fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Reciklika: Afrikai frankofón írónők. A huszonnyolcadik feleség.

2011.07.23. 07:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: irodalom folyóirat gender lángh júlia ken bugul

Reciklika című rovatunkban ICA archívumának legérdekesebb darabjaiból válogatunk. Ma Lángh Júlia afrikai írónőket bemutató sorozatából olvashattok újra. 
 
"A regényben leírt történet igaz, a könyv megjelenése után a szerző interjúban elmondta: Valóban a huszonnyolcadik felesége voltam egy serigne-nek, vagyis a murid muzulmán vallási mozgalom egyik bölcsének, aki a falum erkölcsi vezetője volt. Ken Bugul tehát megtalálta önmagát a szellemi békességet és testi gyönyört egyaránt nyújtó szerelemben. Modernnek titulált kapcsolataiban boldogtalan volt és csalódott, a mester huszonnyolcadik feleségeként kiteljesedett.  
 
Ken Bugul írónő Riwan, avagy a homokos út című regényéről, mely 1999-ben elnyerte a Fekete-Afrikai Irodalom Nagydíját Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató darabjában.

 

 

Lángh Júlia:Ken Bugul: Riwan, avagy a homokos út
(Riwan ou le chemin de sable) Párizs, 1999

Talán ezzel a könyvvel kellett volna kezdenem az afrikai nők sorozatát, de én is csak most jutottam hozzá, hogy elolvassam.

A címadó Riwan mellékszereplő, őrjöngő őrült, súlyát az adja, hogy a nagy marabu egy szempillantás alatt megszelídíti és meggyógyítja; a homokos út pedig az a néhány háznyi útszakasz, ami az elbeszélő nő otthonát elválasztja a nagy marabuétól, a legfőbb mestertől, aki mindenkitől mélyen tisztelt vallási, szellemi vezető, és aki a regény vége felé a huszonnyolcadik nőt veszi feleségül.


A francia marabout (ejtsd marabu) az arab morâbit (szerzetes-katona) szóból származik. A marabu az iszlám szent embere, vallási tanító, bölcs tanácsadó, általában nagy erkölcsi tekintély.

 

A történet elképesztő.Az elbeszélő én európai tanulmányaiból visszatért nő, aki tiszteli a nagy marabut, de – legalábbis a regény kezdetén – a poligám kapcsolati rendszerben a nő alávetettségét látja. Azon is megdöbben, amikor egy férfi, a nagy vallási vezető iránti tiszteletből, meg mert így majd biztosan bejut a Paradicsomba, serdülő lányát, a 16 éves Ramát az öreg marabunak ajándékozza.

Amikor ez az elnyugatiasodott gondolkodású nő, aki falujába visszatérve az idős mester tanítványa lesz, először lép be látogatóként a nők házába – gyakorlatilag a hárembe, de ezt a szót soha nem használja –, csak ámul: nők állva, ülve, fekve vagy föl-alá sétálva, sok nő, mindenütt csak nők...

Lassan közeledtem feléjük.
Mit csináljak, fogjak mindenkivel kezet?
Nyújtották felém a kezüket, sokféle színű, sokféle méretű, és valószínűleg sokféle szagú kezek.
Női kezek!
Mennyi üzenet, mennyi jel, mennyi jelkép!
És kezeket szorítottam, kezeket, kezeket.
Vaskos kezeket, érdes kezeket, kicsi kezeket, száraz kezeket, lágy kezeket, foltos tenyerű kezeket, piros tenyerű kezeket, fekete tenyerű kezeket.
Női kezeket.
A kinyújtott kezeket mosolyok kísérték, néma kérdések, sokatmondó tekintetek. Kezek, maszkok, arcok, ábrázatok.

Egyszer volt egy kicsit hasonló élményem, 1977 nyarán, az afganisztáni Mazar-i-Shariffban. Egy szőnyegkereskedő meghívott minket a házába, a kapunál mélyen meghajolt, ez az első alkalom, mondta ünnepélyesen, hogy európaiak átlépik a házam küszöbét. Átéreztük a pillanat jelentőségét, mi is mélyen meghajoltunk, számunkra is első alkalom volt, hogy egy ázsiai moszlim házába bebocsátást nyerhettünk. A férfiembert, akivel voltam, nem engedték az első szobánál tovább, engem viszont kis belső udvarokon át elvezettek a nők házához. Mind ott vártak az ajtó előtt. Két feleség volt, néhány húg, nővér és sógornő, rengeteg gyerek, és egy idősebb, csodálatos, nagytestű asszony, az anya, aki a csoport közepén állt, komoly arccal, némán, és csak nézett rám. Néhány lépést közeledtem, aztán megálltam, hogy nyugodtan megnézhessen. Éreztem, hogy alaposan megvizsgál, jól megnézi, ki vagyok, beengedjen-e a házába. Mély, figyelmes, befogadó tekintete volt. Én hirtelenében majdnem elbőgtem magam a tízegynéhány éve meghalt anya hiányától. Aztán Ázsia Anyja kicsit elmosolyodott, finoman és melegen, és széttárta a karját. Én meg, igazán, mint gyümölcs a fán...

A folytatás is meseszerű volt, az egész napot a nők között töltöttem, minimális verbalitás, sok érintés, mutogatás, arcfintorgás és szemeknek forgatása, nagy nevetések, átöltözködés egymás ruháiba. És el tudtam képzelni, hogy egy ideig – hát igen: egy ideig – jó lehet ebben a női közösségben élni.
Nézzük most, hogyan látja a regény elbeszélője, kezdetben távolságtartó szemlélő, a nők közösségét! 

Hogyan osztozhat nyolc, tizenkét nő ugyanazon a szobán és ugyanazon a férfin? Én, akiről azt mondták, hogy azokhoz tartozom, akik a Mások iskolájában tanultak, nem tudtam ezt megérteni és még kevésbé elfogadni. A sok férfi mellett, akikkel jártam, örökösen mardosott az – elfojtott vagy bevallott – féltékenység, ami minden érzelemnél erősebben vibrált bennem. Hogy élhettek így együtt ezek a többségükben szép és fiatal nők? Pedig magam is olyan családba születtem, ahol két nő osztozott. De erre sem akartam többé emlékezni. Azt tanították nekem, amott, hogy másik háztartásról álmodjak, olyanról, ahol csak én magam leszek.

Nem ez az egyetlen olyan kitérő, amikor Ken Bugul keserűen, vagy ironikusan emlegeti az amott, a nyugati világban szerzett tapasztalatait, amelyek semmi jónak a tudására nem vezették. Minden alkalmat megragad, hogy emlékeztesse olvasóit az európai szerelmi és házassági viszonyok csődjeire.

Elképedve olvassuk tovább a történetet: az ajándékul adott 16 éves lány, Rama, aki rettegett attól, hogy hozzá kell mennie a vénemberhez, hamar kivirul a házasságban, kiteljesedik, boldog nő lesz, két éven át a férj szinte csak az övé, és ezt a többi feleség természetesnek tekinti és elfogadja. Annak, hogy a társfeleségek jól bírják egymást, a xaxar a titka. Ez a neve a próbatételnek, amelyet az új feleségnek ki kell állnia. A többi nő, a feleségek hada, szidalmak özönével árasztja el, kegyetlenül felnagyítja gyengeségeit és hibáit, teljes nyíltsággal kimutatja heves gyűlöletét az újonnan érkezettel szemben. Aki a kemény próbát szépen kiállja, azt befogadja a nők összetartó, és a könyv leírása szerint derűs és harmonikus közössége.

A xaxar fő célja nyilvánvalóan a féltékenység minden formájának a kiűzése... Lehetővé teszi a nőknek, hogy kitombolják magukat, levezessék a feszültséget, hogy azután majd nyugodtan éljenek együtt és osztozzanak ugyanazon a férfin. Egyszer s mindenkorra ki kell mondaniuk, mit gondolnak egymásról. Szemrehányás, sértés, szidalom, minden elhangzik, ami, ha nem mondanák ki, későbbi konfliktusok csiráját hordozhatná... Miután a megtámadott nőnek volt bátorsága mindent elviselni, rajta a sor, hogy befogadtassa magát, méghozzá azonnal, az első nap, az első este, különben mindörökre vesztes marad a hitvesi házban. Pozíciójuk kivívásához a nők legtöbbször erotikus tánccal próbálják lenyűgözni a társfeleségeket. Táncával a ház új asszonya megmutathatja, mit tud, csillogtatja gyöngyökkel és kaurikagylókkal díszített testének adottságait, csípője izgató ringatásával jelzi, mire képes, hogy elszédítse a férjet és magához láncolja.

Az elbeszélő tekintete fokozatosan változik meg, ahogy egyre jobban érzi magát a Mester házában, ahová közeli otthonából naponta ellátogat.
Mindig azt mondom, pedig ez kétértelműen hangzik, hogy szeretem a nőket. Szépnek és szelídnek találom őket. Poligám környezetbe születtem bele, ahol a gyerekek sokat vannak a nők társaságában. A kislányok a papás-mamás játékokat egymás között játsszák. Lányokat tanultunk meg csókolni, nem fiúkat. Afrikában a szüzességet meg kell őrizni. Ennek mind együtt szerepe van abban, ahogyan én a nőket szeretem.

Csakhogy ezek a nők, az öreg mester feleségei, soha ki nem léptek a házból! Nem mondja a szöveg, hogy ez tilos lett volna, de többször is említi, hogy az utcára soha nem mentek ki, helyettük mindent Riwan intézett, az egyetlen férfi, akinek a nagy marabun kívül szabad volt belépnie a nők házába. De Riwan soha nem emelte tekintetét a nőkre. A hangjukról azonosította őket.
A fiatal Rama megszenvedte, amikor a nagy marabu – akitől sok testi gyöngédséget és örömöt tanult – két év elteltével minden magyarázat nélkül, egyik napról a másikra áttért a következő, szinte gyermekkorú feleségre. De a történetet elbeszélő nő most már nem botránkozik meg, pedig ezúttal egy 13 éves lányt vett feleségül az öregember.

Afrikai viszonylatban nincs is ebben semmi botrányos. Nemcsak tiszteletreméltó vallási vezetők vesznek el alig serdülő lányokat. N’Djamenában jól ismertem egy fiatalasszonyt, aki szintén tizenhárom éves volt, amikor férjhez adták. Fejletlen gyerek voltam, mesélte, akkor még a mellem se kezdett nőni. Sírtam, amikor a férjem házába kerültem, én még kicsi vagyok, nem tudom, hogyan kell csinálni... Rendes volt az uram, akkor még nem nyúlt hozzám, de együtt aludtunk, én a hátához feküdtem. Simogattuk is egymást, de nem bántott. Egy év múlva jött meg a vérzésem, csak azután nyúlt hozzám...

A regény elbeszélő hősnője nagy utat tett meg. Fekete szülőföldjéről elment a fehér világba, ahol megtanult, megismert, megemésztett sok mindent, átvette a kultúráját, szerettem az operát, a sajtokat, a bort, élte az európai értelmiségi nő életét, aztán a sokféle tapasztalattól elcsigázva, és még mindig önmagát keresve, hazatért ősei földjére. Viszonylag hamar leperegtek róla a tanult előítéletek, és elfogadta újra azt a világot, amelyből jött. Erre szokták azt mondani, hogy visszatalált a gyökereihez.

Az öreg marabut, hiába hangsúlyozza állandóan a nagyszerűségét a szerző, én nem tudtam megszeretni. Mindig mindenki letérdel, vagy leguggol előtte, fejét mélyen lehajtva. Minden szereplőből fenntartás nélküli, odaadó tisztelet és engedelmesség árad feléje, végtelenül bölcsnek, szelídnek, gyöngédnek és minden tekintetben, a szexuálisat is beleértve, lenyűgözőnek találják. Tény, hogy nem akármilyen marabu, hanem serigne, vagyis murid vallási vezető.

A murid vallás az iszlám misztikus ágához, a szufikhoz tartozó szenegáli volof irányzat. A muridizmus a szellemi vezér, a serigne iránti teljes engedelmességen alapul. Bírálói szerint feudális struktúra. A volof a szenegáli lakosságnak közel a felét kitevő népcsoport.



A könyv leírja a szenegáli házasodási szokásokat is, amelyek egyébként sok más nyugat- és közép-afrikai országban nagyon hasonlóak: a két család között előre (akár esetleg már csecsemőkorban) elrendezett házasság, alkudozás a menyasszonyváltságra, a szüzesség szentsége és az ehhez kötődő kötelező szertartások (véres kendő lobogtatása, ha nincs vérnyom, az egynapos feleség gyalázatos elüldözése).

Két történetet ismerünk meg részletesen: mintegy összehasonlításként az elbeszélő barátnője, Nabou Samb csillogó esküvőjét (mi mindent kap a lány, ha szép szabályosan férjhez adják), és a serdülő Ramájét (milyen lesz a sorsa, ha odaajándékozzák sokadik feleségnek).

Azután újabb meglepetés az olvasónak: egyszercsak az elbeszélő, végig névtelenül maradó nő lép elő főszereplővé, mert őt is kiválasztotta a tiszteletreméltó vén vallási vezető, hogy legyen a felesége. Sorrendben a huszonnyolcadik.
A nők házában közben huszonhatan várják derűsen, hogy mikor hívja vissza őket ágyába-asztalához a férj. Csak Rama hiányzik, az egyetlen lázadó: miután a mester ejtette, megcsalja az öreget, aztán megszökik, eltűnik, valószínűleg meghal.

Az elbeszélő hősnő pedig megbékél önmagával, a világgal, megismeri végre a gyönyört, szinte egyik mondatról a másikra kivirágzik benne az odaadó szerelem. Házassága az érzéki és gyöngéd szellemi vezetővel visszaadja az önbizalmát, a huszonnyolcadik feleség helyzetében semmilyen megaláztatást nem lát, inkább az autentikus női szerep szép elismerését, és megtalálja a boldogságot egy olyan patriarchális rendszerben, amelyről azt állítja, hogy a „szabad nő” státusát biztosítja számára.

Én, undok európai olvasó, csak ámulok ezen az alázaton. Mit tudhatott ez a vénember, amitől ennyi nő hevert a lába előtt? És ezt, Ken Bugul leírásában, úgy tették, mint akik éppen ezáltal találták meg a maguk teljességét.
Igaz, fontos a vallási dimenzió. A serigne nem csupán egy férj, sokkal több: mélyen tisztelt vallási vezető. A vele való kapcsolat spirituális dimenziójának nagy szerepe van abban, hogy a nők körében derű és békesség uralkodik. A regény sokszor említi a Ndigueul szót (ejtsd ndigöl), jelentése Tanítás, Rend. A Ndigueul irányít mindent. A Mestert szolgálva, a Ndigueulnek, a tanításnak magukat alávetve, a nők majd a Paradicsomba jutnak.

De addig is, állandóan készenlétben állnak, mert nem lehet tudni, mikor fogja hívatni őket a férj.
Miután a Serigne azzal aludt, akivel akart, és amikor akart, a nőknek nem volt idejük, hogy fölkészüljenek a közös éjszakára. Ezért aztán mindig készen álltak, mindig szépek voltak, illatosak, mosolygósak, miközben alsóneműjükre izgató ábrákat hímezve várakoztak és erotikus tréfálkozásokkal töltötték ki az időt... Minden percben, még olyankor is, amikor a férj éppen egy másik feleséggel aludt, a nő azt képzelte el, hogy ő kerül sorra. Szépítette magát: hennával mintákat festett kezére, lábára, kibontotta copfjait és megmosta a haját, aztán újra fonta, hogy mandula szeme vagy hosszú nyaka még szebben érvényesüljön, dörzskővel súrolta a talpát, hogy lágyabbá tegye, karitévajjal kente a testét, hogy bőre nyugtatóan finom legyen.

A regényben leírt történet igaz, a könyv megjelenése után a szerző interjúban elmondta: Valóban a huszonnyolcadik felesége voltam egy serigne-nek, vagyis a murid muzulmán vallási mozgalom egyik bölcsének, aki a falum erkölcsi vezetője volt. Ken Bugul tehát megtalálta önmagát a szellemi békességet és testi gyönyört egyaránt nyújtó szerelemben. Modernnek titulált kapcsolataiban boldogtalan volt és csalódott, a mester huszonnyolcadik feleségeként kiteljesedett.

Hiteles történet egy nő magáratalálásáról. Engem csak az zavar benne, hogy Ken Bugul úgy adja elő mint egyetemes igazságot. Az egész könyv szenvedélyes védőbeszéd a poligámia mellett, amelyet az érzékiség, a bizalom és a rend egyedüli letéteményeseként mutat be. Általános érvényűvé teszi a személyes tapasztalatát – ebbe a csapdába egyébként mások is bele szoktak esni.

Valószínű, hogy a könyv elsősorban az európai nőknek szól, különben miért lennének lábjegyzetek olyan szavakhoz vagy fogalmakhoz, amelyek az afrikai olvasó számára nem szorulnak magyarázatra. Az is erősíti ezt a benyomást, hogy az európai életében csalódott szerző jó néhány, korántsem szenvedélymentes kirohanást intéz a monogámia és a fehér ember szerelmi szokásai ellen, ezzel is hangsúlyozva a hatalmas különbséget a poligámia javára.

Azelőtt csak a megvitatott, magyarázott, elemzett, tervezett szerelmet ismertem... Hányszor játszottam meg, hogy elélvezek, akárcsak ezernyi más nő, akik, mint én, adták az emancipáltat, a modern nőt... Minden pozíciót ki kellett próbálni, néha igen kényelmetleneket is, de mert a tapasztalt nőt játszottuk, nem mertünk panaszkodni, szólni, hogy ez így nekünk egy csöppet sem jó.

Ken Bugul a monogám házasságban élő nőket, úgy mutatja be mint akik féltékenységtől gyötörve kénytelenek élni, hogy végül frusztráltan elváljanak. Ha nem is ilyen élesen fogalmazva, de hasonló véleményeket magam is hallottam poligám házasságban élő muzulmán nőktől, akik arra emlékeztettek – mintha én ezt magamtól nem tudtam volna –, hogy az európai férjek sem szokták kibírni egyetlen nővel, csak ezt ritkán merik otthon bevallani, és inkább titkolóznak a feleségük előtt. Ugyan már miért jobb suttyomban tartani, mint nyíltan vállalni több feleséget – tudakolták tőlem pajkosan nevetgélve a nők.
A kérdés jogossága vitathatatlan.

Ken Bugul regénye az öreg mester csöndes és szelíd halálával végződik.
Milyen csodálatos időket éltem meg vele! Megtanultam, hogy elfoglaljam magam, hogy kitöltsem az életemet, hogy higgyek magamban, higgyek Istenben, merev dogmák nélkül, bonyolult szertartások nélkül, egyszerűen csak higgyek Benne, kérdőjelek nélkül, de nem zárva ki a kételyt, amely olyan, mint a hit szükségszerű és élő teste. Soha nem leszek már az, aki voltam. Azzá váltam, akivé lettem: önmagammá.

Miután olvasás közben sokat berzenkedtem, végül megtanultam elfogadni ezt a történetet, megérteni az igazságát, ami őrá, Ken Bugulra minden bizonnyal érvényes, és nyilván még másokra is, csak az általános igazság rangjára nem kell emelni. Mindenki keresi önmagát, és hogyha egy nő egy férfiban – aki történetesen poligám – és az általa közvetített vallásban találja meg, lelke rajta. Sokféle utunk lehet. Csak ne tessék úgy ábrázolni, mintha ez lenne az egyedül üdvözítő út.
Nehéz a kultúrák párbeszéde, de próbálkozunk.

*****


Ken Bugul Szenegálban született, 1947-ben, Mariètou Mbaye Biléoma néven. Fölvett neve volof nyelven azt jelenti: „akit senki sem akar”. Azokat a nőket hívják így Szenegálban, akiknek három-négy gyereke egymás után halva született, vagy csecsemő korában meghalt. Őket senki sem akarja, még a halál sem, hiszen túlélték a szülésüket. Ezt az álnevet a kiadó javasolta a szerzőnek, védeni akarván őt az esetleges támadásoktól botrányt keltő könyvei miatt.
A Riwan című regény ismeretében fölfigyelünk arra az életrajzi adalékra, hogy az apa idős marabu volt, már 85 éves, amikor Mariètou született. Gyerekkoráról azt tudjuk, hogy ötéves volt, amikor anyja elhagyta a családot. A fiatal lány a dakari egyetem elvégzése után ösztöndíjjal Belgiumba került. Sokat utazott Európában és Afrikában, közel egy évtizeden át nemzetközi funkcionáriusként családtervezéssel foglalkozott több afrikai országban.
Kereső típus. Amikor Lengyelországban járt, erősen vonzotta a katolicizmus. Később föl akarta venni a zsidó vallást, végül kikötött az iszlámnál, gyerekkora hiténél. Jelenleg Beninben él, regényírás mellett műtárgyak és kézműves termékek kiállításával és értékesítésével foglalkozik, továbbá írást oktat többféle szinten, egyetemen, civil körökben és hátrányos helyzetűek számára.
Regényeiben visszatérő téma a nők helyzete, az iszlám és az Észak-Dél viszony. A Riwan 1999-ben elnyerte a Fekete-Afrikai Irodalom Nagydíját.

 

 


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr13088355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.