fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Szocioregény III. Erotikus masszázs.

2011.07.26. 07:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: sorozat folyóirat szocioregény uhorski k andrás

 Erotikus masszázs – a legemancipáltabb szexipar

Rögtön felmerül a kérdés, milyen értelemben tekinthető új szubkultúrának a masszázsszalonok világa? Legrégebbi nyomként a múlt századelő bécsi lapjában, a kisszámú művelt polgárság által olvasott Neue Freie Pressében lehet ilyen hirdetésre bukkanni: „testmassage erotikus befejezéssel”. Ami Budapestet illeti, bizonyos, hogy az ezredforduló előtt széles kereskedelmi formában nem létezett itt ez a szexműfaj. Nem lehetett hova betérni a vidéki városokban sem, mert mintegy tizenöt-húsz éve kapott ez szárnyra Európában. Beauvoir például még így fogalmaz, amikor egyszer hirtelen nyitott be egy isten háta mögötti parasztportálra: „az asztalon egy idősebb férfi feküdt és nyögdécselt, fölé egy nő hajolt és maszturbálta őt.” A szóhasználatból látszik, hogy a masszázstevékenység nem intézményesült még akkor. A masszázsszalon Európába Amerikából jött, oda pedig a Távol-Keletről érkezett. Magyarországon egy társaságban valamikor a nyolcvanas évek közepe táján valaki már somolyogni kezdett, amikor a gyógymasszázsra terelődött a szó: sokan még nem értették, miért.

Uhorski K. András  harmadik esszé-sorozata a városi szexipar bugyrait, a masszázsszalonok világát tárja fel. A bemutatott szereplők immár önállóan, futtatók nélkül élnek és dolgoznak, de árnyékként a háttérben mindig ott settenkedik az ordas realitás, a szegénység rémképe, amit kemény elszánással és lelkierővel viselnek. ICA jószívvel ajánlja az író-kutató Bestiáriumát felelős magyar értelmiségnek, üzletasszonyoknak és szabadságharcosoknak.  Az esszék leleplezik az üzleti erőszak újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik személyes parazitáikat, és a végtelen közvagyon ragadozóit.

 
Körülbelül annyi vigalmi nő érhető el minden városban, ahány lombos fa van a városi erdőben, vagy ahány könyvet írtak e témáról. A masszőrlányok rejtelmes, ám könyvekből egyedül fel nem deríthető életvilágának megvizsgálása céljából Valgathának ezúttal empirikus terepmunkára kellett vállalkoznia – Fanni nem minden aggodalom nélkül kísért rábólintásával. A kutató Valgatha arra nem vállalkozhatott, hogy személyesen felkutassa valamennyiüket, de a komoly masszázst (is) ígérők leválogatása után összeálló címlistát egy népszámlálási kérdezőbiztos lelkiismeretességével lelátogatta és forrásai személyiségi jogait egy adatvédelmi biztos szigorával őrizgette. Ez az empátiát igénylő, mélyinterjús kutatás bizalmatlan interjúalanyokkal szemben, ismeretlen szubkulturális terepen izgalmas fordulatot, új gondolkodásmódot hozott számára az ő egykori műszaki énjéhez képest. A csóklopást és szoknyavadászatot eddig sem vetette meg, de vérbeli nyomkeresőként majdhogynem jobb szerette a vadászatot a szoknya felhajtásánál. Kora előrehaladtával heves rámenőssége és érzelmi intelligenciájának hőfoka úgyis üzemszerű figyelmességgé dermedett. A vadászat férfias mozzanata – az új (kupijáró) körülmények között – ennyiben tökéletesen elesett, és átadta a helyét annak a kellemes izgalomnak, hogy kifélét-mifélét rejt a megszerzett cím, és a telefonban megismert hang. Aki ilyesmire vállalkozik, annak számolnia kell azzal, hogy úgy találkozik majd felajánlkozó nőkkel, ahogy színpompájukban tobzódó virágokat szakítunk le a réten. Anyagilag amúgy nem érzékelt különbséget; amit most – résztvevő megfigyelőként – költött a dögönyöző nőkre óradíjként, azt eddig is fel-felköhögte eszpresszó- és éttermi számlák, illetve mozi- és színházjegyek formájában különféle rendű és rangú hölgyismerősei számára. 
 
Nem lett az az ismert ügyféltípus, aki „csak” beszélgetni akar a vendéglátóssal. No, nem mintha összetévesztette volna a hazai kokottokat a gazdag hagyományú gésasággal, amely a férfi kiszolgálását a kedves műveltség, a megtartó erejű formagazdagság és egyfajta önként vállalt bezártság hármasságában végzi. Ő nem csevegett, még kevésbé lelkizett a nőkkel, hanem az etnometodológiának nevezett szociológiai módszer ajánlásait követve bizalmukba férkőzött, és így explorálta őket. A kötelezően rárótt tusolás után, a kapott törülköző mellőzésével csak úgy odafenve magát valami száraz anyaghoz, Valgatha felfeküdt az inkább műtőságynak tetsző masszázsasztalra (Freud díványán is feküdtek, de abban a szituációban mégiscsak a mester kérdezett), masszázst nem mindig kért, csak figyelmet. Tanárosan-terápiásan lassú dikcióval és táblabíró módjára készen elősorjázó, megformált mondatokban adta elő mondanivalóit – ez valósággal transzba taszította e durvább hangnemhez (vagy leggyakrabban bántóan lenéző hallgatáshoz) szokott szolgáltatókat. Továbbá magázta őket, jóllehet a lányok nagy része aktívan nem tudja alkalmazni ezt az igemódot. Az így szinte hipnózisba ejtett teremtések szórakozottan simogatták, járatták kezüket rajta (a semmittevés idegesíti őket), a kutató pedig óvatosan érdeklődött munkájuk és még tapintatosabban körülményeik iránt, a mesterek pedig meghálálva a barátságos szót és beleérzésre kész érdeklődést, leggyakrabban kimerítőleg válaszoltak. 
 
Ez a nyitott hozzáállás csak megerősítette munkahipotézisét, hogy ebben a félvilági körben nem feltétlenül kell alvilági kapcsolatra számítania. Feltételezése szerint az is nagyon ritka,  ha nem teljesen önálló a masszázsszolgáltató, hanem valamiféle felső kapcsolat (strici) vagy éppen alvállalkozó (kerítőnő)* dolgozik alá. A kisszámú önállókat régen magánkéjnőnek nevezte a szakzsargon. Ez a megnevezés kiveszett, akárcsak a magántanáré vagy a magántisztviselőé – csak a magánénekes maradt meg.
 
 Baburen: A kerítőnő
 
A bizalom megszerzésének legfontosabb eszköze az volt, hogy szaktudással rendelkező szolgáltatónak tekintette, illetve nagyokat nyögve, kurrogva és dorombolva dicsérte a kezüket, ha alkalmanként megkívánta a szolgáltatást is, nemcsak a róla szóló diskurzust. A masszőrlányok munkájához – szemben a kozmetikuséval és más a testi nyavalyákkal foglalkozó szakmákkal - kell egyfajta érzéketlenségnek látszó plusz lelki keménység, amikor nemcsak gyógyítanak, hanem kérésre „csintalankodnak” is. Különben talán nem volna meg az elszántságuk, hogy válogatás nélkül megmunkálásra elfogadjanak eléjük fekvő, lecsupaszított férfitesteket az ormótlantól az öregszagúig. Ennyiben azt lehet mondani róluk, mindennap erőszakot tesznek magukon többször is – ezer forintokon mért erőszakot. A válogatás hiányáért ugyanakkor nem kell nagyon féltenünk őket. Hason fekve ugyanis majd minden krapek egyforma, hátára gurulván pedig legott kiváltképpen az. Ez olyannyira igaz, hogy Valgatha szerint ez a szcéna az egyetlen a társadalomban, ahol valódi és feltétel nélküli egyenlőség honol az odafekvő férfitársadalom tagjai között. Nagyon ritka, ha egy vendég megkülönböztetett bánásmódot tud kicsalogatni a standardizálásra törekvő kézművesnőkből. 
 
Interjúalanyai között sok fiatal lánnyal és érettebb nővel találkozott, voltak köztük jó alakúak és már felpuhultak, kedvesen frissek és nyűgösen kifáradtak, sőt leharcoltak is egyaránt. Mindenféle rendű, rangú, korú szolgáltató nyüzsög a piacon, és a magyar gazdaságnak ez a dinamikus szelete egyelőre növekvő számban el is tartja legtöbbjüket.* 
 
A régi közgazdaságtan szerint ez egy improduktív szféra. Nos, ha a sport stratégiai ágazattá nőheti ki magát Magyarországon, akkor ne tagadjuk el innét sem a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulást! Még akkor sem, ha eredeti jövedelem talán nem keletkezik itt, csupán holmi újraosztás tanúi lehetünk.  
 
Feltűnő tehát a kínálati oldal változatossága, talán egyetlen apróság számít hiánycikknek a szolgáltatók között: az egy Punnyadtka kivételével, akinek még a pillantása is terápiás tekintet volt, szívhez szóló arccal nem találkozni a romlás virágainak piacán – e feltörekvő munkásnőket jobbára beégetetten kemény vonások, keskeny, akaratosan vékonyra szorított ajkak, a görcsösségig merev háttartás, ugyanakkor igényesen ápolt megjelenés jellemzik. Ha tehát a fellelhető arcvonások nem vonzották is, ez a feladat egy új, „oly közeli és oly távoli” szubkultúra feltárulkozását ígérte, és ez mindent megért a fiús kiváncsiságát megőrző kutatónak.
 
 
 
Toulouse-Lautrec: A mosónő
 
A szegmentálás – tehát az elsietett általánosítások mellőzése - abszolút fontossággal bír ezen az ingoványos talajon. Szociológiai értelemben le kell szögezni: számosságát tekintve a legtöbb zárt helyen dolgozó masszőz kéjnőnek is tekinthető. A manuálterápia és a masszázs-szalon közti széles kontinuumon a helyzeti középértékeket, így a móduszt is meg a mediánt is e masszírozást inkább fedőtevékenységként űző drága bestiák alkotják. Ezek masszázs helyett inkább bekenik a vendéget valami olajjal, majd a lényegre térnek. Számszerűen már kevesebben vannak, akik piaci kompromisszumok között* igyekeznek fenntartani a természetgyógyászati szakma tisztes normáit és masszázsuknak sportértéke és gyógyértéke van. E szerteágazó szép szakma ideáltípusa: a magát a gyógykezelésekben állandóan továbbképző, egyben nehéz fizikai munkát végző, feltörekvő önfoglalkoztató vállalkozó. Végül pedig – harmadik szegmensként - vannak azok, akiket itt etikai masszőröknek nevezünk, akik még a nyilvánvaló piacvesztés réme ellenére sem emelik le soha a törülközőt vendégük szemérméről**.
 
A szervezett bűnözéssel fenntartott kapcsolat teljes hiányáról felrajzolt előzetes munkahipotézist először az rendítette meg, hogy Valgatha egyszer egy masszőrhölgynek álcázott rendőrnőbe szaladt bele. Ez az igen helyes roma lány annyira rákapott a férfihúsok dögönyözésének ízére, hogy megbízatása teljesítésével ma – immár saját kezdeményezésére – részmunkaidős etikai masszőzként egészíti ki belügyi fizetését. Elmesélte a kutatónak – végül is mindketten téglák voltak: az egyik beépítve, a másik terepmunkát végezve – hogy a legtöbb amerikai szövetségi államban a svéd viszonyoknál is keménykedőbb megoldásokat próbálgatnak, megfejelve a mai konzervatív kormányzat egynémely új intézkedésével. Így San Francisco utcáit fedett nyomozónők járják prostiszerkóban, és – talán éppen nem provokálják, de – elfogják az ajánlattevőket. A bekísért fickós urakra pénzbüntetés vár. Ez tulajdonképpen nem is büntetés, hanem egy kényszertanfolyam beiratkozási díja. Ezen az elvonókúrán egy vallásilag átfűtött civilszervezet azt sulykolja nekik, hogy szexbetegek, kezelésre szorulnak, és jobban teszik, ha szembenéznek ezzel. 
 
Ami a rendőrkalandokat illeti, amikor Fanni férje szokatlan pesti szubkultúrák közöttkezdett kutakodni, erre felfigyeltek a szervek is, akik hivatalból ellenőrzik a politikusok (kabinetjének) környezetét. Egyik ismerősük, az egyik 56-os rémper különösen szimpatikus vádlottjának gyermeke, hamarosan e szubkultúrára irányuló visszatérő kérdéseivel hívta fel magára a figyelmet. Minden előzmény nélkül „Kovi” iránt kezdett érdeklődni. Fanni férje automatikusan az akkori külügyminiszterre gondolt, pedig a kérdés a pornóproducer Kovira irányult, akinek bárgyú filmjeivel tele vannak a pornócsatornák. Az érdeklődő nem volt egy Grál-lovag, ő még a hetvenes években akkor tört meg, amikor egyszer baráti körben az aláírását adta egy tiltakozó ívhez, majd a hatóságok nyomására visszavonta azt. Most rá osztották a feladatot (talán már nem ugyanazok a tisztek), puhatolná ki, nem valamilyen lányfuttatási háttere van Fanni férje hirtelenjött érdeklődésének a félvilági nők iránt. Hát szegény ördög nem éppen puhatolt, hanem egyenesen rákérdezett, amivel szerzett nekik végre egy igazán vidám estet.
Egy ismerőse egyszer bemutatott Valgathának egy mandulaszemű bevándorlót, a call-görlök azon ritka fajtájából valót, aki hívásra azért jön házhoz, hogy kielégülés előtt jól meg is tornásztassa a hívó fél tagjait. Ezt a lányt a józsefvárosi striciknél magasabb erők tartották markukban: csak a hét két-három napján tudott jönni, de hogy melyiken, azt nem tudta előre megmondani. Minden héten ugyanis küldetésbe ment. Azt, hogy hova, arról nem tudott beszámolni. Nemcsak nem látta kívülről azokat a családi házakat, az országnak azokat a zugait, ahol bevetették őt, hanem még kommunikációs eszközeit is szigorúan otthon kellett hagynia arra az időre, amíg távol volt. 
 
 
Strici 
 
Kábítószerfüggő szolgáltatóval sem a lakásokon lehet találkozni. Annak terepéül, akit nem a megélhetés gondja, hanem a napi belövés árának megkeresése hajt ebbe az üzletágba, megmaradt az utca. A bűnözői körök felé mutató hajszálerek létezésére ugyanakkor még jól utalnak olyan apró szeplők, mint például az, hogy iparfejlesztési pályázatokon a cégbíróságon fellelhetetlen társaságok is kaphattak pénzt „élményfürdők” létesítésére. Ezt az úgyszólván idillikus képet tovább árnyalja valamelyest az a másik nyilvánvaló tény, hogy mindez a jámbor domesztikálódottság csak az országhatáron belül igaz. A szexmunka ugyanakkor országhatárokat, nyelvi és foglalkoztatáspolitikai korlátokat nem ismerő globális iparág, ám éppen a globalizálódott részéről senki sem állíthatja, hogy ott háziasszonyok ártatlan kereset kiegészítéséről, eredeti felhalmozási életszakaszukat élő, menedzserszemlélettel megáldott virágzó culákról lenne szó. A helyzet sajnos ebben a legnagyobb szegmensben éppen ennek az ellenkezője.  
 
Rögtön felmerül a kérdés, milyen értelemben tekinthető új szubkultúrának a masszázsszalonok világa? Legrégebbi nyomként a múlt századelő bécsi lapjában, a kisszámú művelt polgárság által olvasott Neue Freie Pressében lehet ilyen hirdetésre bukkanni: „testmassage erotikus befejezéssel”. Ami Budapestet illeti, bizonyos, hogy az ezredforduló előtt széles kereskedelmi formában nem létezett itt ez a szexműfaj. Nem lehetett hova betérni a vidéki városokban sem, mert mintegy tizenöt-húsz éve kapott ez szárnyra Európában. Beauvoir például még így fogalmaz, amikor egyszer hirtelen nyitott be egy isten háta mögötti parasztportálra: „az asztalon egy idősebb férfi feküdt és nyögdécselt, fölé egy nő hajolt és maszturbálta őt.” A szóhasználatból látszik, hogy a masszázstevékenység nem intézményesült még akkor. A masszázsszalon Európába Amerikából jött, oda pedig a Távol-Keletről érkezett. Magyarországon egy társaságban valamikor a nyolcvanas évek közepe táján valaki már somolyogni kezdett, amikor a gyógymasszázsra terelődött a szó: sokan még nem értették, miért*. Valgatha emlékezett egy régi osztálytársára is, akivel egyszer összetalálkozva, meghallgatta annak friss élménybeszámolóját a thaiföldi praktikákról. Akkor még nem létezett tömeges szexturizmus, még az Emmanuelle filmsorozat előtt vagyunk, és a srác is mint a Fémmunkás vállalat mérnöke jutott el munkája kapcsán Bangkokba. Előadta, hogy ott az előjáték keretében a meghatározhatatlan korú nők egy álló órán keresztül entestükkel masszírozzák, hajlítják-feszítik, sodorgatják és forgatják a férfit, aki befejezésképpen az aprócska masszőz megkívánt testüregében csillapíthatja gerjedelmét. 
  
Minden bizonnyal kereskedelmi alapon kérhető volt ilyesmi magyar nőktől régen is.  Füst Milán is beszámol még a sötét ötvenes évekből egy masszőzről, akire budaörsi úti otthonában rozsdás, öreg tagjainak gyömöszkölését bízhatta. A szexmasszázs mégis a magasan honorált luxuskategória tivornyáinak egyik – feltehetőleg magánvillákhoz, esetleg szállodákhoz kötődő – szolgáltatása lehetett. A mai népszerű masszázsszalon tehát úgy értelmezhető, mint ennek az egykor csak a kiválasztott kevesek számára elérhető férfikényeztető praktikának a popularizációja. A popularizáción az értendő, hogy valami – egy intézmény, egy stílus, egy úszómozdulat vagy egy tudományos módszer – a tömegekbe hatol és a mindennapok részéve válik. Mint a városi közpark, amely – ha már elfelejtettük volna – az arisztokrácia kertjét, kerthasználati szokásait hivatott eljuttatni némileg redukált formában a néptömegekhez. Talán az irodalmi példa a legrégibb itt: régtől fogva ismeretes az úgynevezett kópéregény, a Simplicissimus, amely azzal igyekezett új, szélesebb olvasórétegekhez eljutni, hogy a hőst mintegy megfordítva, mihasznaként, csibészként, csavargóként mutatta be. 
 
Ezt a népszerűsödés kapcsán bekövetkező kommercializálódást egyes szakmák úgy élik meg, hogy a kiszabadult szellemet vissza kell gyömöszölni a szaktudomány vagy a céhes védegylet palackjába, az eredeti helyére. Valójában azonban másról van szó: a gazdasági sikerből, amely nem adagolható, mindenki részesedni kíván, és ezt aligha lehet megakadályozni**. 
 
Valahogy úgy, ahogyan a windszörföt is azért találták ki (a hetvenes évek elején szabadalmaztatta a feltaláló Honoluluban a hagyományos szörfdeszkának kardáncsuklóval vitorlához illesztését), hogy a csak „elitsportként” űzhető vitorlázást közelebb lehessen vinni a tópartokon nyaralni vágyó széles tömegek mozgásigényéhez. Vagy ott van még a squash példája, amelyet azért klónoztak a teniszből, hogy a fehér sport „túlzott” helyigényét mérsékelve, a tömegtársadalom korlátaival így megbékélve, házon belül tudják labdajátékkal átmozgatni magukat a fehérgalléros rászorulók***. Az emberek mozgásigényének kiszolgálása pedig nagyszerű dolog: mára mindhárom tevékenységi forma széles körben elterjedt. 
 
A konferencia-előadáson kívül a kutató alapvetően egy nagy elmélet felállításán dolgozott. Ez, meglehet, kissé idejétmúlt gondolatkísérlet. A nagy ideológiák, a mindent felölelő világmagyarázatok és alapfogalmak iránti érdeklődés lehanyatlásával a hagyományos társadalomtudományi struktúrák is megfakultak (ma egy vállalatnak van üzleti filozófiája), ő még sem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy összefüggéseket és leíró magyarázatokat láttasson ezen a speciális területen. Mármint egy tisztes természetgyógyászati tevékenységet a nemiséggel kombinálni kész bérnők életvilágának területén. Alapvető társadalomismereti észrevétele volt, hogy ma már ennek a területnek csak egy kisebb szelete maradt meg a prostitúció hagyományos kényszerkeretei között (fizess, és azt művelhetsz velem, amit akarsz). Ilyen máig tovább élő zárvány az autókban parkoló stricik futtatta országút- és utcalányok és a „fehér rabszolgaságnak” nevezett összeurópai méretű nőkereskedelem, valamint a vad hyperspace bulik húskereskedőinek élőáruja. 
 
 
 Partiba dobva
 
A lappangó bordélyházak lakói határesetnek tekinthetők: ha alkalmazottak, akkor nagy gyakorisággal a rabszolgák közé kell sorolnunk őket, mert nemigen mutatkozik számukra saját elhatározásból választható kiút. 
 
A szexmunka zöme ma nem okoz tágra zárt szemeket senkinek sem. A fősodorba tartoznak az ilyen öntudatosabbnak tekinthető munkások mindenekelőtt a masszőzök, továbbá az éjszakai vendéglátósok, csövön pörgő go-go- és sztriptíztáncosok, hostessek és call-görlök. Meg az önfoglalkoztató örömlány is, aki Münchausen báróként saját varkocsánál fogva kiemelte magát a prostitúció hagyományos társadalmi háromszögéből (aki emancipálódott – gondolta a marxizmuson és feminizmuson felnőtt Valgatha). E hagyományos háromszög legalján lévő egykori futtatók itt már a szolgáltató üzleti tervének sikerében érdekelt férfiakká vagy nőkké, menedzserekké és madámokká szelídültek. (Szoros értelemben vett kerítőnővel ugyanakkor még nyomokban sem találkozott a kutató – ez a foglalkozás minden jel szerint kihalt már). Érdekes speciális eset a call-görlök világa, ahol a menedzser szerepét általában egy személytelen impresszárió iroda veszi át, és pontosan úgy működik, mint a pilóta mögött álló repülésirányító. Folyamatos telefonkapcsolatban állnak, a lány regisztrálja, hogy most kiszállok a kocsiból, most befejezem az együttlétet, és kilépek a fürdőszobából stb. Üzlettudományi szempontból e „menedzserekről” és logisztikai támogatásuk minőségéről annyi mondható el, hogy ma is jobban tudnak ütni, mint szervezni. 
 
 
Ahogy a régiek látták a kerítőnőt (Cranach)
 
A szexipar főcsapásáról megállapítható, hogy az ma a vendéglátóipar, a test körüli szolgáltatások, valamint a régi értelemben vett bűbájosság határterületén mozgó humán szolgáltató iparággá vált, és e fenntartható polgári életvitelre és középosztályi életszínvonalra törekvő egyéni vállalkozók – alkalmanként akár hitelképes bankügyfelekként – nélkülözik a nyilvánvaló kapcsolatot az alvilággal. Valgatha terepmunkája során azért a további elgondolkodtató tényezőkre lett figyelmes:
 
(1) Stúdióikat a szexmunkások például nem mindig a szabadpiacról bérlik, hanem gyakran bennfentesként egy kötött profilú, „rulírozó” lakásalapból kapják; (2) minden szolgáltató ellenőrző telefonoshívások sokaságát kapja, amely során egy munkaadóként viselkedő üzletember figyelemmel kíséri, hogy tartja-e magát a lány a számára megállapított szolgáltatási normákhoz;  (3) sok lány beszámolt arról, hogy ha e normák kapcsán konfliktus támadt munkaadójával, akkor „kiszoritják” a helyéről őt*; (4) a nem független lányok arról is suttognak, hogy ha bekövetkezne a legsúlyosabb vétség és egyikük megszerzett vendégkörével együtt lelépne az egyik bérelt lakásból és másutt, immár teljesen önállóan ütné fel tanyáját, akkor a legsúlyosabb megtorlás is szóbajöhet; (5)  az ilyen „alkalmazott” lányoknak műszakra be kell menniük, nem maguk osztják be munkaidejüket; (6) az álláshirdetésre jelentkező új húsok életrajzzal jelentkeznek az egyik szalonban, ahol a már ott dolgozók továbbítják az életrajzot felső kapcsolatuknak – mindezek a tényezők bizony hierarchikus, megszervezett menedzsment jeleit mutatják.
 
A prostitúció – mint tudjuk – ősi műfaj, de történetileg szórakoztatóan változó formákban intézményesül. Az escort például szintén nem létezett mindig, az első említést Valgatha Raymond Chandler krimiírónál találta a 20. század első harmadából. Mindig vannak ugyanakkor „előfutárok”, akik a maguk gyakorlatában már bevezetnek, megelőlegeznek egy csak később intézményesülő szolgáltatástípust. Ilyen előhírnök volt a maga nemében Valgatha egy atyai barátja, aki a maga örömére mindenki másnál hamarabb feltalálta az escort-lány fogalmát. Szászvárosi Brózman Árpád az ötvenes évek elején, még a csónakpapucsok ideje előtt, gyorsasági magyar bajnok lett a Dunán, és egész életében a technikai sportok szerelmese maradt. Sportpályafutását egy vízi balesetet követően be kellett fejeznie, bizony, a víztükör már óránként harminc kilométeres sebesség mellett is akkorát üt eséskor, mint a beton. Egy tépő motorcsónakból kiesni pedig egyenesen halálos veszély. Árpád megúszta a maga nagy bukását azzal, hogy ovális arca és ezzel egész képe alig észrevehető módon elmozdult a rombusz formájára hajazva, mellkasa pedig a helyreállítást követően valószerűtlenül domború maradt. Elhagyta a Dunát és a motorcsónakázást is, hétvégi székhelyét áttette a Balatonra. 
 
 
 Motorcsónak bajnokság
 
 
Sok évvel később 1979 késő őszén – alig néhány évvel az amerikai találmány külföldi szabadalmi bejegyzését követően – elsőként már ő windszörfözött a Balatonon, majd megszervezte az első víztükör feletti sétarepüléseket motoros sárkánnyal.
 
Kilépvén a sport világából és a civil életben elhelyezkedve addig sertepertélt a korabeli repülőgépek körül, amíg sikerült munkát találnia, mint repülőtéri kiszolgáló technikus. Ez még ma is messzemenően bizalmi állásnak számít, akkoriban pedig még éberebbek voltak. A személyzetis bizalma azonban hamar megcsappant az egyénieskedő motorszerelőben, amikor jelentették neki, hogy egy vitában azt találta mondani: „A mai Izrael nem más, mint a zsidók Vatikánja.”
 
E dodonai, a Pápai Állam Szentszék-jellegétől eltekintő**, inkább anticionista, de leginkább teljességgel semmitmondó észrevétel nyomán Árpáddal beszélgetést kezdeményeztek. Ennek során a szerencsétlen még azt is felvetette, hogy szerinte a cionizmusnak azért sincs jövője, mert a zsidók inkább amolyan sóként működnek a társadalomban, ha nincs mit megfűszerezniük, nem tudnak kibontakozni sem. A régi Európa olyan szerelemre gyújtotta az asszimilációs buzgalmukban kicsit talán túlfűtött régi zsidókat, hogy szerelmes asszony módjára mintha elsózták volna a keresztény emberek levesét – vélekedett a technikus.
 
Sót hintvén így az önmagán ejtett sebbe, a szerelő káderfejlesztési terve nyomban törlésre került, és sohasem lett belőle mérnök. Szerencséjére az ilyenkor egykönnyen kialakuló operatív játszmáktól (belügyes beavatkozásoktól) megkímélték, és szerelőként pályája végéig szeretett Szuhoj vadászgépei közelében maradhatott. Amikor nyugdíjba kényszerült, még mindig édesanyjánál lakott a Belváros egyik sétálóutcájában, és hazaadta fizetését, illetve immár nyugdíját. A harci gépek helyett ekkor kizárólag a sárkányrepüléssel foglalatoskodott. Az elérhető legkönnyebb súlyú robbanómotort, a Trabant motorját szerelte fel a repülőeszközre, megoldása futótűzként terjedt el az (életben maradó) sárkányrepülők között. Mamája halálakor a maga Trabantját – hét új Trabant áráért – azonnal egy nagyobb marmagasságú szovjet erdészeti terepjáróra cserélte – régi álmát élve ki ezzel. Igazi mérnökként az volt az elve, hogy emberekben (értsd: nőkben) csak feltételesen lehet megbízni, de a jól karbantartott gépekben akár feltétlenül is . 
 
Gyöngyhalász módjára kereste a neki megfelelő lányokat, egy jól trenírozott hosszú lélegzet erejéig időnként alászállt a város gyomrába, hogy találomra felhozzon egy-egy ott heverő értéket a sötétségből. Minden év tavaszán addig álldogált délceg terepjárójával az egyik állami nevelőotthon előtt, amíg ki nem szemelte azt a végzőskorú lányt, akinek ajánlatot tett: kiemeli őt, nyárra magához veszi balatoni vityillójába, ahol őszig az ő költségén együtt élhetnek. Szexuálisan alaposan kizsákmányolta áldozatait: sok-sok intimitást követelt, de interaktív értelemben ő maga alig nyújtott valamit. Mivel ugyanakkor összességében kedvesen vidám és értékes ember volt, még e kérges lelkű leányokban is idővel érzelmi hiány támadt, amit a tapasztalatlan lelkek szerelemnek véltek. Őszre aztán, mire ez a pozitív érzelmi mocorgás kezdett volna kapcsolati igénnyé szilárdulni, a vén bakkecske egy barátságos summányi végkielégítéssel rendre útjukra bocsátotta fehér rabszolgáit.  „Másoknak is kell ez a jó hely” – mondta nekik útravaló magyarázatul. Amikor barátai rákérdeztek, miért űzi a szexnek ezt az elidegenedett válfaját, talányos megfogalmazásban rendre azt válaszolta: „Ugyan miért nemesebb a másság és a hatalom játékosságán alapuló mainstream űzekedés, mint a becsületesen üzletszerű adok-kapok”? 
 
Középkorú férfivá nehezedésével például, ahogy ingerképzéskor az agya egyre inkább előtérbe került, és szerepet kezdett játszani, gyakran már maga sem volt tisztában saját szexusa rejtelmeivel. Kamaszkorában, annak idején, szintén sok bizonytalanságot érzett. Egyszerűen hiányzott körülötte az a női korosztály, amely számára ő érdekes lehetett volna. Amíg ezzel tisztába jött, sokat szenvedett. Húsz és hatvan között szerencsére nem kellett az „ismerd meg önmagadat” játékkal foglalkoznia, nőügyei mentek-sorjáztak a maguk útján, nemi ösztönei mondhatni kiszolgálták őt. Most már újra egyre inkább akadályversennyé hasonlít számára a pálya. Legutóbb például azt kellett rezignáltan konstatálnia, hogy férfiöregedése fütyifeleződéses korszakába érkezett , amikor önmagáért beszélő egykori szép képességét immár holmi ügyeskedéssel kell kiegészítenie.
 
Az intézeti lányok e férfigyöngeségek leküzdésében, üzekedéseik alaptónusának variálásában, az idősödő partner megváltozó szerepelvárásaihoz való alkalmazkodásban boldogságosan jó partnernek, rafinált szeretőnek bizonyulnak. Rendre képesek arra, hogy ők működtessék emberüket azokban a döccenős hetekben, amikor a gondjaival magába forduló férfi esetleg passzivitásba süllyedt volna. E női rafináltság olyan diszkréten álságos, mint a brit közszolgálati média politikai elfogultságai – alig észrevehetők, de következetesek. Ösztönösségre alapozó párterápiás mesterkedésükben segít nekik, ha megbízhatónak tudhatták párjukat – és minél elesettebb egy nő, annál fontosabb tulajdonság ez számára. Emellett még markánsan szépnek is láthatták az emberüket, de egy egészen fiatal nő rendre elfojtja ezt a frivol tetszésérzést magában, pontosabban hátrébb sorolja, mert nem erre alapítja vonzalmát. Ugyanis önmaga ilyen alapú elfogadtatásában – szigorú, tükör előtt eltöltött órák során kimunkált szemmércéjét önmagára alkalmazván – még nem tud százszázalékosan megbízni.
 
Árpád poptörténésznek is tekinthető, neki ugyanis erdélyi szászként sajátosan érvényes történelemszemlélete volt. Még éppen megérvén a kilencvenes évek elejét, gyakran hangoztatta sárkányrepülős körökben, miszerint nem vagyunk eléggé tudatában annak, hogy bár a magyarok egyenként dolgos, ügyes és talpraesett emberek, akik ha külföldre kerülnek, jól megállják a helyüket, kollektívan mégis valahogy egy nagyon lúzerországot adnak. Mindenki tudja, hogy a két világháborút egyaránt elvesztettük, az elsőt morálisan semleges körülmények között fájdalmasan, a másodikat pedig a nemzeti szégyen megszolgált teljesítményével. A valóság azonban ennél is súlyosabb – fejtegette repülős srácainak és az őket csodáló-kiszolgáló-utánpótló sleppnek az esti hosszúlépés mellett: Magyarország abszolút egyedisége az egész világon abban áll, hogy páratlan módon a 20. században nem két, hanem igenis három világháborút (két egyre gyilkosabban forrót és egy nem kevésbé kérlelhetetlen hideget) fejeztünk be a vesztes oldalon. 
 
Árpád a Balaton szerelmeseként fájlalta a tó régóta tartó, lassú, feltartóztathat¬lan turisztikai hanyatlását. Jobb ötlet híján arra gondolt, jégmestere lesz a téli tónak és Európa legnagyobb karban tartott öszefüggő korcsolyapályáját alakítja ki. Az osztrák hegyi tavakban ez egy-egy falusi ember dolga és megélhetése, a fertő-tavon már egy káefté dolgozik, a Balatonhoz így legalább egy részvénytársaság illenék erre a feladatra. A befagyott jégtükrön a hó elsöprésén kívül ítt még számos apróságra kellene ügyelni, Árpád ezek közül csak egynek adott hangot: korcsolyázókat csak nyakpántra felfűzött két csavarhúzóval engedett volna jégre…   
 
 
Jégmester
 
A maga elvont fogalmi módján gyakran gondolt arra is, hogy az ő fenti, egyszerűségében is mély meglátását országimázskampányban kellene gyümölcsöztetni külföldön. A dánok például a maguk márkaépítésében a családbarátságukat emlegetik fel, a franciák a nagy zabálás lehetőségét csillantják fel, az új-zélandiak pedig természeti csodáikra utalnak – érvelt a naív mérnökember. Magyarországra ő a fenti zord motívumot javasolta alkalmazni, a vereség kultúrájának motívumát, amely szorosan kapcsolható hozzánk és máig velünk élő történelmünkhöz. Ez az abszolút, örök és politikailag minden bizonnyal felülmúlhatatlan vesztesség, amely ehhez képest vígságos, a vendégek iránt feltétlen barátságot tanúsító néplélekkel párosul, egy csapásra úgy különböztetheti meg előnyére a magyart a világon, hogy mindenki gyorsan megérti, felfogja üzenetét. Aki ezt a borongós tényt egyszer meghallja, annak fejében egyből kialakul egy saját kis fiók az érdekesen egyedivé vált magyarok számára fenntartva. Ez bizony nem volna kis eredmény, hiszen a legtöbb európai tinédzser vagy huszonéves Magyarország nevének hallatán azt mondja, vagy gondolja: semmit sem tudok erről az országról. És mondják ezt azzal a magabiztos hangsúllyal, amely világossá teszi: ebben aztán nem magukat hibáztatják. Ez a velős marketingüzenet korántsem sajnálatot fog ébreszteni, hanem őszinte kíváncsiságot; és a vénséges generációk kivételével ma már senki nem is borzongana meg tőle a világon. Egy ilyen kampányra tódulnának hozzánk a jóindulatúan érdeklődő turisták – gondolta Árpád, aki sajnos még egyetlen üzleti ötletét sem tudta kamatoztatni dolgos életében.
--------------------------------------------------------------------------------------
  *A férfifolklórban mély hallgatás uralkodik az ilyesmi fölött. A társadalmi diskurzus falán is – annak rendje és módja szerint – csupán egy elterjedt vicc képes áthatolni. János bácsi farkán Nagy V betű díszeleg tetoválva. A kérdésre, hogy miféle győzelem jele ez, azt válaszolja, hogy a seregben annak idején mindenkinek fel kellett rá vinnie: Vitéz Nagybányai… katonája vagyok.

** A vatikáni egyházkormányzat és államszervezet mint Apostoli Szentszék szellemi-erkölcstani irányító központnak is tekinti magát lelkipásztori munkájában. A Mózes-hit ugyanakkor a zsidó állam létezésének ellenére tökéletesen decentralizált marad.
  Vesd össze ezt az autóstársadalom kedvelt mondásával: „fékben és nőkben sohse bízzál!”


*** Leggyakrabban azzal a módszerrel, hogy néhányszor szándékosan a szomszédhoz csengetnek be tájékozódni kívánó vendégként, aki attól kezdve figyelmezni kezd és egyhamar rájön, mi folyik szomszédságában.
 
 
 

 


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr423097304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.