fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Kecskés Éva: Dzsumbujisták (2. rész)

2010.03.05. 10:00 | icentrifuga | 1 komment

Címkék: sorozat folyóirat város szolidaritás cigányság civil(szf)éra kecskés éva dzsumbujisták

"Meg akartuk "védeni" ügyfeleinket a pazarlástól, vagyis meg akartuk határozni, hogy nekik hogyan legyen jó, ha már egyszer kapnak valamit ingyen. Márpedig ez veszélyes attitűd, hiszen így mi is a gyerek szerepébe kényszerítjük, és csibészkedésre, machinálásra késztetjük az embereket. Nem csoda, ha többen agresszíven reagálnak, az érettebb személyiséggel rendelkezők pedig azt mondják, hogy „köszönöm úgy nem kérem, ha mindenbe beleszól az adományozó." Kecskés Éva Dzsumbujisták című kötetét közöljük ICA-n több részletben: a második részt olvashatják. Kecskés Éva kötete Gordon Agáta Magdolna-negyed című sorozatának is ihletője volt: keressük a közös munka lehetőségeit. A Dzsumbujisták egyes részeivel péntekenként jelentkezünk. Vele készült interjúnk itt olvasható.

Dzsumbuj Help

 

Az első munkacsoport

1997 februárjában kinyitott a Dzsumbuj Help Közösségfejlesztő Központ. Nem túl szerencsés a név, bár van logikája, hiszen a help=segítség-/segítés kifejezés rég bevonult a közbeszédbe. Mégis azt gondolom, hogy egy előítéletekkel övezett hely segítő intézményének talán jobb lett volna kevésbé fennhéjázó, mindenki által azonnal érthető, magyar nevet választani. Idegen szónak elég a Dzsumbuj is.
A  Dzsumbuj Help Közösségfejlesztő Központ alapfeladata a családgondozás, és a – nehezen megfogható – közösségfejlesztés volt. Ez utóbbit a settlementek mintájára úgy próbálták megoldani, hogy mindenféle tevékenységek, csoportok számára helyet és találkozási lehetőséget biztosítottak a Help helyiségeiben. A munkatársak aktívan részt vállaltak a tevékenységek szervezésében, a programok lebonyolításában, s támogatták az ad hoc jelleggel szerveződő társaságok csoporttá  válását.

Klub az óvodás korúaknak. Ez volt az első szolgáltatás, melyet a kezdő csapat megszervezett. Rengeteg csellengő kisgyereket találtak napközben az udvarokon, ezért egy szakképzett óvónő, Csonkáné Lakatos Klára indította el az óvodás klubot, eleinte 9-től 13 óráig. Komoly szakmai programot dolgozott ki, speciálisan a telep gyerekeinek. Ismerte elmaradásaikat, az a tény pedig, hogy maga is roma, növelte az anyák bizalmát az óvodás klub iránt. Némi idő elteltével a kerületi Nevelési Tanácsadó elfogadta az óvodánkat, mint az iskolára való felkészítés szervezetét. Ez ügyben valójában nemigen volt választási lehetőség, hiszen az önkormányzat 12 ezer forintos büntetése, ha a gyerek nem járt óvodai iskola-előkészítőbe, nem jelentett semmiféle visszatartó erőt. Ezt az összeget ugyanúgy nem tudták kifizetni, mint az állami óvoda 50 vagy 100 százalékos térítési díját. A kerületi önkormányzat 2003-mas rendelete alapján ma már minden olyan gyerek ingyen járhat az óvodába, aki rendszeres gyermekvédelmi támogatásban részesül. Ezenkívül az óvoda vezetője  méltányosságból is biztosíthat ingyenességet, pillanatnyilag 4 fő számára.

A nagyobbaknak különböző, játszóház jellegű foglalkozásokat tartottak a szociális munkások. Filmklubokat szerveztek, minden korosztály számára. A vallást is beemelték a telep életébe, a Fülöp atya klubban zenés bibliaórákat, áhitatokat tartottak. Ide családostól jártak az érdeklődők. Nyáron táborozni, kirándulni vitték a gyerekeket. Mindeközben folyt az egyéni esetkezelés, és ha valamelyik munkatársnak éppen nem volt egyéb dolga, beszélgetett a csámborgó, betévedő emberekkel, főként fiatalokkal. Nagyon fontos ismereteket szereztek a telep életéről e beszélgetések alatt. Az első társaság tagjai közül – és ez újdonságnak számított – hétből négyen roma származásúak voltak. A tempót azonban nem lehetett sokáig tartani. Óhatatlanul szakmai ellentétek is gerjedtek, hiszen az emberek állandóan együtt voltak, szinte csak aludni jártak haza. Érzelmileg nagyon bevonódtak a telep életébe, így sem idejük, sem energiájuk nem maradt regenerálódásra, a saját magánéletükre. A Dzsumbuj kaotikus viszonyai a Dzsumbuj Help működésére is rátelepültek. A segítő szerepeket gyakran váltogatták, megfelelő, valóban hatékony szupervízió lehetősége nélkül. A kiégés tünetei hamar jelentkeztek. Nem lehetett könnyű döntés, de adekvát megoldásnak tűnt, hogy először a vezető, majd később két munkatárs távozott. Az első társaság másfél év alatt szétesett.

A második munkacsoport

1998 októberében – ekkor kezdtem a Dzsumbuj Helpben dolgozni – a fent leírt állapotot találtam a munkatársak között. A szolgáltatások, ha döcögve is, de mentek. A legnagyobb problémát az egyéni esetkezelés megoldása jelentette, hiszen akik addig ezt végezték, azok majdnem mind elmentek. A vezető óvónő vitte tovább a saját ügyeit, 13 óra után, de az igényekhez képest az ő kapacitása nem volt elég. Szerencsére gyorsan sikerült az összes státust betöltenünk, és nekiláthattunk, hogy megváltoztassuk a struktúra bizonyos elemeit. A sikeres, bevált tevékenységeket megpróbáltuk folytatni: az óvoda, a délutáni klubok maradtak. Nagyon fontos volt, hogy kijelöljük azokat a határokat, amelyek a nyugodt munkavégzéshez elengedhetetlenül szükségesnek tűntek. Meghatároztuk a nyitvatartást, az intézmény rendjét, s igyekeztünk következetesen betartani és betartatni azokat. Ugyanilyen lényeges volt a munkatársak szerepének, feladatainak, hatáskörének tisztázása is. Igyekeztünk olyan szabályokat hozni, amelyek még elfogadhatóak a telepiek számára, és a mi munkavégzésünk kereteit is megteremtik. Egyszerű, máshol természetes dolgok ezek: a nagyobb gyerekek, felnőttek ne járkáljanak ki-be az óvodába, ne használják az irodánkat üldögélő-helynek, ne dohányozzanak, és ne  fogyasszanak alkoholt vagy kábítószert a Help helyiségeiben! „Beállva” lehetőleg ne látogassák az intézményt, tekintettel a folyamatos gyermekprogramokra!
 A különböző munkakörökben dolgozó munkatársak tevékenysége jelentős mértékben eltért, ezért az egyéni felelősségeket is jobban meghatároztuk, mint korábban. A délelőtti és a délutáni munka élesen elvált egymástól. Délelőtt zajlott az egyéni esetkezelés, családgondozás, ekkor működött az óvoda, délután pedig a szabadidős klubok nyitottak ki az iskoláskorú gyerekek és a fiatal felnőttek számára. Az esetkezelés és a délutáni klubok vezetése a négyórás munkatársak feladata volt.  Az álláshelyeket – mint már említettem – a teljes, nyolcórás munkakörök szétszedésével alakítottunk át. Arra nagyon ügyeltünk, hogy az előzőnél pontosabban definiált határokat lehetőleg minden munkatárs egyformán értelmezze, már csak azért is, hogy a telep felé egységes csapat képét mutassuk. Igyekeztünk minél egyöntetűbben képviselni a közösen kialakított álláspontot.
A társaság gyorsan összecsiszolódott, s gőzerővel építettük a teamet. Az akkori – a Dzsumbuj Help életében már második – szupervizor nem is tudott lépést tartani velünk. Amikor érzékelte, hogy az általa korrekt módon felépített stábépítő tematikát rég túlhaladtuk, maga kezdeményezte a búcsút. A munkacsapat (team) összeállt.
Eközben „fogadtuk” a telep igényeit, szívtuk magunkba, hangulatát, rácsodálkoztunk az emberek  problémamegoldó módszereire, vagyis igyekeztünk alaposan felmérni az igényeket és saját cselekvési lehetőségeinket. A lakók ügyes-bajos dolgai kapcsán a társintézményekkel is megismerkedtünk. Viszonylag gyorsan kezdtek kirajzolódni azok a területek, amelyekre reagálnunk kellett.
Kezdettől nem a megszokott családsegítős struktúrában és alapkoncepcióval dolgoztunk. Hamar rájöttünk, hogy  mindenképpen prioritásokat kell felállítani, hiszen nem  tudunk minden problémát egyforma intenzitással felvállalni. Ehhez sem  helyünk, sem  létszámbéli kapacitásunk nem elégséges. Elsősorban a telepen élő gyerekekre fókuszáltunk a programjainkkal, de természetesen egyéni esetkezelés, családgondozás  is zajlott, csak a Dzsumbuj sajátosságaihoz igazodva. Innen nem nagyon lehet senkit „kigondozni”, ritkán lehet lezárni a segítő kapcsolatot – leginkább csak akkor, ha elköltözik, vagy ha meghal a lakó. Ha egy probléma megoldódott, vagy legalább úgy tűnt, hogy lezáródott, hamarosan került egy-két újabb.
Miközben megpróbáltunk kialakítani egy áttekinthető és tisztességgel vállalható munkamenetet, állandóan váratlan eseményekkel kerültünk szembe. Hol valamelyik magáról megfeledkezett lakót kellett valahogy leszerelni, hol egy-egy fontosnak mondott látogató kíváncsiságát kellett kielégíteni. A látogatók rendre azt várták tőlünk, hogy mindenben rendelkezésükre álljunk: kísérgessük őket a telepen, és mutassuk be az intézmény összes szolgáltatását. Mivel valóban egyedülálló intézményről van szó, a szakma természetesen kíváncsi rá, jó esetben mint követendő példára, rosszabb esetben mint valamiféle kuriózumra. Természetesen sokakat az őszinte, szakmai érdeklődés vezérelt ide, de némelyek látogatása olykor inkább egy „állatkerti sétára” emlékeztetett. Legkevésbé az újságírókat kedveltük, mert ők semmit nem tiszteltek – néhány valóban tisztességes és jó szándékú kivételtől eltekintve.
Előfordult, hogy egy bulvárlap újságírónője és fotósa gondolta úgy: majd az ő cikkük lesz az, amely sokat segíthet az itt lakóknak. A következő válasszal tették helyre őket: „Én segítek maguknak, mert ezért kapják a fizetésüket. Tünjenek innét, nekünk semmit nem segítenek!” A nehézségektől és a váratlan eseményektől függetlenül egészen jól formálódtak a dolgok. A lakók a kezdeti „kóstolgatás” után lassacskán elfogadtak minket. Ebben sokat segített, hogy az első gárdából maradt három, a lakók által már ismert ember. Tisztességes, egyáltalán nem leereszkedő hangnemre törekedtünk mindannyian, de – úgy vélem – a legnagyobb erőnk mégis, az egységesség volt. Nemigen találtak fogást rajtunk még azok a lakók sem, akik pedig mindenáron ki akartak hozni minket a sodrunkból, akik képtelen igényekkel hozakodtak elő, vagy egyszerűen csak mindig elmentek a végső határokig. Kis idő múltán azonban megszűnt a szándékos „piszkálódás”, s elfogadták az új működési feltételeket. Tudom, valójában nem is igen volt más választásuk, mint hogy elfogadják, rosszabb esetben tudomásul vegyék a jelenlétünket. Sok apró jel utalt azonban a jól működő kapcsolatra.
Az idősebb lakókat leszámítva, szinte mindenkivel tegeződnek a munkatársaim. A tegeződést a lakók igényelték, és kollégáim kielégítették ezt az elvárást. Bizonyos helyzetekben máig ambivalens vagyok e ténnyel, különösen férfiak esetében, mégis alapvetően jól van ez így. Egyedül én nem tegeződöm szinte senkivel. Már a 15-16 éves fiúkat is magáztam – tudatosan –, gondolva a jövőre, hiszen egy-két év, és máris felnőttek. Fontosnak tartottam, hogy így legyen, s ma sem tennék másként. Ez is a vezetői funkció átgondolt része volt, elsősorban a munkatársaim megvédéséhez szükséges eszköz. Bármennyire jó is a kapcsolatunk, mindig előállhat olyan helyzet, amelyben kínos döntést kell hozni, vagy megfeneklik a vita. Az ilyen helyzetekben jó, ha létezik egy távolságtartásra kényszerítő fék. E szituációk megoldására javasoltam munkatársaimnak, hogy ha már semmilyen érv nem segít, nyugodtan „kenjenek mindent rám” és kérjék meg a reklamálót, hogy magyarázatért forduljon a főnökhöz. Arra számítottam, hogy vagy nem is élnek ezzel a lehetőséggel, és elfogadják az aktuális döntést, vagy mire beérnek a szobámba, indulataik csillapodnak, higgadtabban tudunk szót váltani.  Ráadásul – és ez a legfontosabb –, lekerül, „lejön” a kellemetlen szituáció felelőssége a munkatársaimról. Azt is bekalkuláltam, hogy az emberek általában tekintélytisztelők, ezért teljesen mindegy ki a vezető, a státusz, a titulus némi távolságot, megfontoltságot, netán tiszteletet eredményez. Négyszemközt, a „parancsoljon, foglaljon helyet” hangulatában, bármennyire is felháborodott, mérges volt ezelőtt, a legtöbb ember hangnemet vált.  Szinte mindig bevált ez a módszer, s ráadásul elterjedt a híre, hogy így is lehet. Egy idő után néhányan eleve úgy jöttek be, hogy a „főnökasszonnyal” akarnak beszélni, na, akkor már tudtam, hogy itt valami kényes ügyről lesz szó.
Senki ne gondolja, hogy a munkatársaim nem, vagy kevésbé vállalták a felelősséget, szó sincs erről! Anélkül nem is lehet a Dzsumbujban dolgozni, minden percben észnél kell lenni. Ők csak akkor éltek ezzel a módszerrel, amikor már nem volt más lehetőség. Elsősorban a veszélyt jelentő, agresszív esetekre találtam ki a „főnökre kenést”, de az évek során szerencsére egyre ritkábbak lettek ezek az egyébként nagyon utált helyzetek. Ugyanakkor, a házirend szabályaival együtt, egyéb, kínos ügyekre is megoldás volt. Olyannyira, hogy az efölötti megkönnyebbülésükben azután néhányan azonnal velem is össze akartak tegeződni… Nem szívesen, de mindig visszautasítottam.
Tehát alapvetően megtaláltuk a hangot, és nem pusztán egy-egy szituációban, hanem generálisan.
Amikor elkezdtek főnökasszonynak meg Éva néninek-, sőt, a nálam idősebbek Éva nénjének- hívni, tudtam, – a helyemen vagyok.
Ugyanakkor azonban az állandó készenlét, a folyamatosan feszített tempó, nagyon fárasztó – nem csoda, hogy a legelső társaság másfél év után feloszlott. Az első gárda három szociális munkása – éppen, akik sok mindent meg akartak oldani, nem kímélve szabadidőt és energiát – elment. Bizonyára ők is húztak határokat, de ezeket nem tudták következetesen betartani és betartatni. A Dzsumbujban valóban annyit dolgozik az ember, amennyit akar, de ezzel a másik oldalon a végtelenségig visszaélhetnek a lakók. Ha például elindul egy szolgáltatás, és jól működik, meglepő gyorsasággal megtanulják a lakók, hogy miként használhatják, majd a többieket is felvilágosítják - végül is arról,  hogy ez a dolog itt nekik jár. S ettől kezdve nincs megállás, mert ami „jár” az megszokottá válik, tehát várják az újat, a következőt. Ezért már csak önvédelemből is alaposan át kell gondolni, mibe fogunk bele. Parázs szakmai vitáink voltak például arról, hogy a délutáni klubfoglalkozásokat milyen életkorú gyerekeknek, milyen tartalommal, milyen időtartamban tervezzük.
Mindezek azonban nem mentettek meg minket attól, hogy olykor-olykor egy burleszk szereplőivé váljunk. 

Segélyezés

„Ide a pelenkákkal!”

Arról, hogy nincs segélyezés, nem volt vita közöttünk – már t.i. a szociális munkások között. Sem pénzbeli, sem természetbeni. Nem vállalunk sem ruha-, sem élelmiszer-osztást, és nemcsak azért, mert ilyesmire nincs is helyünk.
Néha azonban kapunk olyan adományokat, amelyeket egyszerűen nem lehet visszautasítani. Ilyen volt 2002-ben egy igen tekintélyes mennyiségű, eldobható pelenka, univerzális méretben. Rengeteg a csecsemő a telepen, óriási segítség az anyáknak. A „köteles” rész leadása után (a Családsegítő másik egységeivel szoktunk osztozni a romlandó vagy a túl sok adományon, oda-vissza) annyi maradt, hogy alig tudtuk hová tenni; gyorsan kellett cselekednünk. Úgy gondoltuk, rövid idő alatt és objektív szempontrendszer alapján szétosztható. Összeírtuk, mennyi idős korig, hány darabot adunk, és kialakítottunk egy adminisztrációs adatlapot, a gyerek nevének, életkorának, és címének regisztrálásával. Az osztás idejét korlátoztuk, vagyis igyekeztünk mindent elkövetni, hogy zökkenőmentesen menjenek a dolgok.
Pillanatok alatt elterjedt, hogy pelenkát osztunk – és elszabadult a pokol. Jött egy anyuka, aki egy négy és fél éves ikerpárt nevelt. – Pelenka kell nekik – mondta. – De hiszen az ikrek már régen óvodások – válaszoltam, mások elől veszik el azt, amire nekik nincs is szükségük. Feleletként lenéző kioktatást kaptam: jó lenne, ha nem szólnék bele az ő gyereknevelési módszereibe: „Én tudom, mi kell az én gyerekeimnek, nem gondolja? Ha pelenkázni akarom, akkor pelenkázom őket!”– fejezte be felháborodott mondókáját. Nekem az ő érvei tetszettek a legjobban.
Mit akarnak ennyi pelenkával?!
Mindazonáltal megtartottuk a következetességünket: sokan üres kézzel távoztak tőlünk, hogy azután otthon, a kocsmában vagy az udvaron hergelni kezdjék egymást. Kisvártatva szinte teljesen részeg férfiak érkeztek hozzánk, karjukon egy-egy kisgyerekkel.
–- Mi a gyerek neve? –- kérdeztük. – Fogalmam sincs –- mondta némelyikük. Néhány ingyen pelenkáért mindennek kitették a gyerekeket. Volt ordítozás, fenyegetőzés, olykor szinte tettlegességig fajult a „vita”. Ezután kénytelen-kelletlen lezártam a kérdést, és „megüzentem” a telepnek, hogy nem osztunk tovább. Szervezzék meg önmaguknak a pelenkaosztást, ehhez várok öt asszonyt a telepről, akikkel megbeszélem a feltételeket. Meg is jelent három asszony, és egy férfi. Ez utóbbi meglehetősen rettegett figura a telepen. Börtönviselt, kiszámíthatatlan, és rendkívül agresszív viselkedésű ember. Igazi nehéz fickó. A telepen is tartanak tőle a „népek”, általában mi is elkerüljük, ha lehet. Hiába erőlködtem, hogy nőket vártam, addigra már a helyzetet ő uralta. Persze, megint azt gondoltuk, hogy függetlenedhetünk a telep íratlan szabályaitól, de ez – nem lehetséges. Hiába viselik aránytalanul nagy mértékben a terheket az asszonyok, a telepen akkor is a férfiak „fújják a passzát szelet”. Egy ilyen jelentős esetnél, ingyen javak szétosztásánál, csak a legerősebb befolyással rendelkező csoport tagja kerülhet kulcspozícióba. Most ez a „csúcsmacsó” vette kezébe az irányítást, hozott egy kézitargoncát, és hanyag eleganciával már pakolni is akart. Kérdezem: hol rendezik meg az eseményt. – Mit érdekli az magát? Erre elmagyarázom: a szétosztás és annak adminisztrációja az én felelősségem.  Jó, akkor hajlandó meghallgatni a kéréseimet.
Nincsenek illúzióim, arra vonatkozóan, hogy a személyiségemből sugárzó tekintély miatt fogadta el szempontjaimat. Dehogy! Megértették, hogy ha nem tárgyalnak, elegünk lesz az egész, siralmas procedúrából, és esetleg elszállíttatjuk az összes, maradék pelenkát a Családsegítő Szolgálat központjába. Ott valamivel jobb, és egyúttal szigorúbb feltételek közt bonyolítható az adományozás. Volt ennek esélye, igaz, nagyon kicsi, de ezt tudhatták. Nem akartak kockáztatni, tehát azt kellett elérnie a férfinak, hogy kikerüljön a cucc is, és a jogosultság is a Dzsumbuj Help falai közül. Megkértem, hogy egyrészt próbálják érvényesíteni az általunk felállított szempontrendszert – kinek, mennyit adunk –, másrészt adminisztrálják rendesen, és hozzák nekünk vissza a listát.
Nos, a „kiokosított” delegáció elvitte a még mindig tekintélyes mennyiségű pelenkát, mi pedig elégedetten dőltünk hátra, hogy lám, milyen ügyesen haladunk a közösségfejlesztés felé. Sok mindent mesélnek arról, hogy miként zajlott az osztás. Kisebb verekedés egészen biztosan volt, de végül nagy botrány nem kerekedett. Az általunk elkezdett listát visszakaptuk, kiegészítve a tőlünk független osztás adataival. A mennyiség stimmelt. A nevek alapján jól látszott, hogy a rászorultságot a telep bizottsága másként ítéli meg, mint mi. Jócskán akadt a listán olyan, akinek nemcsak azért nem kellett volna kapnia, mert nincs kisgyereke, hanem mert telepi viszonylatban ő nem annyira szegény, hogy a pelenkák eladása révén önmaga számára fontosabb holmit vásároljon. Számomra mindebben az volt az elgondolkodtató, hogy a telep nem játszik egyenlősdit. Olyan anyukák, akiknek mi is adtunk már egy megbeszélt mennyiséget, kaptak még akár plusz két adagot is. Mi ezzel szemben azt terveztük, hogy mindenki kap gyerekenként egy havi adagot, s a maradékot folyamatosan apasztjuk, szigorú adminisztráció mellett. Kénytelen voltam felismerni a saját eljárásunkban a paternalista elemeket. Meg akartuk „védeni” ügyfeleinket a pazarlástól, vagyis meg akartuk határozni, hogy nekik hogyan legyen jó, ha már egyszer kapnak valamit ingyen. Márpedig ez veszélyes attitűd, hiszen így mi is a gyerek szerepébe kényszerítjük, és csibészkedésre, machinálásra késztetjük az embereket. Nem csoda, ha többen agresszíven reagálnak, az érettebb személyiséggel rendelkezők pedig azt mondják, hogy „köszönöm úgy nem kérem, ha mindenbe beleszól az adományozó”.
Mint már írtam, a Dzsumbuj Help – kivételes esetektől eltekintve – nem segélyez, sőt nem is törekszik rá, amit a társintézmények, civil szervezetek eleinte furcsállottak is. Ezzel kapcsolatban több érvünk is volt: az egyik, hogy ehhez nincs helyünk, a másik, hogy az itt dolgozó segítők nem akarják vállalni a segélyezéssel járó konfliktusokat, hiszen képtelenség mindenkinek megfelelni.
Nem titkolható el azonban az sem, hogy nem akartuk összemosni az intézményt egyéb olyan szociális szolgáltatásokkal amelyeknek a lényege a kiszámíthatóság, a rendszeresség a rászorulók számára. A rendszerességet csak akkor lehetne vállalni, ha az alaptevékenységek közé emelnénk szolgáltatásként a ruha-, vagy ételosztást, egyebeket.
A legfontosabb ok azonban az, hogy a segítők kapcsolatát a lakókkal, nem szerencsés megterhelni egy állandó reklamálásra, elégedetlenségre és követelőzésre inspiráló tevékenységgel. Az intézmény olyan, mint egy másik lakás a telepen, ezért annak igénybe vétele is különbözik a megszokottól. Nálunk a tervezett segítségkérés ritka. Nem időpontra érkezik a potenciális ügyfél, betartva azt, hiszen számára fontos a közös probléma-megoldás. Tesz érte valamit, motivált. Nem, egy ilyen kicsi gettóban nem így történik. Nálunk az sem ritka, ha papucsban, pizsamában esnek be a lakók. Amikor a probléma előadódik, leszaladnak hozzánk.
A Dzsumbuj Help esetében a telepiek készen kapták a céget, és próbálnak – érthető módon – kicsikarni tőle mindent, amit csak lehet. Már csak azért is meg kell fontolni minden kezdeményezést, és emiatt nem adományoznánk akkor sem, ha több helyünk lenne. Vagy ha mégis, akkor inkább egy szociális bolt létrehozását kezdeményeztük volna. Lehet vitatkozni ezzel a felfogással – a mi csapatunk így látta jónak.
Tehát alapvetően nincs adományozás. Pénzbeli segélyezés sincsen. Túl azon, hogy a pénzkezelés technikailag is körülményes egy ilyen kicsi intézményben, s a szubjektív megítélés felelőssége sem vállalható, a szociális munkára vonatkozó elveinkkel is ellentétes. Egy havonta ötven- vagy százezer Ft-os segélykeret esetében például aggályosan szigorú elosztási szempontrendszert kellene kidolgozni, ugyanakkor ez sem lenne garancia arra, hogy naponta ne gyanúsítsák meg a szociális munkást részrehajlással., vagy azzal, hogy ellopja a pénzt.
Természetesen mindig akadnak kivételes helyzetek ilyenkor kértünk és kaptunk is rendkívüli segélyt a családsegítőtől, akár fél napon belül is. A szolgálat vezetője is tudta, hogy csak a végső esetben fordulunk hozzá ilyen jellegű problémával, feltételezte, hogy a kérés indokolt, és mi körültekintően járunk el. Három ilyen alkalom volt eddig, s mind a háromnál megkaptuk a támogatást.
Az egyik eset egy régi, nagyon sok problémával bajlódó ügyfelünkhöz kapcsolódik. Zs-né súlyos rákkal küszködött, tudta Ő is, mi is. Rengeteg ügyét tisztázatlanul hagyta, mert már csak a tehetetlen várakozás és mások hibáztatása határozta meg az állapotát. Ha nincs miből megélni, nincs lakhatás és még egy gyógyíthatatlannak minősülő betegség is sújtja a kilátástalan helyzetben élőt (a betegség behelyettesíthető bármilyen súlyos, váratlan szituációval) az illető probléma megoldó képessége csődöt mond, aktivitása elvész. Zs-né számára is a jövő beláthatatlan volt, már nem is érdekelte. Utolsó erejéből hazament egy pirinyó szabolcsi faluba, ahol rosszul lett. Bevitték egy közeli kórházba, ahol meghalt. Két fiatal, felnőtt gyereke a Dzsumbujban csövezett, és az odautazáshoz kért segítséget. Kaptak egy nagyobb összegű, rendkívüli segélyt a Családsegítő kasszájából, egy nap alatt. Azt gondolom, a gyorsaság ebben az esetben legalább olyan fontos volt, mint maga a pénz.

(Folytatása jövő hét pénteken.)


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr291765319

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy maréknyi dollár 2010.03.14. 19:21:10

Olvasom,érdekel.
A 3. részt nem lehet megnyitni.
Üdv.