fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Divat, szül(et)és és halál afrikai írók szemével

2010.06.10. 11:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: afrika irodalom halál ünnep folyóirat divat tanulmány születés afrikai irodalom lángh júlia

"A fiúnak, aki néha arra gondolt, hogy anyja halála milyen felszabadulás lesz számára, most el kellett ismernie, hogy tévedett. A csapás hatására a sokáig elfojtott szeretet most kieresztette a tüskéit. Bilâm megértette, hogy a szeretet, még akkor is, ha megtagadjuk, rettenetesen meg tudja kínozni az embert."

Lángh Júlia írása június 9-én hangzott el a Bartók 32 galériában, ahol afrikai írók szemszögéből idézte fel a környezet, születés és halál kérdésköreit. Az írásban a divat, a születés, a halál és a környezetkultúra afrikai sajátosságairól kapunk képet rengeteg francia nyelvű afrikai regény példáinak, leírásainak felidézésével - s jut egy kis fricska Sartre-nak is.

Lángh Júlia: Divat, szül(et)és és halál afrikai írók szemével

 

Frizura és öltözködés rejtett jelentései

Scolastique Mukasonga, ruandai származású írónő meséli önéletrajzi regényében, hogy sem tükör, sem fodrász nem volt a faluban. A férfiaknak volt egy borbélyuk, aki az út mentén, egy nagy fikusz árnyékában helyezte el az ügyfeleknek való egyetlen széket.

Nekünk az egyik lánytestvér vagy barátnő vágta bele sűrű, göndör hajunkba a félhold formájú geometriai alakzatokat: ezt a frizurát amasunzunak nevezik, és csak a házasulandó fiatal lányok viselik, amíg férjet keresnek.

A városokban ekkor – az 1970-es évek elején – már nem volt szokásban az amasunzu, ez a régimódi és inkább megalázónak érzett frizura. Az általános divat a göndör haj kiegyenesítése volt, a szakiskola kollégiumában is, ahová az elbeszélő került. A faluról jött szegény lányok megfelelő eszközök híján a kollégium mosókonyhájában próbálkoztak:

Ott voltak a faszénnel tüzesített vasalók. Igaz, hogy a vasaló súlyos tárgy, nem könnyen kezelhető, de azért, ha elég forró, ki tudja egyenesíteni a göndörséget. «Kivasaljuk a hajunkat», nevetgéltünk. A jobb hatékonyság érdekében előbb bekentük a hajunkat zsírral, amit a reggelire kapott zsíroskenyérről kapartunk le észrevétlenül.

A hajegyenesítés módszere csak annyit változott az idővel, hogy megjelent a sütővas. Egy 90-es években játszódó togói regényben egy fiatal lány hajának természetes drótgöndörét barátnője, Omoneh egyenesíti ki:

A hajam sercegve sült, mint egy kecskegida szőre a tűz fölött. Omoneh a parázstartó tüze fölé tette a sütővasat, izzásig hagyta hevülni, akkor nekiment vele karitévajjal bőségesen bekent hajamnak. Ebből sűrű füst kerekedett, fanyar szag áradt, és a látványtól Locadie mama, aki a verandán hervadozott a kerekes székében, harsány kacajra fakadt. De Omoneh rászólt.
„Ugyan mit tudhatsz erről te, divatjamúlt vén pletykás, mi ma így vagyunk szépek. Vége annak, hogy tehénlepénnyel kenjük a hajunkat, nem ez az, amit a te idődben csináltak?”

Az idézett példák ellenére a nők többsége nem akarja kiegyenesíteni a haját, inkább kihasználja a rugószerű göndörséget ötletgazdag afrofrizurák megalkotására. A külsejüket megváltoztatni akaró nőket többnyire bírálat éri. A kongói Alain Mabanckou egyik regényében egy cimbora a kocsmában panaszkodik volt feleségére, aki egész nap nem csinált semmit:

„ ...csak fecsegett reggel, délben, este a kövér ténsasszonyokkal, elvált és özvegy nőkkel, ezekkel a bűzlőruhás boszorkányokkal, ezekkel a pajkosseggűekkel, akik fehérítik a bőrüket, kiegyenesítik a hajukat, hogy a fehér nőkre hasonlítsanak, miközben a fehér nők közül egyesek úgy fonják a hajukat, ahogyan a néger nők szokták, látod a problémát, ugye... ”

Afrikában a nőket mindig sikerült megnevettetnem azzal, hogy a fehérek képesek órákig feküdni a napon krémekkel bekenve, csak hogy jó barnára süljenek. A vidámságot növelte, hogy az afrikai nők között mindig akadtak néhányan, akik viszont világosítani akarták szép fekete bőrüket.
A frizurát egyébként gyakran nem láthatjuk, eltakarja a kendő, amelyet szinte minden nő visel, védekezésül a nap tüze ellen. A fejkendő megkötésének számos módja létezik, és mind valamilyen jelentéssel bír. A keményített kendő csücskei, ha ügyesen tekerik-csomózzák az anyagot, különféle irányokba meredve különféle üzeneteket hordoznak. Sembène Ousmane szenegáli írónál olvashatjuk:

„Patakzott a veríték Máme Szofi fényes fekete arcáról. Ruhája nyakkivágásánál látni lehetett grigrijeinek és amulettjeinek bőrzsinórjait.
– Ojjajjaj, ojjajaj – nyögte és alsókarjával megtörölte a homlokát, amitől kicsit elmozdult keményített fejkendőjének két szemtelenül szétálló szarva; kendőjét aznap is «pofon az anyósnak-apósnak» módra kötötte meg.”

Az előbb idézett ruandai regényben, Mukasongánál is találkozunk jelentéssel bíró fejkendő-megkötéssel. Egy fővárosból érkezett fiatal nő iránt rajonganak az iskolás kislányok.

„Fenntartás nélkül csodáltuk járását, öltözködését. Olyan volt, mintha maga a főváros jött volna le ide hozzánk. Ringattuk, mint ő, az apró fenekünket, amely nyilvánvalóan nem tudott versenyre kelni az ő kidomborodó hátsójával, irigyeltük tarka ruháit, magas sarkú cipőit. Utánozhatatlan volt, ahogy a kendőjét megkötötte a fején, ezt a módit úgy hívják: Sinabwana, azaz: Akinek-nincs-férje.”

Állítólag legalább százféle kendőmegkötési mód van, mindegyik jelentéssel bír. A bölcs öregemberek azt tanácsolják a fiatal férjeknek, hogy figyeljék meg alaposan, miként van megkötve feleségük kendője. Az anyák ugyanis megtanítják lányaiknak a kendők kódolt beszédét: kiolvasható, ha a nő rosszkedvű, netán elégedetlen a férjével. De van olyan megkötési mód is, amelynek a neve: „az én férjem érti a dolgát”, és ezt az asszony, persze, büszkén viseli.
Gyógyhatású is lehet a kendő: az egyik máli népcsoportnál "mélekeni" a neve annak a kendőmegkötési módnak, amely elmulasztja a fejfájást: igen szorosan tekerik a homloknál a fej köré, és hozzá varázsigéket énekelnek.
A kendő tehát a női öltöködés alapvető része, miként a pagne is - szoknya gyanánt a derékra tekert téglalap alakú anyag - és a petit pagne nevű díszesen hímzett alsónemű kiskendő, amit csak a férj láthat, soha senki más. A pagne szó (ejtsd pány) lefordíthatatlan: magyarul mondhatjuk azt, hogy kendőszoknya, vagy körültekerő, de ez az anyagdarab ennél több. Egy Afrikáról több könyvet is publikált francia szerző így írja le, lelkesen:

„Az afrikai nő kitalálta a pagne-t. Ennél zseniálisabb találmány nem sok létezik. A pagne a tarka lepedő, amelyre az ember ráfekszik, és amelybe burkolózik, ha hideg az éjszaka. Ez a törülköző a rituális tisztálkodás után, a szoknya, amit a derekunkra csavarunk reggel felkeléskor, a kendő, amit a vállunkra vetünk esős évszakban. A pagne tartja az anyja hátán a kicsit, szolgál batyuként, ha a városba megyünk vagy elutazunk. Ezt terítjük le a fűre vagy az udvarba, ha barátnők között csevegni akarunk, ezt akasztjuk az ablakra szieszta idején.”

Egy baja van a pagne-nak: nincs zsebe. A nők a kis pénzüket, ha van, a kendőszoknya sarkába csomózzák. Vagy, Beyalánál olvassuk:

Ada benyúl a ruhaderekába, és gyors mozdulatokkal előrángat egy négy sarkával összekötött kiskendőt. Leül az ágyra, körmei és fogai segítségével kibogozza a csomókat. Bankjegyek kerülnek elő. Kiemel egyet és odaadja a vénasszonynak, aki ugyancsak sietve a derekába gyűri.

Az előbb szó volt Máme Szofiról, akinek a nyakkivágásánál látni lehetett grigrijeinek bőrzsinórjait. Ugyanis a hatékonyság érdekében a grigrit a bőrhöz simulva kell viselni, a ruha alatt: nem szabad, hogy mások lássák. Máme Szofi mellett, ugyanabban a regényben, az idős Ramatuláj is mindig hordja öltözéke alatt, testéhez simulva a grigrijeit.

„Ramatuláj hosszú köpenye erősen kidudorodott a hasán a rengeteg amulettől, amelyek egymást keresztező madzagokon lógtak a nyakában. A könyöke táján vörös, sárga és fekete fétiskarikák szorították a karját.”

A fétiskarikák beillenek ékszernek is. De fő céljuk nem a díszítés, hanem a védelem minden rossz ellen. Ismerek egy Budapesten élő szenegáli fiút, akin mindig rajta van az ezüst karkötője. Nálunk mindenki hord valami ezüstöt magán, mesélte egyszer. Mert azt hisszük, az ezüst megvéd. Szenegál más vidékein fekete vaskarkötőt visel mindenki, még az egészen kicsi gyerekek is. Őket az védi meg. De az is mindig szépen megmunkált, mint az ékszerek.
Persze nemcsak a hagyomány van. A fiatal lányok fogékonyak az öltözködés újdonságai iránt. Sembène Ousmane-nál egy fiatal lány, N’Daye a franciák iskolájában megtanult varrni, készített is magának egy melltartót.

Iskolatársnői között büszkén viselte művét, minden zavar és fenntartás nélkül, de amikor szünidőben otthon volt, elrejtette... Egyszer magán felejtette a melltartót, amikor hazament. A csípősnyelvű Máme Szofi vette észre.
– Hé, hé! Gyertek ide, ezt nézzétek! Egy vemhes tehén sétálgat két lábon a házban, és ruhát visel!
N’Daye zokogott a szégyentől.

A másfajta szokások látványa gyakran csúfolódást vált ki. Az elefántcsontparti Bernard Dadié az 50-es években járt Párizsban, erről szeretetteljesen ámuldozó könyvet írt, szintén nem mentesen némi csúfolódástól:

Ha a nő ekkora helyet kapott a franciák társadalmában, az csak azért lehet, mert nadrágot hord. Itt úgy mondják, bugyi. De mi akárhogy nézzük, nadrág vagy bugyi, csak ugyanúgy gatyáról van szó, még ha elsőosztályú nájlonból varrták is.

A bugyiviselés később is furcsának számított az afrikaiak szemében. A ruandai gyermekkorát mesélő Mukasonga írja, hogy amikor felső tagozatba került, kollégiumba az apácákhoz, minden iskolás lány csomagjának alsóneműt is kellett tartalmaznia, méghozzá két nadrágot, ikaliso-t. A nők nem is igazán tudták, mi az.

Anyámmal elmentünk tárgyalni Berkmasse-hoz, a szabóhoz. Ő tudta, miről van szó. Szerény összegért hulladék anyagokból megvarrta nekem a két nadrágot. Ez a két ikaliso az első félévre szólt, a másodikra be kellett szereznünk egy darab fehér pamutvásznat. Azt bevittük a varrás órákra, amelyeknek elsőrendű célja nadrágjaink elkészítése volt. Esténként a hálóban különös szertartásra került sor: az ima után a felügyelő nővér kutató szeme előtt le kellett vetnünk, ütemesen kiráznunk és nagy gonddal kiterítenünk ikalisónkat az ágy alsó támlájára, hogy az ügyeletes apáca végignézhesse őket. Miközben elaludtunk, gatyánk az ágy végében lengedezett, mint a győzelmes civilizáció zászlaja!

A ruandai apácák iskolájában egyformán kellett a gyerekeknek öltözniük. A szenegáli világi iskolában viszont messziről látszottak a társadalmi különbségek a gyerekek ruháin („kacsák” és „pávák”). Fatou Diome írja egyik novellájában:

Az öltözetükből ki lehetett találni a családi hátteret: akik készen vett ruhákban, szoknyában, nadrágban-ingben jártak, azok az állami tisztviselők és más értelmiségiek gyerekei voltak. A hagyományos viselet, amelyet tarka vásznakból varrtak, a kereskedők és a helyi előkelőségek csemetéit fedte. Ez utóbbiak legtöbbször a vallási vezetők voltak, akik nem elégedtek meg azzal, hogy az első helyet foglalják le maguknak Isten mellett, utódaikat arra készítették föl, hogy meghódítsák a politika és a gazdaság színpadát. Egy önéletrajz akkor még semmit nem mondott nekünk, de az öltözet felért egy névkártyával.
Rövid farmernadrágomban és ócskapiacon beszerzett tarkamintás trikómban bántam, hogy elmúlt az a korszak, amikor Senghor bevezette az iskolai egyenruhákat: rövidnadrág és ing a fiúknak, végiggombolós ruha a lányoknak, mindez tengerkék vászonból. Manapság a kacsák nem keverednek többé a pávák táncába.

Léopold Sedar Senghor költő, 1960-80 Szenegál elnöke, és a francia akadémia egyetlen feketebőrű tagja volt.

 

Szeretettel körülvéve, vagy szemétdombon elhagyatva szülni

Kaar-Kaas-Sonn csádi író, gitáros és énekes egyik regényében rőzseköteggel, kölesszárral megrakott asszonyok tapossák az ösvényt hazafelé. Látják, hogy a délutáni napot vöröslő gyűrű veszi körül, innen tudják: ma valahol király születik. Vagy meghal egy király...

Jázmina hirtelen a derekához kapott és fölkiáltott: Allakbahr! Elhajította a rőzsét. A nők riadtan körbevették. Tudták, mi van, és mi fog történni. Jázmina megszülte tizenegyedik gyermekét. Ott, a bozótban. Az egyik nő vízért szaladt a közeli kúthoz, és miután közösen lemosták Jázminát és a kisbabát, előresietett, hogy értesítse a falut. Egy tevét küldtek értük, hogy hazasegítse őket. Jázminának fénysugár tündöklött a szemében. Könnyen szült, szomszédasszonyok és társfelesége segítségével, testvéries légkörben, mint ilyenkor mindig. Malik Moktar Al Mahdi örömben született, váratlan gyorsasággal, a bozótban. Ahogyan mindannyian szeretnénk születni.

Másik leírás bozótbéli szép születésről, a kongói Emanuel Dongala egyik történetében. Az anya egyedül volt, messze a falutól, amikor megszült. Szalmalángok fölött puhította a banánlevelet, hogy legyen mibe pólyálnia a kicsit.

Beburkolta a gyereket a nagy levélbe, magához ölelte, és az ég felé fordult, hogy kifejezze háláját azoknak a lényeknek, akik asszonyi magányában körülvették: a szövőmadaraknak, amelyek vidáman keringtek a pálmafákra fölakasztott fészkeik körül, a szarvcsőrű madárnak, amely hatalmas csőrét csattogtatva át-átröpült a megrészegült kis énekesmadarak között, az áskálódó és lopkodó majmoknak, amelyek fütyülve ugrottak liánról liánra, a csillogóan tarka ruhás lepkéknek és szitakötőknek, amelyek céltalanul röpködtek ide-oda; kifejezte háláját mindazoknak, akik hallották az új lény megérkezését jelentő kiáltást.

Manapság afrikai falvakban az a szokás, hogy a fiatalasszony első gyerekét mindenképpen anyja vagy valamelyik anyai nagynénje házában hozza világra, a további gyerekekkel már mehet kórházba vagy szülőotthonba, ha akar.
Most nézzük a furfangos Wangrin születését. A szerző, a 90 éves koráig hihetetlenül termékeny, sokműfajú, sokkönyves Amadou Hampâté Bâ minden könyvében találkozunk a hagyományos afrikai – főként bambara és pöl – szokások pontos ismertetésével; Hampâté Bâ munkásságának egyik legfőbb célja volt, hogy minden le legyen írva, mielőtt a szóbeli hagyomány elvész.
Wangrin már újszülött korában sejthette, hogy kanyargós élete során nehéz helyzetekbe fog kerülni.

A kis Wangrinből föltört a kitartó sírás, jelezve, hogy megérkezett erre a lehangoló világra, ahol a létezés ezeregy gyötrelemmel jár, és ahonnan senki nem jut ki élve. A gyerek testét könnyű, fehér, ruganyos és átlátszó lepelbe burkolták. A fejét is befedték, mintha sapkát viselne. A «kistestvérei» nemsokára követték őt. (A méhlepényt hívják az újszülött kistestvéreinek.) Az öregasszonynak sehogyan sem sikerült elvágnia a köldökzsinórt, ami a gyereket a «kistestvéreihez» kötötte. Kénytelen volt segítséget kérni Wangrin apjától, aki egy nagy sajtfa alatt ült, és várta, hogy meghozzák neki a hírt. Ez lehetett vagy duplán nagyon jó, vagy duplán jó, vagy ezeknek az ellenkezője. A vajúdó asszonyt ugyanis frontvonalban küzdő harcosnak tekintették. Miután megszült, azt mondták, megnyerte a csatát. Ha belehalt a szülésbe, úgy tekintették, mint aki elesett a becsület mezején. A nagyon jó és dupla hír az, ha mindketten élnek, és fiú született. A jó és dupla hír, ha az anya is él, és lány született.

Ne csodálkozzunk, hogy a lány születésének híre csak jó, a fiúé viszont nagyon jó. A fiú az mégiscsak fiú! Az apának az az igazi dicsőség, ha fia születik. Calixthe Beyala egyik regényében leírást olvasunk New Bellről, a kameruni Douala lerobbant külvárosáról, ahol a levegőt hirtelen éles kiáltás hasítja ketté:

"Allah, fiam van! Mindenható Isten, fiam van!"

Az apa elhamarkodottan örül, a gyerek ugyanis még nem bukkant elő erre a nehéz világra. A szülés leírása jóval kevésbé idillikus, mint az eddigiek; ez nyilván nem véletlen: a szerző nő. Maga is anya. Az eseményt a gyerek beszéli el.

Én még nem születtem meg. A fejem elakadt valahol a méhszáj és az anyai hüvely között, mert a születés nehéz ügy. Mama egy gyékényen fekve nyögdécselt. Holló haját verejték és szenvedés ragasztotta a halántékához. Két kezével a hasa fölött hadonászott fájdalmában. Feje megállás nélkül ingott jobbra-balra. A bábaasszony, hatalmas termetű néger nő – tele volt aggatva bizsukkal, úgy nézett ki, mint az utolsó arab hercegnő, bő rózsaszín dzsellabában, fülbevalókkal és keleti papucsban – a mama széttárt lába között rendelkezett: «Nyomd, nyomd, mondom, hogy nyomd!» Időnként nagy, húsos kezével megcsapkodta mama fakó arcát: «Meg akarod ölni a gyereket, vagy mi? Nyomd, mondom, hogy tessék nyomni!» Csípőre tette a kezét: «Ha meghal a gyerek, az a te hibád lesz!»

A gyerek nem hal meg, viszont lány lesz, amiért a férfihiúságában megsértett apa természetesen a feleségét kárhoztatja. Az is az asszony bűne, ha az újszülött nem látszik egészen normálisnak. A guineai Thierno Monénembónál olvassuk:

Egy esős csütörtök éjszakán tompa tekintetű, komor gyermek jött a világra Kolisokóban. Az anyát Diárájnak hívták. Lesz még ideje megbánni ezt a terhességet. Amikor érezni kezdte a gyerek készülődését, nem merte férjét, Hammadit zavarni: későre járt az óra, és ez nem a verés ideje volt. Összegörnyedt a tűzhely mellett, fejét a hokkedlira szorította, így próbálta enyhíteni a fájdalmat. Reggel ugyanebben a testhelyzetben találták, mellette a magzatmázzal borított, szivacsos testű, ovális fejű gyerek, aki még csak nem is sírt. (...) Az apa haragja mérhetetlen volt. Mintha Diáráj akarattal tette volna ezt, hogy megsértse őt, mintha az egész a gonosz hitves élvezettel kitervelt aljas húzása lenne. Rámutatott arra a kis izére, és a hisztéria határán szitkozódott: «Ez nem az enyém, ez a rémálom! Nem, ez nem az enyém!»”

Jean-Roger Essomba kameruni író egyik főhőse Bilâm: nincs ugyan apja, aki megtagadhatná, viszont van rokonsága, de az, baljóslatú születése miatt, nem vállalja. Alkoholista anyja ugyanis egy szemétdombon szülte meg, köldökzsinórját üvegszilánkkal egy arra járó vén leprás vágta el, aki azonnal falatozni kezdte a méhlepényt: erre az alkalomra várt egész életében, mert egyszer egy kuruzsló azt mondta neki, a friss placenta gyógyítja a leprát. A család nem meri befogadni a gyereket: ennyi szabálytalanság a születéskor csak balsorsot vonhat maga után. Mit mond a család:

„Azt sem lehet tudni, ki fogta fel az első szivárgó vércseppeket Bilâm születésekor. Ennél is nagyobb bajt okozhat a rosszul elvágott köldökzsinór. Mindannyian biztosak voltak benne, hogy a férfi, aki szülészt alakított a szemétdombon, elfelejtette a köldökzsinórt az újszülött szíve fölé dörzsölni, így aztán a gyermekből örökösen viszályokat szító alak válik majd. És a méhlepény, amelynek megfelelő kezelése alapvetően meghatározza a gyerek jövőjét, az a méhlepény, mindenki tudta, egy leprás gyomrában végezte. Nem kell hozzá boszorkányság, hogy megértsük ezeket a komor előjeleket.”

„Hogy van a halott?” – kérdezte nagymama

Nézzük születés és halál összefüggéseit.
Emmanuel Dongalánál a főhős, Mankunku gyerekkorát kísérti egy gonosz legenda: azt állítják róla, hogy nem született meg, csak úgy van, tehát meghalni sem fog. Pajtásai ezzel gyötrik, a gyerek védi magát:

– De igenis, meg fogok halni!
– Nem, arra vagy ítélve, hogy örökké élj, mint minden születés nélkül létező dolog.
– Hazudsz! Tudod jól, hogy nem igaz. Megszülettem, igenis pálmák vannak azon a helyen, ahol a világra jöttem, és egy nap igenis meg fogok halni!
– Nem, te hazudsz! Anyám mondta, hogy olyan vagy, mint a szél...
Mankunku, aki korához képest erős volt, leterítette az ellenfelét, belerugdosott, aztán elfutott, és keservesen sírt. Se kezdet, se vég, se születés, se halál, tényleg arra ítéltettem, hogy bolyongjak, mint a szél...?

De anyja biztosítja, hogy szabályosan született, apja pedig, hogy majd meg fog halni, így mondja neki:

és elfoglalod a helyed az ősök hosszú sorában.

Ez nagyon fontos, és nagyon megnyugtató megjegyzés: a halott ősök állandóan jelen vannak az afrikaiak életében, figyelnek rájuk, segítik nehézségeikben; ehhez a meghitt viszonyhoz persze az kell, hogy megadják nekik a tiszteletet, időnként áldozatot mutassanak be nekik.
A kongói Alain Mabanckou – remek regényét a franciák Renaudot-díjjal jutalmazták – bemutatja a szívbeteg, öreg Kibandi mamát a halálos ágyán:
 

...órákon át mozdulatlan maradt, hirtelen kinyitotta a szemét, éppen abban a pillanatban, amikor már megesküdtünk volna, hogy most végre kilehelte a lelkét, de visszatartotta a lélegzetét majd hirtelen kifújta, olyasféléket mormogott, hogy "ez a kurva betegség nem fog rajtam kifogni, oh nem, az ősök védelmeznek, minden nap és minden éjjel elmondom a nevüket, Kong-Dia-Mama, Moukila-Massengo, Kengué-Moukila, Mam' Soko, Tata Nzambi, rájuk gondolok, ők majd adnak nekem új szívet, olyat, amelyik gyorsabban ver, mint ez a rohadék, amit itt viselek a mellkasomban", de az ősök nem tehettek semmit, ők legföljebb egy lázrohamon, egy bujakóron tudnak segíteni, vagy egy seben, egy fejfájáson, de a szív, az más ügy,

Kibandi mama halálát végül egy birkanyáj viselkedése jelezte fia számára:

...délelőtt tizenegy óra körül, egy ki tudja, honnan jött csontsovány birkanyáj megállt a ház előtt, teleszórta az udvart hasmenéses ürülékkel, miközben a legidősebb állatból olyan ordítás tört föl, mint amikor a vágóhídon levágják az állatokat, Kibandi rögtön rohant az anyja szobájába, élettelenül találta, arcvonásai görcsösek, jobbkeze a bal mellén, biztos az utolsó szívveréseit számolta, mielőtt mindörökre lehúnyta volna a szemét...

Mabanckou egy másik regényében szintén egy anya halálát írja le:

...a halotti virrasztást nálunk tartottuk, anyám testét kinn terítettük ki, a szabadban, ahogy azt a szokások megkívánják, és ezügyben köszönetet kell mondanom Diabolikának, szépen foglalkozott anyámmal, egyébként ő volt az, aki útjára indította kerületünkben a füzetet a hozzájárulásokról, hogy a lakók támogassanak minket szerencsétlenségünkben, ő volt az, aki vezényelte az asszonyok kórusát a pálmalevelekből font csűrben, ő hajtotta el az undorító legyeket, amelyek anyám tetemén kerestek maguknak kalandokat, ő ellenőrizte a test lemosását, mert nem minden jött-ment ért a hullamosáshoz, és az is ő volt, aki elküldte a gyászjelentést a rádiónak, hogy mondják be anyám halálhírét...

Ez mai napig szokás: mivel eléggé általános az írástudatlanság, újság alig van, a posta is kétesen működik: születés és halál híreit a szerteszét élő rokonság számára a rádióban szokás bemondatni. N'’jamenában, a csádi állami rádióban, ahol egy ideig dolgoztam, a műsoridőnek nem kevés részét az ilyen családi hírek beolvasása töltötte ki.
Még mindig Mabanckoutól, kedvenc írómtól idézek. Egy alkoholista beszél, akit barátai figyelmeztetnek, ha így folytatja az ivást, bele fog halni:

...ha majd abbahagyom az ivást, az nem azért lesz, mert félek a haláltól, nem félek attól, hogy egy borosüveggel a kezemben haljak meg, végül is ez szép halál, ezt hívják úgy, hogy elesni a harc mezején, mert mindenre el lehetünk készülve, amikor majd elvándorlunk a pokolba vagy a Paradicsomba (...) a pokolban nem lesz könnyű egy kortyocska borhoz hozzájutni, mert két tűz között az ördög vár minket hegyes vasvillával, és ha kérünk tőle egy csöpp bort, ideges lesz, kiabál, „micsoda, mit kérsz tőlem, te ostoba, tán nem ittál eleget a földön ahhoz, hogy ide kerülj és itten zaklassál minket, kellett volna rendesen innod ott, ahol neked erre alkalmat adtunk, de itt nincs piálás, az alkoholt arra használjuk, hogy elevenen tartsuk a lángokat, na, gyere, rajtad a sor, hogy szénné égjél, szerencsétlen szamár, aki elhitted, hogy a pokol, az a többiek.”

Ez egy fityisz Jean-Paul Sartre-nak, akinek sokat idézett tétele volt, hogy a pokol, az a többiek – Mabanckou gyakran fűszerezi könyveit efféle utalásokkal, célzásokkal más írók műveire, ahogy a posztmodernnek nevezett regényekben szokás.
Most átmegyünk kicsit Szenegálba, egy moszlim gyászszertartásra, Mariama Bâ húsz nyelvre lefordított regényéből. Modou tekintélyes, közismert férfi volt, ehhez méltó lesz temetése is. Az özvegyasszony, az első feleség meséli:

„Nők sürgölődnek, közeli rokonok. Füstölőt, kölnivizet, vattát kell vinniük a kórházba a halottmosdatáshoz. Egy vadonatúj kosárban gondosan elhelyezik a hét méter fehér perkált, ami az egyetlen engedélyezett öltözet egy muzulmán halott számára. Nem felejtik el a „zem-zem”-et sem, az Iszlám Szent Helyeiről származó csodatévő vizet, amelyet minden családban kegyelettel őriznek.
Párnáknak támasztott háttal, nyújtott lábbal ülök, fejem fekete kendővel fedve, figyelem a jövés-menést. Velem szemben egy erre az alkalomra vásárolt, új fonott kosár, abba teszik az adományokat. Miközben a férfiak autók és motorok hosszú sorában kísérik Modout végső lakhelyére, sógornőink a hagyománynak megfelelően szétzilálják a hajunkat, hogy hangsúlyozzák feldúlt állapotunkat. Társfeleségem és én alkalmi sátor alatt ülünk: kifeszítettek egy vásznat a fejünk fölött. Miközben sógornőink a hajunkon munkálkodnak, a jelenlévő nők a mozgó vászontetőre pénzérméket dobálnak, hogy elűzzék a rossz varázslatot.

A halottat csak a férfiak kísérik ki a temetőbe. Közben az özvegyek örülhetnek, ha sógornőik szétborzolják a hajukat, mert ez elismerésük jele. Nincs annál nagyobb szégyen, mintha ez a művelet elmarad: azt jelenti ugyanis, hogy a férj családja az özvegyet vagy özvegyeket méltatlannak – hűtlennek, barátságtalannak, szűkmarkúnak – ítélte.
Calixthe Beyala egy fiatal lány halálát írja le, a rá mindig jellemző íróniával:

Ekassit a nagy ágyra fektették. A fiatal lány halott. Jól mutatja ezt a mellette égő két gyertya. Ajkának kékesszürke színe van. Körülötte legyek röpdösnek, sok, kövér légy... Az ágy lábánál a siratóasszonyok ide-oda hemperegnek a földön, tépik szét a ruhájukat, teli tüdőből üvöltenek. A verandán a férfiak, bánatukat több méltósággal viselve, halkan beszélgetnek, miközben szakállukat huzogatják.
A ravatalozásból hazatérő Atebát nagyanyja fogadta:
– Hogy van a halott? ¬– kérdezte, rögtön a lényegre térve.
– Jól, mama.
– Mindjárt holnap el kell temetni. Vihar is készül. És a tűző nappal a test azonnal szaglani kezd.

A togói Kagni Alem ugyancsak fanyar stílusú regényében az apa jó keresetre vágyik: temetkezési vállalkozásba fog. Lánya meséli:

Itt TiBraván mi inkább haltunk, mint éltünk. Éppen csak megszületett az ember, és máris fél lábbal a sírban volt. A halál piaca csak jövedelmező lehet, biztos befektetés. Elegendő jól megszervezni.
A halál nem igazán gusztusos dolog. Még kevésbé az lemosni a hullát, előkészíteni a végső parádéra. Láttam, amikor a köztisztasági hivatal dolgozói lemosták Nagyapó tetemét, ahogy egy nagy harcsát mosunk le, miután hazahoztuk a piacról. A dögszag hullámai meghátrálásra késztették a látogatókat, akik érdeklődni jöttek a halál körülményeiről. Ki kell szívni a testnedveket, hogy legalább fél nappal hátráltassuk a bomlási folyamatot, csak amíg kitesszük a hullát a családtagok, rokonok, barátok és krokodilok könnyeinek és csodálatának – bedugaszolni a fenekét, vattát tenni az orrlikába, viaszt önteni a szájába, már amikor van viaszunk. Kicicomázni. Kitalálni egy időtlen test képét, mozdulatlan és olyan szép testét, hogy egyenesen komplexusokat okozzon a termeszeknek, miközben lesik, hogy az emberek mikor zárják le mindörökre a sírt.

Néhány varázslásgyanús halálesettel is találkozunk ugyanebben a kötetben.

Kaolo doktort a lehető legbutább baleset során érte a halál: egy gödölye miatt! Azt mondják, egy teljes gőzzel nyargaló gödölyének álcázott varázsló csusszant be a motorbicikli kerekei közé és hajította a doktort a járdára, ahol az odacsődülő tömeg már csak a hulláját találta.

A másik haláleset az elbeszélő nagybátyjáé.

Egy este a nagybácsit a híd alatt találták, fennakadva a nagy kövek között, szédült folyami rákok álltak őrt a hulla körül, hogy megvédjék a további meggyalázástól. Ugyanis vérben úszott a mellkasa, amelyből kitépték a szívet.
A temetést hamar megrendeztük. Kiöltöztettük a nagybácsit, mint egy csa-csa-csa táncost. A helyrepofozott tetem nagy halom vágott virág közepette pihent. Noha a nyomozás soha semmit nem bizonyított, pletykák terjengtek apánk elképzelhető érintettségéről ebben a boszorkányság- és szervkereskedelem-gyanús ügyben. Már aznap este, hogy a tetemet a földbe helyeztük, a nagybácsi megjelent a negyedünkben. Azóta is rendszeres időközönként látni lehet őt TiBrava különféle pontjain, minden alkalommal másképpen öltözve, mintha sorra kifosztotta volna a város ruhaüzleteit.

Most kicsit visszatérünk Bilâmhoz, a szeméttelepen született fiúhoz, akinek nehéz viszonya volt alkoholista anyjához. Mindketten hajléktalanok, de a város más-más pontján húzták meg magukat az utcán. A halálhírt itt is egy állat közvetíti.

Bilâm és az anyja Pipo, a kutya közvetítésével üzent egymásnak. Pipo egy tekintetéből, félrehajtott feje egyetlen mozdulatából tudta Bilâm, hogy anyjának szüksége van rá. Különös kapcsolat kötötte össze ezt a három lényt, akik szavak nélkül kommunikáltak egymással. Így történt, hogy gazdaasszonya halála napján Pipo megkereste a fiút, és csak egyetlenegyet vakkantott. Végtelenül bánatos hörgés volt ez. Bilâm azonnal megértette, mi történt, és fájdalomtól szaggató szívvel futni kezdett. A fiúnak, aki néha arra gondolt, hogy anyja halála milyen felszabadulás lesz számára, most el kellett ismernie, hogy tévedett. A csapás hatására a sokáig elfojtott szeretet most kieresztette a tüskéit. Bilâm megértette, hogy a szeretet, még akkor is, ha megtagadjuk, rettenetesen meg tudja kínozni az embert.

Az állatok gyakran jelzik a közelgő halált. Ahogy Mabanckounál egy birkanyáj viselkedése üzente meg a fiúnak anyja halálát. Ferdinand Oyonónál így beszél egy beteg öregember:

Nem marad nekem más hátra, mint hogy elmenjek. Nem marad nekem más hátra, mint hogy meghaljak... Tudtam jól, hogy valaki ma meg fog halni, mert a csimpánzok egész éjjel kiabáltak.

A kameruni Dipita Mbengué könyvében egy apa magyarázza fiának, hogy nem szabad bízni senkiben sem, csak a földben.

Fiam, csak a föld szeret minket igazán, ő az egyetlen, aki befogad minket halálunk után. Az egyetlen, aki befogadja egyszerű testünket az örök testbe. Oh, fiam, az életben olyan óvatosnak kell lenni, mint a kígyó.

És végül a kongói Sony Labou Tansitól egy fontos, és nagyon afrikai mondat:

Szerencsétlenek a holtak, akiknek nincsenek élő hozzátartozóik, olyan szerencsétlenek, mint az élők, akiknek nincsenek halottaik.

Házbelsők, lakások falun és városon

Lépjünk be egy afrikai házba, és figyeljük meg a berendezést. A guineai Camara Laye önéletrajzi regényében a múlt század elején vagyunk, de sok ház nem változott azóta sem, ma is láthatunk hasonló kunyhókat Nyugat-Afrikában.

Sártéglákból épült, kerek volt, mint nálunk minden ház, zsúpszalma teteje büszkén csúcsosodott. Szögletes ajtón át lehetett belépni. Odabenn fukaron engedte be a fényt egy kicsi ablak. Jobbra volt az ágy, döngölt földből, mint a falak, rajta nádból font gyékény és egy kapokterméssel kitömött párna. A kunyhó mélyén, az ablak alatt, ahol a legvilágosabb volt, állt a szerszámosláda. Balra a bubuk és az imaszőnyegnek használt állatszőrök. Végül, az ágy fejénél, a párna fölött, apám álmára vigyázva, egy sorozat edény, füvek és fakérgek kivonatával töltve. Ezeknek az edényeknek mind bádogból volt a fedelük, és gazdagon fonták körbe őket kaurikagylókból álló füzérek; már kicsi korunkban értettük, hogy ezek voltak a legfontosabb tárgyak a házban. Valóban: grigriket tartalmaztak, rejtelmes folyadékokat, amelyek távol tartják a gonosz szellemeket, és, ha csak kicsit is bedörzsöljük velük a testünket, oltalmaznak a rontással, mindenféle rontással szemben.

A különféle grigrik, gyakran a nyakba akasztva, esetleg a felsőkarra kötve, ma is használatosak. Varázslók, fétisiszták készítik őket, esetleg marabuk – moszlim tanítók –, ez utóbbiak kis Korán-idézetet is rejtenek a belsejébe. A grigriket többnyire cifrán mintázott, színes bőrtasakokban őrzik.
Camara Laye később a nagyanyjához költözik, az ő házát is leírja:

„Ez a kunyhó belülről nagyon hasonlított ahhoz, amilyenben anyámmal laktam Kurusszában; még a tökedényt is ugyanolyannak láttam, mint amilyenben anyám őrizte a tejet, ugyanúgy volt három kötéllel a tetőre akasztva, hogy állatok ne tudjanak hozzáférni, és hasonlóképpen volt lefedve, hogy ne hulljon bele a korom. A tetőről köröskörül, mint egy koszorú, megszámlálhatatlan kukoricacső lógott le; a tűzhely füstje átjárta őket, távol tartva tőlük a termeszeket és a szúnyogokat. Ez a kukoricakoszorú egyúttal falusi naptárként is szolgált, mert ahogy közeledett az új termés betakarítása, a kukoricacsövek ritkultak, végül el is tűntek.”

A tisztálkodásra használt helyiség az udvar sarkában nagyon gyakran ma is ilyen:

„Nagyanyám nyomban a mosdóhelyhez vezetett, egy fallal elzárt kis sarokhoz a kunyhója közelében, amelyet lapos kövekkel kiköveztek és náddal körülkerítettek. Leemelte a lábast a tűzről, a vizet tökedénybe öntötte, és miután a megfelelő hőmérsékletre langyosította, áthozta a mosdóhelyiségbe. Tetőtől talpig bekent fekete szappannal, azután energikusan végigdörzsölt puha fakérgekből készült, rostos szivaccsal.”

A fekete szappan, amelyet Afrikában bennszülött szappannak vagy szóda-szappannak is neveznek, házilag készül bizonyos növények, leginkább köles-, cirok- vagy hajdinaszár hamujából és zsiradékból, ami lehet állati zsiradék, karitévaj vagy pálmaolaj. Manapság európai kozmetikusok fekete szappan néven többféle bőrtisztító szert árulnak.
Most nézzük meg egy másik öregasszony házát: ő már nem egy kényeztető nagymama, hanem kuruzsló vénasszony, aki pénzért mindent vállal, még olyasmit is, hogy a nevezetes tojáspróbával megállapítsa, szűz-e még egy lány. Calixthe Beyala, Párizsban élő kameruni írónőnél olvassuk:

„Egyetlen helyiség: konyha, ebédlő és hálószoba egyszerre. Egy nádfonatú komódon éjjel-nappal gyertya ég, hogy fenntartsa a jó kapcsolatot a holtak szellemével. Balra, a földön, csorba agyagkorsó. Jobbra régi papírlapok halmozódnak egy polcon. A helyiség mélyén hercegnő-ágy, kovácsoltvasból, szúnyoghálóval. Az ágy fölött feszület kokettál maniókalevelekkel, zebu szarvába illesztett kaurikagylókkal. A falon maszkok, kígyóbőrök, kitömött állatok. Két lejárt falinaptár közé szorulva egy sárgás bőrű fiatal nő kínálja egy plakáton bőrszínének titkát: Ambival te is világosabbnak látszol!”

Az Ambi-reklám hazudik: sok nőnek lesz csúnyán foltos a bőre a divatos világosító krémtől; párducoknak csúfolják őket. Én is láttam néhány ilyen párduc-nőt a n’djamenai utcákon.
Nézzünk még egy, Camara Laye-hoz hasonlóan néprajzi gonddal leírt kunyhót, a kameruni Dipita Mbengué regényéből:

„Bounïa nehezen kelt föl a kunyhó rozoga falán áthatoló reggeli hideg miatt. A falat kívülről rafiafonatok alkották, részben eltakarva a vaskos kukoricaszárakat, amelyeket több mint harminc éve, a kunyhó építésekor lecövekeltek. A kunyhó bejáratával szemben, néhány lépésnyire volt a konyha: alacsony, kicsi bódé. A felnőtteknek meg kellett hajolniuk, ha beléptek. A széljárta építmény tetejét banánlevelek fedték, ezeket, ha megszáradtak, újakra cserélték. Középen, közel egymáshoz, három nagy kőhalom vette körül a tüzifát, ez volt a tűzhely. A fazekat a kövekre helyezték, így főzték meg a napi eledelt.”

Nézzünk városi lakótereket is. Dakarban vagyunk, az 1940-es évek végén. Sembène Ousmane, néhány éve elhúnyt, igen rangos szenegáli író és filmrendező így ír le egyik könyvében egy munkáslakást:

„A szobában a legkisebb gyerek a vaságyon fekve kézzel-lábbal pedálozott a levegőben. Az ágyat leszámítva, amely sokféle színből és anyagból összevarrott takarójával együtt a gyerekeké volt, a berendezés nem sokból állt: két fa utazóláda, tökedények, egy szekrény. Az ajtó fölött szögekre akasztva övek, karkötők, szarvak, rajtuk fönnakadt szőrcsomók, arabeszk formákra vágott papírok; e fétisek azért voltak ott, hogy feltartóztassák a szerencsétlenséget és a rontást.”

A 90-es években Irène, a városi fiatal lány szobájában már nincsenek fétisek, grigrik. Ismét Calixthe Beyalát idézem, ugyanabból a regényből, amelynek különben az az ironikus címe, hogy „A naptól sültem ilyen feketére”. Irène szobájában már semmi nincs a nosztalgiát idéző hagyományos élet tárgyaiból.

„A földön női magazinok, képregények, függönykupacok, a szoba mélyén, nyitva, egy ruhaneművel és edényekkel megpakolt, lazacrózsaszín műanyag táska, mintegy bármikor költözésre készen. Az egyik falat teljes egészében elfoglalja egy mocsoktól feketéllő műbőr kanapé. Alatta egerek és csótányok nyüzsögnek. Falra szögezve egy csupasz combú ál-Marilyn Monroe, olyan szélesen vigyorog, hogy elálló fogai virítanak, mint egy összetört koponyában. Irène egy billegő lábú széken ül...”

Másik városi helyszín, a togói Kagni Alem Cola cola jazz c. könyvében. A Franciaországból érkezett félvér lány, Héloïse, először találkozik afrikai apjával. Meglepődik, amikor meglátja a lakását.

„Itt mindentől elámulok, a szó szoros értelmében. A kandallótól is, a szalon sarkában, és a süppedős foteloktól az empire stílusú kanapé mellett, az egész lenyűgöző dizájntól az átlátszó üveg könyvespolcokkal együtt, amelyek mindössze párszáz kivénhedt lemezt tárolnak, három szépen cizellált markolatú tőrt, egy hatalmas, bebalzsamozott kobrafejet és egy kis bőrkötésű füzetecskét, Nietzsche: Túl jón és rosszon.
– Börtönajándék. Papa akkor kapta, amikor a dutyiban volt – magyarázza Parisette, a féltestvérem, miközben én ide-oda forgatom kezemben a könyvet, teljesen elképedve, hogy ezt itt látom.”

Végül lessünk be egy igen modern helyszínre, egy nagyzoló fehér-fekete férfi lakásába; így hívják az európaiakat majmoló feketéket: fehér-fekete. Ismét Calixthe Beyala regényében vagyunk. A kultúrák kereszteződését méltató férfi egy Ateba nevű fiatal lányt próbál elkápráztatni.

„Ateba nem hisz a szemének, amikor meglátja a remekül berendezett, világos szalont. Elszórtan itt-ott puffok a földön. Egy barna műbőr fotellal szemben alacsony asztalka, közepén apró kagylók.
– Szeretem a szépséget és a kellemet – mondja a férfi, és egy festményre mutat: Éva az almafa alatt. Mutatja még a dekoratív plakátokat és a lemezeit is: csupa sikerlistás korong. Elmagyarázza a lánynak, hogy ez mind Európából jön, csak meg kell rendelni a Redoute-nál, és két hét múlva megérkezik. Elég elmenni érte a postára.
– A sebesség évszázada, kedvesem... A sebesség évszázada.
A lány hallgatja, ráhagyja az összes szamárságot, közben tekintetével a maszkokat, fétiseket, totemeket keresi, amelyeket egy pillanatra odaképzelt, ahogy kacérkodnak a rádióval, magnóval és hifitoronnyal. De egy nádfonatú polcon kívül, amelyen újságok halmozódnak, semmi nincs, ami Afrikára emlékeztetne, semmi abból a kulturális kereszteződésből, amivel a férfi annyira dicsekedett.”


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr182070772

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.