fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Húsevő. Részlet Tallér Edina regényéből 3.

2011.04.28. 07:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: regény folyóirat tallér edina

Általában nemet mondok, ha dönteni kell, azt könnyebb. Igent nehéz mondani, az sose elég magában, ígéret is jár hozzá, legalábbis ezt várják az emberek. Igen, maradok, igen, megyek, igen, szeretlek, ilyesmi, mindig jár valami még hozzá, ezért jobb a nem. Persze az ígéret nagy dolog, bátor cselekedet, hinni magadban annyira, hogy menni fog, nem bicskázol bele, megígérted, kitartasz, amíg világ a világ. Nekem ez nem megy, mondom az egyiknek, mikor azt kérdezi, hogy ugye sokáig maradok. Örömmel megteszek neked ezt vagy azt, kérjél bármit, mondom, csak ígérni ne kelljen, csináljuk inkább. Ami már megvolt, az a biztos. Még szerencse, hogy ezt mondom, mert néhány óra múlva százötvenhárom kilométerről, egy vonattal befut a másik, és nekem mennem kell, nincs mese, a szerelem ilyen, emberek jönnek-mennek, de a szerelem az marad. Megölelem, adok neki enni, messziről jött, régóta keres, hadd lakjon jól, utána mehet megint mindenki a dolgára. Én például bátran vissza hozzád, mert tudom, te szereted az ízemet, még a véremet is lenyeled.

Tallér Edina Húsevő című regényének újabb részlete. 

 

 Föld

 

 
Semmim sem érinti a földet.
 
Tényleg nem bírom hús nélkül, egy napig se, pedig állítólag néha kell tisztítókúra, vagy, mondjuk, böjtölhetnék, mint régen nagyanyámmal. Karácsony előtt egy hétig nem ehettem húst, a legnagyobb bűn lenne, olyan, mintha a kis Jézuska húsát falnám fel, mondja nagyanyám. Azért böjtölsz, hogy megtisztulj az ünnepre, ne csak a ház legyen rendben, hanem te is, kívül-belül, így kell várni Jézust. Készülünk már napokkal előtte, nagyapám kinn a kertben fát vág, én takarítom a házat, nagyanyám süt, főz. Töltött káposzta, sültkolbász, sülthurka, mindenféle finomság, zsírfoltos a pöttyös köténye zsírfoltos, vörös fejkendője alól kicsúszott őszes haja, villával döfködi a hurkát, hogy ne repedjen széjjel, folyjon a fölösleges zsír. Húsillat mindenhol, kívánom, bármelyik jó lenne, ennék belőle, legalább egy falatot, de nem lehet, mert az bűn, felfalni a Jézuskát, időnap előtt. Nézem inkább, ahogy a villa ütötte lyukakon zsír folyik ki belőle vér helyett. 
 
Karácsony napján a világ fordul egyet nagyanyám szerint. Már nem Jézus húsa van az asztalon meg a szánkban, hanem a táplálék, sima hurka, kolbász. Hol van most a Jézuska, kérdezem. A padláson, meséli nagyanyám, ott bújt el a családjával, mi pedig adnunk a vacsoránkból, hogy ne maradjanak éhen. A legfinomabb falatokat kiválasztjuk külön kistányérra, vacsora után nagyanyám összegyűjti egy zacskóba, kiviszi valahova, a padlásra gondolom. Kell nekik kanál is, mondom, nincs mivel enniük, és indulnék nagyanyám után három kanállal, hogy a szülőknek is jusson, mert a Jézuskának apja is van. Nagyapám azt mondja, nem kell, a szent család csak képletesen van ott, igazából a szomszéd Antiékhoz ment nagyanyám, azoknak van kanaluk, csak kajájuk nincs, adunk nekik. Ez az ünnep erről szól, ha Karácsonykor ételt adsz a szegényeknek, olyan, mintha Jézusnak adnád. Teljesen belezavarodok a történetbe, nagyanyám a szomszédnak adta a legfinomabb falatokat a Megváltó helyett, ez már sok nekem, nem nagyon értem, miért kellett akkor ebbe belekeverni a Jézuskáékat. Annyi a biztos, nem ehetek állandóan húst, bármennyire kívánom, meg kell gondolni, kit vagy mit fal föl az ember, meg azt is, kinek ad a saját húsából. Bármennyire zavarosak néha nagyanyám meséi, nekem azért jól jönnek. Például egyszer az történt, a szerelmem mégsem jutott oda ahova indult, illetve de, mert nálam kötött ki. Majdnem ugyanazt csinálta, mint nagyapám, amikor százötvenhárom kilométert bringázott nagyanyám szépsége után, utánam jött a szerelmem, ő is pont százötvenhárom kilométert, mondjuk ő vonattal, de ez is nagy dolog, mert az én szerelmem szertelen, sosem tudni merre jár, mégis mindig nálam köt ki, ez benne a nagy dolog. És nekem akkor döntenem kellett, hogy ki kivel van, mert sokan lettünk hirtelen, két férfi, egy nő.
 
Nagyanyám szerint a vályogház azért jó, mert abban lélegeznek a falak. Jegyezzem meg, ha majd én is építek, türelem a titka mindennek. Nem szabad sietni, ki kell várni az idejét, megadni a módját, különben elszúrom, és sár lesz belőle. Ő, mármint nagyanyám hallott olyat, hogy valakinek elmosta az eső a házát, a cigányok, akik döngölték a földet, nem várták meg a kellő időt, amíg kiszáradhatott volna a vályogtégla, jött az eső, és helló, elmosott mindent. Csak nyugodtan építsek vályogházat, mondja nagyanyám, ha rendesen csinálom, az örök élet meg még egy nap. Nyáron hideg, télen meleg, igazán a legjobb, ráadásul abban lélegeznek a falak, nagyon egészséges. 
 
Kőházba költöztem, a kő biztonságosabb, mint a föld, már ha házról van szó. Különben is, a vályog ma már nem divat, ráadásul bármennyire ügyeskedsz, létezik az az eső, ami a legjobb vályogházat is elmossa. A kő jobb, kemény, nem mállik szét, mondjuk, reped néha, de ki lehet javítani, ha akarod, bár szerintem nincs baj a repedéssel, ha nem túl nagy, legalább itt is lélegeznek a falak. Éjjel jó minőségű matracon alszom, belsejében fémrugók, ezek biztosítják az egészséges, kiegyensúlyozott álmomat, ezt a csomagoláson olvastam, amikor megvettem. Állítólag biovászon a huzat, ezzel érintkezne a testem, ha nem lenne kedvem lepedőt tenni a matracra. Kábé harminc centivel a talaj felett fekszem, mert ágyrácsot nem vettem. Utálom az ágyakat, mindig úgy érezném, van valaki alatta, amíg én alszom, bebújik az ágy alá, aztán reggel, mikor felülök, a lábamat lelógatom, keresem a papucsom álmosan, ő elkapja a bokámat, és magához ránt, az Isten tudja, mit akar tőlem. Jobb a békesség, nincs ágyrács, nincsenek búvóhelyek. Reggel, ha felkelek, hűvös érzés a talpam alatt a talaj, de nem fázom, pont annyira hideg, hogy hamarabb felébredjek. Hosszúszárú bőrcsizmám van, csak kicsit nőcis, amennyire kell, és harisnya helyett mindig viccesmintás pamutzoknit húzok a lábamra, a csizma eltakarja, bárhol is kötök ki aznap, úgyis csak ott vetem le, ahol értékelik a mintákat a zoknimon. Miután kijövök a házból, aszfaltról villamosra lépek, majd megint aszfalt. Teszek-veszek egész nap a díszletek közt, két lábbal a linóleumon végzem a munkámat, és ha nincs már dolgom, mindig ugyanott vagyok, mint reggeltől idáig, csak visszafelé. A nap végén ágyba bújok, takaró a testre, kispárna a fejre, hogy védjem a fülem, biztos, ami biztos, így lesz csendes, nyugodt az álom, minden hibátlan, jól vagyok, bár egy kicsit zavar, ez a nap is úgy telik el, semmim sem érinti a földet.
 
Általában nemet mondok, ha dönteni kell, azt könnyebb. Igent nehéz mondani, az sose elég magában, ígéret is jár hozzá, legalábbis ezt várják az emberek. Igen, maradok, igen, megyek, igen, szeretlek, ilyesmi, mindig jár valami még hozzá, ezért jobb a nem. Persze az ígéret nagy dolog, bátor cselekedet, hinni magadban annyira, hogy menni fog, nem bicskázol bele, megígérted, kitartasz, amíg világ a világ. Nekem ez nem megy, mondom az egyiknek, mikor azt kérdezi, hogy ugye sokáig maradok. Örömmel megteszek neked ezt vagy azt, kérjél bármit, mondom, csak ígérni ne kelljen, csináljuk inkább. Ami már megvolt, az a biztos. Még szerencse, hogy ezt mondom, mert néhány óra múlva százötvenhárom kilométerről, egy vonattal befut a másik, és nekem mennem kell, nincs mese, a szerelem ilyen, emberek jönnek-mennek, de a szerelem az marad. Megölelem, adok neki enni, messziről jött, régóta keres, hadd lakjon jól, utána mehet megint mindenki a dolgára. Én például bátran vissza hozzád, mert tudom, te szereted az ízemet, még a véremet is lenyeled.
 
Egyszer nemcsak a szerelmem, apám is visszajött, pontosabban ott maradt, földbe gyökerezett a lába. Úgy volt, én a többi diákkal ülök egy kocsmában, mindig ott ültünk tanítás után, főleg én, amíg csak lehet, itt húzom az időt, teljen el belőle minél több. Inkább itt, mint ahol lakom, mert ott nem barátok vannak, hanem anyám férje. Jobb itt, a pincér eltűri, hogy egy kólát iszunk heten, négytől hatig, aztán jönnek a nagyfiúk, már úgy nagyok, hogy nem diákok, hanem dolgoznak, van fizetésük. Én akkor elindulok, jövök-megyek, beszélgetek velük, főként a szememről, hogy faszállító, meg ilyenek, mosolygok türelmesen, tudom, úgyis eljön az én időm, valamelyik megkérdi, mit iszol. Négy vodkát naranccsal, egyet tisztán, és két melegszendvicset, ha lehet, mert a másik asztalnál ülnek a barátaim, nekik vinném, éhesek, szomjasak. Ilyenkor a nagyfiúk általában nevetnek, ismernek már régen, azt mondják, olyan édesen csinálom ezt a lejmolás dolgot, hogy megér ez nekik egy-két italt. Így lesz mindenkinek jó az este, a barátaim esznek-isznak, a fiúk nevetnek, nekem meg nem kell haza mennem. Egyszer mégis hazamentem, pedig maradhattam volna. Úgy volt, megint megkérdezte egy fiú, mit iszok, és én mondtam, hogy mit. Ő erre nem a szokásos, jaj, de édes kis huncut dög vagy te, szöveggel jött, hanem azt mondta, bármit fizet nekem, ha kimegyek és adok egy csókot annak a lepukkant fickónak, aki jó ideje bámul már be az ablakon. Ismerem talán, vagy mi, mert egyfolytában engem néz, biztos részeg, bőg is, mondja a fiú és röhög, menjek már ki, vigasztaljam meg. Hülye vagy, vigasztald meg te, mondom én is röhögve, és az ablak felé nézek. Ott áll, sír és mosolyog egyszerre, hosszú, fekete haja csapzott, a szeme két csík, nem is értem, hogy láthat ki rajta, de tényleg engem néz az a könnyező figura az ablaknál, mint egy tökrészeg kínai indián. És én ekkor ugyanazt csinálom vele, amit majd pár év múlva veled, ugyanitt, mikor befut a szerelmem vonata, és nekem mennem kell. Nem ismerem, mondom sietve, aztán szedelőzködök. Kinn áll apám a kocsma bejáratánál, határozottan elindulna felém, de kicsit tántorog, menj haza, mondom, mielőtt bármit is kérdezhetne. Nem akarom, hogy megtudják, ki vagy te. 
 
Fehér a bádoglavór nagyanyámnál, oldalt itt-ott már lepattogott a festék, de azért még fehér. Ebben fürdet minden szerdán és vasárnap, állok a lavórban, ő szappanozza a testem, mosdat mindenhol, közben tanít. Elmondja, hogy egy lánynak másképp kell tisztán tartania magát, mint a fiúknak, én vigyázzak, nem szabad szappannal mosakodni ott lenn, legbelül, mert az magától tisztul, mi nők így vagyunk kitalálva, minden kencefice fölösleges, csak árt. Az illatának meg az ízének is, pedig az fontos, nagyanyám szerint, ha majd nő leszek, a legfontosabb, hogy az uram szeresse az ízemet, illatomat, a véremét például, ez a hosszú házasság alapja, ha finom vagyok neki, mármint a férfinak, akkor mindig velem lesz, ha el is megy, majd visszajön. 
 
Mostanában már ügyesen közlekedek a megszokott vonalakon, jól ismerem, álmomban is elvezetném magam oda-vissza, biztonságos az út. Reggel felkelek, hűvös padló a talpam alatt, fém vízcsapok, hideg víz, öltözés, nőcis csizma, viccesmintás zokni. Kijövök a házból, aszfalt, villamos, megint aszfalt, utána linóleum, és így tovább. A nap végén jöhet a nyugodt álom, minden hibátlan majdnem, csak az a baj, hogy nincs föld sehol. Nagyanyámnak igaza lehet, már ami a tisztálkodást illeti, úgyhogy egyre messzebb merészkedhetnék. Ha a férfiak visszatalálnak a vér szagától, akkor nekem is menne. Az a titka, hogy megfürdetlek, szappan helyett rád kenem az illatom, a bőrödön apró sebeket ejtek, vigyázva, ne repedjen, csak folyjon egy kis vér nekem, megkóstolom, csak egy falatot belőled, megjegyzem az ízedet, aztán megyek egy kört, és reggelre otthon leszek.
 

Kavics

 
Ahogy a világot látni akarom, az nem jó, a szerelmem szerint, ki van színezve, vagy el van maszatolva, mindegy, a lényeg, hogy túl sok benne a máz, sehol egy ember. Felejtsem el szerinte, ne akarjak szép történeteket, engedjem el a szépséget, szabaduljak meg tőle, mossam le, mint a körmömről a vörös lakkot, ha nem dolgozom. 
 
Anyám férje pedig azt mondta, el vagyok szállva magamtól, ne higgyem, hogy nem vette észre, lenézem őt. Nem csinálok semmit naphosszat, csak olvasok, sunyítok a szobámban, ki se jövök, kerülök mindenkit, mert azt hiszem, különb vagyok, de kurvára nem. Nem érti, mi a szarért hordom úgy fenn az orrom, nem vagyok én senki, egy nagy senki vagyok. Még a vaj árát se keresem meg a kenyérhez, amit ő ad nekem, úgyhogy húzzak végre a francba, szarik ő az iskolámra, unja már, sokba kerül, ha tanulni akarok, dolgozzak meg érte, és kurva gyorsan költözzek el, ez nem az én otthonom, hanem az ő háza, öregapám nem pattoghat már. És még hozzáfűzi, hogy menjek, keressek magamnak végre valami pasit. Ha egyáltalán lesz, akinek kellek, mármint úgy, hogy minden nap, mert szerinte engem nem lehet elviselni, nézzek csak körül, nem szeret senki, csak a bajnak vagyok, a férfiak engem csak megbaszni akarnak. Ő mondja így, anyám férje. 
 
Állítólag semmi meglepő nincs abban, ahogy párt választunk magunknak, tök kiszámítható, a nők olyat keresnek, amilyen az apjuk, a férfiak, meg olyat, amilyen az anyjuk, általában meg is találja zsák a foltját. Ez durva dolog, sokan odalettek már emiatt. Ott van például az a görög mese egy vak figuráról. Illetve az elején nem vak, csak nem látja a fától az erdőt, jól érzi magát a bőrében, legalább is azt hiszi, azt akarja hinni. Jó férj, remek apa, menő fickó,meg minden, de valahogy mégsem stimmelnek a dolgok. A történet végén mindenre fény derül, magától jön rá, mármint a főhős, hogy véletlenül megölte a saját apját, és feleségül vette a saját anyját. Nem tudta, hogy az apjával, meg az anyjával műveli ezeket, de az már mindegy, nagy gáz van, jön az ájuldozás, összeomlás, meg ilyenek, persze a sztorit régen találták ki, akkor mindenki virágnyelven beszélt, és nagyon szerettek jajgatni. Tényleg sok egy kicsit, mégis jó történet, mindenkinek ajánlom, a vége a legfurább. A fickó kiszúrja a saját szemét, büntetésből, mert amíg látott, vak volt. Szép gesztus, szomorú is, férfias is, pont, amennyire kell. Fut egy rohadt nagy kört, kiderít mindent, magáról, meg a sunyi, képmutató családjáról, leépülés, felépülés, jellemileg, mindenhogyan, és a végén ugyanott köt ki, ahonnan indult. Vak, bár legalább tudja, mit nem lát. 
 
Lehet abban valami, amit anyám férje mondott nekem. Abból gondolom, ahogy a férfiak jönnek, mennek, próbálnak közlekedni, de állítólag velem nem lehet. Vagy nagyon nehéz. Kevés vagyok neked, nem tudlak boldoggá tenni, ez nekem túl bonyolult, veled miden olyan nehéz, ilyeneket mondanak nekem a férfiak. Aztán sírás-rívás, elmenés, megszakad a szív, romokban az élet. Mindenki elmegy, én meg itt maradok. Később persze visszajön, megemlíti az anyajegyet a tarkómon, vagy a combomat, mellemet, esetleg az apró sebhelyet a csípőmön, kinek mi marad meg belőlem. Kérlel, szeressem, ha nem is örökre, legalább egy kicsit hadd maradjon, mert szomorú, apátlan-anyátlan árva nélkülem, állítólag felejthetetlen vagyok. Már ami megmaradt belőlem neki. Az a felejthetetlen, szerintem úgy gondolja. Állítólag férfiakat könnyű megvigasztalni, mint a gyerekeket, csak egy dolog lebeg előttük, jól akarnak lenni, már ha nagyanyámat kérdezem. Ha boldoggá akarom tenni az uramat, semmi más nem kell, csak tartsam tisztán az otthont, főzzek meleg ételt, adjam oda magamból éjjel, amit kér, és legyen mosoly az arcomon. Ez olyan könnyű, nagyanyám szerint. Megpróbálom ehhez tartani magam, nyitva az ajtóm, még kopogni se kell, csak bejössz, nézegetsz, kiválasztod, mire van szükséged, viheted, egy boka, egy váll, vagy kettő, kinek mennyi, mi kell, neked a hangom például, mikor elélvezek. 
 
Volt egy képzeletbeli barátom. Kislány, négy-ötéves, térdzokni, piros kötényruha apró fehér szívecskékkel, és ugyanolyan masni a hajában. Elég fura barát különben, nem is az, inkább társ, sosem beszél, csak bámul nagy szemekkel, úgy tesz, mintha észre se venne, átnéz rajtam, sír vagy vicsorog, ez mindig attól függ, épp mit gondol rólam, általában valami baja van velem. Idegen Gyermeknek neveztem el, így hívják, jó nyálas név, azért lett ez, mert egyszer, közvetlenül azután, hogy megtanultam olvasni, anyámtól kaptam egy sárga, keményborítású könyvet, amiben két mese volt, a Diótörő és az Idegen gyermek. A Diótörő nem nagyon érdekelt, de a másiknak már a címe is tetszett. Olyan misztikus, amikor egy gyerek idegen. A történet is jó, ijesztő figurák vannak benne, meg szörnyek, gyerekjátékok válnak szörnyekké, ez bejön nekem. Elolvastam, teljesen magával ragadott, ezért neveztem el a képzeletbeli kislányt Idegen Gyermeknek, de csak a név azonos, különben semmi.
 
A szerelmem azt mondja régen, mi összetartozunk, sosem tudunk elszakadni, ez nagyon szép, kellőképpen nehéz is, romantikus, meg minden, de nem ok arra, hogy együtt legyünk, mármint, hogy nap mint nap. Velem egy kapcsolat többszörösen terhelt lesz, állítólag. Ha egy férfi mellettem dönt, annak örökké számolnia kell a stresszel, bárhol vagyok, valaki más is megkíván, mert megérzik a többiek, hogy képtelen vagyok választani, legalábbis a szerelmem szerint, máshova vágyom, vagy másra, esetleg mindenre, azt se tudom eldönteni, mi jó nekem. Ez, mondjuk, igaz, mármint, hogy nem tudok választani. Nem nagyon ismertem apámat. 
 
Az én képzeletbeli társamnak is van különleges képessége, szeméből lő ki jégcsapokat, a kis vörös lány. Ha elege van, valami nem tetszik neki, szépen, lassan hátrahajtja a fejét, képtelenül hátra, annyira, hogy a tarkóját belenyomja a hátába. Mélyen beszívja a levegőt, erőt gyűjt, ennek nem lesz jó vége, várod, mindjárt visszabillen a feje, rád néz, leüvölt, arcul köp, lehány, vagy valamit csinál, ami nem jó, de persze nem akkor csinál valamit, amikor várod. Húzza az időt, te lebénulsz a félelemtől, akarod, legyen végre valami, túl akar lenni rajta az ember, ez nem is félelem, hanem rettegés, el sem képzelem, mi történhet, el se tudom képzelni. Ezt a pillanatot várja meg a vörös masnis kiscsaj, tarkóját a hátára szorítva, lendületet vesz, hirtelen visszarántja a fejét, hallom a nyakcsigolyái roppanását a lendülettől, hidegen rám néz, és jégcsapot lő ki a szeméből, egyenesen a torkomba vagy a gyomromba, esetleg a szemembe. Mikor hova sikerül, nem céloz, csak lövöldözik szanaszét, bántani akar. 
 
Kicsit azért mégis megismertem apámat. Tudom róla, hogy nem szokott elköszönni, sokáig nem értettem, miért. Később kiderült. Visszajön, a lehető legváratlanabb pillanatokban futunk össze, apám meg én, jobb is, hogy nem köszön el, biztos látjuk még egymást. Például ülök egy parkban, a fiam ugrabugrál, harcol a Borzalmasokkal, a pad mellett egy játszótér, sikongatnak a gyerekek, anyukák beszélgetnek egymással, egymásról, kis körökben, nekem háttal. A park felé nézek. Zöld fű, kék ég, a liget tele fákkal, szökőkút, delfin szájából felfelé nyomuló vízsugár, ívet rajzol, mire lehullik, apró vízkavicsokká válik szét. A Liget Büféből egy férfi tart felénk, a vízporon át látom, ott sétál apám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, sétafikálni, ide-oda. Szia, apu. Megáll. Tesz egy fél lépést előre, aztán ugyanezt visszafelé, zavarban van, ijedt, első pillanatban nem ismer meg, vagy nem tudja, mit csináljon, szokatlan a kép, felnőtt nő, gyerekkel. A fiam megáll, áll ott az apám meg a fiam, én ülök a padon, nem mozdul egyikünk se. Ki ez a bácsi, anya, kérdi a fiam, nagyapád, válaszolom. Az unokád, ezt apámnak mondom. Nyáron, délután, ha már nem volt olyan égető a nap ereje, nagyapám egy hosszú, fekete slaggal locsolta a kertet, annak volt olyan hangja, mint a delfin szájából zuhogó víznek. Elképzeltem gyerekként, a slag tulajdonképpen egy hatalmas kígyó, varázsmérge van, ha rászórjuk a kertre, a növények beszélni tudnak, beszélgettem is velük, nagyanyám rossz szemmel nézte, de megengedte, azzal a feltétellel, hogy a mák közelébe nem megyek, az veszélyes, főleg amíg zöld. 
 
Zuhogott a víz a szökőkútból. Megyünk, mondom a fiamnak. Felpattanok a padról, csontsovány, idegroncs nők pattannak így fel, az elfojtott feszültség pattogtatja őket, feszült vagyok én is, hülye helyzet, érzem, apám áll előttem váratlanul, feketén-fehéren, a haja fehér, a szeme alig látszik, mosolyog, vagy legalább próbál mosolyogni. Annyi mindent elrontottam, ne menj el, maradj még, engedd meg, hogy itt legyek, annyi mindent szeretnék mondani, csak most nem jut eszembe, maradj, engedd meg, ne menj el, és így tovább, árad a szó apámból, mint a vízfolyás, se füle, se farka, csak mondja, mondania kell. Tényleg te vagy a nagypapám?, kérdi ámuldozva a fiam, hülye helyzet, érzi ő is, de nem nagyon érdekli, nyár van, vakáció, azt akarja, hogy jó legyen neki. Gyere velem játszani, gyűjtsünk kavicsot, mondja, és megfogja apám kezét. 
 
(Tallér Edina: Húsevő. Kalligram kiadó, Budapest, 2010)  
 


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr12860517

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.