Világ tanítónői című rovatunkban az elkövetkező hetekben a Guardian százas listáján szereplő nők közül mutatunk be néhányat. Mára Hszin Zsant, Kína leghíresebb női rádiós műsorvezetőjét választottuk.
Hszin Zsan utazni kezdett Kínában, mind több és több nő sorsát akarta megismerni. Megdöbbenti, hogy a nők elhiszik, hogy „bennük van a hiba”.
"...Volt egy család, amelyben nyolc lány volt, akikre mindössze egy nadrág jutott. (…) A nyolc lány szorosan egymás mellett ült a kangon, és szigorú munkamegosztás szerint cipőt varrt, akár a munkások egy kis cipészműhelyben, a futószalag mellett. Munka közben nevettek és fecsegtek. Valahányszor beszéltem velük, azt mesélték, mit láttak és hallottak azon a napon, amikor „ruhát viseltek.” Mindegyik lány számolta a napokat, amikor majd rákerül a sor, hogy „ruhát viselhet”. "
Világszerte általában az angol átírás szerinti nevén, Xinranként ismerik, magyarul Hszin Zsan néven lehet ismerős a kínai rádiós neve. Hszin Zsan a ’80-as évek végén egyike volt az első nőknek, akik rádiós műsorvezetőként kaphattak munkát. Műsora, a Szavak az esti szélben 1989-ben indult, s hamarosan óriási népszerűségre tett szert. 1949-től a nyolcvanas évek elejéig a kínai rádió kizárólag a párt szócsöve lehetett. Amikor a nyolcvanas évek elején Teng Hsziao-ping meghirdette „a reform és nyitás politikáját”, sok újságíró remélte, hogy a média is más szerepet kap: nem embert és pártot, hanem embert és embert köt majd össze. Hszin Zsan is ezt az enyhülést próbálta kihasználni,amikor műsorával – ahogy ő fogalmazott – „apró ablakot” próbált nyitni, „egy kis rést, amelyen át az emberek szelleme fennhangon megszólalhatott, és szabadabban lélgezhetett negyven év puskaporos levegője után.”
Az 1958-as születésű Hszin Zsan 31 éves, és egyedül neveli kisfiát, amikor elindítja forradalmi „betelefonálós” műsorát, s maga sem gondolja, hogy ezzel szó szerint szellemet szabadít ki a palackból. „A rádióállomásra nevemre érkező levelek többségét nők írták. Többnyire név nélkül, vagy álnéven jelentkeztek. Rettenetesen megrázott, amit elmondtak. Azt hittem, ismerem a kínai nőket. Leveleiket olvasva döbbentem rá, feltevéseim milyen messze járnak az igazságtól. Nőtársaim olyan életet éltek és olyan problémákkal küszködtek, amelyekről nem is álmodtam.” Leírja, mennyire megzavarodott, mikor megkapta egyik olvasói levelét, melyben egy fiatal fiú arra kéri, szabadítson meg egy láncon tartott fiatal lányt, akit elraboltak, és egy idős férfihoz adtak feleségül. Hszin Zsan minden követ megmozgat, s végül a (mindössze 12 éves) kislány megmenekül, az eset kapcsán ő viszont először találja szembe magát azzal, mennyit ér egy nő élete Kínában.
Magyarul Asszonysorsok Kínában címmel jelent meg az a könyv, melyet rádiós élményei alapján írt, s melyet már Angliában állított össze. Nem könnyű olvasmány, még akkor sem, ha az utóbbi években elég sok könyv látott már napvilágot a kínai nők életéről. Mivel az élő műsort 89-ben még nem engedélyezték, Hszin Zsan egy tízperces blokkban a hozzá írt levelekből olvasott fel, később pedig a szerkesztőség üzenetrögzítőt állított be, melyre a betelefonálók beszélhettek. Oral history és pszichoterápia; a beszélő tudja, hogy egy készülékre beszél, valahol mögötte azonban ott van a műsorvezető alakja, akiben bízik. A módszer pedig arra is lehetőséget adott, hogy a nők megszakítás nélkül, egyben beszélhessék el élettörténetüket, úgy, ahogy akarják, úgy, ahogy látják. Senki nem vágott közbe kérdésekkel vagy sajnálkozással.
Hszin Zsan egy idő múlva nem érte be azzal, hogy a stúdióban ül. Utazni kezdett Kínában, mind több és több nő sorsát akarta megismerni. Megdöbben rajta, milyen mértékű sötétség uralkodik még mindig Kína egyes részein. Elsősorban a nők saját magukról alkotott képével van gond; ez a kép ugyanis sok esetben nem is létezik. A nők, ahogy az újságírónő egyik fiatal interjúalanya fogalmaz, elhiszik, hogy „bennük van a hiba”, ami már a születésükkor elkezdődik, hisz a fiúgyerek még mindig értékesebb Kínában, mint a lány. „Feddhetetlen az az asszony, aki fiút szül.” Valódi rémtörténetek érnek el hozzá az éteren és utazásain keresztül a párt által férjhez kényszerített fiatal nőkről, akiktől elvették a gyerekeiket, önmagának vérmérgezést okozó fiatal lányról, aki a kórházból nem akar visszatérni családjához, ahol apja ,anyja tudtával, évek óta naponta megerőszakolja, vagy éppen a Kiabáló Hegy asszonyairól, akik szinte a történelem előtti idők életét élik az 1990-es évek végén.
S ha Hszin Zsan azt hitte, a gazdasági fejlődés kellős közepén felnövő városi generáció nagyon távol áll már az elmaradott falvak hierachiájától, hát csalódnia kell. Döbbenten hallgatja fiatal, egyetemista interjúalanyának beszámolóját az univerzális „személyi titkárnőről”.
Egy férfi alatt van, de ezer fölött! (…) A „személyi titkárnő” a Teng Hsziao-ping által bevezetett reform- és nyitáspolitika terméke. Amint Kína nyitottabbá vált, mindenki a pénzt kezdte hajkurászni, mindenki főnök akart lenni. Sokan álmodoznak a gazdagságról, de kevesebben lesznek valóban azok. Észrevette, hogy névjegyén mindenki „vezérigazgató” vagy „ügyvezető igazgató” rangot használ? Függetlenül a vállalkozás nagyságától, cégeinek mindig grandiózus nevük van. És hogy is kezdhetne ez a rengeteg ember vállalkozásba titkárnő nélkül úgy, hogy ne szenvedjen presztízsveszteséget? De egy napi nyolc órás titkárnő nem elég, kell valaki, aki folyton intézkedik. Tegyük hozzá a szexuális vonzerő törvényét, és számtalan lehetőség nyílik a szemrevaló fiatal lányok előtt. Divatosan öltözött fiatal nők futkosnak az áporodott kormányhivatalok között, és felgyorsítják Kína gazdasági fejlődését. (…) A legtöbb „személyi titkárnő” realistán viszonyul a kilátásaihoz. Tudják, hogy főnökeik sosem hagyják ott a családjukat. Csak egy bolond venné készpénznek a szép szerelmes szavakat. Bolond persze mindig akad, és aligha kell ecsetelnem az eredményt.
(Kína nincs is olyan messze.)
Az utolsó, a Kiabáló Hegynél tett látogatás aztán távozásra készteti az újságírónőt: úgy éreztem, más levegőt kell szívnom, meg kell tapasztalnom, milyen egy szabad társadalomban élni.
Hszin Zsan 1997 óta Angliában él, azóta összesen hat könyve jelent meg. A Guardianban évekig saját rovata volt, melyben a jelenkori Kínát, elsősorban a kínai nők életét próbálta közelebb hozni az angol olvasókhoz. 2004-ben létrehozta az Anyák Szeretethídja nevű jótékonysági szervezetet, mely elsősorban azoknak a brit szülőknek próbál segíteni, akik kínai gyermeket fogadtak örökbe.
Magyari Andrea
-------------------------------------------------------------------------------------
A Kiabáló Hegy asszonyainak nincs tulajdonjoguk, és nem örökölnek. Van egy másik szokatlan gyakorlat is: egy feleségen több férj is osztozhat. (…) Nappal valamennyien élvezik, hogy az asszony főz rájuk, és elvégzi a ház körüli teendőket, éjjel felváltva élvezik az asszony ölelését. Ha a nőnek gyermeke születik, gyakran ő maga sem tudja, melyik testvér volt az apa. (…)
A Kiabáló Hegyen a férfiak a „használ” szót alkalmazzák arra, hogy le akarnak feküdni egy nővel. Amikor naplementekor visszatérnek, és „használni" akarják a feleségüket, gyakran türelmetlenül rájuk rivallnak: – Mit vacakolsz? Felmászol végre a kangra, vagy sem? – Miután „használták” őket, a nők rendet raknak, és a gyerekekről gondoskodnak. A nők csak napszállta után pihenhetnek meg, amikor nincs fény, ami mellett dolgozhatnának. Amikor igen csekély mértékben megpróbáltam megtapasztalni ezeknek a nőknek az életét, és kis időre együtt végeztem velük napi teendőiket, erősen megingott az élet értékébe vetett hitem.
Egy nő csak azon a napon emelheti fel büszkén a fejét, amikor fiúgyermeknek ad életet. (…) anyagi elismerése egy tál meleg vízzel és cukorral elkevert tojás. Nem táplálnak előítéletet olyan asszony iránt, akinek lánya születik, de ő nem részesül ebben a kitűnő ételben. A Kiabáló Hegyen egészen kivételes társadalmi szerkezet létezik, de ez sem különbözik Kína más területeitől abban, hogy a fiú értékesebb a lánynál.
A Kiabáló Hegyen töltött első napjaim alatt azon csodálkoztam, miért inkább fiúk játszanak a barlangok előtt, vagy segítenek a lakásban sürgő-forgó asszonyoknak, és arra gondoltam, hogy talán itt is divat a lánygyermekek megölése. Később rájöttem, hogy a lányokat azért nem látni, mert nincs ruhájuk. Amikor a család három-öt évente új ruhát kap, először a fiúkat öltöztetik fel, így sokszor több lánytestvér osztozik egy öltözet felsőruhán, amely mindegyikükre jó kell, hogy legyen. A lányok a kangon ülnek egy nagy lepedővel letakarva, és felváltva viselik a ruhát, amelyben kimehetnek a barlangból, hogy anyjuknak segítsenek.
Volt egy család, amelyben nyolc lány volt, akikre mindössze egy nadrág jutott. (…) A nyolc lány szorosan egymás mellett ült a kangon, és szigorú munkamegosztás szerint cipőt varrt, akár a munkások egy kis cipészműhelyben, a futószalag mellett. Munka közben nevettek és fecsegtek. Valahányszor beszéltem velük, azt mesélték, mit láttak és hallottak azon a napon, amikor „ruhát viseltek.” Mindegyik lány számolta a napokat, amikor majd rákerül a sor, hogy „ruhát viselhet”.
Bizarr jelenségre lettem figyelmes a Kiabáló Hegy női lakossága körében: amikor tizenévesek lesznek,járásuk hirtelen megváltozik. Szélesre terpesztett lábbal, minden lépésnél ringatózva kezdenek járni. (…) Rajzolás közben korábban nem látott kisebb kőhalmot pillantottam meg. Többségük távol eső helyen volt. Közelebbről is szemügyre vettem őket, és a kövek alatt feketésvörös leveleket találtam. (…) Alaposan megvizsgáltam őket: jobbára tízszer öt centiméteresek voltak, és láthatóan méretre vágták őket, majd kézzel gyömöszölték és dörgölték őket. Némelyik levél kicsit vastagabb volt, mint a többi, érintésre nedves és kissé halszagú. Más leveleket a perzselő nap forrósága és a kövek nyomása kiszárított és ellapított, ezek nem töredeztek ugyan, de nagyon szívósak voltak, és ugyanaz az erős, sós illatuk volt. (…)
A nagymama lassan elmagyarázta, hogy a leveleket a nők menstruációjuk idején használják. Amikor a Kiabáló Hegyen egy lánynak megjön az első vérzése, vagy egy nő beházasodik egy falubeli családba, tíz ilyen levelet kap anyjától. A leveleket nagyon távoli fákról szedik. Először minden levelet megfelelő méretűre vágnak, hogy a nadrágba lehessen tenni őket. Azután árral lyukakat fúrnak beléjük, hogy nedvszívóbbak legyenek. A levelek aránylag ruganyosak, rostjaik nagyon vastagok, így a felszívott vértől megvastagodnak és megduzzadnak. Egy olyan vidéken, ahol a víz ekkora érték, nincs más lehetőség, mind minden alkalommal használat után kinyomni a vért a levelekből, és megszárítani őket. (…) Egyik betétemet Niu-er nagyanyjának egyik levelére cseréltem. Könnyes lett a szemem, amikor megérintettem: hogy kerülhet ez a még kéznek is durva tapintású levél egy nő legkényesebb testrészére? Csak ekkor döbbentem rá, hogy a Kiabáló Hegy lányai és asszonyai miért járnak széttett lábbal: combjukat állandóan véresre dörzsölték és kisebesítették a levelek.
(…) Az orvos, aki elkísért minket, elmondta, hgoy az egyik falusi megkérte, vizsgálja meg a feleségét, mert az asszony ugyan sokszor volt terhes, de sosem tudta kihordani a magzatait. A paraszt külön engedélyével megvizsgálta az asszonyt, és elképedve tapasztalta, hogy az asszony méhe előreesett. Sokévnyi feldörzsölés és fertőzés megkérgesítette a méh kívülre lógó részét, és csontforradás keménységűvé tette. (…) Az asszony rosszallóan közölte, hogy a Kiabáló Hegyen az összes asszony ilyen állapotban van.
A Kiabáló Hegyen senki sem áll a dolgok természetes rendjének útjába, és a családtervezés ismeretlen fogalom. A nőkkel úgy bánnak, mint a tenyészállatokkal, és évente egy, kétévente akár három gyermeket is szülnek. Nincs rá garancia, hogy a gyerekek életben is maradnak. Legjobb tudásom szerint a családi létszám szakadatlan növekedésének csak a gyermekhalandóság vagy a kimerültség miatti vetélés szab határt. (…)
Azt követő éjszaka, hogy kiderítettem, az előreeső méh mindennapos jelenség a
Kiabáló Hegyen, sokáig képtelen voltam elaludni. Az anyagkangon feküdtem, és sirattam ezeket a nőket, akik az én nemzedékemhez és koromhoz tartoztak. Kevéssé vigasztalt, hogy a Kiabáló Hegy asszonyainak fogalmuk sincs a modern társadalomról, nemhogy a nők jogairól; boldogságuk tudatlanságukból, szokásaikból és abból az elégedettségből fakad, hogy hitük szerint a világon minden nő úgy él, ahogy ők. Ha felvilágosítanák őket a külvilágról, azzal nem tennének mást, mint eltüntetnék a bőrkeményedést a munkában megkérgesedett kézről, hogy a tüskék az érzékeny bőrbe fúródjanak.
A dőlt betűvel jelzett idézetek forrása: Hszin Zsan: Asszonysorsok Kínában. Magyar Könyvklub, 2003. Fordította: Szűr-Szabó Katalin.
