fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Két sejtből egy tetoválandó felület

2010.02.24. 10:00 | icentrifuga | 7 komment

Címkék: folyóirat testkép önismeret nőtudat koncz orsolya

"Az akkori tetoválásaim és ezek a vágások az egyéb sebhelyeimmel valahogy egyformák: mind egy olyan korszakra emlékeztetnek, amik már elmúltak, de nem bánom őket. Esetlenek, külső és belső sebesüléseket jelképeznek, sérüléseket, amiket magamnak okoztam, amiért a világ nekem okozott sérüléseket – magamon viselem ezeket a jegyeket, kívül, hogy bárki láthatja, és cseppet sem bánom. Elégedett, vagy talán pontosabb kifejezés, hogy most már elfogadó vagyok azzal, aki, és ami vagyok, és ezért értelmét veszti az a kérdés, hogy bánok-e valamit." - Koncz Orsolya írását közöljük, mely a Singer Magdolna által szerkesztett Lelke rajta című kötetben jelent meg. A Jaffa kiadó 2009-es kötetében Dr. Buda Béla, Dr. Csernus Imre, Fehér József, Feldmár András, Gémes István, Horányi Krisztián, KOncz Orsolya, Soma Mamagésa és Szendi Gábor írásai olvashatók.

Koncz Orsolya: Két sejtből egy tetoválandó felület

 

„Imádkozz a vadszívüekért, akik csapdában vergődnek.”1

Nem emlékszem már, mikor és hogyan jutott eszembe először, hogy tetováltassak. Akkoriban mindenben gondolkoztam, ami extrém, vad, polgárpukkasztó és deviáns. A jó kislányságom után rossz kislány akartam lenni, valahogy ez érdekelt. Kereshetünk gyerekkori sérüléseket és találhatunk is, amik miatt „rossz útra tértem”, de most úgy látom, igaz ez is, hogy pusztán csak érdekelt, meg akartam élni a rosszaságot. Ma pedig úgy érzem, hogy tényleg a lent-fenttől, a fekete-fehértől vagyok kerek és szó szerint kiegyensúlyozott. A rosszkislányság, meg a bandánk külső jegyeihez tartozott az oldalt kiborotvált fej, az orrpiercing, a motoros dzseki. Lázadtam talán a szüleim ellen is, ahogyan minden hatalom ellen, habár ők nem tiltottak igazán semmitől. Megkérdeztem viszont az akkori barátomat, hogy mit szól az ötlethez, és amikor azt mondta, hogy „ne, megőrültél?”, már semmi kétség nem maradt bennem, hogy tetováltatnom kell.

Azon nem gondolkodtam, hogy mit ábrázoljon, de azt tudtam, hogy csakis kígyó lehet. Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez a bizonyosság, miért éppen a kígyó, vajon mit jelképezhet? Olyasmi ez, mint ahogyan a bensőnk az álmaink szimbólumain keresztül szól hozzánk, mi magunk szólunk magunkhoz, néha mégsem tudjuk értelemmel felfogni. A kígyó sok mindennek a jelképe, akkoriban sötétnek találtam és negatívnak, ijesztő ösztönösségnek, ahogy egész magamat és az életemet is. Aztán átment sok más jelentés-magyarázaton: az észt, értelmet, tudást, szexualitást, kundalini energiát is jelképezte már. Mostanában leginkább csak egy korallkígyó sajátos ábrázolása, amire, ha ránézek, látom akkori önmagamat, és a tetoválóm akkori – kezdő – voltát is, de ettől érdekes és nagyon szeretem.

Ő akkor valahol Szentendre mellett lakott, az otthonában tetovált, nemrég kezdte; valaki ajánlotta. Vittem egy üveg Martinit, meg beszereztem nyugtatókat, és így vártam halálfélelemben a HÉV-állomáson, ahova a barátjával értem jött kocsival, és ahonnan elvittek az isten háta mögé. Legalábbis én így éltem meg, vagyis nagyon rosszul, mert előtte azt képzeltem, el tudok majd futni, ha megbánnám a dolgot. A tetováló lány nagyon türelmes volt, órákig cseverészett velem, amíg gyűjtöttem a bátorságot. Olyan sokáig húztam az időt, hogy végül azt mondta, megmutatja milyen, aztán eldönthetem. Amikor elkezdte, el voltam képedve, hogy ezért nyafogtam ennyit? Csak egy horzsolás volt, bizsergés, szinte semmi.

Öt órán keresztül készítette, és aztán még sokszor visszamentem, amíg nagyjából ugyanennyi idő alatt átment rajta újra és újra, mert a sárga és a piros nem akart megmaradni, a fehér pedig még úgy se. A fekete viszont az én bőrömön szürkéskék lesz, állítólag vannak bőrtípusok – mint például az én kreol bőröm –, ahol nem lehet feketét elérni. Olyan lelkes voltam, annyira tetszett, hogy azonnal, az első alkalommal kértem még egyet, a bal fülcimpámra. Ez még kevésbé fájt, ugyanis ahol nincs csont vagy porc alatta, ott nem fáj. Tévedés, hogy ahol a bőr érzékeny, ott nem lehet bírni. A kígyó körbetekeredik a jobb karomon, majdnem a könyökömtől a vállamig, de csak a vállcsontnál éreztem jobban, a karomon belül egyáltalán nem. A fülcimpám pár perc alatt kész lett, egy nonfiguratív semmi került rá, és nem is igazán szép. Ezt később kijavítottuk egy másik nonfiguratív semmire, és továbbra sem szép. De gyakorlatilag sosem veszem észre, hogy ott van, kivéve talán, amikor fülbevalót teszek fel, akkor néha soknak találom a kettőt együtt, és akkor, amikor lajstromba veszem a tetoválásaimat. Összesen 19 van, az egyetlen megbánt, „kozmetikai”, valójában soha el nem tűnő tetoválásommal együtt. Ez egy szépészeti beavatkozás kellett volna, hogy legyen − egy ívesebb szemöldök − de nem tölti be a funkcióját, mert egyenesen ronda. Alapjaiban rossz az egész, nagyon régi, és egy kezdő kozmetikai tetováló készítette, a rajtam szürkét mutató feketével. Ennek az eltűntetése bajos, a lézer utáni sebhely nem lenne szebb, illetve ki lehetne metszeni, és úgy összehúzni a bőrt, hogy csak egy halvány csík maradjon, valamint tetováltathatnám újra és újra, de még mindig nem döntöttem el, hogy mi legyen vele. Addig is korrigálom ceruzával.


Sebek

14-15 éves lehettem, amikor az első tetoválásaim készültek, vagyis 18-19 évvel ezelőtt volt. A kígyó és a fülem után szünetet tartottam, nem tetováltattam egy ideig, ellenben tovább lázadtam. Nagyjából az életem mélypontján, amikor kívül is, belül is szörnyű volt minden, találkoztam egy férfival, valami drog-ügylettel kapcsolatosan. Mellesleg tetovált, így, ha már ott volt, valamennyi hasisért cserébe csináltattam az összevagdosott csuklómra körbe egy telefonzsinór-szerű motívumot, a bal lapockámra pedig egy színes gyíkot. Ez a gyík nem jött belülről, sőt, maga a tetoválás sem, ezért nem volt kész ötletem a mintát illetően, csak ráböktem a katalógusban egy képre. Ez a gyík talán a legszebb, de egyben számomra a legközömbösebb tetoválásom, éppen amiért ennyire történet-nélküli. De ebben viszont a spontaneitás, a hirtelenség van benne, egy újabb szembenállás minden meggondolt, megfontolt ellen, ez ezért vállalható. A csuklóm tetoválásának pedig az lett az eredménye, hogy azután a másikat vagdostam, de arra már nem került újabb minta.

Az akkori tetoválásaim és ezek a vágások az egyéb sebhelyeimmel valahogy egyformák: mind egy olyan korszakra emlékeztetnek, amik már elmúltak, de nem bánom őket. Esetlenek, külső és belső sebesüléseket jelképeznek, sérüléseket, amiket magamnak okoztam, amiért a világ nekem okozott sérüléseket – magamon viselem ezeket a jegyeket, kívül, hogy bárki láthatja, és cseppet sem bánom. Elégedett, vagy talán pontosabb kifejezés, hogy most már elfogadó vagyok azzal, aki, és ami vagyok, és ezért értelmét veszti az a kérdés, hogy bánok-e valamit. Ezeken a kerülő utakon át értem el ezt a viszonylagos elégedettséget, ezért ha bánnám azokat, az olyan lenne, mintha azt kívánnám, hogy ne az legyek, aki most vagyok; az, aki elégedett.

Igaz, hogy sokszor azért is tettem ezt vagy azt, például egy ábrát magamra, mert más szerettem volna lenni, mint aki akkoriban voltam. De ez aztán megváltozott, és ez a tetoválásaimban is nyomon követhető: a nagy részük ez után a korszak után született, és egyre eltérő, fejlődő szándékkal.


Önpusztítástól a stílusig

Amikor az első könyvem megjelent, akkor készíttettem a sárkányt. Kígyós lány helyett sárkányos lány lett a könyv címe, mert minden nevet, helyszínt, ismertető jegyet meg kellett változtatni. A címválasztáskor a sárkány a temperamentumom miatt volt adott, és azért, mert a kínai horoszkóp szerint sárkány vagyok, méghozzá dupla, azaz tűz-sárkány. Kígyó és sárkány – ezek mind olyan képek, amikkel gyerekkorom óta azonosulni tudtam. Amikor a könyv megjelent, furcsának éreztem, hogy ne legyen sárkány rajtam, ha már egyszer azt mondtam, hogy van, úgyhogy visszamentem Szentendrére és Edo most már egy nagyon minőségi fekete sárkányt varrt rám, ami a fenekem vágásától a derekam jobb oldaláig, kissé átlósan fut olyan harminc centiméter hosszúságban.

Talán ugyanekkor került rám egy szöveg a Trainspotting című filmből is: „Too Weird to Live, Too Rare to Die” (Túl furcsa, hogy éljen, túl különleges, hogy meghaljon). Ezt rám mondta valaki, és akkor még hajlamos voltam erre a mélabús, öntömjénező önsajnálatra.  A szöveg a két lapockám között indul, és függőlegesen fut lefelé a gerincem mentén, fekete ázsiai betűkkel, néhol piros satírral.

Az azóta eltelt években gyakran visszajártam, de most már teljesen más okokból tetováltattam. Talán éppen azért, mert ahogy változtam, a korábbiak elvesztették az aktualitásukat, és ezért egyenesen félrevezetők voltak. Kezdtem naprakésszé tenni a bőrömet, rárajzoltatni vagy iratni mindent, ami fontos számomra. Hasonlít az egész ahhoz is, ahogy a ruháimat választom, a frizurámat, a sminkemet, de akár az autómat is: mindez és a tetoválásaim ugyanúgy az önkifejezésem eszköze, mindegyikben azt az érzést keresem, hogy „igen, ez én vagyok”. A jobb alkaromra, a kígyó és a telefonzsinór közé került Che Guevara − a harc és forradalom jelképeként − Warhol-os ábrázolása, egyszínű padlizsánban, amitől összességében kissé túl színes lett ez a karom.

A bal alkarom hátulján függőlegesen, latin betűkkel az „Only God Can Judge Me”, az alkaromon elöl, keresztben, kisebb betűkkel az „Ad Majorem Dei Gloriam” szöveg olvasható. Az előbbi leginkább akkor jut eszembe, amikor például valakivel munkaügyben tárgyalok, és véletlenül felkönyökölök az asztalra – olyankor úgy érzem, mintha egyszerre két dolgot mondanék az illetőnek. Egyrészt, amit a karomról leolvashat, hogy valójában szarok rá, mit gondol, másrészt, amiről éppen a számmal igyekszem meggyőzni, és ami adott esetben valószínűleg ennek éppen az ellenkezője.

Elöl, a mellkasomra, közel a jobb vállamhoz, egy József Attilla-i idézet került: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.” Korábban a hüllők, most pedig az istenes szövegek kerültek rajtam túlsúlyba, de úgy gondoltam, hogy ez így nem teljesen valós, nem pontosan fejez ki engem, sem az egész életet, amilyennek én azt látom. Volt idő, egy egészen rövid periódus, amikor azt gondoltam, hogy az emelkedett, már már megvilágosodott énemhez jobban illene, ha nem lenne rajtam semmi, ha a bőröm is tiszta lenne. Ezen szerencsére átestem, és ezek a kilengések a legkülönbözőbb szélsőségekből valahol középen csitulni kezdtek. Illetve a legpontosabb az, hogy kezdtem mindent magamba fogadni, jót és rosszat, úgy az élet dolgait, mint a saját személyiségemet illetően. Inkább kitágultam, hogy mindezt befogadhassam, átfoghassam, nem középen beszűkültem. Éppen ezért ennyire fönt, fejben, vagy a fej fölött lenni úgy éreztem, hogy nem jó, nem hiteles, kell a lenti is, az ösztön-szintű. Pusztán ezért hátul, a nyakam jobb oldalára függőlegesen felkerült három betű egymás alá: SIN, azaz bűn.

Ezt követte az alhasamon, pontosabban a bugyi takarásában egy héber szó. Hogy mi hova kerüljön, azt leginkább az esztétika határozta meg, hogy szépen elrendezve, egyensúlyban legyenek a képek, szövegek. De biztosan elemezhetném az egészet a szerint is, hogy mik kerültek a mindenki számára látható, és mik a csak ritkán kivillanó, vagy az intimebb területekre, és hogy kiknek mit üzenek ezzel, azonban ezt a rangsorolást nem tudatosan tettem.


Követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek

A szabadságra − számomra talán a legfontosabbra − kerestem valami megfelelő alakot, amit egy héber kifejezésben találtam meg, ez került a bugyi alá. A szónak (חֹפֶשׁ, חֵרוּת) kettős jelentése van, a szabadságot és a szabadság keresését is jelenti egyben. Találó, mert minden tetoválásom azt mutatja, miben hiszek, vagy mi az, ami egy olyan idea, amiben hinni akarok, vagy el szeretném érni, és erre emlékeztetni akarom magam. A testemre írni, kifejezni, hogy ez vagyok, ugyanakkor mintegy talizmánként használni, amely bevonzza a kívánt energiát. Vagyis a tetoválásaim szólnak az aktuális hangulatomról, életszakaszomról, a számomra legfontosabb értékekről, vagy éppen mások értékeivel való szembenállásról, de arról is, hogy mi az, amiből még többet szeretnék az életembe – teljes szabadságot például. Ezért szerencsés ez a héber kifejezés, benne van az út is és a cél is, de helyzetjelentést is ad: lehet, hogy nem vagyok még teljesen szabad, de én az vagyok, akinek már most, ahogy mindig is, a szabadság volt a legfontosabb, és ezt éppen magára íratja.

Szintén a szabadságról szól a Huxley Szép új világ című könyvéből vett részlet a tarkóm alatt, vízszintesen, négy hosszú sorban: „Én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, én igazi veszélyt akarok, én szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok. Rendben van hát, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek.”

Nyilvánvaló, hogy ha nem lenne bennem megfelelési vágy a valós vagy képzelt elvárások felé, akkor nem lázadnék ilyesmivel, mint „Csak Isten ítélhet meg!”, vagy „Fuck the Regulations!” („Bazd meg a szabályzatot!”) − ami a jobb oldalamra került, vízszintesen, amolyan punkos csillagokkal a szavak között. Vagyis tisztában vagyok vele, hogy nem elsősorban a külvilágból érkezik az, ami miatt esetleg még börtönben érzem magam, hanem belül kell dolgoznom azon, hogy ne okozzon gátat, gátlást, szorongást semmi, amit érzek, gondolok, vagy teszek. De addig is, maradnak ezek a mementók magamnak.

Önmagában az, hogy tetováltatni kezdtem, azt jelentette, hogy fontos volt, hogy elérjem, hogy az legyek, aki nem törődik a konvenciókkal, a normákkal. Talán, akiket ilyennek láttam, azok tetoválva voltak, vagy akik tetoválva voltak, azokat ilyennek gondoltam, minden esetre szerettem volna közéjük tartozni. Ezzel értelemszerűen kizártam magam azok köréből, akik nem ilyenek, de ez viszonylag tudatos volt már a korai szakasztól kezdve. Végiggondoltam, milyen állásokba és társaságokba nem kerülhetek be emiatt, de ez rendben volt, azt gondoltam, ha elgyengülnék és hülye állásra jelentkeznék (volt rá példa), akkor legalább nem vesznek majd fel (volt rá példa). Ilyenformán egyébként tényleg működött az, hogy én tudtam, ki szeretnék lenni – erős, független, önálló – és a tetoválások segítettek abban, hogy megteremtsem ezt. Ez nem mágia, tisztában vagyok vele, hogy milyen szerepekhez milyen külső jegyek szükségesek, amelyeknek én nem feleltem meg, és nincs is ezzel semmi baj. Gyakran élvezettel keverem ezeket a jegyeket, szeretem, hogy kosztümben, magas sarkúban azért láttatni engedem a tetoválásokat, szeretem mindig kifejezni, hogy azért, mert adott helyzethez éppen azt a jelmezt vettem fel, az még nem jelenti azt, hogy az én vagyok. Mint ahogy pusztán egy tetovált lány sem vagyok.

Hetedik szabály: minden küzdelem addig tart, ameddig tart
 

Szerintem, ahogyan a tetoválások kiteszik a belsőmet a bőröm felszínére – de csak úgy, ahogy én akartam, szelektáltam, szűrtem –, úgy azt is jelzik, hogy itt kezdődik az én privát szférám, ha nem akarom, akkor ne gyere tovább. Felveszem neked a kosztümöt, de ha te bármibe beleszólsz, ami az alatt van, akár látszik, akár nem, akkor te visszaélsz a pozícióddal, és akkor én felállok és elmegyek. Ha az ilyen esetek miatt megbántam valamit, az nem azért volt, hogy valaha is tetováltattam, hanem az, hogy egyáltalán belementem az adott szituációba, hogy esetleg nem bíztam akkor éppen magamban annyira, hogy elhiggyem, tudok magamról gondoskodni ilyesmik nélkül is. Ugyanakkor az ilyen esetek az én gondolkodásbeli határaimat ugyanúgy jelzik, mint a másik korlátoltságát: ez az a pont, ahonnan én támadást érzékelek és védekezek, vagy visszatámadok.

Egyetlen párom volt, aki amolyan csodabogárként tekintett rám. Merev szabályok szerint élt, de valószínűnek tartom, hogy vágyott a nonkonformista életre, szerintem ezért vonzódott hozzám − ami megfordítva is igaz volt.  De furcsának tartott, és ettől valóban „oda nem illőnek” éreztem magam. Ezen el is viccelődtünk, és azt hiszem, egy ilyen alkalommal összegezte a létemet és a lényemet ebben a mondatban: Két sejtből egy tetoválandó felület.

Egyébként inkább pozitív visszajelzéseket kaptam mindig is, például egy hotel marketingjét is tudtam úgy vinni, hogy „művészi”-nek és nem deviánsnak ítéltek meg a tetoválásaim miatt.
Ha már itt tartok, a könyve(i)m sokkal inkább stigmatizálnak, mert amikor valaki olvassa, nem vagyok ott közvetlenül mögötte én, mint a tetoválásaim mögött, jelenlévőként, élőben cáfolva a meghaladott korszakaimat. A múltam részem, de nem az határoz meg.

A saját rossz érzéseim, lázadásaim, öndestrukcióra való hajlamom miatt érdekelt a pszichológia, pszichiátria, és az ezzel kapcsolatos irodalom, amit volt szerencsém gazdagítani − az írást jelképezi a bal oldalamon a narancsságra színű, tíz centi körüli, függőleges madártoll. Sok könyvet elolvastam és sok filmet megnéztem, ami a témában készült, így aztán persze néhányat a testemen is megjelenítettem. A bal vállamra a Fight Club került, ugyanúgy, ahogy a Harcosok Klubja című filmben van (a szappanon). Ez a harcos énemet, illetve az önmagammal vívott küzdelmeimet is jelképezi, de a vállalkozásomnak is ez a neve és ugyanilyen a logója.

Ne félj a tévedésektől, nincsenek

A bal felkaromon, belül – ez sem fájt – egy nagyon szép japán „no maszk” van, ebbe is került szín: sárga és piros. A maszkok régóta érdekelnek, a kézzelfoghatóak is − mint például a velencei karneváli maszkok −, és szimbólumként is, hogy mikor, miért, miként viseljük őket, és mikor vetjük le. A japán „no maszkom” köré Hamvas Béla: A maszk című írásának egy részlete került, eléggé szabad fordításban: „The mask is sacred. Should not be taken off.” (Eredeti részlet: „A maszk szent. Nem szabad levenni. Tilos. A játékot maszkban kell végigjátszani.”) Ez számomra éppen attól érdekes, hogy látszólag paradoxon azzal, amit fontosnak tartok, hogy beszéljünk a gyengeségeinkről, mutassuk ki a sérülékenységünket. Én ezt a maszkot kétféleképpen értelmezem, az egyik az, amit azért viselek, mert bizonyos helyzetekben önként és tudatosan határt akarok húzni, a másik pedig, amire Hamvas is utal később: „A maszk levételének előjoga a túlvilági bíróé.”, azaz az idő és tér, vagyis a testünk által szabott természetes korlátainkként.

A halállal sajátos kapcsolatom volt mindig is – csak úgy, mint a cápákkal –, féltem tőle, de vonzott is. Azt hiszem, semmi morbid nincs ebben, önkéntelenül is úgy akartam megérteni a lehető legnagyobb talányt, és egyben a legnagyobb félelmemet, hogy megismerem. A csuklóvagdosás a feszültségoldáson kívül ilyen értelemmel is bírt, ismerkedés volt a halállal, pontosabban önmagam és a halál kapcsolatával. Első pillantásra negatív és pesszimista, ahogyan voltam, gondolkoztam, de szerintem mégsem erről szólt az egész, hanem éppen hogy életigenlésről. Addig azonban nem tudam igenelni, amíg nem ismerem meg, és nem értem meg ezt az egészet, legalábbis a képességeim szerint. A halál szerintem az élet része, nem az élet tagadása, és úgy gondoltam, addig nem élhetem az életet, amíg nem foglalkozom a halállal, nem barátkozom meg vele, nem integrálom, nem kebelezem be. Ahonnan a gondolkodásomban elindultam: rettegés az ismeretlentől, és ahová eljutottam: az életnek vannak területei, amik felfoghatatlanok és végső soron akár érthetetlenek, de éppen emiatt több, nagyszerűbb − mindezek kapcsán került a jobb combomra, keresztben az „Un baile con la Muerte” mondat. (Az élet) egy tánc a halállal.

A testemen ezek a képek, szövegek az én fejlődéstörténetem, egy-egy állomás. Korábban néha sajnáltam, hogy nem üres a hátam, és nem tudok rá nagy képet tetetni, mint például a jakuzák. De mégis jobban szeretem ezt így, egy nagy kép az valami olyasmi, amit nem kezdhettem volna el időben, várnom kellett volna, amíg biztos vagyok benne, hogy mit akarok. Talán több idő kellett volna, míg képpé kristályosodik mindez a jelentés, de én inkább szavakban gondolkodom, mint képekben. Valószínűleg persze nem vártam volna, mert türelemmel egyáltalán nem rendelkezem, hanem magamra varratok valamit, ami miatt később nincs hely az újabbaknak. Ez így, darabokban sokkal jobban kifejez engem: néha hirtelen ötlettől vezérelve, gyakran meggondolatlanul, elrontva, de csinálom, aztán módosítok, kiegészítem, aztán az egészet feldolgozom, míg száz százalékosan vállalom, és tanulok belőle. Azt hiszem, hogy ez az élet, ez maga a fejlődés, ez magának a léleknek az esendősége, botladozása, nem lehetséges megfordítani, a tökéletest magunkra vetíteni és aztán csak azt megélni. Lehetséges, hogy ez egy utólag gyártott ideológia, de különben miből indulnék ki, ha nem a saját tapasztalati úton szerzett megfigyeléseimből?

Megyek megint nemsokára, a tetoválás mindig egyben egy jó kirándulás Szentendrére és Edohoz, akivel a tetováláson kívül nincs kapcsolatom, mégis régi jó és közeli barátként tekintek rá. Ezen kívül is szeretem ezt a rituálét, magát a szertartást, van benne valami ősi, misztikus, törzsi, a fájdalom miatt pedig valami beavatás-szerű, és izgalmas azt látni és érezni, hogy az elképzelés végül milyen formát ölt. Ugyanúgy nem tudni, mint egy fogalmazásnál, vagy festménynél, hogy mi lesz az eredmény, indul valami elképzeléssel, szándékkal, de közben módosul, míg végül az alkotónak is meglepetés lesz.

Számomra az élet egyben a teljes elfogadás felé vezető út, és ilyenformán értelmét veszti, visszafelé lépkedésnek tűnik az a kérdés, hogy mi történik, ha megbánom? Mit bánnék meg, magamat? És ha meg is bánnám, nem sok értelme volna, ésszerűbbnek tűnik számomra a megértés, az elfogadás.

Ahogyan a kezdődő ráncaim is, a tetoválásaim is azt jelentik számomra, hogy éltem.
Talán későn érek, talán most növök csak fel, vállalok igazi felelősséget magamért, de mostanában ez az idézet érintett meg igazán, ezért ez lesz a következő: „Sose sírj; sose háborodj fel. Értsd meg a dolgokat.” (Baruch Spinoza).


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr441763789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

"the dragon" · http://kigondoltam.blog.hu/2013/08/26/elrendezett_hazassag 2010.02.24. 13:37:14

"Önmagában az, hogy tetováltatni kezdtem, azt jelentette, hogy fontos volt, hogy elérjem, hogy az legyek, aki nem törődik a konvenciókkal, a normákkal."

Én ezen okból kifolyólag tagadom pl. a holokausztot! A te módszered is érdekes, de az enyém azért egy fokkal csak elegánsabb...

miskolc 2010.02.24. 14:20:41

Isten őrizz tőled!

szanalmas 2010.02.24. 14:39:07

Én mindig is tudtam, hogy manapság minden elmeháborodott írhat blogot!

Ugyandehogy (törölt) 2010.02.24. 14:44:23

@"the dragon": miért nem tagadod a föld gömbölyűségét. sokkal nagyobb lázadás lenne.

"the dragon" · http://kigondoltam.blog.hu/2013/08/26/elrendezett_hazassag 2010.02.24. 14:48:19

@Babette:

Azt is simán tagadom, mert legjobb tudomásom szerint geoid.

est komor őre. 2010.02.24. 15:44:32

@"the dragon":

lapos, te fasz! ne higgy ennek a liberális átok tannak, csakis háborúsághoz vezethet!

est komor őre. 2010.02.24. 15:45:07

ezt a posztot csakis egy ostoba nő írhatta!
mit beszélek, hát minden nő ostoba locsogó lény!