A három csapás – aranyásás

Az aranyásók érkezése – a múzeum

A Bajor Gizi Színészmúzeumnak nem elég csapás, hogy múzeum és így érvényesítenie illenék mindazokat a gondolkodás és szerkezetbeli változásokat, melyek a kortárs múzeumi gyakorlatot egyre inkább meghatározzák, de ráadásul még színész (emlék) múzeum is, így célja, hogy a „jelen idő” tűnő művészetét valahogy múzeumi falak közé szilárdítsa. És – ha mindezen kihívások kevésnek bizonyulnak – egy legendás sztár, Bajor Gizi, egykori villája, így számos városi legenda és valós dráma, elrejlett aranyok és tisztázatlan halálesetek helyszíne, sajátos és szinte kényszerítő erejű belső szerkezettel.

Bajor Gizi és keresztlánya

Átrendezni az egykori otthon, alig 300 négyzetméteres földszintjét, múzeumi léptékben nem tűnhet egy grandiózus vállalkozásnak, de mégis e kicsiny gesztus értékű lépés sejtet egy mássá válni törekvő múzeumot. Egy olyat, mely fentebb csapásként aposztrofált sajátosságait nemhogy megszüntetni vagy leplezni törekszik, hanem harsányan vállalva „arculatát” formálja meg belőlük.

Makett az új állandó kiállításból az egykori szobabelsőről

A villában a második világháború idején elásott aranyról keringő mondák, a lelőhelyet mutató, kézzel firkált térképek „aranybányák”, hisz hozzá tartoznak az épület kalandos és olykor tragikus történetéhez, csakúgy mint a szobák alig változtatható labirintusa és a Múzeum 1952-es alapítása óta rendíthetetlenül gyűlő színházi relikviák.

A hegy megkezdése – a villa

Kezdve a falaknál, illetve az épület adottságainál: a lakóház, bár lényeges belsőépítészeti átalakításokon esett át, megőrizte polgári villa jellegét, sok egymásba nyíló „lakóterével”. A falak színe, bár másodlagosnak tűnhet a kérdés, átgondolt döntés eredménye. A neutrális, sárgás árnyalatú múzeumi térnek álcázott szobák, melyek, megbízható környezetként, inkább az installációkra voltak hivatottak irányítani a látogatók figyelmét, terelvén ezzel a „szoba” jellegről, élénk és termenként változó színeket kaptak. Így a terek vállalják önnön szerkezetüket, egyfelől megszűnvén múzeumi helyként funkcionálni, másfelől azonban villát és múzeumot összekapcsoló játékosságukkal mégis összetartják a tárgyakból kibontható történeteket, a felnyíló viszonyokra utalva a figyelmet, hiszen az itt található dolgok egykori valóságokat mesélnek el, szükségszerűen teátrális fikcióként.

Bajor Gizi

 

A mosás és a megtalálás – a kiállítás: játék, történet, eredet

Az új állandó kiállítás három szerkezeti egységre bontható. Három alapvetően eltérő, ám ötvözhető megközelítési módot kínál a látogató számára. A Múzeum sajátossága, hogy ritkán kerülnek gyűjteményébe igazán kiemelkedő értékű darabok, kanonikusan műtárgyként aposztrofálható relikviák, a gyűjtemény túlnyomó részének érdekességét korhoz és személyhez kötöttsége adja. Így a kortárs múzeumokkal szemben támasztott követelmény, miszerint a diszkrét tárgyak helyett a belőlük kibontható történetekre helyeződjön a hangsúly, a színészmúzeum esetében „életbevágó” fontosságú. Az egykori nyitott veranda terét három könyv szervezi: Bajor Gizi élete, pályája, illetve Gobbi Hilda, mint múzeumalapító. Olyanok, mint a családi fotóalbumok, külsejükben és belbecsükben is egyként árulkodva „tulajdonosuk” személyiségéről, a korról, melyben – ez esetben – születhettek volna. És persze történeteket mesélnek, keverve a rajongói naplók bejegyzéseit, a hivatalos levelezéseket, szépirodalmi részleteket, kéziratokat, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet elképesztően gazdag fotótárának válogatott anyagával. A köréjük rendezett székek valami meghittséget hivatottak teremteni, ahol a dolgok „hallgatva körénk rendeződnek, és hogy még az emberek is, akik közben felmerülnek, a dolgoknak ezt a megbízható, szövetségszerű hallgatását veszik fel.” Szinte a szentimentalizmusba hajló elmerültséget ellenpontozza, játékba vonja a folyosó installációja, a két digitális képkeret, közrefogva egy habkarton nyomtatványt.

Az új állandó kiállítás vetítésekkel, kortárs megjelenítési ötletekkel

Felettük Bajor Gizi  egyik leglégiesebb és mégis komor színvilágú képe függ. A modern technika adta lehetőségek mozgó és állóképei, az előadásrészlet-fotó, és az azon is tisztán kivehető festmény mintha összecsúsztatná az időrétegeket, explicitté téve azt, ami egy mindenkori enteriőrben rejtve maradna. Ezek a tárgyak így egy helyen soha nem álltak és állhattak. Hivalkodó különbségeivel értelmetlenné teszi a kérdést, hogy mi az eredeti.
A könyvek terméből az időszaki kiállításokba, illetve az állandó kiállítás kicsinyke szobájába is nyílik járás. A tárlat térszerkezetét nem szervezi a látogatói lépést kényszerítve irányító kronologikus vagy tematikus rend – szabad a ki-, be-, le-, és eltérés – a bejárás és megtalálás öröme. Ez utóbbiból nem kis dózishoz juthat a figyelmes szemlélő a már említett kicsiny teremben. Itt döbbenetes ötletekkel elkészített makettek, Bajor Gizi egykori bútorai, lakberendezési tárgyakból vitrinekké avanzsált darabokban színpadi kellékei, magánemberi csecsebecséi kaptak helyet – első pillantásra. Kezdjük talán a makettekkel: az egyik az épület jellegzetes, és kandallója miatt régi fotókon is jól beazonosítható, terének kicsiny mása, mely Bajor Gizi idejét idézi, a másik ugyanez a tér, már, mint Gobbi Hilda Múzeuma, a polgári villa-belső és a fotóktól roskadozó Múzeum.

Mintha ezek az aprócska fantázia-másolatok finom ismétlődésekkel és felfedezésekkel hálóznák be a szobát. Bajor Gizi keretezett legyezője mindkettőben ott lapul, és, szemben a makettekkel, maga a tárgy is a tárlat része. A híres Bajort ábrázoló Stróbl szobor is két kicsinyített mása mellett áll. És folytathatnánk a sort, de a cikk olvasóinak is szeretnék hagyni valamit a felfedezés öröméből. Az egyik átjáró jobb és bal oldalán álló kicsinyített világok mintha nem csupán a plexi lap alatt léteznének, nem kizárólag a tárgyak „megjelenése” miatt. Bajor szobabelsője fölött egyetlen habkartonnyomat, hatalmasra nagyított fotó függ: ő, ebben a térben. A Múzeumot azonban körbeveszik a kisebb-nagyobb keretekbe szorított, hol a Múzeum, hol Gobbi Hilda, hol Bajor Gizi múltját megidéző fotók. Gobbi Hilda vágya, hogy mindent és mindenkit a színház világából itt, ebben a Múzeumban fogadhasson, a falakra terjedt. A makettek finom játékossága, mely a történetek színes elbeszélése mellett, a Színészmúzeum másik installációs kitörési pontja, ebben a térben vegyül a bútorok könnyed eredetiségével, az autenticitás sóvárgásával. A kanapé, az íróasztal, az apróbb tárgyak mind – átgondolt válogatás eredményeként – jellemzik, és ha tetszik idézik, Bajor Gizit. Ha valaki a Múzeum elengedhetetlen feltételének tartja az „eredetiség auráját” ezekben a tárgyakban rábukkanhat.
Elmesélt történetek, játékba fordított fantáziált valóságok, és a valakihez egykoron tartozó tárgyak sajátos, gyomorszorító fontossága vegyül ebben a nagynak nem nevezhető térben, hogy a többit a kísérletnek, az eseménynek, a valami mássá formálódó Múzeumnak adja át.

Czékmány Anna

az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tudományos munkatársa

 

Az új állandó kiállításról bővebben a Budapest Terminalon

Bajor Giziről és a Színészmúzeumban található színészekről, előadásokról