót, amelyben ha ő, a hallgató megszólalt, egy bársonyos női géphang időnként azt mondta: „Tényleg?”, „Na ne!”, „Nem hiszem el!”, „Igazad van!”, „Nem te tehetsz róla!”, „Állj bosszút!”, „Ne hagyd magad!”, meg ilyeneket. Összesen ötven rövid közbeszólást programoztak bele, a gép véletlenszerűen bocsátotta ki ezeket magából, és az emberek imádták. Tudták ugyan, és még Rea is sejtette, hogy gép beszél és nem ember, és amit ő panaszol el, azt nem hallgatja senki, a trükk mégis hatott, a monologizálók társra találtak. A placebo hat azokra is, akik tudják, hogy nincs benne hatóanyag. Magyar szociológusok találták ki ezt a fajta műsort, miután megmérték, hogy ötvennél több reakciót – a pozitív és negatív reakciókat együttvéve – az emberek nem képesek kicsiholni magukból, de elmulasztották levédetni, úgyhogy a hamarosan világszerte megalakuló hasonló rádióállomások ezreinek bevételéből nem részesültek.

Másoknak is volt rádiójuk, az elemet sem vették el tőlük, az övét nem jutott eszükbe ellopni. A telefonok elvételéről akkor már évtizedek óta lemondtak a börtönökben, mivel a fogtömésbe épített, szájelektromossággal működő telefonokkal nem volt mit kezdeni.
A rádió Reát sok kellemetlenségtől megvédte.


SZENTISTVÁN PARKI CSATA
Ez a tüntetés hozta meg az első jelentős összecsapást a magyarok és a cigányok között.
A cigány ellentüntetők a szőke cigányokkal együtt a Balassi Bálint utca felől próbáltak betörni a Kossuth térre, a magyarok és a rendőrök kiszorították őket először a Jászai Mari térre, majd a Margit híd lábánál a Pozsonyi útra. Ez alkalomból az aluljáró leszakadt, talán egy kóbor aknavető találta el rossz helyen; a hivatalos verzió szerint egy második világháborús bomba robbant fel éppen akkor.
A rendőrök dolguk végeztével beültek a rohamkocsikba és távoztak, a magyar tüntetők ezt látván üldözni kezdték a cigányokat, akik a Szent István park nagy medencéje előtt elkezdték beásni magukat. A magyaroknak nem volt ásójuk, de több évtizedes kézigránátok és rövidre vágott csövű karabélyok előkerültek; tűzharc kezdődött a magyarok részéről, a cigányok pedig a fel nem robbant kézigránátokat hajigálták vissza. Az ellenzéki tévéadók a Szent István parkba rohantak és helyszíni közvetítésben lázítottak, a rendőrség észbe kapott, de a rohamkocsik nem tudtak keresztülhatolni a felborított és felgyújtott gépkocsikon. A Duna-part felől azért nem tudták megközelíteni a nagy medencét, amelyben akkor sem volt víz, mert váratlanul valamilyen motorcsónakokból a Duna felől kezdték őket lőni géppuskával.
Sem akkor, sem később nem derült ki, vajon cigányok vagy magyarok lőttek-e a valamiért „monitor”-nak elnevezett ladikokból, és hogy ki szervezte oda őket; annyi biztos, hogy provokáció történt, vagy az ellenzéké, vagy a kormányé. A Szent István parki csata két és fél napig tartott, akkorra az utánpótlással nem rendelkező harcosok megéheztek és megszomjaztak és elvonultak. A Dunapark kávéházat számos belövés érte, a Balzac utca és a Szent István park sarkán álló két saroképület alsó két szintje összeroskadt; a felső emeletek aránylag jól megúszták, de két szinttel lejjebb, mint ahova épültek, a földszint és az első emelet összesajtolódott. Az egykor veszélyesnek tartott bauxitbeton remekül állta a gyűrődést, legalábbis a felső szinteken, a lakókat kiköltöztették a Nyugati pályaudvar külső vágányain álló, használaton kívül helyezett, eladhatatlan vagonokba. Többségük négy-öt évet töltött ott, és a Nagy Fordulatot is vagonban élte meg. Szerencsésnek tarthatják magukat, mert a lakások államosításakor a vagonokat nem vették el. A Szent István parkban és a környékén az ekkor és később lerombolt épületeket a Kegyes Jóság meghagyta csontig kifosztott romnak, örök mementóul; mind a budapesti, mind a vidéki iskolásoknak tanulmányi kirándulás keretében ma is mutogatják.
 Történészeink máig vitatkoznak azon, vajon erre a tüntetésre és az első nagy magyar–cigány összeütközésre rosszul adták-e ki a jelszavakat, vagyis politikai hibát követett-e el akár a kormány, akár az ellenzék, vagy pedig ez a netalán szándékosan kiprovokált fegyveres konfliktus a kamatyadó megismételt vitájáról volt-e hivatva elterelni az emberek figyelmét.

PROSTITÜNTI
A cigányháborút megelőző legutolsó együttes magyar–cigány fellépésre a prostituáltak tüntetése alkalmából került sor, amelynek éppen a demonstratív közösségvállalás adta meg a jelentőségét. Ezt mind a magyar, mind a cigány történetírás mindmáig elhallgatja, leírása sem
magyarul, sem lovári nyelven nem olvasható. Kötelességünknek éreztük, hogy foglalkozzunk ezzel a tüntetéssel, noha Rea nem vett részt benne.
Előzetesen mind a magyar, mind a cigány résztvevők – a lányok meg a futtatóik – két héten át hirdették a demonstrációt röplapokon, a neten és egyes rádiókban, úgyhogy a piacon is értesültek róla.

– Csetra el ne menjen nekem! – aggódott Emmő.
– Nem fog elmenni – nyugtatta meg Birs.
– Rég nem láttam – mondta Emmő gondterhelten.
– Mi se láttuk – nyugtatta meg Birs.
– Rea se menjen el – aggódott Emmő –, most jött vissza nekem a börtönből!

A MAGYARSÁG MAGASZTOS SZELLEME
A korszak Budapestjét az utolsó közös magyar–cigány akcióval együtt egyedül – s egyúttal a leghívebben – egy olyan szerző örökítette meg, aki nem beszélt magyarul.
Dr. March Fooley archeológus azokban a napokban lett az Egyesült Államok budapesti nagykövete, amikor a kamatyadóvita a parlamentben megkezdődött. Van felvétel róla: az őszes hajú, magas, kissé görnyedt tartású, fekete körszakállat bajusz nélkül viselő nagykövet zavartan mosolyogva adja át a megbízólevelét a köztársasági elnöknek a Parlament Vadásztermében, a méreténél egy számmal nagyobb zakót viselő, pöttyös csokornyakkendős Végvárrhy Adorán köztársasági elnök pedig szívélyesen hátba veregeti, a nagykövet bólogat, a köztársasági elnöknek mozog a szája, tehát mond valamit, a nagykövet szája zárva.
Fooley nem ment messzire a Szabadság téri épületből a malteros kezeslábasában: a Hold utcai csarnokba tartott, ahol ivott egy-két felest, ücsörgött az üres ládákon, és jóindulatú, bárgyú vigyorral nézelődött. Ha szóltak hozzá, a fejét rázta, a süketnémát remekül alakította. Hamar
megszokták, pár hét múlva régi bútordarabnak tekintették, aki olykor ingyen trógerolást is vállal, csak az tűnt fel, hogy nagyon kék a szeme, ami a csarnokban nem volt szokás. Senki sem tudta, hogy hívják, mi a foglalkozása, de befogadták. Fooley azt írja, hogy élete legboldogabb másfél évét töltötte a Hold utcai csarnokban. Azzal szórakozott, hogy ücsörgött, és megpróbálta kitalálni, mit beszélnek a magyarok. Egyetlen magyar szó sem ragadt rá, egyetlen feliratot sem értett, a magyar nyelvet csodálta, írja.
Fooley nem a szemével látott, nem az orrával szagolt: finom, belső érzékenységet fejlesztett ki magában, és a magyarság lelkiségének pozitív lényegét így vette észre, így szimatolta ki”, írja egyik mai magyar méltatója.
A Hold utcai csarnok párbeszédei a Nagy Fordulat előtt nem jelenhetett meg magyarul, mert még angolul sem volt készen; a Nagy Fordulat óta sok fontosabb és sürgősebb dolga volt a magyarságnak, mintsem éppen ennek a könyvnek a lefordítása. Nemrég azonban a Kegyes Jóság úgy nyilatkozott, hogy a magyarság magasztos szellemét a legvonzóbban A Hold utcai csarnok párbeszédei című könyv mutatja be a világnak, így a magyar fordítást egy-két hónapon belül kiadják.

Dr. March Fooley az egyik meleg nyári este a többi csarnoklakóval tartott egy fáklyás tüntetésre, amely az Alkotmány utcában a Parlamenthez igyekezett, ám a lovas rendőrök sorfala előtt megtorpant. Fooley azt hitte, hogy a képzelete játszik vele, pedig azt látta, ami valóban történt: nők vonultak a tömegben, és az volt bennük a közös, hogy valamennyien csak egyetlen ruhadarabot hordtak, ki egy sálat, ki egy bugyit, ki egy cipőt, ki egy sapkát, egyébként teljesen pucéran masíroztak. Sokan rombusz alakú, rojtos szélű sárkányokat eregettek hosszú madzagon, mások hosszúkás, rózsaszínű, felül kissé buggyos karimájú luftballonokat tartottak zsinóron. A prostituáltak kamatyadó-ellenes tüntetésébe keveredett az álruhás amerikai nagykövet, aki erről persze sem akkor, sem később nem szerzett tudomást. Azt sem tudta, milyen fontos és egyedülálló történelmi dokumentum lesz abból, hogy rendkívül részletesen leírta a szőke, a barna, a fekete, a vörös lányok haját, szemszínét, bőrszínét és ilyen-olyan testrészük milyenségét. Számos profi és amatőr filmkészítő és fényképész készített mozgó- és állóképeket erről az előre meghirdetett és a budapestiek tömege által szemlélt felvonulásról, és a tüntetés hét-nyolc teljes és több tucat részleges változatát feltették a YouTube-ra, ahonnét bárki letölthette, archiválhatta, szerkeszthette, nagyíthatta. Ezekből a pucér lányokból éltek a lapok évekig, ingyen adagolva őket a címlapjaikon. Fooley leírása azonban olyan érzelmi mozzanatokat tartalmaz, amilyeneket semmilyen fotó sem tud visszaadni.
Fooley festette a legpozitívabb, legköltőibb, legvonzóbb magyarságképet, az összes magyar és nem magyar szerzőt beleértve. A Times magazin szavazásán A Hold utcai csarnok párbeszédei következtében nagy többséggel a magyart választották a világ legszimpatikusabb népének, és ha a határaink jogos óvatosságból nem lennének még mindig hermetikusan lezárva, turistaforgalmunk megtízszereződött volna. Ezért a múlhatatlan érdeméért Fooley-nak még azt is megbocsátjuk, hogy – nyilván a nyolc gyermekét szülő felesége destruktív hatására – a cigányháború idején ellenünk foglalt állást.
Reáról egy helyütt ezt írja: „Álltában a nyaka lebicsaklik, hasát előretolja és meggörnyed, mint álruhás királyné a láthatatlan korona súlya alatt.”
Fooley meglátta benne azt, amit csak a nehéz és végzetes magyar történelem hozhat ki az emberből.
Azt kell mondanunk: ilyen a nagy író.


TELEVÍZIÓ
A Kegyes Jóság trónra lépésével a demokrácia szinte valamennyi intézménye értelmét vesztette. A száznál is több magyar nyelvű tévéadóból egyetlen királyi tévéadó jött létre, a legjobb szakemberek felesküdtek III. Józsefre és a Magyar Kommunista Királyságra, és igyekeztek minél érdekesebb műsorokkal magukra vonni a figyelmet.
A Kivégzés című sorozatban egy kiérdemesült, de még jó karban lévő profi bokszolóval álltak ki az önként jelentkezők, szépen szétverették magukat, ezért jó pénzt kaptak és népszerűek lettek. A bordatörött, kartörött, koponyatörött, begipszelt betegekről külön műsort lehetett közvetíteni a kórházból, sokan úgy is nősültek meg, hogy rajongó hölgyek lepték el a betegszobájukat, ők pedig valamelyikükre valamely mozgásképes testrészükkel ráböktek.
Az öngyilkos című sorozat a Kivégzés vetélytársának számított, és szintén Fartin Gogó moderálta. Önként jelentkezők otthonában kamerákat szereltek fel, és napi 24 órában közvetítették, mit művelnek.
A műsor izgalmát az adta, hogy az illetőknek egy héten belül öngyilkosságot kellett elkövetniük, a szereplésért járó pénzt a megjelölt örökös kapta. Ha valamelyik öngyilkosjelölt mégis visszarettent, sem a kedvezményezett, sem ő nem kapta meg a letétbe helyezett milliókat, ráadásul súlyos kötbért is kellett fizetnie.
Augusztus 20-án indult a Feleségverseny című vetélkedő, és egy éven át tartott. Az ötvenkét részben minden péntek este azok a hölgyek mérték össze a tudásukat, akik a Kegyes Jóság méltó párjának tudták vagy remélték magukat. A győztes elnyeri a Legmagyarabb Királyné – Regina Hungarissima – címet, persze anélkül, hogy III. József valóban elvenné feleségül, legalábbis ez állt a műsorfolyam tervében, amelyet egyeztettek az Udvarral, elvégre mindent egyeztetni kellett és kell ma is; a Kegyes Jóság nem mondott nemet; a tervet a műsorújságokban közzétették.
Az előzsűrik hatalmas munkát végeztek, mert a jelentkező hölgyek – tizenhat és negyvenhat év közötti nők – száma megközelítette a háromszázezret. Férjezett nők, sokgyermekes családanyák és ártatlan hajadonok egyaránt jelentkezhettek, elvégre az elnyerhető Királyné cím maga volt a merő virtualitás…
A zsűri: Géta vasalódeszkás Margó pornósztár, Homongya Tróger, Hadina Hámor tévés távgyógyító. Zsabó Bébi költőnő…
A műsorfolyam akkor lett igazán érdekes, amikor megjelent benne a Csodanő.
Az első félév kilencedik adásában láthattuk először, és már akkor lehetett tudni, hogy tarolni fog. A maga csoportjában a tíz lány közül ő jutott tovább – a háttérben ügyködő magyarságszakértőnek nem volt más választása –, és már akkor arról beszélt az egész ország, hogy a második félévben, amikor egy-egy adásban két-két lány párbajozik egymással, senki se fogja legyőzni, mindenki úgy pattan le róla, mint egy nyiszlett csatár egy kőkemény védőről, mint egy légsúlyú kezdő bokszoló egy szupernehézsúlyú bajnokról. Ez majdnem így is történt, a második sorozat ötödik adásában lépett be a műsorba megint, és attól kezdve az utolsó előtti fordulóig fölényesen vert mindenkit.
Gyönyörű lány volt dr. Serbori Zsanna – reméljük, hogy a messzi idegenben most is gyönyörű –, és rettentően okos. Huszonhárom éves múlt éppen, az orvosi egyetemet abban az évben végezte el kitüntetéssel, de mellékesen a történelem szakon is kapott egy jeles diplomát. Beszélt angolul, németül, franciául, oroszul és albánul, az utóbbit merő kíváncsiságból tanulta meg egyetlen nyár alatt. A Feleségverseny alatt kezdett kínaiul tanulni, el is vonult egy nyelvi táborba az első és a második megjelenése közötti fél évben, ahol védve volt a kíváncsiskodóktól – előre megszervezte, hogy a nyelvi tábor holléte maradjon titokban,
biztos lévén benne, hogy nagy feltűnést keltve jut tovább –, és már egészen jól gagyogott kínaiul, olvasni pedig kiválóan tudott, amikor az arab kedvéért abbahagyta.

Az 1,70 magas, természetes kék szemű lány derekáig természetes szőke és természetesen hullámos haj kígyózott alá, mintha Botticelli Vénusza elevenedett volna meg. Tökéletes alakját sokan megénekelték, feltűnően hosszú combjaiba a fél ország lett szerelmes, bár igazság szerint jóval több, ha a hiába epekedő leszbikusokat is számítjuk. Telt, bár sohasem kitéve mutogatott keblei vadállati üvöltést váltottak ki a képernyők előtt a nemi érésbe éppen belefogó ifjakból, és kecses mozgásába azok a gyengén látók is szenvedélyesen beleszerettek, akik a műsort a letapogatható képernyőkön kísérték figyelemmel.

Nem fogjuk valamennyi káprázatos mutatványát leírni, mindössze néhány emlékezetes produkcióját említjük futólag.

Az első adásban mint fejszámoló művész és balerina mutatkozott be. Első pillantásra lenyűgözött mindenkit, a rosszmájú Fartin Gogó hebegett, nem jutott szóhoz, izzadt, kapkodott. Hajdina levette a szemüvegét, amit az addigi adásokban egyszer sem tett meg, és úgy bámult kimeredt, báva szemmel, nem kis sajtóvihart aratva. Gréta Margó kinyúlt a székén, úgy festett, mint egy túl hosszú kígyó, és tátva maradt a szája.
Homongya Tógyer bal szeme tikkelni kezdett, és nem bírta leállítani (az adásrendező jó érzékkel vágta be közeliben, Tsombortól adás után dicséretet is kapott). Zsabó Bébi őszintén elsírta magát, aztán már csak hüppögött mindvégig. Krul Manna elismerően rágta a szája szélét, és a fejét csóválta.

Zsanna tetszőleges négyjegyű számból vont fejben köbgyököt a harmadik tizedesig; ma sem értik, miféle agya lehet. A zsűri számítógépe generálta a négyjegyű számokat, és azon ellenőrizték az eredményt; Zsanna a gyönyörű fejecskéjét kicsit félrehajtva hallgatta a következő számot, nyelvecskéjét kidugta, szép, sima homlokát összeráncolta, és máris mondta a helyes eredményt. Sok néző tiltakozott az adás után, hogy csaltak; nem volt igazuk, mint a szakemberek megállapították.

Táncát utolérhetetlen bájjal adta elő, a fülbemászó zenét maga komponálta hozzá, és játszotta fel szintetizátoron; másnap az Operaház szerződést kínált neki, amit illedelmesen, ám határozottan elutasított, amiként a zeneszerzői ajánlatok elől is kitért.

A második félévben, a párbajsorozat olyannyira várt hatodik adásában, október elején fölényesen győzött le egy előzőleg csoportgyőztes lányt, s attól kezdve hozzá sorsolták ki az előző félév csoportgyőzteseit. Halálsápadtan adták elő aztán a riválisok a produkciójukat, és egyetlen zokszó nélkül kotródtak haza.

Kabar Mató minden adás után írta az igazoló jelentést: nem tehetett másként, Zsannát kellett továbbszavaznia. Egyik jelentése fennmaradt:
„Felséges Úr, én Királyom, drága III. József, Hazánk Szemefénye! Nemcsak érzem, hanem látom és hallom otthon, az utcán, a villamoson, a múzeumokban, a templomokban, hogy a magyarság Zsannát akarja. Ha megszámolnánk a szavazatokat, akkor is ez jönne ki. Nem tudok mást továbbjuttatni. Bocsáss meg bűnös fejemnek, királyom, de ha ez így megy tovább, Zsanna lesz a Regina Hungarissima, sőt attól tartok: lehet, hogy a nép azt fogja követelni, hogy valóban vedd is feleségül. Kabar Mató magyarságszakértő, hű alattvalód.”

Az emigráns körök, amelyek hazánkat és rendszerünket nem győzik szapulni, azt állították, hogy a Kegyes Jóság mint politikus megijedt dr. Serbori Zsanna példátlan népszerűségétől, mint férfi pedig a legsúlyosabb kasztrációs neurózist szenvedte el, amilyet férfi csak átélhet. Szerintük III. József halálra rémült a Csodanőtől, akihez képest az ő államférfiúi és magánférfiúi kvalitásai elhanyagolhatóak.

Zsanna hirtelen futni kezdett körülöttük, és ugatott. A birkák összepréselődtek, és egyetlen testként nekiindultak. Zsanna nagyobb körben vezette őket, majd lemaradt, és oldalról vakkantgatott rájuk; a birkák tizennyolc füle és harminchat lába szaporán dolgozott. Úgy festett, mintha a birkák a jól hangzó zenére – Zsanna szerzeménye volt – balettoznának.

Rea örömében tapsikolt. Az arcát immár két kamera vette. Az emberek megunták a birkákat, és csak Rea elragadtatott arcát nézték. Rea vigyorgott örömében.

A háromperces produkciót kétperces taps követte – messze a legkisebb taps, amit Zsanna valaha kapott. Zsanna meghajolt, a birkák behúzták a mellső lábukat, és ők is bókoltak. Rea felállva, örömében ugrálva tapsikolt és nevetett.

Mindenki Reát nézte. Jól látták: könny csillogott a szemében.


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr11635054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.