fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Kecskés Éva: Dzsumbujisták (10. rész)

2010.04.30. 11:00 | icentrifuga | 2 komment

Címkék: sorozat folyóirat város cigányság civil(szf)éra kecskés éva dzsumbujisták

"...Néhány hete találkoztam Budapest egyik forgalmas útján egy családdal. Az asszony azt azö ltözéket viselte, amit tipikusan „cigányasszonyosnak” neveznek. Vastag cicanadrág, fölötte bő, hosszú szoknya, több pulóver, a lábán papucs . Sötét bőre és hosszú fekete haja, kontyba fésülve akkor is egyértelművé tette származását. Az asszony babakocsiban tolta az unokáját, így gyorsabban lehet haladni, és a csomagok egy része szintén felfér a kocsira. Nagyon megörültünk egymásnak, így aztán ott álltunk vagy fél óráig, az utcán. Keveset állítok, ha azt mondom, hogy minden második járókelő jól megnézett bennünket. Egy idő után már mindketten zavartan tekergettük a nyakunkat, olyan látványosságot okoztunk. Két, negyvenes nő, az egyik tipikus cigány, a másik tipikus középosztálybeli „magyar”, csak úgy nevetgél, sopánkodik, szóval beszélget..." - Kecskés Éva Dzsumbujisták című könyvét részletekben adtuk közre péntekenként. A kötet Gordon Agáta Magdolna-negyedének is ihletője volt: a közös munka lehetőségeit keressük. Most a tizedik, befejező részt olvashatják. Vajon milyen sors vár a Dzsumbujra, az ott lakó és ott dolgozó dzsumbujistákra, a 21. század első évtizedében?

„CIRILL” szervezet

 

A Dzsumbujért Érdekvédelmi Civil Szervezet elnevezésű egyesület létrehozását nem a lakók kezdeményezték, felülről érkezett az elképzelés. A kerületi Kisebbségi Önkormányzat elnöke hozta létre, gyaníthatóan 2002-es választási esélyeinek növelésére. A tagok között politikai szervezetek tagjai is voltak, egy önkormányzati képviselő, valamint néhány lakó. A választások lezajlása után valószínűleg teljesen elsorvadt volna a szervezet, amellyel kapcsolatban semmit sem tisztáztak egyértelműen. A labda azonban elgurult, és a lakók egy része már nem akarta kiengedni kezéből az ajándékba kapott lehetőséget.   A telepen az egyesületet eleinte „Cirill”-nek hívták az emberek.  Eltévesztették, a nem túl bejáratott kifejezést. Ettől kezdve nem volt mese, magunk között mi is csak mint „a cirillt” emlegettük.
A Dzsumbuj Help igyekezett korrekt álláspontot képviselni a „Cirill”-lel kapcsolatban, és segítettünk rendbe tenni az egyesület kissé kaotikus viszonyait legalább a törvényesség szempontjából. Sajnos jól látszott, hogy a politika igyekszik a saját szempontjai szerint alakítani a telepi civil szervezet működését. Erre minden esetben igyekeztünk rámutatni, és próbáltuk abban erősíteni az új elnököt (aki immár telepi lakó volt), hogy álljon ellen ennek a törekvésnek. Valamelyest sikerült is neki, mert ennél sokkal fontosabbnak tűnt számára, hogy rokonai legális lakhatáshoz jussanak a telepen. Néhány esetben el is érte.

Amint rájöttek az egyesületi tagok, milyen lehetőség csöppent az ölükbe – például részt vehettek a bizottsági üléseken, végre partnerként bántak velük hivatalos helyeken, stb. –, eléggé szélsőséges megoldásokra ragadtatták magukat. Teljesen törvényszerű ez a folyamat, s a felelősség azoké, akik a saját érdekeik szerint „segítik” az olyan új szerveződéseket, amelyekben tapasztalatlan emberek kezdenek közérdekű tevékenységbe. Nemcsak a lakáskiutalásoknál, hanem a telepi rend fenntartásában és a bűnbakkeresésben is. Szerencsére a józan ész a tagok egy részénél felülkerekedett, s csak azokat a lehetőségeket ragadták meg, amelyek tényleg hasznosak a telep számára. Nem vitatható, hogy az immár harmadik elnök sikeresen lobbizik az olyan gyermek-programok költségeinek fedezéséért, amelyeket egyébként a Dzsumbuj Help segítségével akar megvalósítani. Tavaly majálist rendeztünk közösen a telepen, amelynek az anyagi hátterét a „Cirill” szerezte meg az önkormányzatnál, illetve az egyik nagy párt kerületi szervezetétől. Sok-sok tennivaló van még a „Cirill” körül, és akörül is, hogy elmaradjon belőle  az önös és politikai érdekek érvényesítése, de önmagában a tény, hogy létrejött és működik a Dzsumbujban egy lakók által működtetett civil egyesület – óriási dolog.
 

Szupervizorokkal és nélkülük

 

Van egy rossz, számomra teljesen elfogadhatatlan, úgynevezett „dzsumbujista fíling”. Ez valami olyasmit fejez ki, hogy a Dzsumbujban dolgozni hőstett, és már az is megfizethetetlen, hogy a segítő nap mint nap kimegy a telepre. Ennélfogva a szakmai elvárások lazíthatóak, a balfogások megmagyarázhatóak, és az önfelmentő ideológiák gyártása is elfogadható. E mentalitás legkárosabb következménye az a szólam, hogy „nekünk minden jár”. Megengedhető, hogy a segítő szubjektíven ítélje meg a klienseket, vagyis hogy ugyanolyan előítéletes legyen, mint mások, a különbség csak annyi, hogy ő másképpen előítéletes. Aki így gondolja, ne menjen a Dzsumbujba, vagy egyéb „kemény” helyre dolgozni.
Minden szociális intézményben, segítő munkát végző teamben fontos, nálunk elengedhetetlen a külső szupervizor. Szerepe szerint kívülállóként, de a telep és a szociális munka szabályainak ismeretében kellene támogatnia a „dzsumbujista munkatársakat”, megakadályozni, vagy legalább elodázni a kiégésüket, és figyelmeztetni őket, ha nagyon eltévelyednének az alternatív megoldások keresése során. Csakhogy a Dzsumbuj Help gárdája csupán azokat a szupervizorokat fogadja el, akik maguk is elköteleződtek a telep ügyei iránt, és persze megértően és empátiával fogadják a munkatársak erőfeszítéseit. Ezt a teamet soha nem tartotta vissza holmi udvariasság, vagy kötelező kivárás attól, hogy megváljon a telepi problémákkal szemben értetlenül álló vagy egyszerűen csak kevésbé érzékeny szupervizoroktól. Emiatt „fogyasztottunk el” a hét év során öt, kísérletező kedvű szakembert. Önkritikus szlogenünk: „Ez a társaság megeszi a szupervizorokat”.

Nem szoktuk megkönnyíteni szupervizoraink dolgát. Sztorizásainkkal, a szakmailag jól felépített szituációkból való könnyed kiugrásainkkal talán nem is tudatosan, de eredményesen szoktuk próbára tenni szegényeket. A rendelkezésre álló időt sokszor megszakítottuk, aztán kitoltuk ameddig csak lehet, egyszóval ügyesen modelleztük, azt, amit nekünk is mindennap meg kellett oldani, ahogyan a Dzsumbuj lakói „használtak” minket. A kereteket feszegettük, ami számunkra is az egyik legnagyobb, állandóan jelenlévő probléma. A tartalmi rész csak ezután következik, pedig az volna a lényeg. Az is nagyon sok erőfeszítést kíván, hogy az ellátandó hely „belsejében” működő segítő szervezet megtalálja tevékenységének kereteit, formáját.
Persze amennyire jó, annyira helytelen is, a szupervizor bevonódása, hiszen érzelmi alapon nehéz elvárni és számon kérni a szakmaszerű működést. Gyakran összemosódik a klasszikus szupervízió és az esetmegbeszélés, céljában, eszközeiben, módszereiben, funkciójában egyaránt. Laza határaink a szupervízió kapcsán is megbosszulják magukat, hiszen kereteket betartani és betartatni csak következetesen, jól leírt kapcsolatrendszerben lehet. Ugyanakkor érdemi szociális munkát külső támogató, elfogulatlan elemző nélkül, hosszú távon nem végezhetünk. Különösen egy ilyen nehéz terepen, mint amilyen a Dzsumbuj is.
Egyetlen segítőnk, barátunk, külső munkatársunk, vagyis szupervizorunk azért csak akadt az évek során, aki mindenben megfelelt a csapat igényeinek. Ő is elköteleződött, mégis képes volt kedves hozzáértéssel, végtelen empátiával terelgetni a „báránykáit”, és segített elkerülni a szokásos csapdákat is. Pik Katalinnak hívták. Meghalt, váratlanul. Nagyon szerettük, nagyon hiányzik. Az általa kitalált, ránk szabott „szupervíziója” majdnem annyira, mint az egyénisége, a személye.
 

Cigányozás

 

Beszéljünk egy kicsit erről a jelenségről is, mert a telepet nemcsak a szegénység, a kirekesztés, az előítéletek sújtják évtizedek óta, de az elmúlt 10-15 évben mindezekért a cigányokat okolják elsősorban. Többször voltam részese hasonló párbeszédeknek:
– Hol dolgozol?
– A Dzsumbujban.
– Ahol az a sok cigány lakik? 
– Igen, a munkatársaimnak a fele is roma.

Van, aki ilyenkor elszégyelli magát, van, aki nem. Aki valóban rasszista, az nem nagyon zavartatja magát akkor sem, ha a környezetét sérti, bántja az ilyen beszéd. Cigányozni, zsidózni stb. – újabban nem is szégyen. Akinek szeme, füle van erre, az lépten-nyomon találkozhat rafinált, kifinomult kirekesztéssel, de szókimondó, ízléstelen, durva megbélyegzéssel is.
Az alábbi történet számomra mindenestől jelképezi azt, hogy milyen érzés lehet ma Magyarországon cigányként élni. Hiszen hiába vannak jó tendenciák, az általános viszonyulást még mindig a ”bizonyítsák be, hogy asszimilálódni, dolgozni akarnak” sztereotípia jellemzi.
Néhány hete találkoztam Budapest egyik forgalmas útján egy dzsumbujista társasággal. Két családból a szülők, és mindegyik famíliából a legkisebb gyerek volt ott. Mindenki roma, de az egyik család mindenben átlagos, konszolidált öltözetű, a másikban (ők az idősebbek és a kislány is már az unokájuk), az asszony azt a vegyes öltözéket viselte, amit tipikusan „cigányasszonyosnak” neveznek. Vastag cicanadrág, fölötte bő, hosszú szoknya, több pulóver, a lábán papucs, zokni vagy harisnya nélkül – márciusban. Ha a viselet kétségeket hagyott volna valakiben, azt illetően, hogy roma asszonyt lát, sötét bőre és hosszú fekete haja, kontyba fésülve akkor is egyértelművé tette származását. Az asszony babakocsiban tolta az unokáját, aki már rég tud járni, de így gyorsabban lehet haladni, és nem fárad el a gyerek, a sok járkálásban. A csomagok egy része szintén felfér a kocsira. Nagyon megörültünk egymásnak, és ugyan siettem volna, de az udvarias kérdésre: „-Mi újság?” – az asszony azonnal elkezdte mesélni legújabb kálváriáját, a „jányáról”, az unokáiról, a saját betegségeiről. Érdekelt, amit mondott, így aztán ott álltunk vagy fél óráig, az utcán. A többiek már rég továbbmentek.
Keveset állítok, ha azt mondom, hogy minden második járókelő jól megnézett bennünket. Egy idő után már mindketten zavartan tekergettük a nyakunkat, olyan látványosságot okoztunk. Két, negyvenes nő, az egyik tipikus cigány, a másik tipikus középosztálybeli „magyar”, csak úgy nevetgél, sopánkodik, szóval beszélget. A találkozásnál üdvözlő puszi – ami nekem egyébként nem szokásom, de tudom milyen sokat számít ez egy dzsumbujos roma asszonynak –, aztán az elválásnál is. Beszélgetőtársam az elváláskor körülbelül huszonhatszor köszönte meg a találkozást, és mindketten tudtuk, hogy miért is kellett ezt így túlragozni.

Mások máshogyan reagálnak. Inkább átnézni szoktak rajtam, és kellemesen „meglepődnek”, ha rájuk köszönök. Régóta tudom, hogy ez is egy védekezés: ne kelljen csalódniuk, ha úgy adódik, hogy kényelmetlen az ismeretség a „magyar asszonynak”. Igenis restelltem magam azok miatt a tekintetek miatt, amelyek ránk villantak ott az utcán. Volt ott mindenféle: csodálkozó, meghökkenő, lenéző, értetlen. Egy biztos, szinte mindenkinek volt valami VÉLEMÉNY, értékítélet a szemében. Furcsának és másnak tekintettek bennünket. Az ilyen esetek a cigány emberekben biztosan megerősítik megkülönböztetésük valóságát, szubjektív rossz érzéseiket. Egyszer majd bizonyára tompulni fog ez, én bizakodó vagyok.
 

Határhelyzetben

Vajon milyen sors vár a Dzsumbujra, az ott lakó és ott dolgozó dzsumbujistákra, a 21. század első évtizedében?
Hazánkban mélyül a szegényedés, egyre nagyobb a szakadék a leszakadó (és már rég leszakadt) rétegek és a jómódúak között. Kevés embert érdekelnek a szegénység tényei, jellemzői. A Dzsumbuj is csupán egzotikus, nagyvárosi reprezentációja bárminek, amivel az időnként gátlástalan média riogatni akarja a közvéleményt.

2004-ben önkormányzati körökben új koncepció ütötte fel a fejét a telep sorsát illetően. Az évszám nyilván nem véletlen, hiszen az EU-csatlakozás lázában rengeteg jó és valóságtól elrugaszkodott ötlet látott napvilágot, a megpályázható sok millió euró reményében.
Nos, úgy tűnik, ezúttal komolyan megmozdult valami. A kerület önkormányzata a dzsumbujként elhíresült problématömeg felszámolására vagy megoldására szánta el magát, s ezt a kormányzati akarat is támogatta, számítva az Európai Uniótól megpályázható, nem csekély támogatásra.

Számomra nehezen érthető logika szerint először készíttettek egy komplett átépítési tervet, a telep középső, legnagyobb házára, a B épületre vonatkozóan. Első verzióként az A-t bontásra, a B-t átépítésre, a C-t felújításra javasolták. Az indoklás szerint a Gubacsi-Illatos úti kereszteződés szélesítése miatt az A épület útban lesz, ezért kell azt lebontani, kijelölt időpontja azonban ennek még körülbelül sincsen. Az egész telep bontása mérhetetlenül nagy költséget jelentene, hiszen a lakók többsége érvényes bérleti szerződéssel rendelkezik, tehát másutt kell lakást biztosítani számukra. De az önkormányzaton belül sem egyöntetű a kissé öszvér jellegű koncepció támogatottsága. Azzal nagyjából mindenki egyetért, hogy ha maradnak a lakók, akkor szociális fejlesztésekre is szükség van. Szavakban legalábbis.

2004-ben, a már elkészült épület-rekonstrukciós terv birtokában bízott meg az önkormányzat egy céget a Dzsumbujra vonatkozó lehetséges elképzelések leírásával, és az optimálisnak tűnő megoldás kidolgozásával. Fontos szempont volt a fenntarthatóság. A szerződéssel megbízott szakértőkön kívül olyan szakemberek véleményét is kikérték, akiknek valószínűleg dolguk lesz a megvalósítás során, illetve akik valamilyen plusz információval rendelkeznek a telepről. Utóbbiak között szerepeltem magam is.

A szándék, hogy a Dzsumbuj problématömegére megoldást keres a fenntartó önkormányzat, dicséretes és minta értékű. A kezelés mikéntje azonban egyelőre erősen kérdőjeles. Azon a két összejövetelen, amelyen részt vettem, nehezen tudtam szabadulni attól a gyanúmtól, hogy a koncepció kialakítása nagyon meg akar felelni valamely pályázati kiírásnak. Bízom benne, hogy csak a még le nem vetkőzött „dzsumbujista paranoiámról” van szó, és most végre olyan elképzelés kap szabad utat, amely azoknak a lakóknak is megfelel, akik kénytelenek lesznek a telepen maradni.

Ebben a pillanatban két munkahipotézis fekszik az önkormányzat testületének asztalán. Közös bennük – az én olvasatomban– , hogy mindkettő programként képzeli el a telep fenntartható fejlesztésének modelljét. Mindkettő megnevezi a felelősségi köröket, a kormányzati szervektől a Dzsumbuj Helpig. Mindkettő hangsúlyozottan épít az utóbbira, de ennek véleményét csak addig fogadja el, amíg az belefér az alapkoncepcióba. A szociális fejlesztést mindkét terv a Help vezényletével képzeli el, de a majdan felállítandó menedzsmentben nem számítanak az intézményre.

Mindkét koncepcióban vitatom a következők jogosságát:
– Szerintük együtt kell tartani a lakókat, mert így egyszerűbb komplexen kezelni a problémákat,  valamint ha különböző helyekre költöznek a családok, exportálják rossz helyzetüket.
– Ezzel szemben én azt állítom, hogy a Dzsumbuj családjainak nagy része tökéletesen be tudna illeszkedni egy  új lakókörnyezetbe, feltéve, hogy a megélhetésükről minimális szinten képesek gondoskodni, önerőből.
– Szerintük belátható időn belül olyan élhető lakóparkot lehet kialakítani a Dzsumbuj, a Kén utca, és az esetleg új építésű házak területén, amely piacképes, és a környező ipari területek ottléte ellenére odavonzza az infrastrukturális beruházásokat.
– Ezzel szemben én azt állítom, hogy azok a lakók, akik maradnak, belátható időn belül nem lesznek képesek olyan értékrend-változásra és stabil életvezetésre, amelynek következtében fizetni tudják a magasabb színvonalú lakások kiadásait. Illetve abban az esetben igen, ha nem egyedül kell önmagukat a hajuknál fogva kihúzni a nyomorúságból.

Természetesen mindkét elképzelés tartalmaz szociális, munkaerőpiaci és oktatási terveket, a fenntarthatóság is hangsúlyt kap. Kérdés, hogy milyen és mennyi motiváló tényező szükséges ahhoz, hogy a legrosszabb helyzetben lévők megfelelő módon legyenek képesek használni az új szolgáltatásokat (az egyik koncepció részletesen kidolgozott, gazdaságossági számításokkal alátámasztott ökopark tervét is tartalmazza).

Mi a szociális munkás javaslata?

 

Úgy gondolom, el kéne engedni azokat a lakókat, akik el akarnak menni, és ebben maximálisan támogatni kell őket. Utánkövetéssel minden családot segíteni, pozitív diszkriminációt alkalmazni, a házakat pedig megfelelő ritmusban kell kiüríteni (nem akarják lebontani, állítólag rendkívül jól megépített, masszív épületekről van szó). Ha nem bontják le, akkor az ipari környezetnek megfelelő funkcióval kell ellátni, de semmiképpen sem lehet üresen hagyni, mert akkor hamarosan a lakásfoglalók martaléka lesz, és ez a jelenleginél is rosszabb viszonyokat hoz létre.
Egyébként nem akarom bántani a koncepciók alkotóit. A megrendelés szerint jártak el. Az öko-parkot leíró változat különösen alapos, igényes munka.

Jelenleg tehát napirenden van a Dzsumbuj helyzetének rendezése, és a fenti elképzelések közül kerülhetnek ki a megoldási javaslatok. Meglátjuk.

Még egy utolsó alkalommal idézem Ambrus Péternek „A Dzsumbuj” című munkáját, a könyvének ezek a befejező mondatai:

„Ma már a Dzsumbuj – bár állnak a házak, és emberek is laknak benne – nem létezik. 1983 végéig a telepiek túlnyomó többsége kiköltözött innen. A régiek közül csak az idősebbek és néhány, a telepi lakásokba szétszóródott család vagy inkább részcsalád maradt. Mikor e sorokat írom, a telep lakásainak majdnem fele üresen áll. A különböző helyekről beköltözött szegény családok nem ismerik egymást, bizalmatlanok egymás iránt, és inkább bezárják ajtajukat. Átmeneti létre rendezkedtek be, útjuk továbbvezet. Az itt maradt idősek közül, és a közép korosztály tagjai közül is, sokan már nem élnek. Az utóbbi 1-2 évben (talán véletlenül, talán nem, ki tudja?) riasztóan sokan haltak meg. A fiatalok még vissza-visszajárnak idős szüleikhez vagy itt maradt rokonaikhoz, de ettől még a telep visszavonhatatlanul az enyészeté. Élt 45 évet. Ha valaki azt hallja, hogy valahol a Gubacsi út és az Illatos út sarkán egy hírhedt telep van, amit jobb lesz messze ívben elkerülni, az már nem a Dzsumbuj, hanem egy ideiglenes szükséglakástelep. 1983”

Nos, a telep immár 21 évvel élte túl önmagát, vagy, ha úgy tetszik, mindig feltámad poraiból, mint a főnix madár. A Dzsumbuj „életrevalósága” elképesztő. Szívós, szívósan visszahúzó. Talán soha nem lesz kedvezőbb alkalom a telep helyzetének gyökeres megváltoztatására. Fontos lenne, hogy mindenki, akinek hatalma, pozíciója van, beleszólása a lakótelep sorsába, felelősséggel döntsön. Figyelembe véve azoknak a lakóknak a sorsát, akik itt öregedtek meg, akiknek útja Ambrus szerint továbbvezetett volna, de akiket valamilyen sorompók mindig akadályozták ebben. Végiggondolva azoknak a gyerekeknek a jövőjét, akik itt kénytelenek felnőni és nem hiszem, hogy nagyon vigasztalja őket az a tudat, hogy egy „fenntartható fejlesztési mintaprogram” részeseiként 10-15 év múlva talán egy élhetőbb lakóparkban kezdhetik felnőtt éveiket.  Persze, csak ha minden úgy sikerül, ahogy a szakértők eltervezik.

Vajon mitől van, hogy Ambrus Péter is, és a Dzsumbujban dolgozó szociális munkások is szükségmegoldásnak tekintik a telep lakóhelyként való működtetését?  Valószínűleg azért, mert az ő csapata is, és a ma itt dolgozók is megismerték a helyet, az embereket, az elképesztő sorsokat, és nem hiszünk abban, hogy belátható időn belül minőségi változások következhetnek be. Nem hiszem, hogy a Dzsumbuj nevéhez tapadó, rossz képzetek megszűnnek, hogy eltűnhet a dzsumbujista bélyeg, ha lakóhelyként megmarad a telep.
Egyetlen funkciót tudok elképzelni a telep számára. A lebontott házak helyén egy egyszerű, nem különösebben díszes parkot, amelynek például Tolerancia Park lehetne a neve. A nosztalgiázók kedvéért az egyik graffitivel borított faldarab is megmaradhatna, mementóként.

Kecskés Éva, Budapest, 2004


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr51766273

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

G_P 2010.04.30. 15:42:39

Őszintén remélem, hogy megfelelő megoldást találnak a problémára, de vajon előítéletes vagyok-e csupán azért, ha a leendő Tolerancia parkban nem szívesen állnék le pihenni úgy, hogy biciklimet a padnak támasztom, én pedig leülök a padra?