1.

 

Ülünk a kocsiban, a lábam felteszem a műszerfalra, pirosra lakkozott körmömet bámulom. Eldobod a gyűrűd, mondod, dehogy dobod, mit mondasz a feleségednek. Elhagytad. Dehogy hagytad, pont most, mikor rájött, hogy van valakid. Az a valaki én vagyok. Remélem. Leveszem a lábam, és felteszem a kérdést. Lassan húzom a zoknim, az autód beázik a tetőablaknál. Pont az arcodra csöpög, nem mozdulsz odébb, lassan lefolyik a szádig, lecsókolom, nem válaszolsz.

Vigyél haza, nem viszel, dühös vagy, lehúzod a gyűrűd, és nekivágod a műszerfalnak, peng valahol. Elképzelem, ahogy holnap, világosban kutatod az ülések alatt. Az én arcom sós. Nem találom a másik zoknim, de most nem is érdekel, ki akarok szállni, összekapkodom a pulcsim, táskám, mindegy hol vagyunk, kiszállok. Ne hülyéskedj, kiabálsz, szállj vissza, otthon kiabálj, felszállok egy villamosra. Zsebkendőt keresek, a táskám aljában ott a gyűrűd. Elhagytad.

 

2.

 

Elhagytad. Menjek veled most azonnal. Nem érek rá. Rád. Pont most nem. De te a nyaralásból jöttél haza, ott döbbentél rá, mennyire kellek, otthagytad a feleséged, azóta bőg. Nem kértem. A rózsákat, amiket még nem adtál át, erőből vágod a földhöz, szétfröccsennek a tízszertízes bazalt macskaköveken. Menjek már. Miért kéretem magam. Előkotrom a gyűrűd, szó nélkül nyújtom, elveszed, köpsz egyet, és otthagysz. A sarkon csikorgó gumikkal fordulsz, nem hazafelé. Tudom hová mész, nem fáj. Nekem a rózsa sem elég, nekik az is, hogy fizetsz érte. Állok az utcán, átlépem a rózsákat, meg kell csípnem magam, ébren vagyok-e. Igen.

 

3.

 

Tudom, hogy ma reggel találkozunk, kedd reggel mindig találkozunk, én épp kifordulok a sarkon, te meg éppen be a kocsiddal, mosolyogsz, integetsz, aztán telefonálsz. Felveszem a forgalomirányító szoknyám, te hívod így, aztán a rövid kabátom, nem gombolom be, és a sapkám alól kilobog a hajam. Hideg van, kipirosodik a kezem, a kesztyűmmel bajlódom, messziről észreveszem az autód, ketten ültök benne, mosolyogsz, nem rám. Tudod, hogy ott vagyok, mégis rá nézel. Kinek szól ez? Persze nem hívsz. Később csörög a mobilom, ismeretlen szám, bemutatkozom, egy nő is, mondja a nevét. A feleséged neve. Tudja, ki vagyok, találkozni akar velem. Én nem. Meg kell beszélnünk, dehogy kell. Nekem vele nem. Beszélje meg a férjével, olyan hang mondja ezt, ami nem az enyém. 

 

4.

 

Mindened az enyém, sajnos nem, nem tudod elhagyni, te nem vagy olyan, az értékrended, na és a szüleid is pont akkor váltak el, és hogy te nem akarod megismételni. Állok veled szemben, ismételd meg, idegen leszel a válasz közben. Kinek is kellesz, nekem nem, mégis rosszul leszek, hirtelen esik le a vércukrom, majdnem összeesek, elkapnál, de nem hagyom, inkább megkapaszkodom egy hirdetőtábla szélében. A plakátról a kedvenc színésznőd néz. Szán engem. Visszakérdezek, mivel zsarol a nejed, lebiggyesztett szájjal mondod, nem kellett zsarolni, önállóan döntöttél. Bólogatok. Önállóan. Hazaérve hisztirohamot kapok, ordítok, három kiló almát dobálok szét a konyhában, teljes erőmből. Térdre esve, estig takarítom, bőgök. 

 

 

 

5. 

 

Nem bőgök. Elfogadom, nem hívlak, nem írok. Kedden reggel korábban indulok tíz perccel. A feleséged sem hívom. Vad edzésprogramba kezdek, az ötödik héten, a csütörtök esti futásnál kifordul a bokám, idegenek segítenek, mentő, kórház, reggel műtét. Szalagszakadás. Még jó, hogy tegnap voltam gyantáztatni, hat hét gipszet kapok.  Altatásból ébredek, ott vagy, és fogod a kezem. Nem igaz. Lassan, sírdogálva ébredek, a szomszéd ágyon levő lány meséli. És kaptál virágot, futár hozta, a kórterembe nem lehet élővirágot hozni. De a levél itt van belőle, ideadja. 

most hallottam, mi történt, 

éppen Firenzében vagyok, 

vasárnap érkezem, feltétlenül 

bemegyek hozzád, gyógyulgass.

Vasárnap reggel hazakuncsorgom magam, a főorvos rázza a fejét, csak saját felelősségemre. Kilencre már fölmankózom az ágyamba, besötétítek, kikapcsolom a telefonom, nem akarlak látni, hallani. Nem akarlak. Este felcsöngetsz, meg sem mozdulok az ágyban. 

 

6.

 

A harmadik napon mozdulok ki. Mosdatlanul botorkálok a postámért, újságért. Hét levél tőled, számozva. Elfelejtem felrakni a lábam, mire a levelek végére érek, beledagad a gipszbe. Fáj. Miért nem engedlek be. Miért nem veszem fel a telefont. Miért. Szeretsz. Firenzében jöttél rá. A levélben az Uffizi képtárról egy képeslap, ráírtad,  nem tudom, hogy ruhában, vagy anélkül tetszel jobban, csak azt, hogy nem tudok, nem akarok nélküled élni. Én tudok. Nem akarok, de tudok. Az utolsó levélben azt írod, rám töröd az ajtót. Dühös vagy, hat hete nem dugtunk. 

 

7. 

 

Mindent hetesével számolok meg. Minden lépcsőt, a szavakban a betűket, a virágokat. Autókat a forgalomban, a könyveket a polcon. Hetesével jönnek. Nyolcat lehet kihozni a könyvtárból, de én mindig csak hetet hozok el.  Jó a hét, mert így minden kompozíció szép lesz, szeretem az aszimmetriát. A napokat. A levegőt futás közben, három be, három ki, és a szünet. Már nem fáj a lábam minden lépésnél. Túlfutok magamon, erőltetem a hetedik kört, szúr az oldalam. Megállok, a térdemre hajolva pihenek, csöpög az orromról az izzadtság, nem tudom lefutni a levezető kört. Hátulról fogod meg a vállam, nincs erőm szólni, nincs erőm elmenni onnan. Nem szólsz, csak nézel. Hazaviszel, mondod, hazafelé a kormányt fehéredő ujjakkal szorítod. Nincs rajtad gyűrű.