fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Az ICA Műhely bemutatja: Vajda Éva

2010.04.29. 11:00 | icentrifuga | 5 komment

Címkék: műhely irodalom folyóirat hír bódis kriszta irodalmi centrifuga történet vajda éva

"Nem válaszolt rögtön. Csak merően nézett, majd azt felelte: „Ezen túl menően az ember mindig azt gondolta, hogy szeretett.” „Ezen túl menően hogyan lehet valakit szeretni?” – kérdeztem vissza. Pedig lehet, hogy inkább azt kellett volna kérdeznem: „Ember? Milyen ember?” "

Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. Itt kizárólag felkért szerzők jelennek meg, de a Műhely indulásával párhuzamosan a facebook-on nyílt pályázatot hirdetünk, ahonnan szintén válogatunk. Első alkalommal Vajda Éva írását olvashatják.

Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. Itt kizárólag felkért szerzők jelennek meg, de a Műhely indulásával párhuzamosan a facebook-on nyílt pályázatot hirdetünk, ahonnan szintén válogatunk írásokat.
A válogatás egy - a hagyományosnál - nyitottabb irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.
Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovat gondozója, válogatója Bódis Kriszta.
Első alkalommal Vajda Éva írását olvashatják, akit oknyomozó újságíróként ismerhetünk inkább, de ICA-n korábban már meseírói oldaláról is bemutatkozott.

Vajda Éva oknyomozó újságíró (született 1970-ben).Gazdasági-politikai témákról ír, dolgozott a Magyar Narancsnak, az ÉS-nek, a Manager Magazinnak, jelenleg az Index külsős szerzője.

A fehérgalléros bűnözésről (Mong Attilával közösen) írt könyve 2009 júliusában jelent meg Az ártatlanok kora címmel (Index-könyvek).

További kötetei: Fiúk a bányában - perek az ÉS ellen (2000), Tényfeltúrás (Ószabó Attilával, 2001).

Első fikciós kísérletét (egy mesét, lásd fent) Bódis Kriszta felkérésére írta. Most prózaíróként mutatkozik be.

 

Vajda Éva: Ölelés


„Mama, nagyon fogsz hiányozni. Sok puszi, Évi.” A fiatal, sötét hajú nő egy pillanatra felnézett rám, majd elmosolyodott, miközben leírta a szöveget egy papírra, amit a gyászszalagra diktáltam. Akkor már túl voltam azon, hogy a hamvait egy Opel Corsa hátsó ülésén hazaszállítsam. Az urnát egy fehér papírdobozban kaptam meg, ami leginkább a Daubner-féle tortásdobozokra emlékeztetett. Ez lehetővé tette, hogy tragikomikusan viccesre vegyem az utolsó közös utunkat kocsival hazafelé, a Budapesttől mintegy 200 kilométerre fekvő vidéki városba. Egész életemben a vicceskedés volt a védekezésem az ellen, hogy közel 40 év alatt nem jöttem rá, mit is takar pontosan a kifejezés, anyai szeretet. 

Anyám már akkor is hiányzott nekem, amikor még élt. Egyszerre volt jelen, és nem volt jelen. Amikor az orvos először közölte vele, hogy rákos és megpróbálta elmondani neki, hogy hogyan kellene ehhez hozzáigazítani az életét, láttam a szemén, hogy nem figyel. Rögtön azon gondolkozott, hogyan tudná az egész helyzetet úgy alakítani, hogy ne kelljen ahhoz a valóságban alkalmazkodnia.

Pár éve elmentünk Nápolyba egy hosszú hétvégére. Ott tettem egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy megértessem vele, amit egész életében nem értett meg. Teljesen hétköznapi volt a helyzet, a szállodának köves volt a padlója, amihez anyám szandáljának csatja minden egyes lépésnél odacsapódott és idegesítő hangot adott. Megkértem, hogy vagy bújjon ki a szandálból, vagy csatolja be. Rám nevetett, azt mondta, mindjárt becsatolja, majd ugyanúgy folytatta a jövés-menést a szobában, mint addig, a liffegő szandálcsattal. Ugyanazt láttam a szemén, mint amikor közölték vele a diagnózist.

Anyám egyszerre volt elfogadó és elutasító, és ebben a kettősségben őrölte végig az életét. Képes volt szombat reggel 10 órakor azért felhívni, hogy a három hónap múlva esedékes adóbevallásról beszélgessen velem, minden részletre kiterjedően. Ilyenkor ordítani tudtam volna: hogy lehet nekem olyan anyám, aki olyan módon vesz részt az életemben, ami nekem nem jó? Az adóbevallás ki lett töltve, de csak az utolsó pillanatban.

Gyerekkoromban imádtam rajzolni: rendszeresen hatos ikreket és boldog családokat rajzoltam le, az iskolában pedig időnként szerelmes lettem különböző kislányokba, s arról fantáziáltam, hogy az ő szüleik biztosan harmonikus kapcsolatban élnek. Anyám nem értette a mások iránti rajongásomat  - ő így nevezte -, igaz, ő azt sem értette meg, hogy egy hatévessel nem lehet már akkor torkaszakadtából üvölteni, hogy miért nem tud ez a gyerek olvasni, amikor az a földszinten belép a társasház kapuján. Még csak nem is a lakásajtón. Képes volt még a játékot is fenyegetéssé változtatni: amikor leküldött a játszótérre, azt is parancsba adta, s ezzel azonnal megölt minden örömet.

Felnőttkoromban anyám soha nem mulasztotta el felemlegetni, hogy amikor gyerek voltam, minden évben elmentünk két hétre nyaralni. Akkoriban nem jutott mindenkinek SZOT-üdülés, de nekünk igen. Három embernek, akiknek nem volt egymás társaságában semmi örömük. Anyám éjszakákon át vasalt, hogy minden fehérnemű élére állítva kerüljön a bőröndbe, aztán annyira kimerült, mire elindultunk, hogy elaludt a vonaton: a feje előrebillent, a szája elnyílt, én pedig szégyenkeztem, hogy milyen látványt nyújt. Nem lehetett neki azt mondani, hogy ne vasaljon.

Őrzök néhány emléket még egészen kicsi gyerekkoromból. Három éves lehettem, amikor apámat hazatámogatta két kollégája: jobbról is, balról is fogták, a feje hátracsuklott, nem volt magánál. Apukád nagyon beteg, próbálták magyarázni nekem, de én pontosan tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy tökrészeg.

Ki vagyok én? – ezt a kérdést négy évesen tettem fel magamnak, amikor belenéztem a tükörbe, a saját arcomba, és onnantól fogva nem értettem, hogy hogyan kerültem én ebbe a családba, ezekhez a szülőkhöz, és mi közöm van hozzájuk. Hogy miért pont ők lettek a szüleim. Egy másik emlékem ugyanebből a korból: én sírok, kettőjük között állok, anyám kezében valamilyen nehéz porcelántárgy, apám vele szemben, ütésre emeli a kezét – végül soha nem ütött -, én pedig kérlelem őket: apukám, anyukám, pusziljátok meg egymást. Ennek annyi esélye sem volt ott és akkor, mint Szálasinak a főtárgyaláson, nekem pedig nincs emlékem arról, hogy ezután valaha is így szólítottam volna őket. Nem figyeltek rám, a saját kis játszmájukkal voltak elfoglalva, márpedig az ember apukája és anyukája odafigyel, nem?

Emlékszem arra – már jócskán felnőtt voltam -, mennyire ingerült lettem és gyűlölni kezdtem azt a pillanatot, amikor anyám saját magától meghatódva azt mondta azon a jellegzetes, ostobán kenetteljes hangon, amit akkor használt, ha nyomatékot akart adni a szavainak: "egy édesanya mindig édesanya", miközben rég nem ment nekünk, anyának és lányának, az érzelemkifejezés. Felnőttkoromban ösztönösen elhúzódtam, ha puszit akart adni, és nem vágytam már az érintésére.

Sms-ben tudtunk kommunikálni. S általában telefonon is. Pont úgy beszélgettünk egymással, mint azok az egyedülálló barátnők, akik megtárgyalják a mozifilmeket, és kibeszélik a barátnőiket. Ennél mélyebbre azonban nem igazán merészkedtünk. Ha nagynéha mégis megtettük, abból csak baj volt. A kommunikációnkat feszültség jellemezte, valamilyen vibráló és éles keménység, viccelődő bohémság, amiben fontosabbak voltak mások, mint mi saját magunk. Ez kizárta az egyszerűbb, vegytisztább érzelmek kifejezését. Nem értettük meg egymást, vagy legalábbis én nem értettem őt. Például, hogy miért adott oda hét évesen, második általánosban a nagyanyámnak, hogy egy pár évig neveljen inkább ő. Vagy hogy miért ordította rendszeresen azt a saját gyerekének, hogy a fejedet a falba verem.

*

Az anyám úgy ment el, ahogy élt. Különösebb érzelemkinyilvánítás nélkül. Rendszeresen eltávolító módban, egyes szám harmadik személyben beszélt magáról. „Az ember azt gondolná” – kezdte a mondatait. Több mint harminc évembe került, hogy végre feltűnjön: az anyám nem beszél magáról egyes szám első személyben, kivéve, ha a mosogatásról esett szó.  Bármikor, ha hétvégén felhívtam, így kezdte: „Most mosogatok.” Vagy így: „Most mosogattam.” Ritkábban pedig azt mondta: „Most mosogatni fogok.” Akkor is ezt mondta, amikor egy novemberi szombat estén felhívtam Szibériából, a senki földjéről. Egy nevenincs városban voltam, egy hotelben, mindentől több ezer kilométerre, amit ismertem, kint mínusz 33 fokot mutatott a hőmérő. Az orromat a szálloda üvegfalának nyomtam, kint egy teremtett lelket sem lehetett látni, az utcai lámpák alig pislákoltak, minden dermedt volt, fagyos és jéghideg, s tudom, hogy akartam valami fontosat mondani, valamit megosztani, ami számít, s amit nem lehet jól szavakkal kifejezni, de az ember érzi, s azt reméli, hogy a másik is érzi, s nem kell kínlódni a szavak keresésével. Persze, ez hiú ábránd volt csupán, de talán ha rákérdez akkor, ki tudtam volna fejezni azt a valamit. Ebben reménykedtem titkon magamban, mielőtt tárcsáztam a számát, bár ismertem azt a hangsúlyt, ahogy kérdezett, és amitől minden elromlott egy tizedmásodperc alatt. Aztán még ennél is gyorsabban rosszabb lett minden, mert az anyám úgy szólt bele a telefonba, ahogy máskor is mindig, őt nem hatotta meg különösebben Szibéria, vagy hogy én mit is keresek ott, neki az első szava az volt, hogy most mosogatok. 

Azt hiszem, az anyám mosogatás közben beszélgetett Istennel. Bár nem hiszem, hogy tudatában volt ennek, de az edények tisztára súrolása az imádság egy formája volt számára. Gyerekkoromból az a legjellemzőbb kép, amint virágmintás otthonkában áll a konyha sarkában, a mosogatónál és egy kívül barna, belül kékes ezüstös zománc vájdlingban mossa az edényeket. Csak a habot lehetett látni, ami alatt elmerült a kesztyűs keze, majd egyszer csak kihúzott egy tányért, s letette a szárogatóra. Akkoriban még a mosogatás végeztével el is törölgetett, ez is része volt a rítusnak, az ő kis mindennapi szertartásának.

Megkérdeztem tőle egyszer az életben, mikor végre ki bírtam ejteni azokat a szavakat, amiket olyan sokszor hallottam gyerekkoromban, hogy hogyan mondhatta nekem, hogy a fejemet a falba veri. Nem válaszolt rögtön. Csak merően nézett, majd azt felelte: „Ezen túl menően az ember mindig azt gondolta, hogy szeretett.” „Ezen túl menően hogyan lehet valakit szeretni?” – kérdeztem vissza. Pedig lehet, hogy inkább azt kellett volna kérdeznem: „Ember? Milyen ember?”

*

Amikor rákos lett, kezdetben ahhoz is ugyanolyan eltávolító módon viszonyult, mint mindenhez az életében. Mintha nem vele történne. Úgy gondolta, ő nem beteg, neki ehhez az egészhez semmi köze: a daganatot egyszerűen kivágják a testéből, utána felveszi a tizenkét kemoterápiás kezelést, és ezzel vége. Nem kell foglalkoznia ezzel tovább. De aztán inkább az életének lett vége.

Emlékszem, aznap reggel korábban keltem, mint terveztem, és zuhanyozás közben azon morfondíroztam, elugrok edzeni, mielőtt érte mennék, hogy bevigyem a kórházba kezelésre. Aztán meghallottam a telefon hangját, kiugrottam a zuhany alól, s láttam, Margitka hív, anyám idős keresztanyja, akinél lakott. „Évike, gyere gyorsan, anyukád nagyon rosszul van. Nem fog tudni egyedül lemenni a lépcsőn” – ezt mondta Margitka köszönés helyett. „Jó” – mondtam neki -, „azonnal indulok, csak megiszom a kávét.” Aztán még az OTP előtt is megálltam egy pillanatra és beugrottam az előző délután ott felejtett kártyámért. Nem is parkoltam le, csak kitettem a vészvillogót, pedig a belvárosi fiók előtt állva akadályoztam a forgalmat. Siettem, hiszen az anyám haldoklott, akkor már hetek óta. Ragyogó napsütés volt, tiszta márciusi reggel. Az utolsó közlekedési lámpánál álltam, a pirosnál, amikor Margitka újra hívott. Amikor ránéztem a telefon kijelzőjére és láttam a nevét, már tudtam, hogy mit akar mondani. „Évike, azt hiszem, meghalt anyukád” – mondta. „Jövök” – mondtam neki. Aztán az jutott eszembe, hogy mégse kellett volna megállnom az OTP-nél. Vagy a kávét nem kellett volna meginni. Csakhogy anyám nem akart búcsúzkodni, s nem várt meg. Pedig amikor 18 évesen eljöttem otthonról az egyetemre, és vonattal jártam haza hétvégére, mindig lejött elém, visszafelé menet pedig imádott hosszan integetni az állomáson, egészen addig, amíg az utolsó szerelvény is el nem tűnt a kanyarban. Ő volt mindig az utolsó, aki elhagyta a pályaudvart. Nem tudom, hogy mit akart pótolni ezzel a rituáléval, talán azokat a kieső éveket, amikor a nagyanyámnál laktam, és ő nem volt jelen. Amikor pedig visszatért az életembe, nem tudott több lenni már, mint egy barátnő, abból sem a legjobb. De hol volt közben az anyám?

A temetésén szerzett élményeimet vele tudtam volna a legjobban megosztani. A szervezés és a tor körüli intézkedés teljesen kimerített, erről színesen be tudtam volna számolni neki körülbelül abban a stílusban, ahogyan pasi-ügyekről beszélgettünk. „Bea nagyon szép beszédet mondott, nem hiába apáca phd, érdemes volt Rómába mennie tanulni, mondjuk, az anyja kicsit idegesítő volt a templomban, mikor ránk szólt, hogy most már menjünk, mert jön a következő, na de tudod, hogy mindig így viselkedik. És hát a bátyád, tudod. Nem kellett volna a halotti ebédnél az összes brokkolit magába tömnie, hogy senki másnak ne maradjon.” Anyám azt is megértette volna, hogy miután vége volt az egésznek, fogtam magam és elutaztam Németországba a rokonokhoz.

Ott álmodtam először róla és a haláláról. Nagyon furcsa álom volt, mert pont az volt a lényege, hogy nem halt meg. Vagyis hogy meghalt, de azt akarta, hogy erről ne tudjon senki. Titokban osontunk a kemóra, s azt kérte, ha olyannal találkozunk, aki nem volt a temetésén, annak ne mondjuk meg, hogy ő már tulajdonképpen meghalt. És fordítva: ha olyan jön szembe, aki ott volt a temetésén, annak pedig ne mondjuk meg, hogy kezelésre megyünk, hanem csináljunk úgy, mintha észre se vettük volna az illetőt. Verejtékezve ébredtem fel reggel, lehetetlen volt megvalósítani, amit akart. Hiszen mindenki tudott mindenről.

Mint ahogyan azt is mindenki tudta a környezetünkben, hogy apám alkoholista, hiába próbálta gondosan rejtegetni a külvilág előtt. Az alkoholizmus olyan, mintha egy dinoszaurusz élne a nappaliban, a család teljes jogú tagjaként, akinek jól látható jelenlétét csak úgy lehet elviselni, hogy egész egyszerűen nem veszünk róla tudomást. Anyám ezt a képességet tökélyre fejlesztette magában, és más helyzetekre is sikerrel alkalmazta. Sokkal később szerettem volna megérteni, hogy hogyan tudott hosszú évtizedeken keresztül egy ilyen helyzetben tartósan megmaradni. A válaszát soha nem tudtam elfogadni. Az ugyanis egész egyszerűen így szólt: „Mindig azt gondoltam, hogy majd megváltozik.” Tudta-e az anyám vajon mindvégig, hogy ez egy hazugság? Tudatában volt-e annak, hogy mit művel magával, és velem, aki a gyereke voltam? S vajon sokkal később tudta-e, hogy meg fog halni?

*

Svájcban hideg volt a házban, korán érkeztünk oda, és még nem sikerült befűteni rendesen. Az egyik fotón, ahol mindannyian a konyhában ülünk, anyám fázósan húzza össze magán a kardigánt, és bekucorodik a sarokba. Amikor otthon a képeket nézegettük, s anyám ránézett erre a fotóra, kiszaladt a száján: „Micsoda öregasszony lett belőlem!” „Nem vagy öregasszony, mama. Csak fáztál, és ezért kicsit összehúztad magad. Ennyi az egész.” Nem mondhattam meg neki, hogy nem lesz belőle öregasszony soha.

Egyszer, egyetlen egyszer éreztem, hogy tudja, érzi. Amikor átadtam neki az Indiában vásárolt poháralátéteket, fáradtan rám nézett, és azt kérdezte, hogy minek hozok neki ajándékokat, amikor már úgyse fogja tudni hasznát venni. De azért kézbe vette, s végigsimította az alátéteket az ujjaival. Szép keze volt, hosszú, vékony ujjakkal. Előbb a mosogatás, aztán a kemo tette tönkre a bőrét, ami az ujjhegyek végén egészen töredezetté vált. Kifelé megyek az életből, mondta ki hangosan, majd megismételte, hogy már nem tudja hasznát venni ennek a szép holminak. Letorkoltam, hogy miért mond ilyet. Majd én akkor elhasználom, ütöttem el a beszélgetés élét, miközben a torkomat sírás fojtogatta. Sokkal később értettem meg, amikor a barátnőm haldoklott, hogy mi, az élők, az itt maradók nem engedjük meg a távozni készülőknek, hogy kimondják hangosan, amit pedig legbelül tudnak, éreznek. Pedig megkönnyítené nekik a kilépést.

Álmomban sikerült elbúcsúznom tőle egyszer rendesen. Már másfél év eltelt a halála óta, közben először elvetéltem, majd kihordtam és megszültem egy gyereket. A terhességemhez való viszonyát annyira nem tudtam elképzelni és átélni, hogy abban a kilenc hónapban az álmaimban sem találkoztunk. Aztán amikor Dani megszületett, egyszer csak felbukkant, hozott egy pelenkázó táskát és azt magyarázta, hogy az sokkal jobb, mint amit én vettem. Nem különösebben hatódott meg az unokájától, meg se nézte talán, a praktikus dolgokat intézte, s úgy tűnt, a pelenkázó táska kérdése foglalkoztatja. Aztán egyszer csak hirtelen Berlinben jártunk, egy kávézófélébe készültünk éppen bemenni, amikor rákérdezett, hogy hol a gyerek. Vagy nem is volt még meg a gyerek, ki tudja. Egy időtlen időbe álmodtam vissza magunkat, ami sohase létezett, s Berlinben sem jártunk együtt soha. Aztán jött az utolsó, az, amikor legalább álmomban át tudtam ölelni és elbúcsúzni tőle. Nem is tudom, hogyan történt pontosan, egyszer csak valahogy gyorsan odaléptem hozzá és szorosan magamhoz öleltem, átkaroltam úgy, ahogy a fiamat szoktam, és azt súgtam a fülébe, hogy ígérem, nagyon jól fogom nevelni Danit, és mindent megteszek majd érte. Aztán nem maradt más, mint a végtelen megkönnyebbülés. Hogy végre összehoztam az anyámat a fiammal, hacsak egy álom erejéig is. S hogy jó anya leszek, s hogy már az is mindegy, hogy miért pont ő lett az én anyám, milyen tévedés vagy rossz tréfa áldozatai vagyunk mi ketten.   

Vajda Éva 


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr951958429

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

felhasznalo · http://gyermekszoba.blog.hu 2010.04.29. 14:12:22

Uh, ez most eléggé elevenembe vágott. Hasonló anya, hasonló kapcsolat, hasonló betegség... Hasonló félelmek és érzések.

zoldborso 2010.04.29. 15:40:04

Köszönöm, Éva. A könnyem is kicsordult.

Helyettem is megírtad, bármilyen hülyén is hangzik. Én biztosan nem tudtam volna ilyen szépen. Ahogy soha, még álmomban sem, tudtam szívből megölelni az anyámat, márpedig az olyan anyagyilkos indulatokkal, amelyekkel én viseltettem irányában, aligha lehetne hitelesen beszélni arról, hogy milyen, amikor egyszerre kell megélni annak a brutális igazságát, hogy "egy édesanya mindig édesanya", és azt is, hogy az anyád nem ÉDES-anya, hanem inkább keserű pirula, amit le kellett nyelni valahogy az élettől.

Vajon hányan írhatnánk, amit Felhasználó is?

nutika 2010.04.29. 18:59:38

Elgondolkodtam, hogy én hogyan írnám meg, az én anyámról... Nem tudom. Ő ugyanis anyának éppen nagyon jó volt. Sok mindent elszúrt az életében - például azt, hogy meghalt -, a tőle kapott mintákat fenekestül kell felforgatnom magamban, de jó anya volt, és nagyon szerettem.
Most könnyebb volna pedig utálni őt, azt meg is tudnám írni.
Ez így nagyobb falat.

*amari 2010.04.29. 21:08:14

Kedves Éva! Köszönöm!