fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Álarc és valóság - interjú Kozár Alexandrával

2010.04.14. 11:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: interjú folyóirat újságírás láng judit kozár alexandra

Kozár Alexandra négy éve a Népszava kulturális és társadalomkritikai melléklete, a Szép Szó szerkesztő-rovatvezetője. A négy év során a mellékletben a hazai értelmiség színe-java felvonult, a legkülönbözőbb írók, gondolkodók, művészek és társadalomtudósok osztották meg gondolataikat, álmaikat, félelmeiket az olvasókkal. A szerkesztőt írásról, szerkesztésről, érvényesülésről, és életszemléletéről kérdezte Láng Judit.

ICA: Férfiak között dolgozik fiatal nőként. Hogyan tud érvényesülni?

Kozár Alexandra: Izgalmas kérdés a férfiak és a nők viszonya a különböző életterületeken, mert egyfelől nehézség, ugyanakkor pont az óriási kihívás miatt nagyon szép is. Az újságírás egyelőre még mindig leginkább férfiszakma, különösen napilapnál nagyon kevés nőt találni szerkesztői, vezetői pozícióban, bár hál' istennek, azért egyre többet. Tudom, nagyon különleges helyzetben vagyok, és ezt igyekszem is megbecsülni, de a minőség kérdésében nem játszik szerepet a férfi-nő kérdés. Ez inkább a mindennapi életben lényeges. Talán jobban el kell fogadtatnunk magunkat, mert a férfiak mindig a nőt látják az emberben, egyesek legalábbis elsősorban azt, és csak utána az intellektust. Ez nem könnyű, de úgy érzem, én fölveszem a kesztyűt. Ami pedig a kérdést általánosságban illeti, arról azt gondolom, hogy az elvárásaim teljesen normálisak és magától értetődőek, ("Közhelygyűjtemény") ugyanakkor persze az élet minden pillanatában jelen van a nemek harca. Azt gondolom, hogy a normális bánásmód a másik emberrel, és igen, a nővel különösen, az nemcsak minden emberi kapcsolatnak, de minden kollegiális viszonynak is alapja kéne, hogy legyen. Való igaz, hogy a férfiak viselkedése sokszor kívánnivalót hagy maga után. Őrült átalakulásban van a társadalom, és ezek a szerepek is. Én egyfelől feminista vagyok, bár ezt a szót nem szívesen ejtem ki, mert sokan teljesen tévesen szitokszóként használják, és emiatt igen erős negatív konnotációja van. Igazából azt mondhatnám, hogy egalitárius vagyok, és ezalatt nemcsak azt értem, hogy azért harcolok, hogy ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért kapjuk, hanem azt is, hogy amikor szakmai problémákról, pozíciókról, társadalmi kérdésekről van szó, akkor igenis ugyanolyan beleszólása és jogai legyenek a nőknek is, és ez ne is legyen kérdés. De, ez bizony még kérdés. Ugyanakkor ez nem zárja ki, hogy egy férfi legyen lovagias, kedves és előzékeny egy nővel. És ne érdekből, mert akar valamit tőle, és ne is azért, mert ők a gyengébbik nem (ezt a fordulatot egyébként minden cikkből kiirtom, egyszerűen irtózom tőle), hanem azért, mert ez egy olyan ősi kultúra, amit nagyon, de nagyon régről hozunk magunkkal, és beivódott a vérünkbe. De tény, hogy mára nagyon kikoptak a lovagias erkölcsök, és ezzel együtt kikopott a szavahihetőség is, mert az élet szinte minden területén tapasztaljuk: az emberek nem tartják be a szavukat, linkek, felületesek, érdektelenek és kapkodóak. Én például nem bírom, ha becsap valaki. Ha valamit ígér, aztán nem tartja be. Nem feltétlenül női-férfi vonatkozásban, persze ebben a tekintetben felerősödik és kihangsúlyozódik a szituáció. Emberként esik rosszul az ígéretek be nem tartása, a hazugság, a félrevezetés, a manipulálás, mert ezt nem lehet a rohanó életre fogni, meg arra, hogy mindenki felőrlődik, mert millió állása van, és az egyikből kell a másikba rohannia. A verbális és testbeszéd-érzékenység is igen erős bennem, egyáltalán én egy nagyon érzékeny ember vagyok. Lehet, hogy ezért vannak ilyen erős szenzoraim a hamisságra, de kétségtelen, hogy olykor nehezen viselem, és nincs is igazából ellene fegyverem. Az ember igazat mond, nem káromkodik, normális hangnemben szól a másikhoz és korrekt. Ezt én így gondolom a belső érzékenységem okán is, meg egész egyszerűen otthonról is ezt hozom.

ICA: Franciaországban kezdte az egyetemet, aztán a Magyar Hírlapnál dolgozott. Miért és hogyan lett újságíró?

Kozár Alexandra: Nagy vágyam volt, hogy külföldön tanulhassak, ezért rögtön az érettségi után kimentem Párizsba, ahol megszereztem a modern irodalom diplomát, de nem ott fejeztem be a tanulmányaimat: sajnos gyenge egyetem volt, s közrejátszott a honvágyam és a magánéletem is, ezért két év után úgy döntöttem, hogy hazajövök és itthon folytatom. Így a Paris VIII Vincennes-en és az ELTE bölcsészkarán, magyar-francia szakon végeztem, aztán a Magyar Hírlapnál voltam újságíró gyakornok, majd ott kezdtem dolgozni. Józan, polgári családból származom, anyukám jogász, apukám kriminológus. Ők aktív korukban nagyon praktikus emberek voltak, ugyanakkor színházba járó, újságolvasó, magukat folyton képző, nagy könyvtárral rendelkező humán érdeklődésű értelmiségiek. Anyukám újságíró szeretett volna lenni, gimnáziumi évei alatt újságíróskodott, de abban az évben nem indult ilyen szak a bölcsészkaron, ezért is fájt neki kicsit, hogy nem valósulhatott meg az álma. Hogy én újságíró lettem egy kis kompenzáció neki. Hogy a húgommal, aki táncművész, mi a művészetekkel, illetve az irodalommal, az újságírással kezdtünk el foglalkozni, egyfelől a mi belső késztetésünk, másfelől talán a szüleink ki nem élt vágyai, álmai kapcsán alakult így. Nyilván lázadtunk is, mások akartunk lenni. Ők az államigazgatásban dolgoztak felelősségteljes pozíciókban, és mi egyáltalán nem szerettük volna folytatni ezt a vonalat, nem is tudtuk volna, annyira mások voltunk. A húgom jelenleg a darmstadti színház szólótáncosa, s mivel ez egy táncszínház, így ő kicsit színésznő is. A gimnáziumi éveim alatt én is színésznő akartam lenni, egyáltalán nem azért, mert tehetségesnek gondoltam magam, hanem mert annyira szerettem a színházat, hogy egyszerűen nem láttam más utat az életre: vagy színésznő leszek, vagy rendező, gondoltam. Jelentkeztem is már párizsi éveim alatt egyszer a Színművészeti Főiskolára, de végül még az első fordulóra se mentem el, mert képtelen voltam megtanulni tizenöt verset, öt monológot és öt dalt, tehát valószínű, hogy nem is akartam igazán. Ezek után évekig rendező akartam lenni. Ehhez a szakhoz viszont akkoriban kellett már valamilyen egyetemi végzettség. Sokáig, évekig nem engedtem el ezt a vágyam, de igazából nem lett volna bennem elég bátorság ahhoz, hogy több tucat embernek dirigáljak. Ahhoz, hogy az ember leírja azt, amit érez vagy gondol, nem igazán kell bátorság, mert közben ott egy fal, a papír, az újság, ami az embert elválasztja a nyilvánosságtól. Én nem az arcomat meg a bőrömet szeretném vásárra vinni, hanem a gondolataimat. 

ICA: Munkája kapcsán előfordul, hogy elutasítónak kell lennie bizonyos szerzőkkel, ami nyilván kellemetlen feladat. Az emberek érzékenyek. Hogyan tud ezzel megbirkózni?

Kozár Alexandra: Ez azért nagyon nehéz, mert amennyire szubjektív ez a mi szakmánk, annyira objektív is. Ez a kettősség, hogy egy írás A-nak tetszik, B-nek nem, és ha ő a szerkesztő, akkor elutasíthat bárkit, végül is azon az alapon, hogy neki XY kézirata nem tetszik. Innen nézve tehát ez egy nagyon kegyetlen dolog, ugyanis ha valakinek az írását utasítjuk el, akkor őt magát, a lelkét, a szellemét utasítjuk el, és ezt sokaknak nem könnyű feldogozni. Ugyanakkor mégis vannak objektív kritériumok, amit A és B is figyelembe vesz akkor, amikor elfogad vagy elutasít egy írást. Tény, hogy ez nagyon erős érzelmi töltetű döntés, és nyilván arra is oda kell figyelni, hogy a "mainstream" irodalomban, vagy a kánonhoz tartozó irodalomban vannak szerzők, akiknek soha nem mond nemet az ember. Ugyanakkor, akik részesei ennek az aktuális kánonnak, nem is tudnak a kezükből kiadni olyat, ami gyengébb lenne. Kukorelly Endrétől, Grecsó Krisztiántól vagy Podmaniczky Szilárdtól egyetlen egyszer sem kaptam olyan írást, amit ne lehetett volna közölni. Tehát van egy jól bejáratott kör, akikkel az ember tud dolgozni, és fel sem merül az elutasítás. Aztán vannak a teljesen amatőrök, akik a legritkább esetben kerülnek be az újságba, és a kettő között nyilván még sok fokozat van. Nem könnyű, de mindig úgy voltam vele, hogy ha egy írásról azt érzem, hogy ezért, azért vagy amazért nem szeretném közölni, akkor azt mindig meg fogom mondani a szerzőnek, és mindig nagyon udvariasan, ámde határozottan fogom megmondani. Van olyan is, ezt szeretem a legjobban, amikor team munka van, és javaslok bizonyos dolgokat a szerzőnek, aki nagyon hálás, hisz akkor utána egy jobb dolog kerekedik ki belőle, úgy, hogy én azt csak sugallottam, és mégis az ő műve változott meg.

ICA: Írásai olvasása közben az volt az érzésem, meséket olvasok, filmszerű meséket. Hogy látja ezt?

Kozár Alexandra: Valóban mesék bizonyos írásaim, olyan értelemben, mint mondjuk Rohmer meséi. (Eric Rohmer, filmrendező 1920-2010) Szösszenetek, villanások, vagy pillanatok az életből, mindegyik apró tanulsággal persze. A női tárcák például, mint a Gerbeaud, a Praxis, a Bűnhődés, vagy a Terápia ilyen értelemben tartalmilag is mesék, nem csak megjelenítésükben, de valami kis valóságalapjuk azért mindig van. Az a leggyönyörűségesebb az írásban, hogy összemosódik a fikció a valósággal. Csak szerzőként tudhatod, hol a határ a kettő közt, de ez valójában teljesen lényegtelen. Mikor létrejön a szöveg, már elmosódnak a határok, de ez nem baj, így van jól, mert teljesen mindegy, hogy melyik melyik, mert mindkettő lehetne akár a másik is. A fikció is lehetne valóság, és a valóság is fikció. A kettő együtt adja meg azt a harmadik fogalmat, ami a lényege. Nem annyira tudatosan, sokkal inkább tudattalanul, de igen, meséket írok. Tény, hogy a világ, amelyben élek, egyfajta álomvilág. Sokszor mondják, hogy nem igazán veszek tudomást a realitásokról, ami nem teljesen alaptalan vád, ugyanakkor létezik a saját magam valósága is, mint minden embernek, csak az enyém talán egy kicsit eltér, vagy elüt az úgymond normálistól.

ICA: A Vakszerelem és a Vágta című írásaiban a társadalom közönyét fogalmazza meg. Hogyan ír? Hogyan kap ihletet?

Kozár Alexandra: A Vakszerelem úgy született, hogy a Népszava szerkesztőségébe tartva az egyes villamoson utaztam, amikor megláttam egy fiatal szerelmes párt, mindketten vakok voltak. A villamoson ülők bámultak ki az ablakon: szemükben lemondás, közöny, a mindennapi tam-tam, az idemegyünk-odamegyünk verkli, miközben, ez a két vak ember, ez a fiú meg ez a lány, mintha a botjaikkal szeretkeztek volna villamoson. Azzal simogatták egymást, valami olyan egymásra figyeléssel, hogy az ember tényleg nem tudta, sírjon vagy elmosolyodjon örömében: Úristen, ők nem látnak, fogalmuk sincs, hogy akit megérintenek, az hogy néz ki, mégis több az élet bennük, mint a villamos teljes közönségében összevéve. Nagyon, nagyon megfogott ez a jelenet. Egy régi kollegám, Stark R. László a Magyar Hírlapnál azt mondta nekem: Szandra, benned az a csodálatos, hogyha kimész a konyhába, már abból is tudsz riportot írni. Tehát, egy olyan banális eseményből is, hogy az ember felszáll a villamosra, majd két perc múlva leszáll, írás lehet. Csak nyitott szemmel és szívvel kell járni. A Vágta az első teljesen fiktív írásom volt. Arra gondoltam, hogy egy olyan hőst szeretnék megteremteni, aki homlokegyenest ellenkező velem. Megszületett bennem, éjszaka méghozzá, Hofmayer Géza karaktere. Közelgett a Karácsony, és engem mélyen megérint ilyenkor, hogy vannak olyanok, akik magányosan töltik a Szentestét. Gondoltam, összerakom az elemeket: elképzeltem egy szegény hőst, aki az alföldi pusztákon él, egyedül karácsonyozik, meghalt a felesége, nincs gyermeke, nincsen senkije, és a kisvároson kívül, egy vágóhídon disznókat őriz éjszakai portásként. Tulajdonképpen csak velük tud karácsonyozni. Hofmayer Géza meghal azon az estén, viszont erkölcsileg felmentem a sorsa alól, mert mégis szép, és abszolút dicső véget ér. Ha írok, gyakran hallgatok komolyzenét, aznap épp Chopin-t hallgattam. Képzelje el, annyira megszerettem a főhőst, hogy szinte folytak a könnyeim, amikor írtam a történetet. Este tízkor ültem a szerkesztőségben, és elsirattam szegény Hofmayer Gézát.

ICA: Kevesebb nő író van, mint férfi. Mi nők férfi írókon nevelődtünk. Mit gondol erről? Van különbség női és férfiírás között?

Kozár Alexandra: Alapvetően igaz, hogy férfi írókon nőttünk fel, és ezzel nekem nincs is bajom, hogyha azok jó írók, akkor miért ne? De most már egyre több nagyon jó női író is van, akik nyilván kikérnék maguknak még a kifejezést is, hogy női író, mert miért lényeg az, ahogy az se lényeg, hogy női kutató vagy női utcaseprő-e valaki. Ugyanakkor az tény, hogy egy nő teljesen másképp ír, mint egy férfi, hisz az írással nem szűnik meg a nemi identitás. Az írás az ember lelke, és a nőnek női lelke van, ami teljesen más, mint a férfilélek. Tehát egyáltalán nem szűnik meg, és nem is kell, hogy megszűnjön írás közben a nőiség, a női érzékenység. Más kérdés, hogy erről kell-e úgy beszélni, hogy női írók, meg férfi írók. A lényeg nem ez, hanem sokkal inkább a kitárulkozás és elrejtőzés folyamata, hisz amikor az ember ír, akkor vagy önmagát adja, vagy elbújik, vagy úgy tárulkozik ki, hogy el is bújik közben. Én egy nagyon fegyelmezetlen szerző vagyok, olyan értelemben, hogy sokszor nem lineárisan írom a szövegeimet, főleg a hosszabbakat nem, hanem ahogy kijön belőlem, kvázi össze-vissza. Van, mikor eszembe jut egy bekezdés, egy rész, azt leírom, de tudom, hogy az nem az eleje lesz, hanem valahol a közepe. Hál' istennek, hogy van a számítógép, mert én képtelen lennék írógéppel lineárisan írni, viszont azt veszem észre, hogy a férfiak általában így írnak. A kritikusok is, az elemzők is és a szépírók is. Jó, jó, utólag beszúrnak egy-egy kifejezést, kihúznak vagy módosítanak, de alapvetően a férfiak sokkal fegyelmezettebb írók, mint ahogyan az életben is sokkal fegyelmezettebbek, sokkal inkább képesek irányítani, eltompítani, moderálni vagy elfojtani az érzelmeiket. Ez szociokulturálisan és genetikusan is így van szerintem. Félelemből is. A férfiak az írásban is sokkal kevésbé szenvedélyesek, ezért sokkal kevésbé kuszák. Más kérdés persze, hogy vannak szenvedélyes férfi írók, nekem is vannak ilyen szerzőim, akik azonban az írás pillanatában mégis fegyelmezik magukat, így eredményként egy fegyelmezett, ugyanakkor szenvedélyes termék jön ki. Én nem tudok így írni. Nagyon érdekes egyébként az alkotói folyamat. Sokszor csak a figura van meg, és nem tudom, hogy mi lesz a történet vége. Van persze, amikor tudom, de valamikor egyáltalán nem tudom, és mégis nekiugrok, s akkor valahogy, amikor már ott ülök és írom, kikerekedik magától egy vég. Ez hihetetlen, de így van. Erre szokták mondani, hogy azt már nem én írtam, hanem a szöveg diktálta. Egyébként egy riporton, vagy egy bármilyen egyszerű mezei szövegen is meg tudom azonnal mondani, hogy ezt nő vagy férfi írta. Nyilván meg lehet téveszteni, ha valaki férfiként belebújik egy nő bőrébe. (Fordítva ritka, nyilván mert a női lélek sokkal izgalmasabb, nehezebben átlátható, megközelíthetetlen, titokzatos, érthetetlen és elérhetetlen a férfiak számára). De szerintem kilencven százalékosan egy írásból el lehet dönteni, hogy férfi vagy nő írta, tartalmilag és formailag is. A szóhasználattól kezdve az írásjelekig, a mondatfűzéstől a szöveg belső logikájáig, illetve tagoltságáig, annyi apró jele van ennek.

ICA: Írásaiból az is nagyon átjön, hogy gondolkodását, érzelemvilágát egy igen pozitív életszemlélet jellemzi. Hogyan tudja "karbantartani" a lelkét, hogy ne szennyeződjön be ebben a rohanásban?

Kozár Alexandra: Sokszor nehéz, és sokszor megingok. Alapvetően pozitívan szemlélem a világot, az embereket, és sokszor emiatt csalódom, ugyanakkor ez motor is bennem, ha úgy tetszik, egy túlélési stratégia. Még a fájdalmak és a csalódások után sem vagyok képes arra, hogy ne így szemléljem az embereket, a világot, a jövőmet. Nem vagyok vallásos, soha nem is hittem Istenben, mégis nagyon, nagyon hiszek. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy miben. Az emberekben, önmagamban, az élet szépségében. Genetikusan örököltem ezt a világszemléletet, mert nagyon szeretek örülni, nagyon szeretek élni, és nagyon szeretek boldog lenni. Bevallottan első számú életcélom, hogy boldog legyek, méghozzá minden pillanatomban. Sok ember ezt elítéli, vagy nem vallja be, hogy ez az életcélja, mert ez öncélú, hedonista felfogás, és az élet nem arra van, hogy boldogok legyünk benne, hanem arra, hogy a feladatainkat végezzük, a kihívásokkal szembenézzünk. Én úgy gondolom, hogy ha közben nem örülünk a feladatainknak, a problémáink megoldásának, a történéseinknek, ha az ember az életében nem boldog, akkor semmi értelme. Lehet, hogy egy vallásos ember ezt hitnek fogalmazná meg. Hiszek az élet élvezetében, és az élet élvezetének az értelmében. A másik az, hogy borzasztóan kíváncsi vagyok, ezért is utazom nagyon sokat, s ha nem utazhatnék, megőrülnék. A színházat, az irodalmat is ezért szeretem, mert az is egy utazás a másik életében. Minden ilyesfajta fikció kimozdít minket a mi saját életünkből. Voltaképpen az én életem millió másik élet egyszerre, mert minden íráson, szövegen, utazáson egy másik ember álmai szüremkednek az én napjaimba be.

ICA: Az író a személyiségével dolgozik. Nem nehéz megmutatnia magát?

Kozár Alexandra: Erről a színészet jut eszembe. Ha szerepet játszom, vagy álarcot hordok - nem csak én, bárki - azért teszem, hogy elrejtsem a személyiségem, mert nem akarom, hogy sérüljön, mert nem akarom kiadni magamat vagy az érzelmeimet. Viszont nem mindegy, milyen álarcot veszek fel. A százmillió álarc közül miért pont azt választom, amit, hisz már az is engem ír le. Megmutatja, milyen szeretnék lenni, vagy milyennek szeretném láttatni magam. Lehet, hogy az írásaim egy álarcot tükröznek, de az már erősen hozzám kötődik, szinte le se lehet venni rólam. Ebben a vonatkozásban ez ugyanolyan, mint a fikció és a valóság. Ez már nem számít, ha elkészült a novella. Ezért értem meg, ha egy író nem érti a kérdést, amelyik azt célozza, hogy a műve mennyire önéletrajzi, vagy mennyire nem, mert tényleg teljesen mindegy.

Láng Judit


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr361913611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.