fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Debreceni Boglárka: Bébikommandó

2010.02.25. 10:00 | icentrifuga | 2 komment

Címkék: ajánló irodalom folyóirat könyvajánló debreceni boglárka

„Bemutatkozna, sorolná a titulusait, hogy művészettörténész, hogy muzeológus, hogy kulturális antropológus, hogy művészettörténet, hogy társadalomismeret, hogy vizuális kultúra tanár, hergeli magát. Ütemesen törölgetem a fröcsögő nyálat az arcomról. Mellesleg író, költő, kritikus, publicista, aki festeget. Az embereim és az ügyfeleim meg elsüllyednének szégyenükben.” - Debreceni Boglárka Bébikommandó című könyvét Salgótarjánban a Café Freiben mutatták be február 24-én délután. Hogy mi is többet tudhassunk róla, kértünk tőle két novellát a kötetből: A Petíció és a VFK : MNK = 100 : 0 Kár, hogy mind öngól volt  című írásokat közöljük.

Petíció

 

„(…) te és mintha csak kávét darálna,
addig tekerte a kurblit, amíg
valaki föl nem vette a kagylót (…)”
(Bartis Attila: Neil avagy az emlékezés története)

Függőfolyosórengés. Muci néni vágtat, karonülő palotapincsi csecsemőszimattal, majd leszakad az emelet, a Mucimárkás dömperektől, már a kiskutya is kövér. Reng a háj, reng az emelet, tümm, tümm, Muci néni veri a díszlépést rendületlenül, lobog a pincsi boglyas füle a szélben, én meg pattogok a függőfolyosón, nem találok bele cigivel a számba, kiugrik és kocsányon lóg a szemem.
A platinaszőke és a rozsdavörös csinibabák megérkeznek a három per kettő elé, bögyösen feszítenek, amilyen a kutya, olyan a gazdája. Menekülök. Eldobom a bagót, besurranok a lakásba, becsengetnek, oltári sürgős lehet. Türelmetlenül húzgálják a szemöldöküket, a szemöldökpamacsok hullámzását látom a kukucskálón keresztül. Mi lesz már, sok az intéznivaló – türelmetlenkedik Muci néni –, nyomja a gombot mint az állat, a vasbetonszerkezet sajnos túl jól bírja a strapát, nem akar leszakadni Dömperék alatt a folyosó.
Óvatosan nyitok ajtót, nehogy Muci néni egy jól irányzott mozdulattal beugorjon hozzám és megvesse a lábát az otthonomban. Muci néni tehát balettmozdulatok helyett széles bájmosollyal köszönt, a kutya is, vigyorognak a mucusok, valamit nagyon akarnak, semmi kétség efelől. A morbiditás morbid gondolatokat szül, Nevető Ember, nevető kutya. A fülbemászók a házban kivívott tekintélyük nimbuszától övezve méregetnek, pillanatok alatt kategorizálnak, holott nem is engem néznek, hanem a lakást, a hátam mögött, azt gondolják, egy lebuj. Az agyamat elönti a pulykaméreg. Szeretném barátságosan odaszólni, hogy tessék, de csak tessék-lássék módra sikerül, a fogaim között morzsolom a szót, szirpogok, nyállal együtt nyelem a feltoluló epét. Na, mi van, nem tetszik a stílusom, a hajam meg nincs belőve, mi? Hiányzik rólam a vakolat. Ugyan hová tehettem a reggeli álarcomat, csak nem letüsszentettem? Gombszemek fürkészésével telik az idő. Muci néninek és Mucikájának üvegszemei vannak, ezt eddig nem is tudtam, üveg farkasszemek, végre én is előrukkolhatok valami újjal, ha ezt a barátaimnak elmesélem.
Muci néni nem teketóriázik, előáll a farbával, hatalmas papirusztekercseket göngyölít elém. Beterítenek a préselt, halott fák, a tekercs alja a földet veri. Muci néni megköszörüli a torkát, erőt fejt ki, a papír kifeszül. A kezdősor a homlokomon, a szememet kiveri a PETÍCIÓ felirat, miközben a platina hájdömper magabiztosan üvölti, hogy írjam alá a fontos okiratot. Nem írom alá olvasatlanul. Muci néni húzogatja a száját, nem különben a kiskutya. Micsoda dolog, selypeg, hogy egy ilyen kis fruska, akinek ráadásuk még az ábrázata is rendezetlen, nem bízik meg az ő értékítéletében, a Muci nénijében. Mert mivé lenne a ház nélküle, ha ő nem lenne, ha ő, az életét kockáztatva, éjjelét nappallá téve, áldozatokat hozva nem törődne velünk, itt pusztulnánk mindannyian! Különben is aláírta már a kérvényt a Rózsika, a Zsuzsika, a Szidike és az Aliz, a negyedikről, meg a másodikon Terike, akinek gyönyörű szép fehér perzsamacskája van, kék szemű, a Doromb, az is aláírta, ennivaló egy pára, kár, hogy az ő drága, édes, egyetlen Mucikájával nem jönnek ki túl jól.
Szóval, aki számít, aláírta már a petíciót, mely áll a következő pontokból: a polgármester cseréltesse ki a sétálóutca házunk előtt húzódó szakaszán lévő lámpaoszlop búrájában kiégett égőt a közterületfenntartóegylettel, ezzel egy időben pedig azonnali hatállyal intézkedjék, hogy váltsák le Kasuba Bélát, a tűzoltóparancsnokot, azt az átkozott bürokratát, akinek hiába telefonált Terike az égetően szükséges égőcsere ügyében tegnap este, azóta, történetesen nyolc órája és tizenhategészöttized perce, még semmi se történt, nem, hogy változás, mert Béla azzal van elfoglalva, hogy sütögesse az erdőtűzben a pecsenyéjét, fittyet hányva Muci néni problémáira, sőt, egy egész utca problémáira, sőt, egy egész város problémájára, mert Kasuba Béla sokat képzel magáról, annak ellenére, hogy a kombájn kulcsa a múltkor is kiesett a zsebéből. Levegővétel, folytatás. Mi akár farkasvakságot is kaphatunk, megvakulhatunk, felbukhatunk a sötétben, kitörhetjük a hátgerincünket a járdaszegélyen vagy a lábunkat, ha véletlenül belelépünk egy hiányzó csatornafedél által keletkezett mélyedésbe, amit nem veszünk észre éjszaka, nyakunkat szeghetjük, midőn gyanútlanul egymásnak ütközünk, fölnyalhatjuk a járdát, undorító prezúrokat szerezhetünk, nem beszélve szegény kiskutyáinkról, ennek az embernek semmi se szent.
A ház elitje követeli továbbá, hogy a polgármester állítsa vissza a csendőrszolgálatot, mert nem elég, hogy kezünket-lábunkat kitörjük, hátgerincünket eltörjük éjnek évadján a feketelyukat megszégyenítő sötétségben, még halláskárosulást is szenvedünk péntek-szombat este, a randalírozó fiatalság üvöltözésének következtében. Tisztelet a kivételnek. Tehát a ház követeli, hogy a csendőrök, amint este nyolc óra után hangos szót észlelnek, vigyenek be a rendőrőrsre minden arra járó gyanús és gyanútlan egyedet, ítéljék egy hét közmunkára, üvöltsék le a fejét, akkor majd meggondolják a bugris bunkónyákok, mikor mennek legközelebb mulatni! A maradandó idegi károsodást, a tikkelést, a nyombélfekélyt, a gyomorfekélyt és az epekőproblémákat pedig, melyeket a tartós stresszben élés válthat ki, még nem is említettük. A polgármester tehát fizessen vizitdíjat, ágypénzt, receptet, hálapénzt, masszőrt, méregtelenítő kúrát Muci néninek.
De ez mind semmi, ahhoz képest, hogy az idegen elemek mennyi kárt okoznak napközben! A lakóközösség éppen ezért követeli, hogy idegen gyerekek ne játszhassanak a házunk előtti játszótéren, idegen emberek ne ülhessenek a házunk előtt álló padokra és idegen emberek ne tegyék a mocskos lábukat a járdánkra, mert ki fog utánuk takarítani? Az idegenek elveszik a gyermekeink játékait, a gyermekeink szüleinek a pihenőhelyeit és rontják az öregek levegőjét, mert az már mégiscsak nonszensz, hogy a betolakodók, a vandál parkfoglalók elszívják előlünk még a levegőt is. Ez így nem mehet tovább!
Képtelen vagyok türtőztetni magamat, elnézést, röhögök, de ezt nem írhatom alá, nekem ez az egész túlságosan, hogy is mondjam, diszkriminatív, úgymond. Muci néni arcán duzzadnak az erek, aztán egy másodperc alatt hófehérre sápad, végül az arca sáfrányzöldre változik, kigyullad rajta a szabad jelzés, megremeg a szája szélén egy pihe, nyel egyet, hát jó, legyen! Mucikája felszegett, sértődött pofával vakkant a fülembe, azon töprengek, milyen mértékű halláskárosodást és idegelgyengülést szerezhettem. Mire felocsúdok, a betolakodók, azon az útvonalon, ahol beturbóztak az életembe, visszarengnek a bázisra, hogy megkérjék a többi macát, a petíció pontjai közé iktassanak be egy kiegészítő stanzát, melyben felszólítják a polgármester urat, hogy az antiszociális kiscsajokat, miután fölpróbálnak egy pár spanyolcsizmát, máglyán égessék el. 

 

VFK : MNK = 100 : 0
Kár, hogy mind öngól volt

       

„(…) a meglepődés nem fér össze az eleganciával.”
       (Babarczy Eszter: Itáliai utazás)

Avagy a Városi Foci Klub és a Munkanélküli Naiv Kislány története.
Tizenhét óra. Érdekes időpont egy állásinterjúhoz, fúj a szél, esik az eső, de megyek, baktatok a villamosmegálló felé. A villamos késik, de megérkezik, felszálláskor jegyet lyukasztok, lekucorodok az egyik szakadt ülésre, csorog rólam az esővíz, utazom. Semmi különös nem történik az úton, nem vágyom extrákra, nézem az ablaküvegről visszatükröződő tükörképemet, míg megérkezek a Stadionok megállóhoz. SALGGLAS. Befutok a stadionba, én, a kettesszámú versenyző. Így lesznek utolsók az elsőkből.
Szerbusz Marikám, szerbusz Katikám, köszöntik az utánam érkezőket, azokat, akik a későbbiekben természetesen megelőznek interjúügyileg, nem csoda, hiszen ismerősök, saját néven szólított focistafeleségek.
Eltelik egy óra, másfél, már csak ketten gubbasztunk a folyosón, a várólistán, az eredetileg elsőként érkező jelölt és én. Esetünkben nincs ismeretség, tisztában vagyunk azzal, hogy fölösleges itt gubbasztani este nyolckor, de maradunk, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. Mi mindent megtettünk azért, hogy álláshoz jussunk, vártunk rendületlenül.
Furcsa kérdések hangzanak el zárt ajtók mögött. A beszélgetésről érkezők pontról pontra beszámolnak, mit kérdezett a nagyfőnök, például, Paulám, hogyan szervezne meg egy rendezvényt? Mintha mindegy lenne, milyen rendezvényt, vacsorát, partit vagy a vendégjátékosok köszöntését. Azt is tudni akarta az őrnagy Klau szerint, hogy milyen hatással van a VFK a családi életre. Pontosan így kérdezte, milyen hatással, a VFK a családi életre. A VFK szétzilálja a családokat, háborgok Klaunak. Az apa minden vasárnap a meccsen szurkol, az anya aggódik, ugyan hazaér-e élve az apa és ha igen, ugyan hány öltéssel varrják össze az ügyeleten a fejét, miután kioperálják a fejbőrében éktelenkedő sörösüveg-szilánkokat. Már amennyiben nem nyisszantják el a fradisták a torkát. Hét közben a családfő, a macsó férfi a haverokkal iszik, bánatában, örömében. A csapat legutóbbi teljesítményétől függően. Otthon meg készíti a tacepaót, zászlót varr, mezt vásárol jó pénzért a VFK színeiben, aztán újra a haverokkal lóg a Diós Kocsmában, a brain storming technikát gyakorolják unalmas perceikben. Új szlogeneket költenek, kántálnak, betanulják az indulókat és képzeletben levetkőztetik a szurkolólányokat. Persze az Őrnagy nem ezt akarja hallani, azt szeretné, ha a férfiről, mint példaképről áradoznának a nők. A férj családban betöltött, meghatározó szerepéről kellene ódákat zengeni. Az Őragy hallani akarja továbbá, hogy milyen fontos cselekedetet hajt végre az apa, aki magával viszi a fiát a meccsre, a fiú ezáltal ugyanis hamarabb beilleszkedhet a focidrukkerek társadalmába. A lányok nem számítanak, ez evidens. A női foci botrány, a feltételezés pedig, hogy a gyermekből más is válhat, mint focista a VFK-ban egyszerűen nonszensz. Azaz a fiú a gyerek, a nő meg nem ember csak feleség, néhányszor használatos fiúszülő-gép vagy szexuális-segédeszköz, jobb esetben a szurkolócsapat oszlopos tagja. A gyermek tehát fiú legyen, olyan, mint Trauri, a zimbabwei fekete gólrúgó, akit százezrekért szerződtetett az egyesület, legyen tehát elhivatott csatár, nem holmi könyvmoly, persze mindez fehérben. Ez az, lelkendezik Bea, a vezérigazgató kiemelte, micsoda példaképe lehet egy kisfiúnak a büszke, bátor focista, aki úgy rúgja a gólokat, mint Ronaldo és nyeréshez segíti a klubot, mint Puskás Öcsi az Aranycsapatot. Mit neki ellenfél, legyintek, a győzelemért akár tíz emberen is keresztülgázol, jelmondata: viva victoria, szlogenje: Manchester, csapatszellem, sztárallűr, mert a VFK nem piskóta, a VFK csúcsra kerül. Tagjai ambróziát isznak majd az istenek hegyén, nem teát Olympos-szal.
Utolsóként kerül rám a sor. Köszönök, besettenkedek az ajtón. Épphogy helyet foglalok, az Őragy visszafojtott hangon sziszegni kezd. Maga mit képzel magáról? Nem értem a kérdést. Az Őragy azt állítja, azért jelentkeztem erre az állásra, hogy őt kellemetlen helyzetbe hozzam. Kezdem rosszul érezni magam.
A főnököt egyáltalán nem érdekli a mondókám, folytatja, amibe belekezdett. Álláspontján továbbra sem hajlandó változtatni, kiabál. Belegondolt már, hogy éreznék magukat a focisták vagy az ügyfelek, amikor az irodámba toppanva önnel találnák szembe magukat? Nem gondoltam bele, de most már aggódom. Talán tükörbe kellett volna néznem indulás előtt. Kifejezetten rondának lát? Olyan csúnya vagyok, ha lemegyek a bányába, feljön a szén? A főnök nem érti a kérdést, csak darál, darál, mint egy nagyüzemi húsdaráló. Minden egyes szót lányosan, sipítozva, érdekes hangsúllyal présel ki magából, látszik, hogy valami nagyon felzaklatta.
Bemutatkozna, sorolná a titulusait, hogy művészettörténész, hogy muzeológus, hogy kulturális antropológus, hogy művészettörténet, hogy társadalomismeret, hogy vizuális kultúra tanár, hergeli magát. Ütemesen törölgetem a fröcsögő nyálat az arcomról. Mellesleg író, költő, kritikus, publicista, aki festeget. Az embereim és az ügyfeleim meg elsüllyednének szégyenükben. Elvörösödik az arca, elfutja a pulykaméreg. Mentegetőzök. Azzal érvelek, hogy valószínűleg ügyet intézni jönnének az irodámba, nem a titulusaimat firtatnák, gondolom, a kutyát se érdekelné, hogy írtam-e recenziót a Sírig tartsd a pofád!-ról vagy a Lázár apokrifekről.
Az Őragy azt kérdezi, letagadnám-e a végzettségeimet? Nem tudom, hogy mi lehet a jó válasz. Ismét pókerarccal ül. Tovább makogok, próbálom elmagyarázni, hogy nem tagadok én le semmit, csak arra akarok kilyukadni, hogy valószínűleg szóba sem kerülne mindez. Szóval letagadná, értem. Az Őragy bólogat, jegyzetel. Megpróbálok kedvesen mosolyogni. Tovább ragozom a témát, elismétlem, hogy nem tagadnám le, tulajdonképpen az állásra való jelentkezésnél is letagadhattam volna, ki lehet hagyni sok mindent egy önéletrajzból. Hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy megtoldjam három szóval az előző mondatot. Jobban tettem volna.
Felszólít, áruljam el, mit keresek itt, a VFK-nál, ha nem érint indiszkréten a kérdés. Kicsúszott a számon, nem tehetek róla. Az Őragy, aki két órával ezelőtt a szemem láttára kászálódott ki legújabb típusú Dácsiájából, most az állát simogatja. Jobb kezének gyűrűsujján pecsétgyűrű csillog, huszonnégykarátos, súlya nem grammban mérhető. Szeretem az ékszereket, de ez a gyűrű nem tetszik, hivalkodóan giccses, mint a gazdája, aki az iménti, cinikus megjegyzésemet a „költői” jelzővel illette. Az Őragy nem érzi ki szavaimból az iróniát, aminek örülök, elég sértődékenynek tűnik.
Bátorságom azonban nem illan el, tudom, hogy a Dácsiás pasas megvet, annak ellenére, hogy úgy állítja be a dolgot, mintha én nézném le őt. Különben jól mulat, látszik rajta, hát én is mulatok, elmesélem neki, mit keresek itt. Elmesélem, mennyire szeretek emberek között lenni, fiatalos, lendületes csapat tagjaként tevékenykedni, tárgyalni, szervezni, kipróbálni új szerepeket, ezért választottam többek között a VFK-t. Úgy gondolom, ebben a környezetben rengeteg új tapasztalatot szerezhetnék. Ez a rizsa állítólag beválik.
De ezek bunkók, bődül az Őragy, egy ilyen nő, mint maga, jól érezné magát ebben a környezetben, napi négy órában? A főnök nem hiszi. Képzelje el, ezek ordenáré módon üvöltöznek, ocsmány szavakat böfögnek és a töküket vakargatva közlekednek a folyosón. Ezek tahók, állatok!
Megvan a véleménye a pénzeszsák kondásnak a hízóiról. Én természetesen megtartom magamnak a véleményemet, tovább szórakozok, előadom neki, hogy mennyire elfogadó vagyok. Hallgat.
Egyébként munkára van szükségem. Munkára… Ízlelgeti a szót, mintha valami hihetetlenül hangzó dolgot ismételgetne. És úgy gondolja, maga képes lenne ellátni a feladatait? Igen, úgy gondolom. Ismét fölháborodik. Tájékoztat, hogy a VFK-nál komoly munkavégzés folyik, nem művészkednek, nem bugyuta rímeket farigcsálnak naphosszat. A VFK-nál adatokat kell rögzíteni, iktatni és százezrekkel kell elszámolni, amire maga akkor se lenne képes, ha megfeszülne, mert akinek folyton rímek, képek és dallamok motoszkálnának a fejében, az nem képes komoly munkavégzésre.
Az asztalra dobja az önéletrajzomat, hagyjuk ezt. Arra kíváncsi, melyik a kedvenc borom. Követeli, hogy válaszoljak. Válaszolok. A tokaji aszú. Sejtelmesen mosolyog, gondoltam. Visszakérdezek, miért fontos ez? Az indoklás a következőképpen hangzik. Nos, nem tudom, miért, de folyamatosan az a kép van előttem, amint maga otthon ül, verseket ír és közben jófajta borocskát töltöget. Belekortyol a poharába, álmodozik, sóhajt egyet, újra kortyol, leír egy újabb gondolatot. Tudja mit, menjen haza írogatni, az való magának. A művészet teljes embert kíván, ahogyan a sport is. Ennek kapcsán megosztja velem, hogy az ő életét teljesen kitöltik a focistái, ahogyan az enyémet a rímek. Csendesen megjegyzem, hogy igen, kitöltik, de nekem is vannak elemi szükségleteim.
Beszéljünk a borkultúráról, indítványozza. Kellemesen eldiskurálgatunk a tokaji borvidékről, ezek szerint képes egész normálisan is beszélgetni. Aztán ismét témát vált, faggatni kezd az egyik kutatási területemről. Emlékezés, emlékezet, történeti antropológia, részletezzem, mit takar. A bajszát pödörgeti. Nem bírom tovább a fölényeskedését. Rövid disszertációt tartok arról, hogy milyen lehet a kollektív és az individuális emlékezet, nem sajnálom a drága időt. Teljes természetességgel röpködnek a görög és a latin kifejezések, elméletek lógnak a levegőben, élvezem. Ím, a visszavágó. Pierre Nora, Bourdieu, Foucault, Maurice Halbwachs, Gyáni Gábor. És Mr Ciciperverz, aki nem bírja levenni a tekintetét a melleimről. Az Őragy csak annyit szól, hogy ah, értem. Kapcsolódva a témához hozzáteszi, ha a VFK-nál dolgoznék, föl kéne adnom a pályámat, akkor ő rendelkezne az estéimmel, a reggelimmel, a hétköznapjaimmal, a hétvégéimmel és az ünnepnapokkal is. Pillát rezegtetek, miközben magából kikelve üvölti, hogy nem engedne szerepelni se, ne is álmodjak többé felolvasóestekről. Befejezésül megkérdezi, ehhez mit szól?
Lehajtom a fejem, elmorzsolok egy álkönnycseppet a szemem sarkában és azt mondom neki, köpni-nyelni se tudok. Meg azt, hogy mennyire végtelenül szomorú vagyok, mindjárt sírni fogok, aztán magasra emelem a fejem, belevigyorgok a képébe és befejezem a gondolatot. De túlélem. Örülök, hogy megismerhettem, egy élmény volt.

******

A szerző magáról:

1981-ben születtem Salgótarjánban. A Nagy Lajos Király Magánegyetemen és a Miskolci Egyetemen végeztem mint művészettörténész, kulturális antropológus, muzeológus, vizuális kultúra, művészettörténet és társadalomismeret tanár.

Korábban egy művészeti szakközépiskolában tanítottam, aztán a Petőfi Irodalmi Múzeum művészeti tárában helyezkedtem el. Jelenleg a Kassák Múzeumban dolgozom.

2007-ben Kaleidoszkóp-díjat kaptam, 2008-tól a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Területi Bizottsága Művészettörténeti Munkabizottságának tagja vagyok. Rendszeresen publikálok irodalmi, művészeti, társadalomtudományi, pedagógiai folyóiratokban.


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr601783435

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.