fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Valóságsűrítmény vagy negatív tejszínhab? – A Kemény vajról

2010.06.01. 11:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: ajánló kritika programajánló irodalom folyóirat tanulmány bódis kriszta handó péter

"A probléma elsősorban abból adódik, hogy ez esetben egy rendhagyó történetformálással kell szembenéznünk. A szövegfolyamban olyan párhuzamos jelenidejűséggel (3.) találkozunk, amely talán leginkább a hagyma rétegezettségével hozható összefüggésbe: a hagyma rétegekre bontható és minden rétege önállóan is képes irritálni a szemet, de a rétegek együttese az, ami a hagymát hagymává teszi."

Bódis Kriszta és Radics Viktória beszélgetnek a Petőfi Irodalmi Múzeumban június 2-án este hattól az X beszélget Y-nal sorozatban Havas Judit moderálása mellett. Az est kapcsán, bevezetésképp, Handó Péter tanulmányát közöljük Bódis Kriszta első regényéről.

 

Handó Péter: Valóságsűrítmény vagy negatív tejszínhab? - A narratíva ezeregy arca, miképpen az éjszaka

 

Ha elfogadjuk az interpretatív antropológia alapkoncepcióját, hogy a kultúra szövegszerű képződmény, s megfigyelésünk során az emberek által szőtt jelhálóban leljük meg hipotézisünk bizonyítékait, akkor ezen kijelentés gondolati inverzét is értelmezési gyakorlatunk részévé tehetjük, vagyis a szöveget – s benne az irodalmat – leginkább kultúraként, az őt szülő kultúra lenyomataként ragadhatjuk meg. Így a betűkben-szavakban-mondatokban rögzített kép sok-perspektívájú látlelet az őt létrehozó-elfogadó-kisajátító közegről, „mivel úgy nyit ablakot a való világra, hogy közben túllép a világ közvetlen adottságain és merev, egyszeri jelentésein.” (Rahv 1978: 41) Csak egy szegmens az ebből adódó lehetséges nézőpontok közül az a tény, hogy „egy nyelv egy meghatározott nyelvi közösségben megfigyelt nyelvhasználati esetek összefüggő együttese.” (Radcliffe-Brown 1997: 426) Több, mint egy fölmutatás. És több, mint a létrehozója. Jelentés-teli alkotott-lét, amely „a nyilvánvalót és elfedettet mint ekként elgondoltat szavakban és mondatokban nem csupán továbbítja, hanem ő teszi nyílttá a létezőt mint létezőt.” (Heidegger 1988: 112) Kihordás, feltárulás és születés. Világmegmutatkozás. „A nyelv nem pusztán közlési eszköz, hanem gondolkodás – és érzésmód, a kultúra szerves része. Az élő nyelv, anyanyelvi státusza révén, egy-egy nyelvközösség örökölt köztulajdona.” (Ankerl 2000: 35) „A nyelv a rejtőzködő megvilágosodás” (Foucault 2000: 55), ezért minden írott mű – értelmező olvasása során – túlmutat a belekonstruált világon. Nyelvi keretéből kilép, s belép egy másik – olvasó-befogadó – nyelvi keretbe. Vagyis minden szöveg dekonstruktorra váró világlás.
Másfelől „a nyelv önkényes jelek rendszere, s pusztán konvenció kérdése, hogy a valóság elemeihez milyen jelölő kapcsolódik. (…) A kommunikálható valóság soha nem fedi a valóság lényegét” (Hódosy 1993: 180), mivel „a jelölő és a jelölt között nincsen motivált kapcsolat.” (Hódosy 1993: 180) Ugyanakkor a valóságról létrehozott nyelvi konstrukcióban „minden létező jelölőként adott, s ezek be is helyettesíthetők egymással, amennyiben a helyettesítés bizonyos játékszabályok szerint történik.” (Hódosy 1993: 183) A nyelvben létezés a valóság legmagasabb szintű megnyilatkozása. „Az ábrázolás… a nyelv restitúciója, azé a nyelvé, amely nem a közlés és a megismerés azon instrumentuma, amellyé fejlődése során degradálódott, hanem az, amiben az igazság megjelenik.” (Frey 1993: 210) A nyelvi igazság az egyetlen igazság. Az emberi valóság terét ez jelöli ki.
A valóságot feltárni kívánó írásban teremtett fikció segítségével „inkább bemutatható az ember és a világ működése” (Bódis 2003b), megjeleníthetők azok a mechanizmusok, amelyek egy adott tér humán viszonyait jellemzik. Az egyedi sorsokból történő motívum-kiemelések és elhallgatások amennyiben rendszert képeznek, üzenetértékűek. Ez az üzenet az alkotói szándéktól függetlenül lép fel az olvasás, a műbe történő beleolvasódás (1.) során.
„Valószínűleg igaz, hogy az irodalom hű képet ad egy kultúráról, ám igen sokféle módon teszi, és mindig csak a maga módján.” (Brooks 1978: 132) Egy irodalmi alkotás sohasem pusztán magánvalóléttel bír: az adott kultúra kontextusaiban használt jelekkel dolgozik, intellektuális miliője elvárásaiba ágyazódik, mondandójával célba vesz, megszólít valakit, s a megszólított feltételezett értelmezői horizontján belül igyekszik megfogalmazódni. Ugyanakkor a keletkező szöveg – interpretáció-voltából adódóan – tükrözött valóság; miképp’ Platón barlanghasonlatában a falon elvonuló árnyék, az alkotás visszfény, fókuszált, körülrajzolt VAN. Olyan valami, ami a tudat előtt vagy a tudatban jelenik meg, értelmezésre kínálja fel magát vagy már eleve értelmez, olyan valami, ami szembesít, de e szembesítés során kirajzolódóról nem állíthatunk többet, mint azt, lehetséges, a valóság egy lehetséges nyelvi konstellációja.

Valószínűleg a szövegfeltárás e metaoptikai eszközével közelíthetjük meg leginkább Bódis Kriszta Kemény vaj című narrációját (2.), kerülhetjük el a kritikusok számára tátongó regénykoncepció kínálta csapdát, amely bizonytalanná és alkalmazhatatlanná teszi az egyébként jól bevált irodalomelemzői módszereket. A probléma elsősorban abból adódik, hogy ez esetben egy rendhagyó történetformálással kell szembenéznünk. A szövegfolyamban olyan párhuzamos jelenidejűséggel (3.) találkozunk, amely talán leginkább a hagyma rétegezettségével hozható összefüggésbe: a hagyma rétegekre bontható és minden rétege önállóan is képes irritálni a szemet, de a rétegek együttese az, ami a hagymát hagymává teszi.
Bódis Kriszta szövegében – sokszor egyazon mondaton belül – különböző lét- és idősíkok nyilvánulnak meg, s lapolódnak egymásra. Múlt, jelen, jövő; álom, fikció, valóság; belső-külső hangok és történések összecsomózódásából épül fel a kiszolgáltatottság és a nyomor húsz „regény”-beli stációja. Ebben az értelemben egy átmeneti rítus kulturális leiratának is tekinthetjük a Kemény vajat, hiszen a Turner-i szakaszolásnak megfelelően az elkülönülés, a marginalitás és az egyesülés (Turner 2002: 107) (visszatérés) motívuma a történet kibomlásának rendezőelveként is felfogható. A sorok névtelen (4.) rovója a barakki lét elkülönítettségébe születik. Olyan mítikus térbe, ahonnan a társadalom felé csak egyetlen út vezet: a kijelölt testi-lelki-szellemi határ átlépése, a marginalizálódás, azaz a prostitúció és börtönlét. Ebben a liminális szakaszban végig ott lebeg a felemelkedés vágya-ígérete, amely egyfelől folyamatosan fogalmazódik az elbeszélő és sugalmazódik az ábrázolt környezet által. De, mint minden valódi beavatásnál, csak a kiválasztott – s talán ezt használhatjuk Thomas Mann-i értelemben – viseli el a megpróbáltatásokat és tér vissza testén stigmával, de ép lélekkel és szellemmel a társadalomba. A regénybeli marginalitás egyes stációi párhuzamba hozhatók a tibeti csöde-rítussal (David-Neel 1991: 167–169), melynek során a beavatott a testét felajánlja a démonoknak étkezésre, teljes önfeláldozás által jut el egy magasabb szintű létállapotba. „Hősünk” András képzelt szerelmének megőrzéséért a pornográf pénzszerzési stratégiába való teljes fizikai létodaadást is megteszi. Az érdek nélküli – ha létezik egyáltalán ilyen – önfeláldozás – amit elsősorban a sors, vagy valami sorsszerűség mér az emberre – végső őrületében ürülékkel szennyeződik be az érzelem, s a vágy magára marad. És ezen űrben születik a felismerés: „úgy akarok vele élni, mint régen, mint egy család, mert még mindig nem vagyok képes tudomásul venni, hogy ez az egész dolog a boldogsággal csak az én fejemben létezik, hogy András valaki egészen más…” (Bódis 2003a: 365) Eleget tesz a státuszemelkedés rítusának is, „amelynek során a rituális szubjektum vagy novícius visszafordíthatatlanul alacsonyabb pozícióból magasabba kerül a pozíciók intézményesített rendszerében.” (Turner 2002: 181) Ugyanakkor, mielőtt elfoglalná a közösségen belüli leendő pozícióját – „Dolgozol? Mit csinálsz? Írok.” (Bódis 2003a: 372) –, „durván lealacsonyítják”. „Sűrű tömegben körbevették, majd minden lehető módon megalázták, amit csak a legrosszabb csőcselék ki tud találni. Egyesek arcba köpték; mások ököllel ütötték; megint mások megrugdosták; egyesek undorító tárgyakkal dobálták meg; miközben azok a kevéssé szerencsések, akik a külső körben álltak és csak a hangjukkal tudták elérni a szegény fickót, éktelen átkokat szórtak rá, apjára, anyjára, fiú- és lánytestvéreire, valamint az összes ősére a legtávolabbi nemzedékekig visszamenően.” (Turner 2002: 184) A „regény”-beli narrátor megaláztatása – ha a szöveg meg is szépíti és feloldja a viszontagságokat – időben elhúzódó és megtöbbszörözött beavatási rítusnak tekinthető. A főszereplő elmondhatja élete pokláról: „Hempergek benne, mint a disznó. Megemésztem és aranyporrá változtatom, tiszta vízű csermellyé. Kutyapiszokból csillagot formálni, az ám a nagy feladat.” (David-Neel 1991: 16) Maga a narrációban való feltárulkozás-felmutatás, mint a tisztító tűz, szentesíti a legvadabb orgiát, a legindokolatlanabb lemondást a szabadságról és a létről, mert a kibeszélésben a tudat ameddig képes elhatárolódni és csiszolódni minden mocskon, melyet porhüvelyére ráken a sors, addig van esélye visszatérni a pokolból és „dudássá” válni.
Bódis Kriszta tudja: „a szellemi megvilágosodás csakis személyes, intellektuális erőfeszítések árán érhető el.” (David-Neel 1991: 20) Hőse – szerzett vagy felvett – némasága ellenére állandó és intenzív intellektuális jelenléttel éli életét, így csakis beavatottként térhet vissza a „hétköznapi” világba, s olyan társadalmi szerepet vállalhat fel, ahol a magával hozott tapasztalatcsomagot hasznosíthatja (kórház) vagy átadhatja (irodalom).
Nem megszokott és bejáratott olvasási gyakorlatot igényel a Kemény vaj. Aki veszi a „fáradságot” és átadja magát a mozaikszerű képekből építkező gondolatfolyamnak, az – ha nem is Geertz-i értelemben vett, hiszen a kulturális kontextusba ágyazó elemző reflexió a szövegtestből kimarad (5.) – egy felkavaró sűrű leírással szembesül. A nyelvi – szövegtördelési, helyesírási, mondatszerkezeti, igeidő egyeztetési – hibák, a cigányok által előszeretettel alkalmazott nyelvi fordulatok, gondolati csúsztatások és egymásra lapolódások, szubkulturális zsargonok, valamint az egyes szám első személyben előadott-kibontott eseményháló használatával a hitelesség, a most- és itt-történés „apokaliptikus” megjelenítését kapjuk. Egy olyan világ képe tárul elénk, amely a középkor szürreális végítélet-látomásaira asszociáltat. Egy olyan világé, amelyből kiveszett az ember klasszikus attribútuma: a humanitás. Egy olyan világé, amely fölött pálcát törhetünk, amelyet sajnálat nélkül átadhatunk az enyészetnek, amelytől csak bűnt és szennyezést várhatunk.
Másfelől ez a szöveg nem pusztán egy beavatási rítus leírása, egy elítélésre méltó társadalmi jelenség bemutatása, hanem olyan mágikus „ráolvasás” is, ami az olvasót is beavatja és végigviszi a narrátor által megélt stációkon. Ennek egyik eszköze a teljes művet átható belső hang, amely minden pozícióváltása ellenére emocionális marad, s azonosulásra inspirál. Másik eszköze az a pszichológiailag megalapozott, rendkívül árnyalt képhasználat, képi mozaikszerűség, amely az alapvető emberi gondolkodásra is olyannyira jellemző. Harmadik eszköze az ismétlés. Segítségével úgy vet gyűrűket a szöveg az emberi sorson, mint a víz a belepottyant tárgy körül. Mindig visszatér, de mindig másképp. Negyedik eszköze a hétköznapi életérzéseket kifejező dalok kulcsrészleteinek egymásra-egymásba montírozása, olyan utalás-sűrítmény létrehozása, amely egy létezési forma alapvető hangulati elemeit világítja meg. Ötödik eszköze a tér és idő logikailag elvárt kereteinek jól szervezett és folytonos áttörése, azok a tisztán felismerhető mondatokon belüli váltások, amelyek éppen a téridő egységének megsértésével tér- és időfölötti helyzetet teremtenek. Ezen öt eszköz használatával a szöveg mágikus állapotot kiváltó ritmussal ruházódik fel, költészetszerűvé transzformálódik. Ily módon egy ismerős ismeretlen világba von és egy elutasított-megtagadott életmód másképp látására alkalmassá tesz, átlényegít. Az irodalmi anyag által a varázslat megtörténik. Velünk történik meg. Ám mivel a végső katarzis elmarad – mint ahogy az többnyire az életben sem következik be –, a bűvöletből való kilépés kulcsát nem kapjuk meg, szemlélődésünk miatti feloldozásra nem kerül sor. Bezáródunk a szövegbe, s tovább ragozzuk a történetet a történetből történő kilépésre képtelenül. Belenémulva a rontásba. Hallgatunk, „mert súlya van annak, ha ennyi ember egyszerre hallgat.” (Bódis 2003a: 26)

A szerző hiába regényként határozta meg művét, az nem regény. De épp így nem szociográfia, bármennyire pontos leírását is adja egy jelenkori jelenségnek, bármennyire a mindennapi tereptapasztalatból, tereptapasztalati anyagból szövődik is a szöveg. (6) Megértése-megélése nem a hagyományos skatulyákba tuszkolás révén mehet végbe. Dekonstruálni kell a szöveget, mintegy beleíródni, megcselekedni saját mágikus aktusunk az újrafogalmazás fényében-árnyában, az általa teremtett rítus részévé tenni társadalmi tapasztalatunk. Hiszen: „Mindenütt van rítus. Nélküle nincs társadalom, nincs intézmény, nincs történelem.” (Derrida 1995: 11) S nincs mindezek narrációja. S nincs narráción belül megszerzett-kivívott szerep. Mert „ahhoz, hogy szerepet játszunk ebben a műben, szerepet játszunk bárhol, egyszerre kell beleíródnunk a rítus logikájába, és… képesnek lennünk arra, hogy egy bizonyos pontig elemezzük.” (Derrida 1995: 11–12) Mivel azonban a teljes szöveg ily módon – elsősorban terjedelmi okok miatt – nem fölfejthető, interpretálható, átírható, egy tetszőlegesen fölnyitott oldal szerzője által egységként jelölt részébe belefogalmazom egyéni tapasztalatom.

Először álljon itt az érintetlen kiemelés.
„Éjjel van és vágni lehet a telepen a sötétet. A híd előtt van az utolsó utcalámpa, onnan vak fekete, még annál is feketébb.
Úgy eltűnik ebbe a sötétbe a telep, mintha nem is volna, csak hangja van, estig ködben gyerekzsivaj, motorosfűrész, vasvágó hangja, szürkület után már csak gyerekhangja, mint¬ha egy titkos tündértó lenne odalent, vagy játékország egye¬nesen.
Aztán még egy két messzehangzó kiálltás, a hegyekből visszavágó káromkodás, formátlan üvöltés, torz magnózene, ennyi.
Végül éjfélig villóznak az ablakok, van, hol reggelig megy a tévé, többnyire egyetlen konektor van visszakötve a pózná¬ra, de óra nincsen, márhogy villanyóra lenne, nincsen.
Lent a meddő lábánál, ahol a sinek úgy abbamaradnak, fel fel villan valami kékség, a képernyők lidércfénye.
Áttör, berobban, elhomályosul a suttogás, a világok zaja, autópályák, szerelmesek, lövöldözések, lópatarobaj, minden¬honnan más, meg plusz ahol videóznak, olyan is van, főleg akció filmek, meg pornó, de négy, öt csatornát még innen si¬mán lehet fogni, és sistergés, zümmögés, a kékes szikrahang kettőtöl hajnalig, már ahol bírja még a készülék.” (Bódis 2003a: 78)

Aztán az applikált. (7.)
Éjjel van és visszafelé tartunk a cigánytelepről, ahová a szeptemberi szürkületben vonultunk ki csordamód, betetőzni a terepgyakorlatra szánt napot. Egyik kutatótársunk már órákkal korábban szeretett volna találkozni telepi barátjával, de mint a fiú anyjával való délutáni beszélgetés során kiderült, éppen budapesti fekete munkára ingázik, s otthon csak hajnali négy előtt és este nyolc után lelhető fel. A srác szakács szakmunkás-bizonyítványa megszerzése óta képtelen elhelyezkedni – elsősorban a magyar társadalomban jelen lévő, romákat stigmatizáló előítéletek miatt. Álláskeresése során akadt olyan szállodatulajdonos, aki a telefonon keresztül történő egyeztetéskor szállást és „fűt-fát ígért”, ha a srác nála vállal munkát. A foglalkozás elfoglalásának időpontjában viszont a származásával való szembesülés – bár nem volt más jelentkező a konyhára – arra késztette a „leendő” alkalmazót, hogy visszavonta ajánlatát, mivel a szolgáltatását igénybe vevők rossz néven vennék, elpártolnának tőle, ha egy „cigány főztjét kellene fogyasztaniuk”. Mivel az elmúlt évtizedben a szakmunkásképző jelentette elsősorban az általános iskolából kikerült és továbbtanuló roma fiatalok befogadó-állomását, egyre nagyobb számban jelennek meg a munkaerőpiacon olyan szakképesítéssel (szakács, hentes, bolti eladó, stb.), amelyen való foglalkoztatásuktól – a működő előítéletek folytán – a társadalom általában elzárkózik. Az elzárkózás legfőbb területe a szolgáltatóipar, mindannak ellenére, hogy az itteni alkalmazotti szférában uralkodó alacsony bérezés talán megfelelőnek tűnne a romabérezésre vonatkozó többségi szempontoknak. Ennek hátterében főképp a cigányok „tisztaságával” kapcsolatos sztereotípiák húzódnak meg. Ez a vélemény azonban távol áll a valóságtól. „Noha a cigány konyha alapvető jellegzetességei megegyeznek a magyaréival, mivel mindkettő a törökök befolyásolta konyhák nagy családjába tartozik, sajátosan megkülönbözteti attól az a szigor, amellyel a romák bizonyos szabályok betartásán őrködnek.” (Stewart 1994: 107) Például az edényeik egyfunkciósak, s amennyiben valamilyen oknál fogva beszennyeződik valamelyik, akkor az menthetetlenül a konyhai használattól távolra kerül. Srácunk tehát számtalan kudarc után úgy döntött, a telepiek megélhetési stratégiáját veszi át: „fekete” vasbeton-szerelésre, építkezési munkára, kubikolásra szakosodik. Ezt azonban képtelen tartósan végezni egy gyerekkori térdszalag-szakadás és térdkalácstörés miatt. Így egy-két havonta kénytelen – jövedelmet nem adó – egészségügyi szüneteket iktatni a pénzszerzésbe. Felkeresésére indult el kutatótársunk, s mi (öten), mint hűséges ebek, követtük, hátha jut némi entellektüel morzsa vagy falat, amelyet még az előttünk álló éjszaka folyamán átbeszélhetünk.
A telepre érve, s az órára pillantva egyértelművé vált, hogy korán érkeztünk. Ezért először a cigányfiú nővére családjához vitt utunk, ahonnan valószínűleg nagyívben kipenderítettek volna, ha a falusi magyar családok szokásrendje érvényesül. Itt azonban hellyel, rágcsálnivalóval és üdítővel, kávéval kínáltak annak ellenére, hogy a napközben ülőalkalmatosságként funkcionáló kanapé már a fél szobát beborította, s rajta hét gyermek feküdt az álomba szenderülés útján, vagy már a révében. A helyiség másik, normál méretű ágyán is kibontva állt az ágynemű, ahol végül is társaságunk többsége elvackolódott egy időre a felülről már csupasz férj mellett. A kiszolgálásunk körül sürgölődő asszonyon szintén a lefekvéshez készülődés jelei mutatkoztak, hiszen hálóinge fölé csak egy otthonkát kapott bekopogásunkkor. Egy szóval nem érzékeltették nemkívántságunkat. Ennek a falusiak körében szokatlan kedvességnek a fő forrása a romák szokásában keresendő, amelynek íratlan szabálya szerint a váratlan és alkalmatlankodó látogatók számára is illik a vendéglátás minden elérhető formáját megmutatni, s akár hajnalig sürögni körülöttük, ha azok önszántukból nem kívánnak távozni. Másfelől az alkalmatlankodás felismerése ellenére kötelessége a bekopogtatóknak egy időre leülni – ha nem is a magyarok körében használt szólás értelmében: „Elviszi az álmot a szemünkből, ha nem foglal helyet.” –, és a felkínáltból fogyasztani, hiszen „ezzel mutatják ki, hogy nem tartják tisztátalannak az ételt, és hogy egyenrangú romának tekintik a háziakat, testvéreknek, akikkel egy tálból esznek.” (Stewart 1994: 109) Aztán rövid, a megélhetéssel kapcsolatos diskurzus után felötlött a barátját kereső társunkban, hogy mindkettőjük számára rendelkezésre áll a távbeszélgetés mobilizált változata. Néhány telefonba leadott mondat világossá tette, hogy az, akit valójában keresnénk, s az utca túloldalán lakik, egy ideje már megérkezett, sőt a tisztálkodáson is túl van, s épp a falu szívében lévő maszek italmérőhelyre tart cigány kollégájával-barátjával valamit elfogyasztani, s találkozhatunk egy perc múlva a házuk előtt húzódó utcán. A nővértől és családjától való gyors búcsúzkodást követően kiléptünk a Béke út aszfaltjára. Nem volt abban semmi meglepő, hogy vágni lehet a telepen a sötétet; amin csak mélyített a csillagtalan ég. Köszönéseket és kölcsönös bemutatkozásokat követően a barát elemlámpájának fényénél megindultunk érkezésünk inverzén. A híd előtt van az utolsó utcalámpa – a regénybeli leírás szerint. A mi történetünkben azonban itt az első világító lámpa volt. Ugyanis ez a híd a többségében magyarok lakta „falu” jelképes határát jelentette, jelölte ki. Másfelől a telep is, a telephez vezető út is – hiszen a telep szervesen elkülönül a falu egészétől, s a kettő között egy senkiföldje húzódik – – a regénybelihez képest – közvilágítással ellátott. Csak – mint megtudtuk – a kommunális adók terén fennálló tartozások ellenében az önkormányzat határozatlan időre megszüntette a település cigányok által lakott részén az utcai világítást, kollektív büntetést alkalmazott, mégha csupán a falurész néhány családja hányt is fittyet a helyi rendeletre. Ez az eljárás egyébként a hatalmi gondolkodás számára teljes mértékben konzekvens, s egy pillanatra sem érez benne semmi kivetnivalót. Épp ilyen természetesnek tartja, s nem is rejti véka alá, hogy a kultúrotthon cigánymentesítését szolgálandó, a telep határában felépít egy cigány közösségi házat, egy olyan községben, ahol a cigányok lélekszáma meghaladja a 62%-ot, s napjainkban egy magyar gyermekkel „szemben” húsz cigány gyermek születik. Egyszóval a hídról visszanézve, onnan vak fekete, még annál is feketébb a hegyek karéjozta, falu felé nyíló cigányvilág.
Úgy eltűnik ebbe a sötétbe a telep, mintha nem is volna. Olyan valósághoz válik hasonlatossá, amelynek csak hangja van. S ez a hang különösen felerősödik az átmeneti rítusokat lezáró ünnepek-ünneplések idején: egy-egy gyermek elsőáldozásakor vagy az általános iskolából való elballagásakor, amikor sátrat állítanak a családok, s a rokonság vendégüllátásával hatalmas költségekbe verik magukat. Ezzel ellentétben évek óta nem került sor olyan lakodalomra, ahol a legszűkebb családi körön kívül más is megjelent volna az anyakönyvvezető előtt, ahol – a rokonok társaságában – átmulatott az ifjú pár legalább egy éjszakát. Ennek legfőbb oka, hogy az esküvőt általában kiskorúként megkezdett együttélés előzi meg, amelynek gyümölcseként néhány gyermekáldásra is sor kerül a hivatalossá tételig. A cigány házasság létrejöttében nincs szimbolikus jelentősége a társadalom előtti megjelenítésnek, ezért rendre elmarad vagy késleltetve és hiányosan jelenik meg empírializálása. (,) Az esti(g) ködben gyerekzsivaj, motorosfűrész, vasvágó hangja. A gyerekzsivaj alapvető hangtani elemét képezi a telepi létnek. Sőt minden olyan létnek, ahol egyazon időpontban egynél több cigány gyerek van jelen. A köztük folyó dialógus rendkívül feltűnő része az a vehemens kommunikáció, amelynek segítségével a közösségen belüli presztízshely szüntelen megerősítést nyer. Ez egyesekben kultúrsokkot is kiválthat. Elvileg a másságra felkészült társadalomkutatóként is olyan állapotba kerülhet a kívülről jött ember, ami képtelenné teszi a legcsekélyebb jelenvalólétre is. Ezt bizonyítja számomra egy antropológus lány esete, aki két napra „bekapcsolódott” egy roma fiatalok és kulturális antropológia szakos egyetemi hallgatók számára szervezett tábori életbe. Bevallása szerint, mintha egy százhúsz decibellel telesugárzott térbe lépett volna a tábor területén, iszonyú hangzavar fogadta megérkezésekor. A résztvevők nagyobbik hányada éppen kézműveskedett, a kisebbik lovagolt és szamaragolt, de mindezt oly intenzív beszéd kíséretében tette, hogy a hangkauzalitás egy idő után mindenféle közös cselekvéstől távol űzte a lányt, s másfél napnyi álomba verte. Hónapokkal később éppen ő volt a legintenzívebb mesélő azok felé, akik nem kapcsolódtak be a tábori életbe, azok viszont, akik a tábor teljes idejében jelen voltak, inkább zártkörű tapasztalat-megbeszéléseket folytattak, s arról gondolkoztak, mit is kellene az elkövetkező évben másképp szervezni-rendezni. Mellesleg a házkörüli munkák zaja hozzátartozik minden eleven emberanyaggal rendelkező kistelepüléshez. Ez alól kivételt csak az emberi nyelv és együttélés képezte hangsugárzás jelent, amiből a magyarok lakta rész felől alig-alig lehet valamit kifülelni. Aztán az est beálltával elcsendesedik a táj, s a mindent magába fogadó szürkület után már csak a telep gyerekhangja marad, mintha egy titkos tündértó lenne odalent, az Aranygödör felé, vagy játékország egyenesen.
Aztán még egy két messzehangzó kiálltás (Messzehangzó kiálltás: hang, mely kiáll a légbe, mint a létezés legfőbb, talán egyetlen bizonyítéka. S amit közölni akar, azzal messze elér.), a hegyekből visszavágó káromkodás, formátlan üvöltés, torz magnózene, ennyi. És ezek variációi. Hiszen a romák számára a csend kibírhatatlan. Valaki egyszer azt mondta: a modern ember folyamatos zajjal veszi körül magát, hogy semmilétével ne kelljen szembesülnie. A csönd ugyanis arra teremt alkalmat, hogy az ember önmagával és Istennel beszélgessen. E beszélgetés során viszont elkerülhetetlen a szembesülés, a semmilét tudatosulása. A romák esetében elnyomott-eltakart semmilét nem a lét tartalmatlanságából, hanem a többségi társadalom sugallta értéktelenségből fakad. Ennek ellensúlyozását szolgálja a folyamatos és intenzív együttélés. Gombázni sem egyedül megy a cigány ember. Szüksége van rá, hogy megszólítható és megszólító lehessen. Ha valamilyen oknál fogva mégis magányosan kénytelen „erdőre menni”, akkor énekel vagy folyamatos zajt csap, azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy nincs magában. Egyedül elviselhetetlen minden váratlan esemény, minden meglepetés. Egyedül talán nem is ember az ember.
Végül éjfélig villóznak az ablakok, míg a gyerekek nyomán a felnőttek is bele nem ájulnak az éjbe. Másnap a kicsik kínkeservesen elővackolódnak az iskolához, vagy hétvégén a déli ebédhez. A telepen is sok olyan ház van, hol reggelig megy a tévé, ha a tévéautomatika nem ismeri fel az adásszünetet. A képernyő nyújtotta bűbáj a nők és a kiskorúak számára szinte az egyetlen ablak a világra és egyetlen lehetőség az átlag emberi szükséglet kielégítésére: a rekreációra, vagyis „a mindennapos munka utáni szellemi-lelki újratermelődés”-re, képzeletbeli vigasztalódásra és kárpótlásra a frusztrációkért, a hőssel való pszichikai és intellektuális azonosulásra, az álomigény „képzeletbeli kaland, játék, metamorfózis vágyá”-ra. (Almási 1992: 18) A készülék mindent megad. Mégis nem tudni miért, a kicsi gyerek álmában felüvölt, csatakosan, rémülten és üvegesen nézőn bámulja a felvert testvéreket. A szemében tükröződő félelem csupán rossz álom, akár a készülékből kiömlő erőszak. Egy apuka mesélte, hogy a három éves lánya a közelmúltban – egy nagyszülőknél történő családi összejövetelen, ahol az est beálltával a gyerekeket a tévékészülék előtt helyezték el a főműsor-időben vetített Múmia című filmet nézni – elvesztette eszméletét a látványtól. Azóta egyre több adás kerül a nézhetetlenek listájára, mint a kislány sokkolója. Ezen a vidéken, házanként többnyire egyetlen konektor van visszakötve a póznára, de óra nincsen, márhogy villanyóra lenne, nincsen.
Lent a meddő lábánál, ahol a sinek úgy abbamaradnak, fel fel villan valami kékség, a képernyők lidércfénye.
Áttör, berobban, elhomályosul a suttogás, a világok zaja, autópályák, szerelmesek, lövöldözések, lópatarobaj, mindenhonnan más, meg plusz ahol videóznak, olyan is van, főleg akció filmek, meg pornó
, amire a legkisebbek is vevők. Vagy ha nem lennének vevők, akkor hozzá kell szokniuk. Ez van a kereskedelmi csatornák főműsorán. Parabolaantenna nélkül meg kábelcsatorna nélkül nem jön be más. Meg mi más kellene. Lehet, hogy ez a valóság. Ez van szinkronban a telepi léttel, az elkülönítettséggel. Többre, másra lenne igény(?),de négy, öt csatornát még innen simán lehet fogni, és sistergés, zümmögés, a kékes szikrahang kettőtöl hajnalig, már ahol bírja még a készülék.

Utoljára szeptemberben volt egy testvérgyilkosság. Az azt megelőző gyilkosság három éve történt, amelynek alapját egy családi perpatvar jelentette. Ugyanis a nyolcadikos fiú ballagására az asszony – a telepi szokásoknak megfelelően – akart, a férj viszont nem akart sátras ünnepet. A vita egy hónappal a tanévzáró előtt már odáig fajult, hogy az asszony összeszedte pútyerkáját és három gyerekét, férjét magára hagyva visszaköltözött a szülői házhoz. A családnak alapvetően, a telepi lehetőségekhez képest jól ment, ami az apa szorgalmasságán, minden számára kínálkozó munkalehetőség megragadásán múlt. Mivel ez már nem az első összezördülés és elköltözés volt, a szomszédok nem lepődtek meg, a férj pedig nem különösebben hiányolta a romnyiját, míg az idő a ballagás előtti naphoz nem ért, hiszen könnyen akadt egy-egy alkalmi szerető a nemi hormonok szinten tartására. Ekkor azonban bezörgött az apósáékhoz, s közölte nejével, hogy most már ideje lenne hazamennie, mert sátor ide vagy oda, holnap mégiscsak ballag a legnagyobb gyerek, s illenék „valakinek” az alkalomhoz illőt főzni. Az asszonyban még mindig dolgozott a méreg, amit az eltelt egy hónap során alaposan beérlelt, de hazament. Az éjszaka folyamán aztán ismét előkerült a sátor hamleti (lenni vagy nem lenni) problematikája. A romnyi fejében hamarosan felturbózódott a vér, s mint már annyiszor, kést ragadott a stelázsiból, és szúrt (mint már annyiszor). De ezúttal nem csak egy vágás keletkezett a férjen. A vér látványa megnyugtatta az asszonyt, s elvonult ledőlni az ágyba. A férj még kitántorgott az ajtón, aztán lebukott a lépcsőn. Reggel a szomszédok találtak rá kihűlten, szívében egy konyhakéssel. A bejelentésre kivonuló rendőrségnek a felébresztett asszony azonnal mindent bevallott. A három gyerek szülő nélkül maradt a „nagyfiú” ballagása napján. A gyász azonban a már sátrat állítókat csöppet sem zavarta eredeti tervük kivitelezésében. A következő éjjel számtalan portáról bömbölt az ég felé a zene és a félkába emberi ricsaj. A halál azonban még ott nyargalászott a telepen. Ezen az éjszakán az egyik ház mulatói közül az egyik vendég halálra itta-táncolta magát.
Az árván maradt három gyereket az asszony szülei és testvérei kezdték istápolni, s szép lassan a lakás mozdítható dolgait kiárusítani, mert etetni kell az árvákat. A középső gyermek, a lány, azon az őszön ment hatodikba (bátyja végleg befejezte a tanulást, apja lovait elcserélte egy dobszerkóra, s azon próbálta kiverni zsigereiből minden bánatát). A lányt a nyár és a laza felügyelet, a mulatásban való feledni akarás a közeli kisváros éjszakai szórakozóhelyeire vezette, ahol hamarosan drogfogyasztóvá és szexárúvá vált. Pedagógusai nem tudták, mitévők legyenek. Kezelhetetlen volt, mint egy betöretlen, betörhetetlen kis kanca. Egy év csapongás után került össze egy tizenhét éves telepi fiúval. Ettől valahogy lenyugodott. Korábbi kalandjából nem lett gyermekáldás, így idén befejezte a nyolcadik osztályt. Még kiskorú. Körülményei már rég fölnövesztették. Ismét cselleng, keresi a helyét. De már valaki oldalán.

Ez a lány is pokolra ment, akár Bódis Kriszta regényének főszereplője, s éppúgy visszatért, s éppúgy a társadalom peremén maradt. Egy-egy lehetőség realizálódott a végkifejletben, mert „az emberi élet óhatatlanul tragikus, hiszen az ember messzebbre lát, tudatának horizontja tágasabb, mint ahová általában eljutni képes.” (Hassan 1978: 234) A Kemény vaj szövegét képező narratíva feltáró erejű. Mindaz a szubkulturális látlelet, amit elébünk tár, hiteles. Minden egyes alkotóeleme fellelhető a mai magyar társadalomban. Írása mégsem pusztán látlelet, olyan intellektuális erőfeszítés, amelynek segítségével egy többrétegű szöveg keletkezett. Ezen rétegek mindegyike él az antropológia történet-hitelesítési módszereivel. Másfelől a cselekménykibomlásra felhasznált keretek ritualizálják az egyes képeket. Bizonyos ritmizálási eszközök révén az olvasó mágikus beavatásban részesül. Mindezek folytán a hagyományos olvasói gyakorlat – feltehetőleg – nem elégséges. A fentebb – egy spontán kiragadott részleten – megkísérelt beleolvasódás talán az egyik lehetséges megoldása a Bódis Kriszta által létrehozott mű értelmezésének.
Talán minden mű egyetlen lehetséges megértési módja a beleszövődés. A saját tapasztalati anyag beleszövése egy más által már megírt szövegbe. Át- és újraírás. Tükörré tétel. Átvilágítás.

2004. október 18.

Felhasznált irodalom

Almási Miklós (1992): Anti-Esztétika. Budapest: T–Twins – Lukács Archivum.
Ankerl Géza (2000): …. In.: Monori – Tillman: Ezredvégi beszélgetések. Budapest: Palatinus.
Bódis Kriszta – Budai Barnabás (2000): Helyzetkép, 1999 január – 2000 november. In.: www.romapage.hu/ajanlo/index.php?kozep=ajanlat042.htm
Bódis Kriszta (2003a): Kemény vaj. Budapest: Magvető.
Bódis Kriszta (2003b): Interjú Bódis Krisztával. In.: htp://velvet.hu/v.onleany/v.portre/bodis
Brooks, Cleanth (1978): Az amerikai irodalom: tükör, nagyítólencse vagy prizma?. In.: Regény és tapasztalat – Modern amerikai irodalmi tanulmányok. Budapest: Európa.
David-Neel, Alexandra (1991): Mágusok között Tibetben. Gyula: Sorger Kolon Ltd.
Derrida, Jacques (1995): Szenvedések. In.: Esszé a névről. Pécs: Jelenkor, 11–49. Foucault, Michel (2000): A szavak és a dolgok. Budapest: Osiris.
Frey, Hans-Jost (1993): Az ábrázolás Benjaminnál. In.: Határ 1993/június (II/1-2).
Gráfik Imre (2003): Etnográfiai szöveg narratív változatai. In.: Antropológia és irodalom. (Szerk. Biczó Gábor – Kiss Noémi) Debrecen: Csokonai, 71–87.
Hassan, Ihab (1978): Regény és tapasztalat. In.: Regény és tapasztalat. Modern amerikai irodalmi tanulmányok. Budapest: Európa.
Heidegger, Martin (1988): A műalkotás eredete. Budapest: Európa.
Hódosy Annamária (1993): Az (anti)meta-metafora(ológi)a. In.: Határ 1993/június (II/1-2).
Radcliffe-Brown, Alfred Reginald (1997): A társadalmi struktúráról. In.: Paul Bohannan – Mark Glazer: Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest: Panem, 419–435.
Rahv, Philip (1978): Regényirodalom és regénykritika. In.: Regény és tapasztalat. Modern amerikai irodalmi tanulmányok. Budapest: Európa.
Schorer, Mark (1978): A technika mint felfedezés. In.: Regény és tapasztalat. Modern amerikai irodalmi tanulmányok. Budapest: Európa.
Stewart, Michael Sinclair (1994): Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest: T–Twins Kiadó – MTA Szociológiai Intézet – Max Weber Alapítvány.
Turner, Victor (2002): A rituális folyamat. Budapest: Osiris.

JEGYZETEK:

1. Egy műbe történő beleolvasódás során az olvasóban egy asszociáció-lánc indukálódik, amely az olvasó egyéni tapasztalatait belevetíti az olvasott szövegbe, ugyanakkor ezáltal az olvasott szöveg részévé válik az olvasó egyéni tapasztalatának. Egyfelől az olvasó beleolvasódik a szövegbe, másfelől a szöveg beleolvasódik az olvasóba. Ezáltal egy új jelentés-együttes jön létre, amely az olvasóban újra-szövegesül.
2. „Narratív elem az elbeszélő műfajban minden olyan jel, amely egy adott kultúrára nézve információt hordoz.” (Gráfik 2003: 80) – idézi Gráfik Imre a Darányi-Ábrányi szerzőpárost. Ebben az összefüggésben Bódis Kriszta regénye elsősorban narráció, önleíró és -elbeszélő tünetegyüttes. Ezt támasztja alá számomra az irodalomkritikus Mark Schorer kijelentése is: „amíg a tehetség nem párosul szigorral, az anyag nem kap szervezettséget, a tartalmat ki nem munkálják, addig regényről szó sem lehet, addig csak a nyers élettel állunk szemben.” (Schorer 1978: 24)
3. Párhuzamos jelenidejűség alatt azt a naplószerűséggel felruházott szófolyamot értem, amely személyes hangvitelével mintegy az olvasó jelenére hasonlít, s ezáltal az olvasóban egy asszociatív kettős jelent teremt: egy pszichikait és egy intellektuálist, amelyek egymással kölcsönös függőségben leledzenek.
4. Egy helyen nevesül a szöveg szerzője: „Horváth Sára, látom, Ká339. Nehogy má megszólaljon!” – de ez a történet kibomlása szempontjából lényegtelen. Mint azt Bódis Kriszta is jelzi a regénye kapcsán készült interjúban, hogy műve nem egyetlen személy „pokoljárásának” története, hanem „sok nő sorsának sűrítménye.” (Bódis 2003b)
5. Feltehetőleg a szövegen belüli elemző reflexió a regény halálát idézné elő, ebből adódóan az olvasó nem hiányként éli meg az elemzés elmaradását.
6. Ennek illusztrálására egy Bódis Kriszta által 2000-ben készített, merőben más indíttatással írt Helyzetkép részleteit és a Kemény vaj egy-egy szakaszát rendelem egymás mellé.
„A bontást csak olyan szintig végzik el, amíg úgy nem ítélik, hogy oda már jogtalanul senki nem tud beköltözni, ennek ellenére a családok egyszerűen kénytelenek bentmaradni, illetve a kilakoltatottak beköltözni, akiket aztán azért lakoltatnak ki, mert nem fizetik a közüzemi díjakat, illetve a lakbért.” (Bódis – Budai 2000)
„A bontás körül összecsődül a nép, sokan is vannak, rá is érnek, bár ne érnének rá. Rohan apámhoz az egyik nővére, hogy neki ki van fizetve a lakbére, és hiába ír kérelmet, mert múltkor mellőle költöztetnek ki egy családot és bontják meg úgy a házat, hogy más oda bemenni ne tudjon, omlik is rá a kémény, minden, írok a hibabejelentő szolgálathoz, hogy a kémény ránk dől, itt vagyok öt apró gyerekkel és nem szállnak ki, hogy legalább megnézzék.” (Bódis 2003a: 175)
„Ezeken a telepeken évek óta nincs villany, leszerelték a vízvezetéket, több száz ember kényszerül a vízért métereket gyalogolni az egyetlen közkútig.” (Bódis – Budai 2000)
„Hagyják a romlást, hagyja a város, így likvidálnak. Sári mama ismer bizonyos kifejezéseket. Blokád alatt vagyunk, a szemetet nem szállítják el, nincs karbantartás, nehezen tudunk fizetni, a szervek szépen, lassan kivonulnak, minket addig se…, de most végképp leírnak, vizet, áramot lekötik.” (Bódis 2003a: 14)
„A szemetet nem szállítják el, konténereket nem raknak le , a szemét a házak körül gyűlik. Csatorna nincs. A kert végében levő vécéket az önkormányzat nem szippantatja ki, széklet és vizelet szikkad a házak között, mert a vécék már régen kiöntöttek, illetve a pöcegödröket egyéb hulladékkal feltöltötték, betemették. Ezek a feltöltések szakértők szerint fertőzésveszélyt jelentenek. A legtöbb háznál a kerti vécék tehát használhatatlanok, az emberek a bokrosba járnak.” (Bódis – Budai 2000)
„De hiába minden, mert a bokrosba megyünk, meg a vaskertbe, ahova a felnőttek kénytelenek a dolgukat végezni, mióta a szippantó kocsi nem jön, nem küldi a város a barakktelepre, és a szar, már amikor felenged, tavasszal, mint a folyók, olvadáskor kicsordul a budiajtók alatt, és elkeveredve belvízzel kiárad a barakkok közé, az is igaz, ha Sári mama nem látja, én sem megyek tovább, de egyik unokája sem, a lépcsőnk tövénél leguggolunk, a kutyák pedig azonnal eltakarítják a nyomokat, azok még annyit se kapnak enni, mint mi, a kölykeik mind éhenhalnak.” (Bódis 2003a: 177)
„Évek óta nincs rovar és patkányirtás, a patkányok már nem csak az utcán de a lakásokban is dúlnak, kövér és bátor példányok. A gyerekek többnyire vérhassal, lépfenével, bélféreggel atkával, tetűvel és rühhel küzdenek, tekintve nyomorult életkörülményeiket.” (Bódis – Budai 2000)
„Dehogy fiam, egerek azok, kicsi egerek.
Hát veszekszenek, nem hallja anyu, ekkorák ni, mutatja apám, és mutatja, mint a fél karja. Na, kopogtass csak fel a partvissal. Anyám kopog. abbahagyják.
Egerek azok, ilyen kicsik ni, mutatja Sári mama, mint az ujja, majd kell egy macska, rendes ember házában is akad egér, egér az. Kopogj csak fel azért. Anyám felkopog a partvissal. Kaparászás…
Sári mama, maga mondta, hogy saját szemével látta.
Te hallgass lyányom, patkány az. Nem látok én már olyan jól fiam. Tömd csak azért be rendesen az ajtóréseket Arany. Már megint kezdik.
Anyám, akit Sári mama jókedvében Aranynak hív, mert anyám Aranka, Aranka az nálunk Arany, anyám betömi rongyokkal az ajtó alatti rést. Se ki, se be.
Itten már akkora a fertőzés veszély, még jó hogy odafent hideg van megfagynak a vírusok. A patkányok azok nem. Azoknak semmi se árt. Felfognak minket zabálni.” (Bódis 2003a: 18)
„Az ÁNTSZ főorvosa egy magánbeszélgetésben a következőket mondta: ez a cigányok ügye, az ő bajuk, mert senki nem tiltotta meg nekik, hogy tisztálkodjanak és ha a szemét továbbra is betemetve a pöcékben marad, fertőzés bármikor fölléphet. A tisztiorvos kérésre sem fertőtlenít, mert az ÁNTSZ csak ott köteles elvégezni ezt a munkát, ahol fertőzésveszélyt állapít meg…” (Bódis – Budai 2000)
Az idézet-párhuzam a végtelenségig – vagy legalábbis a Helyzetkép és más Bódis Kriszta esetleírásokban foglaltakkal és a Kemény vaj terjedelmi határain belül – folytatható.
7. Az ezt követő részben a Kemény vajból kiemelt részletet dőlttel különítem el az általam beleírtaktól.


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr342046863

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.