fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

ICA-mesék: A gyengeszemű herceg

2010.02.06. 09:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: sorozat mese folyóirat ladányi turóczy csilla

"A királyasszony is gondolt néha arra, hogy a hercegnek nehéz lesz uralkodóvá válnia, hiszen nem tanulhat meg célba lőni, se díszszemlét nem tarthat, és ugyan hogy választja majd ki a tanácsadóit, ha nem tud mélyen a szemükbe nézni? De bízott abban, hogy az erdő állatainak sok áldása és az ő szeretete majd megsegíti a fiát."

ICA interkulturális mesesorozatában Ladányi-Turóczy Csilla meséjét olvashatják.

Ladányi-Turóczy Csilla
A gyengeszemű herceg


Volt egyszer egy király és egy királyné. Nagy gazdagságban, békességben éltek, igazságosan uralkodtak, népük szerette őket. De nagy bánatukra húszesztendei házasság után sem született gyermekük.
Bánkódott a király, de még jobban a királyné, mert nagyon szerette a gyerekeket. Egyszer aztán, ahogy a palota kertjében sétálgatott, meglátott egy sasmadarat, amint egy kis nyulat marcangolt a pázsit közepén. A nyulacska olyan szívettépően jajgatott, hogy a királyné odarohant és kiragadta a sasmadár kezéből. A madár mérgesen csapkodott szárnyaival, összekarmolta a királyné arcát, de az asszony nem engedte a nyulat, hát a sasmadárnak nem maradt más választása: feladta a küzdelmet. Mielőtt haragosan elrepült volna, átkot szórt a királynéra:
– Megkeserülöd még asszonyember, hogy megfosztottad fiókáimat az ebédjüktől! Emlékezz az átkomra!
A királyné azonban nem is figyelt oda, inkább a nyulacskát élesztgette, amely rongycsomóként hevert az ölében. Szép, fehér nyuszi volt, de bundáját vércseppek pöttyözték. Nemsokára magához tért és kiderült, hogy az ijedtségen kívül semmi komolyabb baja nem esett.
Nagy hálásan nézett a királynéra:
– Kedves felség, soha el nem feledem, amit értem tettél. Kis kölykeim várnak odahaza, ugyan mi lett volna belőlük, ha engem elragad a sasmadár? Jótett helyében jót várj! Tudd meg, hogy nem akármilyen nyúlasszony vagyok én, varázserőm lehetővé teszi, hogy teljesítsem egy kívánságodat. Mit kívánsz hát?
Hitte is, nem is a királyné, hogy varázserejű nyulat mentett meg, de nem akarta megsérteni a kis bundást, hát rávágta:
– Az az én legnagyobb vágyam, hogy gyermekem szülessen. Húsz éve várok rá hiába.
Megörült ennek a nyuszi, ugyanis igen értett a gyermekszületés titkaihoz.
– Tépj ki három szőrszálat a bundámból – mondta a királynénak. Este, mikor lefekszel, tedd ezeket a párnád alá. Meglátod, hogy kilenc hónap múlva gyönyörű szép fiúcskád születik. A keresztelőre hívd meg az erdő minden állatát, hogy áldják meg a gyermeket, meglátod, hogy soha kiválóbb ifjút nem látott a világ, mint amilyen a te hercegi fiacskád lesz.
A királyné kiszakított három szőrszálat a nyúl bundájából, este a párnája alá tette azokat, de reggelre elfeledkezett a dologról, mert nem hitte, hogy a nyulacskának varázshatalma lenne.
Kilenc hónappal később gyönyörű fiacskája született, Lepulusnak nevezte el. Örvendezett a király, örvendett az egész udvar, az ország, egy teljes hétig ünnepelték a trónörökös születését. Mikor eljött a keresztelő ideje, a királyasszonynak eszébe jutott, mit mondott a nyúl: hogy hívja meg az ünnepre az erdő minden állatát. Úgy is tett, elküldött az erdőbe száz hírvivőt, és kidoboltatta, hogy az erdő minden állata hivatalos a keresztelőre. Csak a sasmadár magas sziklájára nem küldött meghívást.
A keresztelő napján az udvari nép nagy rémületére beállított a medve, a farkas, a róka is, de jól viselték magukat, se emberfiára, se más állatokra rá nem rontottak, csak odajárultak a keresztelőmedencéhez és megáldották a fiúcskát. Legutóbb a nyúlasszony jött el, hozta a kölykeit is, amelyek addigra szép nagyra nőttek, az egyiket odaajándékozta a kisfiúnak, hogy legyen játszópajtása.
– Megáldalak én is, Lepulus – mondta a nyúl –, légy olyan fürge, mint az én nemzetségem.
Addigra a fiúcska megkapott már mindenféle tulajdonságot, a kutya jó szaglást, az őz jó szívet, a macska jó hallást és hajlékonyságot, a farkas bátorságot, a róka ravaszságot, a medve jó ízlelést adott neki.
Mikor a pap kivette a fiút a keresztelőmedencéből, hirtelen beröppent a templomba a sas. Mindenki visszarettent a haragos madár láttán.
A királynének eszébe jutott, mi történt kilenc hónappal korábban és rettegve ölelte át kisfiát. A sas így rikoltozott:
– Beteljesül most az átkom: elveszem a fiad szemevilágát!
De a királyné olyan ügyesen védte a gyermeket, hogy a sas nem tudta megvakítani.
Miután a sast a király vadászai kikergették a templomból – lelőni nem sikerült nekik –, mindenki azt hitte, hogy a Lepulus megmenekült. Nagy örömben nevelték, csak később vették észre, hogy nagyon gyenge a látása, ugyanis a sas átka valamennyire mégis fogott a gyermeken. Királyapja emiatt egyre többet bánkódott, és titokban azon rágódott, vajon egy ilyen gyengeszemű trónörökösből király lehet-e valaha, alkalmas lesz-e az uralkodásra. Nem szólt erről semmit se a feleségének, se a tanácsosainak, de ez az aggódás bizony szomorúvá és szótlanná tette.
A királyasszony is gondolt néha arra, hogy a hercegnek nehéz lesz uralkodóvá válnia, hiszen nem tanulhat meg célba lőni, se díszszemlét nem tarthat, és ugyan hogy választja majd ki a tanácsadóit, ha nem tud mélyen a szemükbe nézni? De bízott abban, hogy az erdő állatainak sok áldása és az ő szeretete majd megsegíti a fiát.
Nőtt, növekedett Lepulus herceg, szép ifjúvá serdült. Hiába volt jószívű, kedves, hiába énekelt gyönyörűen, tudott ezer verset is kívülről, hiába számolt kitűnően, lovagolt délcegen, mindenki csak Gyengeszemű Hercegnek hívta, mintha ez a tulajdonsága lett volna az egyetlen említésre méltó. Különösen az udvaroncok sutyorogtak lépten-nyomon arról, hogy a herceg nem méltó a trónra és a királynak inkább közülük kellene utódot választania. Mindegyik önmagát tartotta legalkalmasabbnak a nemes feladatra, de abban megegyeztek, hogy a tökéletes látás elengedhetetlen egy igazi király számára.
Egy nap aztán nagy csapás érte az országot: egy óriás tűnt fel a palota előtt és elragadta a királyné éppen ott sétálgató legkedvesebb udvarhölgyét. Volt nagy sírás-rívás, futkorászás, a katonaság kihallgatott mindenkit, de nem volt ember, aki meg tudta volna mondani, kicsoda az óriás, és vajon hová vihette az udvarhölgyet.
Eszébe jutott akkor a királynénak, hogy talán az erdő állatai tudhatnak valamit, s ha már olyan készségesek voltak a fia keresztelője idején, most újra segíthetnének. Lepulus is helyeselte a gondolatot, mindjárt vállalkozott rá, hogy elmegy a rengetegbe és kikérdezi az erdő állatait. A király azonban csak ráncolta a homlokát:
– Ugyan, fiam, mit akarsz te azzal a gyenge szemeddel, az orrodig se látsz el. Majd épp te fogod megtalálni az udvarhölgyet! Bízd ezt inkább a katonákra, akik húsz lépés távolságból is eltalálják a legyet.
Nagyon bántotta ez a beszéd a herceget, így válaszolt hát:
– Fáj, ha nem bízik bennem, apámuram, de én Isten segedelmével azért elindulok a hölgy keresésére. Válassza ki legkiválóbb katonáját és küldje őt is a vadonba, aztán meglátjuk, ki jár sikerrel.
– Ej, fiam, nem akarom, hogy szégyenbe kerülj, maradj te csak itthon, az anyád szoknyája meg a nyulad mellett.
– Eszem ágában sincs, apámuram, ne is tartóztasson. Eltökéltem, hogy megtalálom a hölgyet, ha addig élek is.
A király mogorván bocsátotta útjára fiát, mert meg volt róla győződve, hogy az szégyent fog vallani és akkor végképp nem jelölheti ki örökösének.
Lepulus azonban bizakodva szállt nyeregbe, mert tudta, hogy a látása ugyan gyenge, egyéb érzékszervei és kedves állatai, lova, nyula és kutyája segítségével azonban sikerrel is járhat. Anyja megáldotta, és fülébe súgta, hogy ő bízik benne és imádkozni fog érte is, meg a hölgyért is, akit igen szeretett.
Elindult a herceg a lován, nyergében előtte ült bölcs nyula, az úton fel-le szaladgált a kutyája. A király megfogadta a fia tanácsát, kiválasztotta legvitézebb katonáját, és elküldte őt is az erdőbe. Gondolt egyet a katona, ahelyett, hogy a saját szakállára nyomozott volna, Lepulus nyomába eredt, mert tudta, hogy sokkal könnyebben fog az állatokkal beszélni, mint ő, márpedig más módszert ő sem tudott kitalálni.
Poroszkált a herceg lova, kutyája néha el-eltűnt a sűrű aljnövényzetben, a nyúl, aki fajtájához képest már igen öregnek és bölcsnek számított, a nyeregben ült, és ott szunnyadozott. Egyszer csak nagy ugatásba kezdett a kutya:
– Kedves gazdám, farkasszagot érzek!
– Hol vagy, farkaskoma? – kiáltotta a herceg –, váltanék veled néhány szót! Lepulus vagyok, akit az erdő nemzetsége tizennyolc éve megáldott.
– Fogd vissza a kutyádat, herceg – morgott a farkaskoma a bokorból –, akkor beszélhetünk.
A herceg leugrott a lováról és megfogta a kutya nyakörvét. Előbújt a farkaskoma.
– Hallod-e, farkaskoma – mondta a herceg –, tudsz valamit az óriásról, aki elrabolta anyám udvarhölgyét?
Leült a farkas az útra és ide-oda kezdte forgatni a fejét.
– Nem tudok én semmit, hercegem, csak annyit, hogy olyan szag terjengett tegnap a levegőben, mintha a kénköves pokolból jött volna, és nyugat felé haladt.
– Akkor jó irányba megyünk – állapította meg Lepulus. – Köszönöm, farkaskoma.
Ezzel visszaült a lovára és tovább poroszkált. A katona hallotta a beszélgetést és követte a herceget.
Ahogy így mentek-mendegéltek, megint elkezdett ugatni a kutya:
– Kedves gazdám, rókaszagot érzek!
– Hol vagy, rókakoma? – kiáltotta a herceg –, váltanék veled néhány szót! Lepulus vagyok, akit az erdő nemzetsége tizennyolc éve megáldott.
– Fogd vissza a kutyádat, herceg – morgott a rókakoma a bokorból –, akkor beszélhetünk.
Úgy is lett. Ahogy a farkaskoma, a rókakoma is leült az útra és forgatni kezdte a fejét.
– Nem sokat tudok, herceg – mondta aztán –, csak annyit, hogy hatalmas dörgés vonult végig az erdőn nyugat felé.
– Akkor jó irányba megyünk – bólogatott a herceg. – Köszönöm, rókakoma.
Megint mentek egy darabon, egyszer csak éktelen ugatásba kezdett a kutya.
– Jaj, gazdám, medveszagot érzek!
– Ne félj semmit, kutyácskám, minket nem fog bántani a medve. Medvekoma, hol vagy? Váltanék veled néhány szót! Lepulus vagyok, akit az erdő nemzetsége tizennyolc éve megáldott.
– Itt ülök, a hatalmas tölgy odvában – brummogott a medve – gyere ide, de a kutyádat ne hozd a közelembe!
Odament a herceg, látta, hogy épp délutáni szunyókálásában zavarta meg a medvekomát, de az nem haragudott. Ahogy meghallotta a fiú kérését, forgatni kezdte busa fejét és így szólt:
– Sokat ugyan nem tudok, de a reggeli harmat ma olyan keserű ízű volt, hogy az az óriás biztosan erre járt és az izzadságcseppjei ráhullottak a levelekre.
– Nem lehet messze – mondta Lepulus az állatainak, mikor visszatért hozzájuk. Hallotta ezt a katona is, megörült a hírnek, és rögvest fel is mászott a környék legmagasabb fájára, hogy körülnézzen, látja-e onnan az óriást. Bizony meglátta, mert épp ott aludt, egy tisztáson, a haja egészen a fák koronájáig ért, pedig egészen elnyújtózkodott. Lába már el se fért a tisztáson, belelógott egy patakba. Az udvarhölgy ott üldögélt a patak partján, és szipogott, mert nagyon félt az óriástól.
Mindjárt mászott is le a katona a fáról és sietve felugrott a nyeregbe, hogy hamarjában odavágtasson a tisztásra és magával ragadja a leányt. Az óriásnak azonban olyan jó volt a hallása, hogy meghallotta a paták dobogását, hát felkapta az udvarhölgyet, feltápászkodott maga is, azzal hipp-hopp, ott sem volt. Mikor a katona odaért a tisztásra, már csak a letaposott fű tanúskodott róla, hogy egy óriás feküdt benne.
Dúlt-fúlt a katona, meghallotta a herceg is, hogyan szitkozódik.
– Elszalasztotta ő is, meg én is – mondta állatainak. – Tovább kell mennünk. Igen ám, de merre? Menjünk csak nyugatnak, arra lakhat az óriás.
Elindultak hát tovább nyugat felé, a katona is ment utánuk.
Egyszer csak egy hatalmas barlanghoz értek, a bejárata épp akkora volt, hogy az óriás beférhetett rajta.
Így szólt Lepulus a kutyájához:
– Szagolj csak be a barlangba, kedves kutyám, ott van-e az óriás?
– Ott van, kedves gazdám – felelte a kutya.
– Na, akkor itt letáborozunk, de úgy, hogy meg ne lásson bennünket, és megvárjuk, míg el nem megy élelemért.
Ott várakoztak három nap, három éjjel, ott volt a katona is, merthogy követte őket, de persze nem szólt semmit róla. A kutya érezte az emberszagot, szólt is a gazdájának.
– Ugyan – legyintett a herceg – tudtam én, hogy folyton a nyomunkban van, mert magától nem megy semmire. Hagyjunk neki békét.
A harmadik napon előjött az óriás, belerengett a föld, ahogy közeledett, hatalmas lépteivel azonban hamarosan eltűnt előlük. A herceg felült a lovára, nyeregbe tette a nyulat és a kutyával együtt elindult a barlangba. A katona kint maradt, várta, mi történik majd. Jó darabig haladt a herceg a barlangban, míg végre egy cseppkővel teli részhez nem ért. Ott üldögélt hét leány, mind a hét tetőtől talpig fekete ruhában, lehajtott fejjel. Csak a sóhajtásuk hallatszott a nagy csöndben.
– Laniger kisasszony! – szólt a herceg.
Erre mind a hét lány felemelte a fejét, de szólni egyik se szólt. A herceg közelebb lépett, mert csak homályosan látta őket, de az arcukat bizony sűrű fátyol fedte, senki emberfia meg nem különböztethette volna őket, és a fekete fátyoltól talán ők maguk se láttak semmit.
– Laniger kisasszony! – kiáltotta a herceg ismét. – Szóljon hozzám, mert azért jöttem, hogy hazavigyem.
Erre a hét leány szomorú dalba kezdett:

Jaj annak, ki azt se tudja,
merre visz haza az útja,
jaj annak, ki elfeledte,
hol született, ki nevelte.

– Ejha – mondta a herceg –, így bizony nem megyünk semmire. Úgy látszik, valami varázslat ül ezeken a lányokon, hogy nem tudják még a saját nevüket se. De mit számít az, ha mind a heten foglyok, hát mind a hetet ki kell szabadítani, nem úgy van-e, bölcs nyulam?
– Igazad van, gazdám – válaszolt a nyúl, – de hét leánnyal egyszerre bizony nem menekülhetsz lóháton, csak eggyel. Meg kell találnod Laniger kisasszonyt, aztán majd visszatérhetsz a többiért később.
Ekkor éktelen ugatásba kezdett a kutya, felágaskodott a ló, reszketett a nyúl, mint a nyárfalevél:
– Jön az óriás! – kiáltották a lányok és összekapaszkodtak félelmükben. – Bújj el, kedves ismeretlen, bárki vagy is!
De lovastul, kutyástul nem volt hirtelenjében hová elbújni, hát a herceg felkészült az óriás fogadására.
Kisebb földmozdulás, rengés közepette meg is érkezett az óriás, már messziről bőgött, mint egy bika:
– Idegen jár a barlangomban, érzem a bűzét, jaj neki, mert ütött az utolsó órája!
Mikor aztán az óriás beért a cseppkőbarlangba, lehajolt és két ujjal felemelte a herceget:
– Hm, bátor legény vagy, azt meg kell hagyni. Kár, hogy az őrlőfogaim között végzed, de nagyon megéheztem.
– Vigyázz, óriás, nehogy megártson neked az én húsom, mert az bizony mérgező nedvekkel van tele.
– Miket beszélsz, te emberfia! Nem hiszem egy szavadat sem!
– Bebizonyítom én neked, ha nem hiszed! Nézd, levágom egy ujjamat és odavetem ennek a kutyának. Meglátod, felfordul tőle, mintha villám csapta volna agyon.
Lepulus úgy is tett, hirtelen lenyisszantotta kardjával ez egyik ujját és odavetette a kutyájának. A kutya kisvártatva elterült a földön.
– Ajaj, igazad volt – borzongott az óriás. – Hanem a lovadat azért megeszem! – Ezzel felkapta a lovat és mindjárt egyben lenyelte. A herceg vérző kezét szorongatta, de nem szólt semmit. A nyulat szerencsére észre se vette az óriás, úgy megbújt Lepulus ruhája alatt.
– Mivel megmentetted az életemet – mondta az óriás, miután visszaöklendezte a nyerget meg a kengyelt, – kívánhatsz valamit, mielőtt összemorzsollak.
– Engedd szabadon a leányokat, és add vissza az emlékezetüket.
– Azt nem lehet – nevetett az óriás –, az öreganyám bízta rám őket, a varázslatot is ő bocsájtotta rájuk. De egyet szabadon bocsátok, ha ez a kívánságod, válaszd ki, melyik legyen az!
Nagy gondban volt a herceg, hogyan találja ki, melyik leány Laniger kisasszony.
– Ha a fátylukat felemelnék, ki tudnám választani, melyiket engedd el.
– Márpedig a fátylukat fel nem emelhetik, különben megtörik a varázslat! Mondd meg így, kit engedjek el, de ne sokat teketóriázz, mert ha megjön az öreganyám a boszorkák találkozójáról, késő lesz. Éppen hét leányra van szüksége a következő varázslatához, és már nagyon türelmetlen.
Odalépett hát a herceg sorban a leányokhoz, becsukta a szemét, és beleszippantott a fátylukba, kezébe vette a kezüket és megcsókolta a tenyerüket. Arra is megkérte őket, hogy szóljanak hozzá. Az illatok, a kezük formája, a tenyerük íze és a leányok hangja alapján végül kiválasztott kettőt, de sehogy nem tudta eldönteni, hogy melyik Laniger kisasszony.
– Várj csak, kis gazdám – suttogta a nyúl – Laniger kisasszony mindig nagyon szerette simogatni a bundámat, nyújts oda a két leánynak, hátha ebből kiderül, melyik ő.
Így is lett. Az egyik lány visszarántotta a kezét, mikor a nyúl hozzáért, a másik viszont megölelte a kis jószágot és cirógatni kezdte a füleit.
A herceg boldogan mutatott a leányra:
– Ez Laniger kisasszony, őt ereszd szabadon!
– Na, menj Isten hírével! – kiáltotta az óriás és ráfújt a leányra, akit felkapott a szél, s hipp-hopp a barlang bejárata elé sodorta. Észrevette a katona, hogy mi történt, odasietett a lányhoz, felemelte a fátylát, hát látja, hogy Laniger kisasszony az, de úgy esett, hogy elveszítette az eszméletét. Nosza, nem teketóriázott a katona, nyeregbe emelte a lányt és vágtatott vele hazafelé. Nagy volt az öröm, mikor odahaza híre ment, hogy megkerült Laniger kisasszony, rohant a király és a királyné is a hős és a leány fogadására. Milyen szomorúak lettek azonban, mikor meglátták, hogy nem Lepulus hozza a kisasszonyt, hanem a katona!
– Megmondtam én, hogy egy gyengeszeműnek otthon, az anyja szoknyája mellett van a helye! – morgott a király, de azért nagyon fájt a szíve egyetlen fiáért. Kifaggatták a katonát, ugyan mi lett a herceggel, az meg előadta, hogy Lepulust bizony felfalta az óriás, hiába próbált segíteni rajta.
– Odaveszett az állataival együtt, sose látjuk viszont!
Mikor Lanigerről lekerült a fátyol, újra tudta, hogy ki ő maga, csak arra nem emlékezett egyáltalán, hogy mi történt az óriás barlangjában. Hát azt sem tudta, hogy nem a katona mentette meg, hanem a herceg. Eltelt egy hét, két hét, egy hónap, két hónap, de a herceg felől bizony semmi hír nem érkezett. A királyné szíve majd’ meghasadt, szüntelen a fiát siratta.
– Miért is kellett a vesztébe küldenem! – sóhajtotta gyakorta.
A királyt is nagyon bántotta a fia halála, olyannyira, hogy kezdte elhanyagolni országa ügyeit, nem figyelt oda tanácsosaira, nem hallgatta meg a szegények panaszait, étvágya sem volt már, csak csüggesztette a fejét. Egy nap aztán magához hívatta a katonát:
– Hallod-e, fiam, belefáradtam az uralkodásba, nehéz már a korona a fejemen. Odaveszett egyetlen gyermekem, és vele minden erőm. Téged teszlek meg királlyá, vedd feleségül Laniger kisasszonyt, és uralkodjatok békében együtt.
Megörült a katona, de persze bús arcot vágott és szabadkozott, húzódozott egy kicsit. Aztán rábólintott, hogy úgy lesz, ahogy az öreg király szeretné.
Laniger kisasszony volt az egyetlen, aki valami miatt még mindig úgy gondolta, hogy a herceg vissza fog térni, bár maga sem tudta, honnan merítette ezt a bizonyosságot. Azt is meg kell hagyni, hogy nem állhatta a katonát és mindig rossz érzés kerítette hatalmába, ha állítólagos szabadítója arról mesélt, milyen nagy küzdelem árán vette el őt az óriástól. Bizony egy szavát se hitte, de mivel nem emlékezett semmire, nem mondhatott neki ellent. Mikor meghallotta, hogy feleségül kell mennie a katonához, nagyon elszomorodott. Kiment az erdőbe, hogy ott búslakodjék kedvére.
– Jaj, erdő állatai, mit ért a ti áldásotok! Odaveszett Lepulus, odaveszett az én életem is, mert inkább meghalok, mint hogy a katona felesége legyek!
Meghallotta a leány panaszát az öreg nyúlasszony és odasántikált a leányhoz.
– Bizony, bizony, Laniger kisasszony, nagy az én bánatom is, hiszen a herceggel együtt odaveszett az én legkedvesebb fiam!
Laniger ölébe vette az öreg nyulat, és ahogy simogatta, cirógatta, egyszer csak eszébe jutott minden, a barlang, a másik hat leány, a herceg ügyessége és hidegvére.
– És ha egyikük sem veszett még oda? – kiáltotta hirtelen. – Mindenre emlékszem már, Lepulus mentett meg engem, és az okos nyúlfiú! A katona egész idő alatt be se merészkedett az óriás barlangjába! Nyúl asszonyság, menjünk és szabadítsuk ki a herceget, hátha életben van még!
Több se kellett a nyúl asszonynak, hiába volt már öreg és beteges, fürgén leugrott Laniger öléből és futni kezdett, ahogy csak a lába bírta. A lány alig tudott lépést tartani vele. Az úton találkoztak egy szarvassal.
– Merre mentek, mit kerestek? – kérdezte az agancsos.
– Lepulus királyfi megmentésére igyekszünk – felelte a nyúl.
– Hát nem falta fel az óriás?
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, a végére akarunk járni.
– Akkor üljetek fel a hátamra – ajánlotta a szarvas, kapaszkodjatok meg az agancsomban, gyorsabban odaérünk, mert én repülni is tudok.
Úgy is tettek. Laniger jól emlékezett az óriás barlangjára, és még aznap rá is találtak a bejáratra. A szarvas beleszagolt a levegőbe.
– Kutyaszagot érzek!
Erre csodák csodájára előbújt egy bokorból a herceg kutyája.
– Hát te, kutya! – kiáltotta Laniger –, azt hittem, odavesztél, mikor megetted a gazdád ujját.
– Ugyan már – felelte a kutya –, csak nem hitted el, hogy mérgező nedvek vannak a gazdámban? Különben se enném meg az ujját, azóta is őrzöm a szájamban, hogy vissza lehessen varrni a kezére, ha eljön az ideje!
– Igazad van, nem kellett volna elhinnem. Hogyan is mérgezhetne meg téged a herceg készakarva! De mondd csak, tudsz valamit a sorsáról és a többi lányról? Élnek még?
– Biztosan élnek, mert a gazdám mindennap hosszan énekel a banyának, a leányok meg dúdolnak hozzá.
– Az óriás öreganyja szereti az éneküket?
– Csakis ezért nem ölte meg még a gazdámat, ha éppen felemelné a varázspálcáját, hogy agyoncsapja, a herceg énekelni kezd, és addig énekel, míg a banya el nem alszik. Akkor aztán reggelig nyugtuk van.
– Hát az óriás, ő is szereti az éneket?
– Mi az hogy! A gazdám még azt is elérte nála, hogy visszaöklendezze a lovat, amit felfalt.
– A fiamról tudsz-e valamit? – kérdezte a nyúl.
– Semmi bizonyosat, bár gondolom, hogy a herceg úr róla is gondoskodik.
Nagyon csodálkoztak ezen a beszéden mindhárman.
– Különös dolgokat beszélsz, kutyakoma.
– Csak az a baj – tette hozzá a kutya –, hogy a gazdám egyre rekedtebb és már annyira fáradt, hogy alig tud lábra állni. Nemsokára elakad a hangja, és akkor jaj neki, meg a leányoknak is!
– Hogyan menthetnénk meg mindannyiukat? – kérdezte Laniger.
– Ide hallgassatok – suttogta a kutya –, tudok én egy titkot. Van itt, a közelben egy forrás, az óriás és az öreganyja oda jár inni. De nem akármilyen forrás az ám! Egy nap én is ittam belőle, hát mindjárt éreztem, hogy megnyúlik a lábam, a fejem, kétszer akkorára nőttem, mert varázsforrás az, nem más! Csakhogy annál lomhább lettem, minél nagyobbra nőttem, inkább visszazsugorodtam eredeti méretemre. Hanem tudjátok-e, hogy az óriás és az öreganyja azért ilyen hatalmas, mert ebből a forrásból iszik!
– Hogyan is akadályozhatnánk meg benne őket? – kérdezte Laniger.
– Nem olyan nehéz az! A forrás alatt ugyanis egy béka él, annak a nyálával keveredik a víz, és így lesz belőle növesztő ital. Ha a békát elveszi valaki onnan, a víz közönséges víz lesz, megszűnik a varázsereje.
– Ezt meg honnan tudod?
– Az öreg banya beszélt róla a fiának.
– Miért nem másztál be a békáért? – kérdezte a nyúl.
– Próbáltam én, de nem férek be. Te viszont, nyúl asszonyság, épp beférnél és elkaphatnád a békakomát.
Mindjárt rá is bólintott a nyúl, erre a kutya odavezette őket a lyukhoz, amelybe bemászva el lehetett jutni a békáig. Nyúl asszonyság éppen belefért, nagy nyögdécseléssel kúszott a lyukba és elindult a forrás irányában. A többiek várták vissza, fentről biztatták, hogy csak menjen, és vigyázzon magára, ne ijedjen meg semmitől, gondoljon a fiára. Jó darab idő múlva a nyúl kidugta a fejét a lyukon. Szájában hozta a békát, amely szüntelenül fújta a pofazacskóit és úgy tett, mintha észre sem vette volna, hogy elmozdították a helyéről. A nyúl nyögdécselt és köpdösött, de kisvártatva megnyugodott.
Este felhangzott a herceg és a leányok éneke, Laniger és barátai csöndesen hallgatták odakintről, remélve, hogy a herceg hangja nem csuklik el a fáradtságtól, mert azt érezni lehetett, hogy már nehezen tartja magát. De valahogy csak elaltatta az óriást és az öreganyját.
Másnap kora hajnalban kikászálódott a két óriáslény a barlangból és mindjárt a forráshoz mentek, hogy szomjukat oltsák.
– Öreganyám, hallja-e – szólt az óriás –, de különös íze van ma ennek a víznek!
– Különös, különös – morogta a banya –, biztos csak ettél valamit, annak az ízét érzed most is.
Ebben megnyugodtak, észre sem vették, hogy aznap zsugorodtak valamennyit.
Este a herceg még megtörtebb hangon énekelt, rekedt volt a hangja, de kitartott, amíg fogvatartói el nem aludtak. Reggel az óriás megint furcsállotta a vizet.
– Enyje, öreganyám – mondta –, mégiscsak van valami ezzel a vízzel, nem érzi, hogy különös az íze?
– Ugyan már, fiam, ne ennél olyan összevissza minden este, nem lenne keserű a szájad íze.
Ebben aztán ismét megnyugodtak, nem esett több szó a dologról. Hanem aznap megint zsugorodtak valamennyit.
Este a herceg már olyan gyenge hangon dalolt, hogy odakünn alig lehetett hallani, és éneke szomorúbb volt, mint valaha.
– Jaj, jaj, szegény gazdám – nyüszített a kutya –, holnapra már teljesen rekedt lesz, ütött az utolsó órája!
– Holnap ki kell szabadítanunk, nem lehet másképp – felelte Laniger.
Reggel az óriás, aki egyre kevésbé volt óriás, és a banya, aki még annál is kevésbé, szokatlanul fáradtan került elő a barlangból. Nem néztek se jobbra, se balra, egyenest a forráshoz vánszorogtak és mohón inni kezdtek.
– Jaj, öreganyám, akármennyit iszom ebből a vízből, nem oltja a szomjamat! – panaszkodott az óriás. – Ma még különösebb az íze, mint valaha!
– Igazad van, fiam – felelte a banya –, bizony nem olyan a vize, mint egyébkor. Csak nem a békával történt valami?
Erre Laniger kieresztette a békát a zsákból, ahol eddig tartotta, és az nagy brekegéssel ugrálni kezdett a forrás irányába. A banya mindjárt meglátta:
– Amott szökik a béka! Jaj nekünk, fiam, ha el nem kapjuk, gyerünk utána!
Mentek is, ahogy a lábuk bírta, de az bizony nem akart engedelmeskedni nekik. Igen mulatságos látvány volt a két összetöpörödött óriás, ahogy egy kis varangyost igyekszik megkaparintani, de Lanigernek és barátainak nem volt ideje rajtuk kacagni, siettek a barlangba.
Odabent nagy sírás-rívás fogadta őket, mert a leányok meg voltak győződve róla, hogy ütött a herceg utolsó órája, annyira gyengén hevert a barlang egyik sarkában. A nyúlfi nagy füleivel legyezte a királyfi arcát, a visszaöklendezett, lesoványodott ló pedig türelmetlenül rugdosta a földet.
– Kis gazdám, kis gazdám! – rohant a kutya a herceghez és mindjárt a kezét kezdte nyaldosni, éppen ott, ahonnan az a bizonyos ujj hiányzott.
– Drága kutyám! – éledt fel a herceg –, hát itt vagy?
– Eljöttünk, hogy kiszabadítsuk – lépett a herceghez Laniger –, és persze benneteket is, szomorú barátnéim.
– Jaj, vigyázzatok – suttogták a lányok –, mindjárt visszatér az óriás, és jaj nektek!
– Valóban sietnünk kell, de se az óriás, se a banya nem tér vissza olyan hamar. Egy varangyost kergetnek.
A herceg csak most vette észre, hogy Laniger is ott van.
– Hát visszatért, Laniger kisasszony? – kérdezte rekedten.
– Vissza kellett térnem, mikor újra emlékezni kezdtem arra, ami itt történt. Egészen mostanáig azt hittem ugyanis, hogy a katona szabadított meg, mert mindent elfeledtem, ami a fogságom alatt történt. De siessünk, mielőtt az óriás és a banya megfogja a békát.
Úgy is lett, a herceg felült a lova hátára, mert ő volt mindük közt a leggyengébb, a többiek gyalog tették meg az utat kifelé. Az óriás még mindig a békát kergette, a banya már annyira kifáradt, hogy a forrás mellett hevert és szürcsölte a vizet.
Ahogy kiértek a barlangból, félrehúzódtak és a leányok levették magukról a fátylat. Egyik szebb volt, mint a másik, sápadt arcuk felragyogott a napfényben, de csak hunyorogtak, mert annyira hozzászoktak a sötétséghez. Hirtelen mindnek eszébe jutott, hogy hívják, melyik országból való, kik a szülei.
– Hogy fognak örülni nekünk odahaza! – mondogatták.
– De csak akkor, ha valóban hazaérünk – figyelmeztette őket Laniger. Legegyszerűbb, ha először mind hozzánk jöttök, mert a szarvas ismeri az utat, és leggyorsabban a segítségével juthatunk minél messzebb innen. De ő csak hármunkat bírja el egyszerre. Menjen először a herceg, mert ő beteg, meg ketten közületek, aztán a többiek. A herceg persze tiltakozott, hogy akármilyen beteg, ő marad utoljára, mert csak ő tudja megszelidíteni az óriásokat, ha mégis rájuk találnának. Így hát a szarvas elvitt először három lányt, aztán visszatért és még hármat elrepített. Mikor harmadszor is visszajött, már igencsak elfáradt, de még el kellett repítenie a herceget és Lanigert. A lovacska közben a nyulakkal és a kutyával a hátán indult el hazafelé.
Nosza, szarvas koma – mondta Laniger, mikor már mindketten felültek a csodaállat hátára – szedd össze a maradék erődet és vigyél minket haza!
Épp neki is rugaszkodott volna a szarvas harmadszorra az egeknek, mikor az óriás észrevette. Mindjárt faképnél hagyta a békát és rávetette magát a szarvasra, épp, hogy a hátsó lábát kapta el. A szarvas azért felreppent, de csak alacsonyan tudott szállni, az óriás csüggött a bal hátsó lábán és próbálta visszahúzni.
– Feljebb, feljebb, szarvaskoma! – kiabálta a herceg –, ha az óriás lába elhagyja a földet, elszáll belőle minden erő és leesik rólad, mint a halott kéreg a fáról.
A szarvas igyekezett is felemelkedni, de nem tudott. Akkor a herceg rekedt, gyenge hangon énekelni kezdett, és az óriás mindjárt kitátotta a száját, mert így szokta hallgatni a herceg dalait. Kisvártatva annyira belefeledkezett, hogy elfelejtette, hol van és elengedte a szarvas lábát.
Amint ezt elérte, a herceg elájult, mert annyira kimerült a sok énekléstől. Lanigernek úgy kellett megtartania a szarvas hátán, nehogy lezuhanjon. Szerencsére hamar hazaértek, a szarvas a palota udvarán rakta le őket. Addigra összefutott a fél város, a hat leányt bevitték a palotába, a királyné mindjárt fürdőt készíttetett nekik, és közben kifaggatta őket, honnan jönnek, és mit keresnek arrafelé. Mikor a szarvas harmadszor megjelent, már nem is csodálkozott azon, hogy a csodaállat rég halottnak hitt fiát és Lanigert hozza a hátán. A király is kiszaladt az udvarra és mit sem törődve méltóságával, segített a feleségének és Lanigernek bevinni a herceget a palotába.
Odabent aztán magához tért Lepulus és Lanigerrel együtt mindent elmesélt királyi szüleinek, akik egyik ámulatból a másikba estek. A király elküldetett a katonáért, hogy csalásáért megbüntesse, de az idejében elmenekült az országból, meg sem állt a hetedik határig. Néhány nap múlva Lepulus lova is megérkezett a nyulakkal és a kutyával, na meg a herceg hiányzó ujjával, amit a királyné saját kezűleg varrt vissza fia kezére. A repülő szarvas hazaszállította a leányokat is saját hazájukba, nagy volt az öröm, híre ment hetedhét országban Lepulus hősiességének és csodálatos énekeinek. Nem kételkedett már a király a fia rátermettségében, és ahogy a herceg felépült gyengeségéből, átadta neki a trónt. Laniger jó szívvel ment feleségül a királyfihoz, ő segített neki, ha jó szemre vagy okos tanácsra volt szüksége. Az erdő állatai soha nem hagyták cserben Lepulust és Lanigert, akik sokáig éltek bőségben és boldogságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ladányi-Turóczy Csilla


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr71706274

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.