Költő, író, műfordító, számos verseskötet és két regény írója - a nők traumáinak feltérképezője.
"Pályája nem a hullócsillagé, első jóslatai óta szeretik és méltányolják az olvasók és az irodalom is. Azonban a siker mintha meg sem érintené. Regényei nehéz időkben induló lánykorok csonkolt múltjának, családi traumáinak és identitáskeresésének felidézői.Sok generáció örök női mindennapjait emeli az irodalomba és közös tudatunkba." (In: Fábián Évi - Nők Magyarországon)
Párok
A lángoló dühvel vagy higgadt-módszeresen
izzé-porrá toporzékolt karóra.
Az egyre szennyezettebb szókészletek, a szem
tükrén a jéghideg karikatúra.
A kéthetente-két-szót, felhúzhatós babák az
Orange Pekoe vagy a Lapszang Szucsong
dobozai között kóvályogva, az álarc
alatt a düh, a lassított-film gesztusok.
A sör, a bor, a fél üveg Valériána,
jól időzítve, a hetediken
az utolsó utáni érv, a kirohanás a
gangra, és aki le, és aki nem.
Hangversenyen, színházban, buszra várva
derűsek, jólneveltek, kedvesek.
A közös ágyban a buszokra, szállodákra
lángot hajító őrület ketyeg.
A régi-új, a fényre, lombra lobbant világ a
kezdet legkezdetén.
A reggel és a rózsa, a harmat és a hála,
a „csalfa, vak remény”…
A hetedik év
Ez a zilált, zavaros szemű nő
ugyanaz lenne tényleg
mint az, aki a képen nevető
arcával az enyémhez
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?
Én már semmit sem értek.
Én megmondtam neki: „Nem érdekel,
anyádék hogyan éltek.
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”
Mindennel egyetértett.
Most napokig némán járkál le-fel,
mint egy sebzett kísértet.
Mintha egy ádáz idegen erő,
valami ismeretlen
holtak lelke rikoltozna elő
a szánkon – nem mi ketten…
Sótlan a leves, mondom, mire ő:
hogy én sosem szerettem.
Most mondd: ha már csak egymást öli két
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bűn örökét
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
egy gyűlölt arc világlik?
Csak érteném, csak tudnám legalább,
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? a család?
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? – ezt a fekete lánc-
reakciót, a rosszat…
Olyan mindegy ugyan. A lavinát
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
ki bír útjába állni?
Gravitáció
Első fűtés: megperzselt por szaga.
Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást:
ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a
terjedő vörös árnyék a csontszín villogást.
Szeles éjjel után reggel merő dió
a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja
tömi el a csatornát. A gravitáció
megránt egy pórázt, és elindul újra vissza
mind, amit fölfelé húzott a nap
mágnese, s most kopogva és lebegve
igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt
egymásból, most törekszik újra egybe
puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben
maguk is sűrű sárrá feketednek.
Amikor a jövő vonzása már erőtlen,
mágnesként kezd el vonzani a kezdet.
Sötétedés
Négy óra, fél öt: a maradék lila fényt
rövidesen feltörli a sötétség.
A kísérteties kúszónövény,
mely csomókban lepi a temető kerítését,
mint mosdó peremét a szürke hab,
melyben az alkonyat gyanús szennyese ázik,
ahogy horzsolja végső sugarával a nap
kimerülő elemlámpája, fölsugárzik,
mintha több tízezer, szemétlapátra
került pók megdicsőült szelleme.
Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga
himlője, mintha egymást fertőznék meg vele.
Lángszóró nyalta végig a gyepet.
A mályva önmaga szalmaszín árnya.
Dió a fűben: elfeketedett
miniatűrre égett koponyája
a tűz áldozatának. Pörsenések
az este szürke felhámján: bogyók.
Lángok, szívek, viasz könnycseppje, vércsepp,
kiöltött nyelvek és kifordult szemgolyók –
Az élet vége még nagyon is élet.
A test, a lélek minden kétes rejtelme benne
nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret
terít a rejtelemre, förtelemre…
Kísértetek
Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.
Megőrizzük, ahogy a rég leégett
erdők virágporát a tómeder
iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:
megszűnik és nem tud megszűnni mégse.
Mint a málnadzsemben rekedt darázs
nem tudni, honnét hangzó zümmögése,
mint mikor távoli rádióállomás
sercegése szüremlik a két szó közti résbe,
míg végül átszakad valami gát,
egy ponton a jelen szövete enged.
Mondjuk, hiperérzékeny kamerád
a néptelen utat, a hófoltos búzaföldet
filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát,
aztán mikor előhívod a filmet,
döbbenten látod: a földeken át
furcsa egyenruhában katonák menetelnek…
Menekülők: teherkocsin, gyalog,
bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott
gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában
áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot
lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…
Vagy amikor hazafelé menet
a sáros földúton kikászálódsz lerobbant
autód alól, és látod, hogy rádsötétedett:
sötét eget tükröz a recés keréknyomokban
csillámló víz, már csak alig dereng
az ócska fürdőkád, a szétesett
gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében,
egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg
a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben
a domb mögül tankok kanyarodnak elő,
a holdfényben tisztán kivehető
a kormánynál az arc is, feléd közeledőben,
mikor épp úgy döntesz, filmforgatás,
és közelebb merészkednél: a robbanás,
a láng, a robbanás, az elszenesedő
test, mintha ami történt, nem bírna az időben
odébbforogni, és csak ismételné magát,
mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…
Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…
Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt
mosott ruháért, és látod a gyönge szélben
fej nélkül ágáló kísértetek
sorát röpülni helyben, a szárítókötélen,
a kertfal és a pincelejárat közti térben,
mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga
fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére,
melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya –
ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve,
s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy
az elhagyott, üres szobába, lárma,
nevetgélés fogad, az összes villany ég,
vörösbort töltenek rég összetört pohárba,
vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken,
a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem,
a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese
testté rántotta össze ittlétemnek a térben
kóválygó lenyomatait, hogy én, aki
csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem
valaha, elmondjam, amit sose,
s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.”
(Az illusztrációk Sally Mann What Remains című albumából valók.
A szerző fotóját Fábián Évi készítette.)