fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

iCa műhelyében: Géczi Emese

2011.05.12. 07:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

A Centrifuga csütörtöki műhelyében a net- és nőirodalom friss hajtásaiból kínálunk ízelítőt, írói pályájuk elején járó szerzők szövegeiből válogatunk. 

Mai szerzőnk: Géczi Emese. Ínség című regénye a Kláris kiadó gondozásában jelent meg az idén. Bokodi Irén a fülszövegben így ajánlja: 

Meglepetések tára ez a könyv. Türelmet, elmélyülést igényel. Emlékek halmazából építkezik, hogy felmutathasson két emberi sorsot. A két sors talán egymásba érhet. Talán...
Boró és Endre egyes szám első személyben beszélik el emlékeiket. A történetek néhol érintik egymást, néhol elképesztő utakra térnek, hogy aztán ismét közeledhessenek.
Egy nő és egy férfi emlékeiből rajzolódik ki mintegy tizenöt év megélt öröme, keserve, szárnyalása és zuhanása. Vonzások és választások, szeretetéhség­ és szerelemhiány, kapcsolattöredékek és magányos napok történései tárulnak elénk az egymással váltakozó fejezetek olvasásakor. Boró és Endre fejezetei. Hasonlítanak és különböznek. A megélt élet lapjai.

Emese könyvének bemutatójára június 4-én, délután 5-kor kerül sor a Ráday Képesházban. Részletet közlünk a regényből. 
  

Boró

 
Három hete kaptam meg a meghívót. Ki sem bontottam,
azonmód feltettem a szekrény tetejére. Láttam rajta az alföldi
kisváros postai pecsétjét és az iskola bélyegzőjét. Úgy eresztettem
ki a kezemből a levelet, mintha varangyot markoltam volna
meg. Most mégis vakon tapogatózom a szekrény tetején, a pormacskák
között a meghívó után. A fehér boríték ilyen porosan és
mocskosan egészen ártalmatlannak tűnik. Egy rég elfelejtett,
borítékba hajtogatott korszak dokumentumának, egy olyan
időének, amit magam mögött hagytam és bezártam, mint egy
lebontásra ítélt, romos házat.
 
A levélpapíron az ismerős, gépelt szöveg kopogós, száraz
sorai vonalazzák be a lapot időpontról, vacsoráról, menüről.
Párnámra dobom a meghívót. Afürdőszobába megyek. Szappant
habosítok fel a két tenyerem között, és az arcomba masszírozom
a síkos anyagot. Meleg vízben arcot mosok. Aztán a fogamat
dörzsölöm, majd a fésűvel végigsimítok a hajamon. Ezután
nézek csak bele a tükörbe.
 
A homlokomon halvány ráncok karmolták fel három vékony
vonalban a bőrt. Homályos a tekintetem. Reménytelen és
szomorú. A szemem sarkában apró szarkalábak szaladnak szét,
mint a sima papíron a fa alig látható rostszálai. Emlékeim.
Lánybőröm, fényes, barna szemem, reménységgel és
várakozással teli magas homlokom: régi arcom a tükör sarkából
bámul rám. Vád van a szemében és kétségbeesés.
Helga nézett rám éppen így…
 
A Nagy Könyv – így nevezem el. A könyv nevében bármit
megtehetek. Helgát választom, hogy kikísérletezzem rajta a
kínzás mesteri technikáját. Az apja cukrász, ő mégis vékony,
akár az esti órák hosszú árnyékai. Derékig érő szőke haja alacsony
termetét még kisebbnek láttatja. Szeme kékje az együgyűség
és vakbizalom termékeny szép tava. Maga az ártatlanság.
Együtt megyünk haza iskola után. Egyfelé visz az utunk. Ekkor
kezdem el megteremteni a mítoszt. Minden úttal tovább és
tovább. Egy könyv… isteni erővel bír… csakis nekem
engedelmeskedik… dönt élet és halál felett. Ahogy a hit
pókhálója szürke kis elméjét befonja, ahogy az irántam érzett
ámulata kiteljesedik, úgy lesz az enyém fokról fokra. Nem barátom
ő. Rabszolgám. Parancsolok neki.
 
Drótkerítést vontak az építési telek köré. A panelelemeket
rakosgató gépek beljebb dolgoznak, a simára egyengetett
földterület közepén. A kerítés egy jókora lélegzetvétellel odébb
húzódik. Arégi épületek mellett csak egy keskeny ösvényt hagytak,
amelyet kettészelnek a házak végében sorjázó porolók. Ide
mászunk fel Helgával. Táskáinkat a kerítés tövében hagyjuk. Az
alsó keresztrúdon megkapaszkodunk, derékig felhúzódzkodunk,
aztán a függőleges tartóoszlopba fogódzva átvetjük a rúdon a
lábunkat. Nézelődünk a magasban. A szemünk előtt épül az új
ház. Irdatlan, felnőtt kirakós játék.
 
Helga szőke hajfonatából kóbor hajszálak reppennek fel. Apró
orrcimpája meg-megfeszül, halvány szemöldökét összevonja,
hunyorog a napfényben. A lábával elengedte a poroló oldalsó
rúdját, kicsúszott a keresztvas közepére.
 
Kezével egyensúlyoz a magasban. Olyan védtelen. Kedvem
volna szép, hosszú haját megcibálni, és megbillenteni, hogy a
mélybe zuhanjon. Irigylem a nyugalmát. Lekúszom a porolón, a
kerítés mellett sétálgatok, bosszúsan rugdosom az elszórtan
kihajtott fűcsomókat. Az egyik oszlop végében észreveszem az
összeszáradt kutyagumit.
– Gyere le!
Helga, mintha csak végszóra várt volna, hátradől a porolón a
semmibe, az utolsó pillanatban a térdhajlatával megkapaszkodik,
és a keze mögött átbújva a talpára huppan a poroló alatt.
Felegyenesedik az ugrás után.
– Látod?
A párhuzamosan, picike terpeszben egymás mellett elhelyezkedő
két lábfejére mutat.
– Nem léptem ki.
Várakozik, diadalittas arca elismerés után ácsingózik. Irigylem
a hosszú haját, irigylem a vékonyságát, irigylem tornászügyességét.
– Üzenetet kaptam a Nagy Könyvtől. Próba elé állít. Át kell
dobnod ezt a kerítésen!
A kutyaszarra mutatok. Helga könyörgőn néz. Arcáról eltűnt a
nyugalom. Egyik lábáról a másikra áll, vonakodik teljesíteni a
képtelen parancsot.
– Nincs nálam semmi, amivel megfoghatnám.
A szája legörbül, néma könnycseppek csorognak le az arcán.
Megalázottan dörgöli a szemét.
– Kezed van, nem igaz? – ordítok rá.
– Csináld, vagy elintézem, hogy meghalj!
Zokogva hajol a kutyapiszok után, ahogy hozzáér, széthullik
az ürülék. Egyenként hajítja át a kerítésen a darabokat.
Némán segítem fel a táskáját. Helga sír. Hazaindulunk. Jobb
kezét undorodva, tartja el a testétől.
– Gusztustalan vagy! – mondom neki.
Nem sír már Helga, szemhéja lehúzódik, összevarrt gomblyuk
lesz szeme fényes kékjén. Gyűlöl engem.
 
 
 
 
Újra arcot mosok. Reszket a kezem. Kábán botorkálok a telefonhoz.
Anyámat hívom.
– A napokban lemegyek Pusztahelyre.
Anyám örül. Rég jártam ott. Az okokat firtatja. Kételkedik,
hogy a gyermeki szeretet visz haza.
– Találkozóm lesz – mondom.
Anyám lelkes. Ígérget. Süt darázsfészket, tiszta ágyneműt
húz, fekhelyet szerez a gyerekeknek. Sokat és céltalanul fecseg,
már-már elkalandozik a figyelme, mikor megérti a mondataimat.
Mint aki kabát nélkül szaladt ki télen az udvarra, és nem érzi
azonnal a fagyot, lassan járja át a hideg.
– Egyedül jössz? – kérdezi lassan.
– Igen. Egyelőre ne akarj tudni semmit!
 
Leteszem a telefont. Dermedten állok. Megüt a csend. Az
utcáról nem hallatszik be semmi nesz. Kinézek az esőfoltos
ablakon. Az útpadkák mellé autók telepedtek, néhány kartávolságnyira
egymástól. Összehúzták magukat, az állukat az első
kerekeikre fektették, és tulajdonosaikra várakoznak. Esik. Az
emberek az ablakaik mögött ragadtak, akárcsak én. Keringő
legyek. Hajszoltan koppannak neki a szürke ablaküvegnek. Minden
kihalt. A csend éle karcol: villa ága a porcelántányéron.
Széthagyott játékok hevernek a padlón. Nem nyúltam hozzájuk.
Egy apró kutya, melybe gyerekkéz bújt be és bábozott, fotel támlája
mögül kukucskált elő, puffon mászott keresztül, vagy a
szőnyeg alatt settenkedett, most hasára fordulva, elhagyottan
fekszik.
 
Fél pár cipő bosszankodik az ágy alatt, cipőfűzőt tanult kötni
rajta egy kisgyerek. A kinőtt lábbeli madzagja oldalt elcsüng,
görcsök sorjáznak rajta. Próbálkozásának kéznyomai.
Szekrényeket nyitok fel. Összehajtva szorulnak egymáshoz a
gyerekruhák. Az egyik pulóver kilóg a sorból. Széthajtom és az
orromhoz emelem. Mosószer, öblítő és szekrényszag áramlik
felém és a gyerekem ismerős, kedves illata. Nem is az orromban
érzem, a mellkasomra telepszik.
Becsukom a szekrény ajtaját.
 
El akarok szabadulni innen. Az üres lakás, mint egy
magányos, beteg gyomor, kivet magából. Kapkodva dobálok be
néhány holmit a hátizsákba. Meg sem érdeklődöm a menetrendet.
Napjában többször indulnak vonatok. Felöltözöm a találomra
előkapkodott ruhákba, s már hallom magam mögött a bejárati
ajtó kattanását.
 
Korán van. Jó néhány utcányit megteszek, mire bárkivel is
találkozom. Egy diákpárt érek be. A lány keze a fiú zsebének
fedezékében simogat, a fiú a csípőnadrág derekánál hatol be leplezetlenül
az ujjaival a partok közti vájatba. A bordák tövében
végződő felső szabadon hagyja a hasat, a derekat. A ruháikon
kivarrt márkajelek díszlenek. Rá lehetne bélyegezni a tomporukra:
előkészületben lévő férfi és nő. Nyoma sincs rajtuk
zavarodottságnak vagy kétségbeesésnek.
Én másmilyen voltam. A kamaszkor úgy köszöntött be egy
reggel, ahogy a szürke árnyak és lila felhők érkeznek meg az éj
leple alatt…
 
Amikor először menstruálni kezdek, vastag vattát teszek a
lábam közé. Kikéredzkedek a tornasorból, és összeszorított
combbal, x-et formázó lábszárral szaladok végig a folyosón,
mintha elgázolt kutyakölyköt vinnék odalenn. Nevetés visszhangzik
utánam. Nagyanyámmal hosszú pulóvert köttetek,
újmódi zsákruhát, és elbújok benne. A hajamat rövidre vágatom.
Elrejtőzöm, míg túl nem jutok a kamaszodáson.
Nagyapám csillogó, piros biciklit támaszt a garázsajtónak.
– Ezen majd megnéz magának mindenki.
Végigmér, megcsóválja a fejét, aztán ropogós bankjegyet gyűr
a zsebembe.
– Vegyél rajta magadnak valamit!
 
Nem hordok mást, csak feketét. Mindig éjjel biciklizünk a
városban, Vica meg én. Ilyenkor nem látszik a piros kerékpár
máza. Úgy kerekezünk a sötét, közvilágítás nélküli utakon,
mintha az útpadka melletti vékony sávot bármikor készek
lennénk elcserélni az életünkért. Vica teker. Hosszú haja lobog,
a válla mellett kétoldalt a szél bele-belekap. Tenyérnyi hajtincsekkel
zsonglőrködik. Én hátul kapaszkodom a csomagtartóra
kuporodva. Hamarosan a főútra érünk, ahol sárgafényű utcai
lámpák futnak mellettünk, leszegett fejüket felemelik, és
megvilágítják Vica szeplős arcát, csillogó, barna haját, teltre és
íveltre rajzolt száját. A csomagtartó sötét, mint fáskamrák az
éjszakában. Üres csomagtartóval száguld az úton kerékpárján
egy szép lány. Hátul lábát lógázza az éjjel. Hajába fekete varjak
szállnak, ölébe fekete macska telepszik.
 
Nem lesz jobb soha. Most feszülnek a mellemen a ruhák, a
fenekem ellopja az anyagot, nem ér be a gombolás. Ha levetkőzöm,
a mellem ugyanúgy feszít. A bőröm lett kicsi. Mosásban
összement huzat, beljebb vonja a testem körvonalait.
Emlékeztet rá, hogy van, szorít, hogy fel ne oldódjam a külvilágban.
A fejbőröm felhámlott, vedlő medveirha. Hogy ne vegyék
észre, hajat növesztek, lófarkat kötök. A homlokomon, a frufru
mögött, millió pattanás bújik meg. Kicsi a szemem. Éjjelente,
mikor a többiek alszanak, a takaró alatt zseblámpával sminket
próbálok. Apám razziát tart a folyosón. Sokadszorra hallom,
ahogy a fogasra akasztott kabátok vízhatlan anyagai és a teste
összeakaszkodik a szűk térben. Észreveszi a lámpavillanást.
A takaró púpja boszorkányszombat. A karhatalom örömével és
fölényével rántja fel a paplant. De csak én vagyok ott. Felemás
színészmaszk pislog apámra. Az egyik nevet, a másik sír.
Néhány szóval elintéz, utána alvást színlelek. Mikor elmegy,
folytatok mindent ugyanúgy. Hajnalra kész a fekete macskaszem.
Elcseréltem a tejfogakat. Tangabugyi lett belőlük. Ülepe
érzékeny helyekre törleszkedik. Molesztál, erőszakosan dörzsöl,
a gondolataimat túszul ejti.
– Ebben adja ki magát igazán a test – mondja az eladónő.
 
A test kiadja magát. Várja a fürdőszobák magányát, az üres
folyosókat, az igazgató kezeket, és szemérmetlenül várja a
vetkőzést.
Riszálom magamat, csapkodom a hajam, s ha így se lát senki,
fülbevalót váltok. Talizmánt keresek. Minden napra mást. Ha
szemek figyelnek, mégse jó bármelyik tekintet. Nem az lát meg,
akit én meglátok.
 
Endrének rezgetem mellemet. Endrének dobálom hajamat.
Endrének veszek szép ruhát. Endrének vagyok illatos.
Béci kopog be a portásfülke ajtaján.
Az ajtót elállja, becsukja. Fölényt és megvetést púderezek az
arcomra, pedig szégyen az a pirulás. Ez a szegény fiú
megérdemelne bárkit, valaki mást. A hangom hideg kútvíz,
leforrázza Béci felhevült tüdejét.
 
Hiába futkostam Endrének. Előbb ért oda a föld. Előbb szakadt
a harisnyám, a térdemen a bőr. Ő már csak vigasztalni jött.
Engem, ostoba gyereket. Én már nem futok előle többé.
Bevárom. Míg meglát. Megszeret. Radírt cserélek és ceruzát
mással. Magamat s portékám kiteszem. Mikor már mind engem
néznek, akkor fordul meg Endre könyvből, táblától, kosárpalánktól,
akkor fog kézen, akkor kísérget. Vele akartam lenni
utca hosszat. Háromutcányit. Az időnk az út hazáig. Aztán én is
hazamegyek vele. Idő és út: borostyán és házfal. Egymáshoz
tapadnak. Esik a hó. Hosszú haja fagyos zúzmara, tél. A teste
kívül jég, a mélyben forró láva. Így rímel Endre a világra.
 
Nem kísérem már haza. A telefonfülkék Hajni-párát árasztanak.
A hólepte fák szőkék, akár Helga.
Féltékeny vagyok. Visszafelé.
 
Otthon a fürdőszobába zárkózom, sírok, szétfolyik a macskaszem,
elkenődik a szájfény. A tükörben lehull a selyemálarc.
Látom falfehér arcom, kisírt, apró szemem. Vékony szám vöröslik,
akár a friss seb. Megmosdom a hideg vízben. Az arcom vászoning,
mosás után. Megkeményedik. Bármit felrajzolhatok rá:
vidám macskaszemet, mosolygó szájat. Másik arcot.
 
Egy szeszélyes lány jár a bőröm alatt, viseli feszülő ruháim,
riszálja testemet. Az ő haján fut le Endre keze. Őt csókolja.
Csókja: citromfű, menta, macskagyökér. Engem is lecsillapít.
Odabenn, a bőr alatt, zománcos cserépben kuporgok én. Megnőttem.
A fejemet forgatom körbe, levegőt veszek, eszem vagy
alszom. Alul feszít a cserép.
 
A párocska vitatkozik.
– Te meg hova a fenébe mégy? – kérdezi a fiú.
– Megnézem, mit akar.
– Hagyd már azt a bolond vénasszonyt!
 
Egy kis dulakodás kezdődik. A kezek megfeszülnek az intim
helyeken, és az összefonódott két test, mint a természet esetlen,
kétfejű tréfája, ténfereg az öregasszony és a kerteket szegélyező
kerítés között. Végül a felnyírtabb fej bizonyul az erősebbnek.
A következő utcán bekanyarodnak.
 
A túloldalon egy ősz hajú, ráncos asszony kapaszkodik
görnyedten a kapu vasába. Ócska köntöse alól elővilágít fehér
hálóinge. Lilás lábfeje előrecsúszott a papucsban. Felém integet.
– Segítsen! A férfi, akit gondviselek, leesett az ágyról. Nem
tudom egyedül visszatenni.
Egy pillanatra elbizonytalanodom.
 
Az asszony öregnek és gyengének tűnik, alig hiszem, hogy
egyáltalán önmagát elláthatja. A porta felé sandítok. A bejáró
keskeny járdába szűkülve visz a házba. Az ablakok nejlonfüggönyei
mögül a sötét leskelődik kifelé az udvarra. A néni
megérzi kételyeimet:
– Már kihívtam a mentőket. Nem akarom, hogy addig is a
földön feküdjön. Megfázna. Bólintok és követem az asszonyt az
orvosság- és öregségszagú házba.
Egy szűk átjárószobába vezet, amely tele van a betegápolás
kellékeivel. Itatópoharak, gyógyszeres tálca, kacsa, járókeret.
Két keskeny kórházi ágyat fordítottak egymással szembe,
középen kihagyva egy méternyi járóterületet. A kis közben egy
férfi fekszik. Jajgat. Mereven megfeszíti lesoványodott végtagjait.
– Itt alszom én.
A nő az egyik ágyra mutat.
– Ez meg itt az ő helye.
 
Összeborzongok. A beteget és az ápolót csak a fekhelye
választja el egymástól. A férfi ágya a kifogástalan fehérségével
és tisztaságával olyan könyörtelenül szép és végérvényes, mint a
halál. Az az ember pedig, ott a földön, olyan szánalomra méltó,
magányos és tehetetlen, amilyenek csak az élők képesek lenni…
 
A szoba sarkába tolták be az ágyát. Fehér az ágy, a lepedő, a
párna. Fehér nagyapám zoknis lába. Fehér a haja, az arca.
Előragyognak az égszínkék szemek. Kezeit a mellkasán
keresztbe fonja, takarója mozdulatlan halotti lepel. A szoba
végében a tévé duruzsol, tekintete mégis a plafonra mered, pislogása
kelti életre viaszarca lélegző, síri maszkját. Csuklóján a
bőr csontra húzott hártya. Úgy feszül, hogy várod, mikor hasad.
Az ujjak végéről eltűnt a lenyomat. A bénaságra ítélt kéz, mely
valaha fát metszett, permetezett, kapált, gyümölcsöket szakított
le az ágakról, most egymásba fonódott ujjakkal pihen. Arcára a
soványság előre felrajzolta a koponya végtelen gödreit. Vár.
A halálra várakozik…
 
– Azt mondják, rák.
Így köszön, miközben fújtatva, sípoló tüdővel liheg.
– Áttétes. Magasan laktok.
Leül a kanapéra.
– De én nem félek ettől a betegségtől. Láttam már ilyet.
 
Csak bámulok rá. A halált az újságok gyászközleményeiből
ismerem, táviratokból, a költők neve mögötti makacs zárójelek
között megbújó számsorokból. De a halál feljár a harmadik
emeletre, a kanapémra ül, levegő után kapkod. Épp, mint
nagyapám. Vele van, ahogy a sötétben a tárgyak körvonalai. Két
válla közé behúzott nyakában, a szemei alatti sötét karikákban,
halványodó önmagában. Percekig szólni sem tudok. Aztán is
csak átölelem.
– Ne vedd úgy a szívedre! Aki élt, annak meg kell halnia. Én
tudom, mikor és hogyan. Egy évem lehet, legfeljebb.
Reszket a hangja. Szorítom nagyon…
– Nem hagyják az embert kimenni a világból az orvosok.
Reszket a teste az intenzív osztály steril, lepedőből és falakból
hajtogatott, simára vasalt zöldjében.
– A vér kifolyik valahol. Úgy tesznek ellene, hogy véremet
veszik. Felszabdalnak!
Már-már kiabál.
– Itt vannak bennem az acélhuzalok! Középen egy vastag
fémrúd! Azt kéne valakinek kivennie! Valakinek szóljatok!
Néhai vagy sosemvolt lényekkel beszélget, vitázik, hadakozik.
Don Quijote széthulló árvasága.
 
Teste csavarokból, fémből összerakott, éktelen seb, hasában
téglahalom, sok éve halott anyja ápolja, ringatja vénséges
nagyapámat. Lenyelhetetlen gyógyszereket forgat tapadós
nyelve hegyén: „pióca” – mondja. Sötét karikák takarják el a
tévé képernyőjét, eldobja a szemüveget, dühöng: „milyen adást
adnak ezek”. Becsukja a szemét.
 
Járókeretét előredobja, lasszóval fogni el a tér egy pontját, de
a lába nem mozdul utána. Arcán a mérhetetlen, iszonyú
küzdelem, száján az irányítása alól kivonult, céltalan végtagok
átka. Tolókocsiban a teraszra viszik. A madarakat nézi egész
délután. Madarakat… a plafon után.
 
Nyitott koporsója. Tükörfényes, ragyogó lakkozása. A betűk
gazdag aranyozása. A nehéz húzott selyem hófehér párnázata.
Fekete ünneplő ruhája. Marhabőr cipőjében fázós lába. Arany
karikagyűrűje. Koszorún virága. Gyászzenéje. Búcsúzók imája.
Síró rokonsága. Sírhalom. Fejfa.
Szétnyitott legyező csukódik részről részre. Nincs egyebe,
csak a halál keresztre feszített napfogyatkozása.
 
A szerzőről: 
Géczi Emese 1978-ban született Hódmezővásárhelyen. Magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett a Szegedi Tudományegyetemen. Két gyermeke van. Az Ínség az első regénye. 
 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr592896230

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.