fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Móricz: Az asszony beleszól 10.

2011.09.28. 07:00 | icentrifuga | 1 komment

Címkék: móricz centrifuga az asszony beleszól

"Az írás telepátia, az olvasó időutazó." előző rész , Móriczról 

Az asszony beleszól Móricz nőtudatú regénye, 1933-ban jelent meg, egy világválság közepén, a városi nők túlélési taktikáit, tanulságait és egzisztenciáját vizsgálja benne, regényesen és hétkrajcárosan. A válság és túlélés ma is aktuális, a női szempont ma is ugyanolyan üde, mintha csak nekünk írta volna a mester ezt a regényt, az unokáinak.

 10.

Ilonka nem tudott csengetni, mert valaki állt az ajtó előtt. Előbb azt hitte, kifutó, de ahogy az arcára nézett s azon krisztusi szelídséget és alázatosságot látott, tisztába jött vele, hogy kéregető. Éspedig nagyon lesújtott ember lehet, hogy ennyire békés és szelíd.

Az ajtón volt egy kerek réznyílás, amiről elmozdították bent a fedőlapot, kinéztek, s az ajtó rögtön megnyílt. Maga Mariska néni nyitott ajtót.

- Tedd csak el, tedd - szólt rá Ilonkára, aki a szatyorjából a pénztárcáját kereste -, menjen a városhoz. Ma fizettem be irtóztató ínségadót.

Ezzel valósággal bekapta Ilonkát az ajtón, amit rögtön becsapott. Azonnal meg is nyomott egy gombot. A házmesternek csengetett, az már tudta, hogy koldus van a házban, és két öklét összeszorítva már jött is, hogy kivezesse.

De erről Ilonka semmit sem tudott. Őt a Mariska néni óriási szeretettel ölelte át.

Jóval magasabb volt, magas, erős, nehézkes teste azért energikus volt. Olyan volt, mint egy vidéki alispánné, aki egész életében tevékenyen vitte a gazdaságot, míg az ura a megyén pipázott. Megcsókolta a kicsi asszony homlokát, ahogy a szertartás kívánja, s terelte be.

- Milyen jó, hogy kint voltam a konyhában - mondta mintegy mentegetőzve, hogy ő nyitott ajtót. - Folyton járnak ezek a besurranók - tette hozzá. Azért nem bírta lelkinyugalommal, hogy a kéregetőt elutasította, bár az kevés izgalmat okozott benne, inkább a külszínt védte.

- Sokan vannak? - kérdezte Ilonka az előszobában felakasztott női kabátokra mutatva.

- A nem, az Arany Kereszt Egyesülettől van itt három asszonyka. Nagyon érdekes dolgokat beszélnek, mert ők végzik a legsúlyosabb esetekben a környezettanulmányt. Figyeld meg, mit látnak.

Bementek. A nagy ebédlőbe nyitottak, amelyben nagy bútorok voltak, régi bútorok, mikor még a vidéki kastélyban oly nagy evések-ivások voltak. Nem is fértek a pesti lakásban, legalább rosszul érezték magukat, s valósággal dörmögtek, hogy itt kell nekik szorongani. Pedig a Mariska néni lakása mégis különb volt, mint ezek a modern pesti lakások. Ebből a szobából hármat csinálna a mai építész. Ez még kilencvenhatban épült, mikor Magyarország nagy volt, és ezeréves. Abban az időben nem sajnáltak ötméteres magasba nyomni fel plafont.

- Valika, gyere csak fiam, szeressétek egymást.

Valika éppen olyan volt, mint az anyja, csak két évtizeddel fiatalabb. Magas barna lány, egyelőre nagyon vékony, de a profilja ugyanolyan izmos, mint az anyjáé. Fekete szemei égtek. Abban a korban volt, mikor a lányok megharagusznak az anyjukra, hogy nem engedte férjhez menni őket, mikor lehetett volna.

- Szervusz Ilus - ölelte át ugyanolyan mozdulattal, mint az anyja az elébb. - Csakhogy egyszer már eljössz.

- Annyi dolgom van.

- Azt elhiszem, kedves.

Kicsit meg volt sértve: mért hiszi el olyan könnyen.

A bal oldali szobában, a szalonban ült a társaság. Mariska néni nagy előkelőséggel mutatta be, s nem tudta a vendégeinek a nevét megmondani. Egy kézlegyintéssel intézte el őket.

- Jaj de jó kis ruhád van - mondta Valika -, angyali. Új?

- Á dehogy. Tudok én újat csináltatni?

Az egyik vendég, egy igen helyes kis barna asszony, nevetve mondta:

- Már harmadik éve alakítom át ezt a kis vacakot és a minap egy olyan társaságban voltam, ahol mindenkinek új ruhája volt. Hát nekem volt a legnagyobb sikerem, hogy ezt a kis fehéret betetette négyért a varrónő. Mondom a háziasszonynak súgva: hároméves, de ne mondd meg nekik.

Mindenki helyeselve nevetett a korszerű viccen.

- Jó kis világot élünk - mondta Mariska néni. - Mit szóltok a németekhez?… Levágják az embereknek a nyelvét, kiszúrják a szemét.

Ijedten néztek rá.

- No az íróknak, újságíróknak. Nem szabad látni s nem szabad írni. Az uradnak még szabad?… - fordult Ilonkához s hozzátette: - Újságíró az ura a kis húgomnak.

Mintha valami különösséget árult volna el, a vendégek mind megnézték Ilonkát, mint valami furcsaságot, úgyhogy ő el is pirult. Még mindig szokatlan volt neki, hogy ő újságíróné. Ez otthon még ma sem volt dicsőség.

- Ez mind azért van, mert férfiak kormányozzák a világot - szólt Mariska néni.

- Az igaz - nevettek a hölgyek.

- A maguk ostoba feje szerint. El vannak bizakodva, azt hiszik, mindennek úgy kell lenni, ahogy ők egyszer megszavazták. No, szépen berendezték. Kivetik a negyvenszázalékos ínség­adót és a koldusok éppen úgy járnak az ajtókra, mint azelőtt.

- Az uram ügyvéd - szólt a kis barna asszony -, mondja, hogy az a baj, hogy nincs pénz. Van olyan falu, hogy húsz pengőt nem lehet összeszedni benne.

- Az orvosi pálya ment tönkre a legjobban - szólalt meg egy másik fiatal asszony. - Éspedig a férfiak tehetetlensége miatt. Kérem, a magánprakszis száz százalékban megszűnt.

- Még a bankosok csak élnek - mondta az ügyvédné.

- Óh dehogy, az uram - pirult el a harmadik asszony - összesen háromszáznyolcvannégy pengőt hozott haza elsején. Pedig igazgató. Tessék ebből megélni.

- Mért nem vigyáznak. Ők a férfiak, ők intézkednek. Mért nem szavazzák meg, hogy: senkinek nagyobb fizetése nem lehet, mint a miniszterelnöknek. De a vezérigazgató kap kétszázezer pengőt? Adják oda a tisztviselők fizetésének kiegészítésére és mindjárt emberileg lehet élniök.

- Jaj, Mariska néni, tessék ezt keresztülvinni.

- Ha rajtam állana. De az asszonyokat nem lehet megszervezni. Az asszonyok csak úgy élnek, hogy összehúzzák magukat, egyre jobban összehúzzák magukat és beszélnek az átalakított ruhájukról.

- Még jó, akinek van mit átalakítani. Az uram két hónap óta egy fillért nem hozott haza! egy fillért! Mikor ez a nagy influenzajárvány volt, negyven-ötven név volt felírva, naponta huszonnégy óráig szaladt és semmi pénz.

- Az ügyvédnek még rosszabb, mert annak kiadása is van. Neki kell a bélyegköltséget előlegezni.

- Legrosszabb a magánhivatalnoknak.

- Hát azon aztán sose fogunk megbékélni, hogy kinek rosszabb - mondta Mariska néni szokott vidám erélyességével.

A szobalány nagy ezüst tálcán hozta a teát, a teasüteményt és a szervizt. Míg kiosztotta a csészéket s Valika megtöltötte a szép aranysárga teával, addig egy szó sem volt.

- Ez a mai világ - mondta az ügyvédné, mikor a lány kiment.

- És ezt a férfiak csinálták meg nekünk.

- Mariska néninek igaza van - szólalt meg Ilonka.

Mindenki ránézett s ő elpirult, mert nincs hozzászokva, hogy társaságban beszéljen.

- Ugye igazam van, fiam… Minket nem is lehet felelőssé tenni azért, ami a világban van. Hol van a nőnek szava?

- Otthon - mondta Ilonka, mire mindenki nevetni kezdett.

- Otthon legkevésbé - szólt a bankosné. - Otthon nem lehet beszélni. Hazajön szegény uram fáradtan, még éjszakára is bent tartják, mert annyira leépítettek, hogy nincs elég ember… Ő maga, evvel a modern számológéppel három teljes munkaerőt pótol.

- Ebbe kell beleszólani - mondta Ilonka.

Mindenki kíváncsian és várakozóan nézett rá.

- Nekem hiába beszélnek - szólt Ilonka kipirulva s a saját bátorságától megijedve -, arra gondolok, hogy egy bankban van száz ember, és mind gerinctelenek… Azért lehet velük akármit csinálni.

Kacagás tört ki.

- Az urak csak otthon gerincesek, a feleségükkel szemben. Ahhoz nem értenek, hogy a hivatalban meghallgassák őket, de ahhoz igen, hogy otthon elhallgattassák a feleségüket.

Még nagyobb lett a nevetés.

- Ez igaz - zsibongott a társaság.

- Én nem magamról beszélek - mentegetőzött Ilonka, mert megérezte, hogy ő, a legfiatalabb asszony, már megint úgy kirukkol a férjek ellen… - De elég ismerősöm van és látom, hogy a húszéves asszonyok, már akik húsz éve vannak férjnél, úgy tűrik ezeket az állapotokat, egy szót sem szólanak ellene…

- Mit mondjanak, fiam? Mikor nincs politikai joguk… Az nem lehet házilag elintézni. Ez nem hálószobakérdés. Ezt az országgyűlésen kell elintézni. De a mai országgyűlés…

- A férjek gyűlése - bökkent bele az orvosné.

Erre megint kacagás tört ki.

- De ha a férjek gyűlése, akkor mindnek van otthon egy felesége - mondta Ilonka -, s akkor mégiscsak mirajtunk van a felelősség, hogy tűrjük…

- Hallgassatok csak, ennek a kicsi asszonynak van valami mondanivalója - intette le az asszonyokat Mariska néni, és figyelmesen nézett Ilonkára.

De Ilonkának sok volt ez a figyelem. Nem volt semmi gyakorlata benne, hogy szabatosan összefoglalja a gondolatait és érveket sorakoztasson fel.

- Énnekem nincs semmi mondanivalóm - mondta zavartan -, én csak abból indulok ki, hogy az én uram hallatlanul szorgalmas és tehetséges. Annyit dolgozik, mint három a szerkesztőségben, vagy öt, vagy mit tudom én hány, hiszen valósággal nélkülözhetetlen, és mégis olyan gyámoltalan a pénzkérdésben, hogy engedi magát kizsákmányoltatni. Jelentéktelen fizetése van, és nem képes már egy év óta felemeltetni.

- Még jó, ha le nem szállították.

- Ő is ezt mondja, és ezzel meg van elégedve, és ezzel én érjem be és nekem kell kínlódni… Mikor az uram olyan pályán van, ahol vannak, akik nagyon sok pénzt keresnek… Én nem akarok semmi világfelfordítást, én nem akarok beleszólani az országgyűlés dolgaiba, én csak annyit akarok, hogy az uram ébredjen fel és hozzon több pénzt…

Elementáris kacagás tört ki az asszonyokból. Ilonka annyira naiv volt és olyan kedves, hogy minden asszony úgy érezte, az ő szívéből pattant ki a szó.

- Én is csak azt akarom - kiáltott a három asszony.

- De mit csináljon?

- Az ő dolga, hogy csinálja… Abba már nem tudok beleszólani… Ha én volnék kint, és rajtam volna a felelősség, az más… De mit tehetek én, én be vagyok zárva a lakásba, mint egy kanári…

- Jaj de igaz, jaj de édes - ujjongtak a fiatalasszonyok.

Mariska néni is sokat nevetett, még a könnyeit is törülte.

- Ez mind igaz, fiam, de ez nem oldja meg a világválságot.

- Semmi közöm a világválsághoz, én csak a saját házi pénzügyi válságomat szeretném megoldani. Nekem az elég. Mariska néninek van a legjobb dolga köztünk, mert Mariska néninek megvan a háza és maga intézi az ügyeit.

- Ó te gyermek. Nekem jó dolgom van? Isten őrizz, hogy ilyeneket higgyetek felőlem… Az egész életem azzal telik, hogy én meg Valika, folyton az adó után szaladgálunk… Ha jól meggondolom, én is hivatalnok vagyok, a főváros meg az állam hivatalnoka, mert nekem ugyan már semmi sem jut a házbérből… S mit kell nekem leisztolni. Nekem ügyvédnek kell lennem, orvosnak kell lennem, bankárnak kell lennem, szerelőnek, építésznek, portásnak, mindennek kell lennem. Megunná ezt az ördög is. Ezt a férfiak csinálták meg nekem, mert az apám az utolsó ötszáz holdját ide mentette be a pesti házba. És ilyen rossz helyen, ebben a proli negyedben. Mégis, ha megvolna a birtok, ami ott terem, a gazdának annyiban jó, hogy van mit ennie. De mit egyek én ebből a házból? Nem ehetem meg, ami a lépcsőházban vagy a lichthofban terem.

Mindnyájan nevettek, angyali volt.

De senki sem hallgatott rá, mindenkinek annyi különös és érdekes esete volt a saját életében, s annyira életszükségnek érezték, hogy ezt mind elmondják, hogy egymás szájából kapkodták a szót, hogy a végén párhuzamosan és egyszerre beszéltek. Közben új s új csésze teát öntött Valika, aki olyan volt, mint a gondviselés, mindenkire külön gondolt.

- No a gondviselés az most csak arra gondol, hogy mindenkinek kiadagolja a maga baját.

- Persze, vannak asszonyok, akiknek jól megy - mondta az ügyvédné -, akiknek van elég eszük hozzá.

Egyre vidámabb lett a társaság.

- Például, ki tudja megmagyarázni, hogy Irén honnan veszi az új kalapot s az új kosztümöt?… Mihálynak annyi keresete sincs, mint az én uramnak.

- Irén? az okos. A minap megyek a Rákóczi úton, vettem a kis babámnak egy kis cipőt, mert szegénykének kint volt már a lába régiből. Hát a mi Irénünk az Urániába megy. S kivel?…

- Na kivel?

- Hát nem az urával.

- A belgyógyásszal?

- Na igen.

- Hát ez vidéken nem volna lehetséges, mert ott mindenki mindenkit ismer. Erre jó ez a Pest. Itt mindenki úgy él, ahogy akar. Ha tud, a világ közepén: ha nem tud, elbújhat.

- Én egész télen nem voltam moziban. Nem igaz, egyszer voltam, meg akartam nézni a Marlene Dietrichet, és éppen adták mellettünk egy kis moziban. Mondom az uramnak: gyerünk moziba. Azt mondja: tán elment az eszed… De biz én elvittem. Nyolcvan fillérbe került a jegy, kettő: egyhatvan, kapupénz tíz. És az uram még ma is sajnálja az egyhetvenet.

- Mért nem vagy olyan okos, mint Irén.

- Nem tudom, mért vagyok olyan marha.

- A férfiak eleven szenet gyűjtenek a fejükre - mondta Mariska néni. - A vége az lesz, hogy minden asszony okos lesz.

Ennek megint frenetikus sikere volt.

- De mért nem hoztátok fel a férjeteket?

- Az enyém feljön, megígérte, hogy értem jön - mondta az orvosné. - Jöhet, semmi dolga. Még a szanatóriumból is engedte kiszekírozni magát.

- Jé, már nem szanatóriumi orvos?

- Á. Mondom, két hónap óta egy fillért nem hoz haza. Ül a kaszinóban, ha elunja magát, elmegy sétálni, mint egy nyugdíjas. Sokat érek a kutatásaival. Azt kutassa fel, hol van egy kis pénz.

Ilonka elhallgatva ült közöttük és szinte csodálkozva nézte őket. Ezek az asszonyok olyan egyformák voltak, bár külsőleg különböztek, mert egyik barna volt, a másik még barnább, a harmadik szőkésebb s az alakjuk is, egyik magasabb, másik erősebb. Ruhájuk is meglehetősen más színű volt és más szabású, és neki mégis úgy tetszett, hogy nem lehetne megkülönböztetni, mikor ki mond valamit. De még őket magukat sem lehetne szétválogatni. Olyan egyformák voltak, elmosolyodott. Egyszer azt hallotta, hogy nincs két egyforma tojás. Ilyenek voltak ezek, és ő most azt szerette volna tudni, mért oly egyszabásúak ezek a nők.

Egyik orvosné, másik ügyvédné, a harmadik banktisztviselővé. Hirtelen elhúzódott tőlük. Mikor ő Pestre jött, az volt az érzése, hogy felemelkedett egy szebb és magasabb világba. Imre olyan volt, mint a mesebeli herceg, aki eljön a vidéki kistisztviselő családba; és sárga hajával, vidám hangjával, ragyogó fellépésével elbűvöli az egész világot. Valósággal Árgius királyfi volt, csak azon csodálkozott, hogy ő nem Tündér Ilona, mért szeret hát bele? Éppen őbele. Mert azt mondta, hogy szerelmes, és arról beszélt, hogy neki a színpadra kell lépni, gyönyörű a hangja, gyönyörű az alakja. Varsányi Irénhez hasonlította. S mióta itt vannak Pesten, azóta sohasem említette ezeket. Nem akarta beíratni a színiakadémiára vagy magániskolába vagy mozitanfolyamra, amiről akkor beszélt, hanem valósággal elzárta, hogy ezt a “csodálatos” hangot és alakot, ami az övé, senki más ne lássa rajta kívül.

Most, hogy ezeket az asszonyokat nézte, s köztük az elhallgató Mariska nénit, ahogy feketén kiemelkedett és Valikát, aki olyan volt, mint valami fenyőszál, valóban nem őket látta, hanem hegycsúcsokat, mintha hegyek közt volna a fiatal tavaszban. Látta a távoli havasokat, és látta, hogy a fák kizöldülnek, és fuvallatot érzett, és bárányokat látott legelni a hegyoldalon.

Még muzsikát is hallott, és mosolygott, mikor rájött, hogy valahonnan a szomszéd lakásból hallatszik át a rádió.

Egyszerre tűrhetetlenül hiányzott neki az ura. Nem is tudta volna megmondani, nem az az Imre hiányzott neki, akinek bele akar szólni a dolgaiba. Nem az az Imre, akivel folyton pöröl, akinek minden szavára visszafelesel, hanem az, akit még lánykorában épített magának, az a fényes aranyhajú királyfi, aki oly magas és erős és vidám. Akihez hozzásimulni oly jó volt, s akit már oly ritkán lát.

Mi van ezzel az Imrével? Ebből valósággal újságíró lett, mióta itt vannak együtt. Nem érti, hogy lehet másnak a dolga után szaladni, és éjt-napot eltölteni azzal, hogy valaki megtudja valakinek a legapróbb ügyét. Ő azt hitte, az újságíró az költő. És annak olyan gondolatai vannak, amiben mindig gyönyörködni lehet. Neki fáj, hogy ő, a semmi kis asszony kénytelen ellentmondani a nagyszerű hímnek, akit kapott a sorstól.

Riportra jött le akkor is igaz, az ő kis városukba. Valami nagy botrány volt a városházán. Panama. És akkor elragadta őt, hogy ez a nagyon fiatal ember úgy jött, ment s úgy beszélt mindenkivel, mintha ő volna a vizsgálóbíró, vagy annál is sokkal több, ő volna az ítélet, az isteni igazságszolgáltatás. Mert akkor igen nagy dolognak tűnt fel, hogy az újságíró megírja ezt, vagy azt. Kedvében jártak, nagyon komoly és gazdag emberek hízelegtek neki, infor­málták, kérték, s valósággal rettegtek tőle, hogy mit mutassanak meg, mit takarjanak el a szeme elől.

Ezt ő jól látta. Az első este valami mulatság volt, azon találkoztak, és Imre jobban táncolt, mint a kisvárosbeli fiatalemberek. Gyönyörűen tangózott és dzsiggelni is tudott, s ez a komikus tánc megszépült, ahogy ő járta. S mióta itt vannak, már egy éve, sohasem táncoltak. Azóta Imre nem csinál egyebet, csak fut és fut és semmi remény rá, hogy valaha is több pénze legyen.

Szóval ő is csak az, ami ezek az asszonyok, neki is az számít a férjében, hogy mennyi pénzt tud hazahozni. Akkor nincs joga szemrehányást tenni ezeknek az asszonyoknak. Egyik tojás olyan, mint a másik.

De hisz akkor kész is az élet. Akkor ennyi az egész. Neki mindig az a sorsa, hogy vár és vár és retteg, hogy mi van az urával és hogy mi lesz holnap. Még ha volna gyereke, akivel eljátszo­gathatna. De azt megértette, hogy az nem lehet. A százhatvannyolc pengő kettőjüknek is nagyon kevés, hogy lehetne abból elszakítani valamit egy harmadik számára?

Olyan fázósan húzta össze magát, hogy Mariska néni felállott, és egy sált hozott s a vállára terítette.

- Nem fázom - mosolyodott rá hálásan.

- De csak hagyd magadon, nemigen van itt befűtve. Volt ugyan tűz, de kialudt.

Ez lehet. Lehet. Ebben a Mariska néniben volt tűz, csak kihamvadóban van.

- Éppen bent vagyok a doktor úrnál - lett figyelmes az egyik asszony előadására -, jön egy hetvenéves öregember. Azt mondja a doktor úrnak:

- Kérek kámforos borszeszt.

Mintha a patikában lett volna. Csak úgy megrendeli.

Azt mondja rá a doktor úr:

- Nem adok.

- Nem ad?… - kiabál rá az öreg. - Nekem olyan reumás lábom van, hogy se éjjelem, se nappalom… Hogy meri azt mondani, hogy nem ad, mikor én huszonhárom évig adófizető voltam a kilencedik kerületben?

Így beszél a budapesti szegény. Nagyon nehéz velük dolgozni, mert mind jogot formál és agresszív.

Azt mondja a doktor úr:

- Várjon csak öregem. Én nem vonom kétségbe a maga igazát, de legyen szíves tartson sort. Először jelentse be, hogy beteg. Azután kérje, hogy vizsgálja meg az orvos, akkor várja meg, hogy mit rendelhet az a doktor magának, akár én, akár más…

- Kérem, én adófizető voltam… Ha már nem fizetek, dögöljek meg?

- Éppen azért, mert maga adófizető volt, tehát államfenntartó elem: tudja, hogy az államnak és a fővárosnak most éppen olyan rosszul megy, mint magának! Amit a főváros adhat, azt megadom, legyen nyugodt! De arról szó se lehet, hogy valaki beállítson és azt mondja, kérek ezt vagy azt!…

Bevitte a rendelőbe, megvizsgálta, aztán az öreg rettentő dühvel kijön.

- Az öregember fölösleges, az öregember dögöljön meg... - evvel ment el.

Azt mondja a doktor úr:

- Nézzék kérem. A főváros, a mi gazdánk, deficit előtt áll. A fővároson is segíteni kell. Nem tudok másképp segíteni rajta, csak ha megtagadom az orvosságot. Hogy azoknak juttassunk, akiknél életszükséglet. Ez a kámforos borszesz elhiszem, hogy pillanatnyilag kellemes csillapodást idéz elő az öreg lábában, de se meg nem gyógyítja, se többet nem ér, mint egy forró lábfürdő… Én hát azt mondtam neki, menjen haza és vegyen forró lábfürdőket. Hát erre azt vágja nekem: “Ha én olyan úr volnék, hogy csak úgy forró fürdőt vehessek!” No, mondom, egy dézsa víz az egész. Azt mondja: “De ki csinálja azt meg nekem?…” Tessék, olyan viszonyok közt él, hogy még egy lavór meleg vizet se tud magának venni… Mit csináljak vele?… Orvosi és polgári lelkiismeretem szerint nem dönthettem másképp, csak úgy, hogy megtagadtam a kívánt orvosságot. Egy ilyen adag két és fél pengő. Erre aztán kitört, hogy hát ő akkor dögöljön meg?

Másik asszony vette át a szót:

- Rendkívül nehéz a szegényekkel dolgozni, de azért nem szabad azt mondani, hogy mind ilyen. Két típus van, amelyikkel nehéz. Az egyik a hivatásos szegény, aki kitanulta az összes csínját-bínját annak, hol mit lehet segélyképpen kapni? Az ilyen eljön az orvoshoz és nagy palack orvosságot rendeltet magának, s mikor kimegy a patikából; kiönti az orvosságot a földre, és az üveget eladja tíz fillérért… Segélyutalványt meg összeszed ötöt-hatot és felveszi az adagokat és eladja…

- Van nekem egy ilyen családom, hivatásos koldus. Az effélék szíjják el, amit lehet, a többiek elől. Van három gyereke és az egyetlen sötét szobájában öt-hat albérlőt tart: ágyrajárót, és kiül az utcára a kis gyerekével a karján s annyit összekoldul, hogy van neki hat-nyolc pengője naponta, de ha csak ötöt visz haza, már akkor az eget lehasítja, úgy ordít, az egész ház zeng, hogy az emberek milyen rossz szívűek, gazok, hiénák, meg kell dögölni a szegénynek...

- A másik típus pedig az, aki elszegényedett gazdag. A kezem alatt van egy báróné, aki a szegény­gondozási utalványokból él. Mikor egyszer meglátogatom, azt mondja a háziasszonya, hogy ne adjunk ennek kenyérutalványt, mert nem eszi meg, hanem kiszórja az ablakpárkányra a madaraknak. Pénzt meg különösen ne adjunk neki, mert azon rumot vesz és megissza. Hát mikor legközelebb bejön, kiadom neki az utalványokat, megnézi, visszajön, azt mondja: “kérem, miért nem kaptam én kenyérutalványt?”

- Azt maga úgysem eszi meg; a madaraknak adja!

Rám néz s nagyon előkelően:

- Azoknak is élni kell! Nem?

Ilonka nevetett, finomnak találta.

- És pénzt pedig többet nem kap - mondom neki -, mert rumot iszik, ha kap.

Újra rám néz nagy fensőbbséggel, s azt mondja:

- Sohasem iszom többet, mint amennyit szegény atyám életében ő szokott nekem adni.

A társaság nevetett.

- No de ez az általános típusa a szegényeknek, ez a két ember? - kérdezte Ilonka.

Az asszonyok, akik szívesen csinálnak társaságban vidám aforizmát a szomorú esetekből, elkomolyodtak.

- Nem kedvesem, azt nem szabad mondani. Ez a két szélsőség. A szegények: szegények. A legnagyobb részük alázatos és ijedt, és nem is venné igénybe a könyöradományt, ha a nyomor rá nem kényszerítené. Hiszen az ember szívesen hinné azt, hogy a mélyben szilárdabb az erkölcsi érzés, mint a magasabb körökben… Egy egyszerű pénzügyőr mondta nekem tegnap, hogy ő már nem is szereti a kezébe venni az esti lapokat, mert mindennap lelepleznek egy sikkasztást… Így is van… De ha még a magas kultúrájú emberek is elveszítik az erkölcsi alapot, mert a mai nehéz viszonyok közt megszédülnek, nem bírják el, hogy le kell szállítani az életnívót, mit szóljunk a szegény emberekhez, akiknek nem a holnapra valójuk nincs meg, de még a vacsorára valójuk sem.

- Inkább azon kell gondolkozni, hogy miképpen bírja ki a szegénységnek ez az óriási tömege, hogy nem lázad fel és nem őrül bele a nyomorba? Mit bír még ki az ember?…

- Nem igaz, hogy a rendőrség tartja féken a szegény emberek világát. Nem is gondolnak a rendőrre, valami kis remény van bennük, hogy ez még megváltozik. A remény, a vallásos érzés, a tisztesség önérzete az, ami az emberiséget féken tartja. Borzasztó, hogy mit bír ki az ember. Azt tanultuk az iskolában is már, hogy az ember tud legtöbbet eltűrni a természet viszontag­ságai közt és a kutya. Ez a két állat él meg a jeges tengerektől a forró égövig.

- No és a háború mit mutatott?… Azt mondja az uram, hogy sose tette volna fel saját magáról azt, hogy képes legyen a hó hátán aludni… De még sokkal nehezebb volt az orosz fogolytábor, ahol a legminimálisabb szükségletüket sem tudták kielégíteni, és csak az tartotta bennük az élet szikráját éveken át, hogy van valahol egy Magyarország, s abban van egy Budapest, és csak még egyszer visszakerüljön, megint emberi életet fog élni…

- A remény! Neki volt oka a reményre, de mi a reménye annak, aki a “Kiserdőben” lakik… Tetszik tudni, mi az a Kiserdő? A Ferencvárosi pályaudvar mellett van egy óriási szabad terület, ahol világteremtése óta csak pusztaság volt. A forradalmak után a főváros megengedte, illetve elnézte, hogy ott utcaseprők, tűzoltók, kalauzok s más kisemberek kertet foglaljanak. És egy kis sufnit építhessenek a kerti szerszámoknak. Erre egyszerre csak, mintha a gomba búvik ki eső után a réten, az emberek óriási tömege rohanta meg azt a területet és elkezdtek építkezni. Ferslógokból és lopott kannákból házat csináltak maguknak. Nem elég, hogy ott laktak a gyerekeikkel együtt, de lakókat vettek fel éjjeli szállásra, és szinte keresztbe feküdtek egymáson, tízen-húszan egy ilyen nyomortanyán. Négy-öt év alatt ötezer ember lakott már ezen a területen. Egy plébános felfedezte, hogy itt ennyi ember él és elhatározta, hogy templomot épít nekik. Igen, de a terület nem volt betelekkönyvezve, nem lehetett semmit se csinálni, nem adhattak neki engedélyt. Erre a plébános azt mondta: “Kénytelen vagyok alkalmazkodni a híveimhez.” És egyszerűen felépítette a kis templomát a senki földjére, ugyanolyan nyomorstílusban, mint a hívek házai. A főváros még ma sem vette tudomásul, hogy ez a templom létezik.

- Még végigmenni is szörnyű ezen a Kiserdőn. Füstszag. Minden kályha füstöl, mert a csöveket a szeméttelepen szedik össze és gazzal fűtenek, amit a kültelkeken a kerítések alatt gyom­lálnak.

- Bizony, egész különös dolgok vannak. Az ember az utolsó állat a világon, avval törődnek a legkevesebbet. A lóvásárt két év előtt idehozták és a Kiserdőből elvettek egy darabot. Ugyanis a Tattersaalból kihelyezték a lóvásárteret, mert azt az ügetőversenynek adták… Erre kiszorítottak egy sereg embert a maga kis nyomortanyájából. A lóvásártér az ma úgy van meg­építve, hogy ha idegen jön, megmutatják neki. Tökéletes pavilonok, vízvezeték. De azt nem mutatják meg, ami a háta mögött van. Hatszázötvenöt bódé, s lakik benne kétezerkétszáz­hatvan ember, akik közt nyolcszázkilenc gyermek van. Ezernégyszázötvenegy felnőttre nyolc­száz­kilenc gyermek esik. Minden harmadik lélek gyermeki lélek.

Irtóztató, csak megfagyni és meghalni a rémülettől, hogy az ember hogy tud eltengődni, mint a moszat a tengerben.

Csodálva és rémülten hallgatta ezeket a nőket, akik saját nehéz életüket ilyen munkával díszítik.

Már más szemmel nézte őket, mint az előbb, mikor olyan vakmerően beleszólt a dolgokba. Kezdte úgy érezni, hogy ő csakugyan roppant naiv. Hogy kinevethették őt ezek az asszonyok, akik ilyen fontos és nagy dolgokkal foglalkoznak. Ezek nem ülnek a négy fal közt. Ezek kint vannak az életben, mint a férfiak… Talán őbenne van a hiba, mért engedte, hogy az élete annyi legyen, hogy egy férfinak a kedvéért egy pici lakásba beszorítva él… Ez a baj… Háremhölgyet engedett magából csinálni…

Elpirult, s a szíve elszorult.

Imrét arra akarja kényszeríteni, hogy több pénzt, több pénzt?… És ha visszafelé sül el?

Halálos szégyen tört ki benne. S meg is ijedt.

Most, ha már megtette volna, hogy az urát belehajszolja és Imre stájgerol?… És elveszti az egész állását? Akkor most mihez kezdenek? hova mennek?… a gazemberrel… Még állás nélkül is?…

- Budapestnek egyötöd része most teljesen munkanélküli, mert nincs munka, még annak is örülni kell, ha valaki a legkisebb kenyérdarabot is biztosítani tudja a családjának…

Milyen borzasztó dolgok ezek, s milyen jó, hogy ő ma délután itt van, és megértette, hogy az asszonynak csakugyan nincs semmi más kötelessége, mint hallgatni és rettegni a holnaptól…                  

folytatjuk

Forrás:

 

Az asszony beleszól Móricz nőtudatú regénye, 1933-ban jelent meg, egy világválság közepén, a városi nők túlélési taktikáit, tanulságait és egzisztenciáját vizsgálja benne, regényesen és hétkrajcárosan. A válság és túlélés ma is aktuális, a női szempont ma is ugyanolyan üde, mintha csak nekünk írta volna a mester ezt a regényt, az Irodalmi Centrifugának.

 A kortárs írók és írónők is találva érezték magukat, biztosak lehetünk benne, hogy mindenkit szenvedélyesen foglalkoztatott ez a téma, a nők - férfiésszel nehezen megragadható - kiszolgáltatottsága. Németh László, aki szintén sokat tud a nőkről és Móricz irodalmi fia lehetne, elképzelhetetlennek látja az életet cseléd nélkül, akit minden esetben így hív: „a lány”. Ha nincs segítség a háztartásban, a feleség rabszolga, ezt a gyerekek és a férj is megsínylik. Kosztolányi is a cselédtartók szemszögét érzi jobban, „a lány” rejtély, és Édes Anna, az is marad.

Kosáryné Réz Lola fejti ki érdemben Móricz felvetéseit, és ír nőtörténelmet négy kötetben, válaszul. Több ponton összecseng ennek a két nagyszerű magyar érzelmű írónak az életműve. Kosáryné a cselédkérdés, a gyerekbántalmazás, a női felsőbbrendűség következetes írója, Móricz is nyíltan beszél mindezekről, könyveik egymást igazolják, kiegészítik, hitelesítik. És az életük is.

A regényből 1965-ben készült film. 

A Centrifugában pedig hetente újabb részletekben jelenik meg.Olvass önfeledten

http://elofolyoirat.blog.hu/2011/08/01/moricz_zsigmond_az_asszony_beleszol_1

 

 


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr433209419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bandibacsi34 2011.09.28. 22:21:08

Biztos akkor is nentek ha nem is Dubajozni, de hasoblora Posten:-)))
Volt valami botrany asszem meg a Monarchiaban, hogy miniszterfeleseg is besegitett hobbybol egy kupiban:-)))
Azert a franc se sajnalja ezeket a penzehes verszivokat. Ez mind otthon ulo tipus, a munkasnoknek azoknak lehetett okuk panaszra, de ezek nem tettek tul rossz lora.