fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) József Etella (5) józsef etella (8) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Móricz: Az Asszony beleszól - 12.

2011.10.11. 07:00 | icentrifuga | 1 komment

Címkék: móricz centrifuga az asszony beleszól

Előző rész,  Móriczról 

 12.

Kint besötétedett. A lány tüzet rakott, és ők a tűz világa mellett üldögéltek tovább.

- Én elismerem - mondta Mariska néni -, hogy nehéz az asszonyok élete. Tényleg az a baj, hogy az asszony a lakás rabja, ott ül, és nem érti meg az idők változását, mint az öreg emberek, nem tudják magukat beletalálni a változott viszonyokba. Mindig úgy volt, hogy egyszer jobban ment, egyszer rosszabbul. Aztán megint csak megjavult…

- Igen, de kinek? - szólt Valika.  S Ilonka megértette, hogy ez bizony úgy lehet, hogy már nekik, a ma élő generációnak rossz lesz, legfeljebb a következőnek javul meg a helyzete.

Mariska néni hallgatott. Senki sem szólt. Ültek a csöndben, s Ilonka a Valika sorsára gondolt. Itt van ez a hatalmas szép lány, már a harminc felé közeledik. Ennek még szomorúbb lehet az élete, mert ennek még az sincs, akinek a dolgába beleszólhasson.

- Mi van avval a színházzal, fiam? - szólalt meg végre Mariska néni.

- Színház… - sóhajtott Ilonka -, ma a mi világunkban nincsen senki, aki színházba tudna menni… Kivált így a hónap végén… Nem mondom, annyi van a háznál, hogy elmehessünk, elvégre az nem kerül olyan sokba - s ezt azért mondta, hogy Imrének az intencióit kövesse, hogy a néniék valamiképpen célzásnak ne vegyék… - Nem is azért jött ki belőlem a panasz, csak a jövő… a reménytelenség…

- Ti még fiatalok vagytok. És az élet nem fordul meg a perceken és a napokon. Egy olyan tehetséges ember, mint a te Imréd, az előtt jövő van, pláne, hogy nincs megkötött pályán.

- Semmi nyugdíja.

- Úgy. Én azt hittem az Újságíró Nyugdíj, az van.

- Nem számít… Ötven pengő havonta… ha valaki négy évig tag, akkor kap az özvegye kilencven pengőt…

- Úgy. De hát én a te Imrédet nem féltem, ügyes ember, friss, energikus, tehetséges…

- Igen.

- Valami más van köztetek.

- Nem Mariska néni, nincsen semmi.

- Akkor pedig adj hálát az Istennek. Mert én attól az egytől féltem, hogy valami más van…

- Mért?

- Hát istenem… ezen a pályán… sokat kell neki kinn lenni az életben… A hivatalnok azért jó, mert ott keveset forog a férj… nincs annyi alkalma…

- Imre nem olyan… - dadogta Ilonka.

- És szeret… Ez a fontos, hogy szeret… Ugye szeret?

- Még azt se?

- Fiam, ez a legfontosabb.

- Úgy örülök - terelte kínosan más irányba a beszélgetést Ilonka -, hogy holnap este együtt leszünk a színházban. Hallom, nagyon szép a darab…

- Én is örülök… - és Mariska néni Valikához fordult. - Mit szólsz hozzá, ez a bitang házmester kiadta a pincét, és nem is szól. Én mondom neked, hogy ez a maga kezére dolgozik.

- Az a bestia asszony! az csinál ilyeneket… Az a hárpia… Ilonka elmosolyodott. Ott is az asszony szólt bele… A házmester külön akar keresni… Eh, mégis “haza”-megy. Mit csináljunk: az az otthon.

Fel is állott és búcsúzott.

- Hova sietsz?

- Ma az uram hamarabb jön haza - rebegte.

Elbúcsúzott.

Boldog volt, mikor az utcára ért. A feje zúgott. Lehajtott fejjel ment az utcán, és az aszfaltot nézte, a sivár és szürke aszfaltot. Csak azt sajnálta, hogy olyan közel van a ház, ahol laknak, és mégsem volt rá ereje, hogy csak egy lépéssel is többet tegyen, mint ahogy a legrövidebb úton hazaérhetett.

Hazament.

Haza… Van neki otthona?…

Milyen boldog volt eddig a maga szép kis lakásában, amely semmiben sem hasonlított a szülei lakásához, otthon a kisvárosban. Azok a jó sötét ablakok, az a csipkehuzat s régi bútorok. Azok a rossz gyári bútorok, mert nem volt ott egy rendes darab sem. Volt két régi szekrényük, amit még a nagymamáknak csinált valami kisvárosi asztalos, azokat az előszobába tették ki, s még ott is restellték. Bent a lakásban rossz rárakott díszítésű bolti bútorok voltak, de ő megszokta, azok közt született s nevelkedett s a szeretet és az otthoni béke kedvessé tette, a falon a színnyomatokkal együtt. Nosztalgia tört ki benne az otthoni lakás után. Most e pillanatban megutálta a tökéletességet a lakásában. Utálta a villanyt. A rossz petróleumlámpa után vágyott, amely mindig füstölt, s kézzel kellett levenni a hamvát és attól büdös lett az ujja. Ezt a büdösséget kívánta szenvedélyesen e pillanatban, és a nagymosás gőzének a szagát, az udvaron a szapulót, amit hamuval raktak meg… És a sült tököt, amit a kemencében sütöttek parasztok, sokszor látta, hogy a gyerekek milyen mohón majszolják a parázssárga tököt… Ő ugyan talán sose evett… Nem tudja mért, a falut áhította, a pattogatott kukoricát, ahogy, ha elmentek a tejesasszonyhoz, és a szeme előtt fejték bele a tejet a sajtárba - a vízbe -, ott pattogott az udvaron a kukorica, fehéren és repült, mint a bogarak, ahogy este ömlött az apró lepke, ha lámpát vittek ki a tornácra, néha annyi volt, hogy a fehér falat oly vastagon belepte a töméntelen utálatos bogár, amitől annyira iszonyodott, hogy nem lehetett a meszelést látni… Akkor ez mind nem tetszett, de most kimondhatatlanul vágyódott utána, mert csak ott volt boldog, akkor, hamisítatlanul és végtelenül…

Itt minden éles és élesen szép, sértően tökéletes…

Nem a bútor teszi a lakást, hanem a lélek. És otthon mindenki szerette egymást.

Azonban visszaemlékezett néhány kínos esetre, mikor az apja mámorosan jött haza, s szétütött a rápörölő asszonyok között… Vagy mikor a szörnyű idők voltak, s mindenki halálra váltan várta a vörösök, majd a románok bevonulását. Mikor nem tudták, mi lesz holnap, mikor nem tudtak hova menekülni, s úgy várták a gyilkosokat, mint az áldozati bárányok… Mikor jöttek a rekvirálók s elvitték a kamrából az utolsó darab húst és szalonnát… S mikor apja legutóbb is azzal jött, hogy nem kapja meg a fizetését és boltostól boltosig kellett szaladni, hogy hitelbe kapjanak valamit…

De ez mind nem bontotta meg az élet egyszerű és sima menetét. Ők, gyermekek, otthont éreztek maguk körül és védő és oltalmazó kart a szülők félelmet nem ismerő erejében és kitartásában.

Nem a bútor teszi az otthont és nem a jólét, hanem a lelkek összetartozása. És most ez bomlott meg: Imre kávéházi kaszírnőnek udvarol. Imrét kávéházi kaszírnő utasította ki.

Mikor sietve hazament s benyitott a lakásba, már az előszoba sötétje, mert a villanyt nem gyújtotta fel, spórolt… már az is megijesztette, mintha valami halottasházba nyitott volna be.

És a szoba. A felömlő nagy villanyfényben a vakító fehér bútorok, a sok üveg és acél. Úgy megfázott, mintha valami kietlen, elviselhetetlen elhagyatottság nyitotta volna rá idegen lelkét.

Ez az ő otthona!?

Eddig soha nem érezte ennyire idegennek, csak valahol az ízlése és a kedélye mélyén. Sohasem látott ilyet lánykorában. Az Imre ízlése ez, s ő igazat adott neki. Szerelemből elfogadta, hogy ez a jó bútor, könnyű tisztán tartani és racionális.

Most ellenségesen rázkódott meg, s végigment a szobán, és nem volt kedve letenni a felsőkabátját, nem volt íze leülni a ruganyos acélkarú székekbe, mintha mind villamosszék volna, amelyben ha leül, meg is kell halnia.

Valami kicsiséget vesztett el, a bizalmat, s ezzel minden elveszett, ami eddig életben tartotta.

Mit csináljon?… Szeretett volna azonnal elutazni, de hova? Szüleihez?… Mivel indokolja szegények előtt?… mert szegények a parányi városi fizetéssel, amit talán most sem kapnak meg, hiszen a legnagyobb városok is csődbe mennek, s nem tudják fizetni a tisztviselőket… És szegények, mert ha őt meglátják s megértik, hogy a díszes és irigyelt házasság is csődbe került…

Sokáig járkált a szobában, és nem ült le. Nem volt kedve az életet újra elkezdeni, tüzet rakni… Minden darab fa s minden darab szén: mintha a testének egy darabját tenné a kályhába... Máskor is takarékoskodott a tüzelővel, de nem fázott… Dúdolt. Felvette a kis szvetterjét, amit még lánykorában kapott, s ami már színét vesztette, de jó meleg volt. Varrt, kézimunkázott és ábrándozott, s nem kívánkozott ki innen a nagy Budapestbe… Sohasem jutott eszébe, hogy a többi pesti fiatalasszony kávéházba menekül az otthoni hideg elől, ő itt érezte magát otthon…

De ma kilopták a lelkét ebből az otthonból… s ez így lesz ezután? Itt fog ülni szegényen és elhagyatottan és boldogtalanul?… Az ura ezentúl sem fog hamarabb hazajönni. Különös mestersége, az újságírás, a riport, elviszi az otthonból… s talán az urának nem is volt ez soha olyan otthon, mint neki, az asszonynak. Hiszen a férfinak nyitva van az egész világ, szabadon csapkod és suhog, amerre viszi a hivatal s a maga kedve…

Valaki kopogott az ablakon, összerezzent, mintha kísértetek órája volna.

A mosóné volt, akit tegnap kikergetett, azt hitte, soha többet az életben be nem ereszti, a miatt a zsebkendő miatt. Milyen egészséges felháborodás volt az benne tegnap, s most megörült, hogy valaki rányit. Ment és kitárta előtte az ajtót.

- Nagyságos asszony, nagyságos asszony, megvan a zsebkendő. Tessék elképzelni, a huncut zsebkendője lecsúszott a teknő mellett a szenesládába, ott találtam meg. Mindjárt kimostam, kivasaltam, itt van e.

Tudta, hogy hazudik. A zsebkendő nem esett le, nem csúszott le, hanem elcsúsztatta. Nagyon szép kis zsebkendő volt, ahogy ránézett, valami melegség öntötte el a szívét. Ő maga vette, maga varrta ki, maga hímezte bele a monogramot: Cs. I. Csabay Ilonka.

Átvette, megnézte, megsimogatta, és úgy üdvözölte, mintha a szívének egy szikrája tért volna vissza.

- Jöjjön be, Kövesháziné.

A kis gömbölyű asszony begurult, nagy szürke kendő volt rajta, ez még úgy öltözött, mint a falusi asszonyok, a lánya az már kisasszony volt, az már olyan volt, mint akármelyik úrilány. Egybeszabott selyemruhában és selyemharisnyában, félcipőben, de az az asszony még jólesett, hogy ilyen ártatlan kinézésű, egész falusi, s elhitte, mert el akarta hinni, hogy a zsebkendő csakugyan szökevény természete miatt csúszott le a szenesládába.

- Meséljen valamit, Kövesháziné lelkem.

- Jaj nagysága, de rossz a világ. Szabad befűteni, nagysága?

És mindjárt odakuporodott a kályha elé és megrakta a tüzet.

- Rossz ugye - mondta ő, kicsit enyhébben.

Mintha a saját édesanyja hangját hallotta volna meg a saját hangjában és szavában. Így tanulta ő otthon, hogy így kell beszélni a mosónéval, a szegény asszonyokkal, akik bejönnek s valami munkát végeznek a házban.

- Jaj ez a Pest. Tetszik tudni, hogy a Wohl Juliskával mi van?

- Ki az?

- Itt a folyosó végén, a zöldrácsos kerítés. Az apja gyári munkás, még mindig van munkája, és a Juliska kitanult gépírónő, úgy is viselte magát mindig, mint valami kisasszony, tisztnéses kalapban.

- Milyenben? Tisztnéses?

- Tisztnéses kalapban járt a már, mióta csak ismerem, s cifrán, mint egy nagyságos kisasszony, soha szóba nem állott senkivel, úgy billegett el, mint valami páva. No, billeghet már a klinika felé.

- Beteg?

A mosóné sunyított, sandított s megsúgta.

- Egészséges betegsége van nekie.

Kövesháziné sorra hivatkozott mindenkire a folyosón, ki mit mondott. Lám, mindenki minden­kiről mindent tud. Minden lépését számon tartották a Wohl Juliskának, ki szokta hazakísérni a kapuig, hány órakor jött haza, mikor maradt ki egész éjszakára, a napját ki tudták pontosan számítani, mikorra várhatja a kis vendéget.

- Így van, ha egy lányt szabadon engednek! Legnagyobb veszedelem a hivatal! Szegény lánynak! mert ott vannak azok az ingyenélő urak, elcsavarják a szegény lány fejit…

Hiába menekült el a társaságból, a legelső szegény asszony, aki rányitja az ajtót, ott folytatja, ahol a doktor abbahagyta.

- Ez a Pest, ez a Pest - hajtogatta az asszony -, otthon kérem, a mi kis falunkban egész faluban nem tudok többet kettőnél, aki megesett vóna, de itt nagysága kérem, meg lehet nézni, csak csupa szemtelenség, akár asszony, akár lány.

Ilonka dermedten hallgatta. Pirulva és szégyenben, hogy előtte ilyeneket el lehet mondani. Felállott s erélyesen mondta:

- Hát köszönöm, hogy behozta a zsebkendőt, Kövesháziné.

Az asszony látta, mennie kell, habozva állott.

- Nagysága kérem, tessék kölcsön adni egy kis zsírt. Nincs itthon egy szem se, és jön vacsorára az uram, és ha nem lesz neki vacsora, megver, azt igen, pedig egy rohadt vasam sincs.

- Zsírt?…

De aztán meggondolta, hogy nem vallja be a szegénységét, hát kiment vele a konyhába s adott neki egy kis lábasba, amit az asszony a kendője alatt szorongatott. Pedig bizony csakugyan neki sem volt több egy félkilónál.

- Jaj nagysága - fene ette vóna meg a szegénységet! - E meg már megint iszik, nem hozott haza szombaton egy vacak pengőt, de megköveteli, hogy legyen vacsora. Se kenyerem, se sóm, se hagymám, krumplim egy csipet, ennyim van, ez a kis zsír, evvel a zsírral-e, evvel csinálok neki egy kis tört krumplit.

Adott neki két hagymát is.

- Jaj, az isten áldja meg. Tessék nézni a kezem, ma délután nem bírtam már mosni, muszáj egy kicsit hevertetni a kezem, mert véres.

A keze feje egészen olyan volt, mintha meg lett volna nyúzva. Koromfoltok voltak rajta az előbbi tűzrakástól.

- Minek tesz a vízbe annyi lúgkövet?

- Én nem teszek, nagysága lelkem, soha én egy csipetet se teszek, de anélkül nem bírom elvégezni azt a sok mosást. Nem tudtam ma hazaszállítani, azért nincs egy fillérem se, ha holnap reggelre a kezem egy kicsit rendbe jön, bevégzem, akkor megkapom a kőműveséktől a pénzt, ha meg tudják adni, mert azoknak sincs soha pénzük, de mégiscsak muszáj nekik mosatni, mert az asszony fekszik, fel nem tud kelni az még egy darabig, az embernek meg kell valami fehérnemű, hát annak mostam, mert most úriházak sem adnak ki mosnivalót, mert most az úriházaknál is spórolnak. Visszahozom holnap, nagysága kérem.

- Nem, nem, csak tartsa meg.

- Jaj, köszönöm a kedves nagysága jóságát, úgy örülök, hogy a kis zsebkendő meglett.

- A lánya nem segít magának?

- Hogy tetszik azt gondolni? Az én Mancikámnak ilyet még mondani se lehet. Varróba jár, tiszta sima kezének kell lenni. Máskülönben elzavarják. De meg nem is vállalja, nem úgy nőtt, nem úgy szoktattuk, a mai lánygyermekek nem olyanok, mint mi voltunk kicsi korunkban. Bizony, ha összehasonlítom, mit dógoztam én fiatal lány koromban. Már tizenkét éves koromban húztam a kapát, gyűjtést, aratást mindent. Hát már míg élek, megteszem nekik, a gyermekeimnek, az uramért nem tenném, a gazember, elissza a keresetét, néha ad valamit a házbérre, különben csak követel… Aj, nagysága kérem, egy asszony élete! sokat tudnék én arról beszélni… Hogy én hogy mostam erre a lóra, úgy tartottam, hogy megjelenhetett volna akárhol… A testvérét még kineveltették, az most méltóságos úr, ő meg napszámos a nyomdába; eccer vele küldték el a korrektúrát a testvérbátyjához, de nem vitte el, mikor meglátta a nevet rajta, hogy Kövesházi, meg is mondta, hogy oda nem mén. Mert kevély ám. Úri család volt mindig, hát a gyerekeiből is azt akarna, legalább varróné legyen, azt mondta, de arra nem gondol, hogy mibül… Nekem kell itt harcolni annyi esztendeje… De legalább megbecsülné magát: de még azt se… Mit tudom én, kinek hordja a keresetit. Nem iszik az olyan sokat, hanem mindig van neki valami különös. Arra kő.

Ilonka még jobban megfázott. Mennyi piszkot, mennyi utálatosságot kellett hallania, s még azt sem teheti, hogy elhallgattassa, utóvégre ő is asszony.

- Hát az egész élet így folyik - mondta magában, mikor végre sikerült becsuknia az ajtót a kéregető, pletykáló, véres kezű, elkínzott testű asszony után. Hát a szegénység sem védi meg az embereket az erkölcsi szennytől... Valahogy úgy képzelte, hogy a mélyben, a nehéz testi munka világában, ártatlanabbul s boldogabban élnek az emberek…

Talán amire gyermekkorából emlékszik, a szülei hajdani viharai is innen indultak ki… Ott is férfi és nő állott szemben. Volt egy szörnyű emléke, mikor egész éjjel ébren voltak, s az anyja az összes gyerekét felöltöztette éjfél után, és azt mondta, viszi… Hova?… Nem tudja el sem gondolni, hova vihette volna őket, hiszen nagyszülei már nem éltek, senki rokonuk nem volt, akihez vihette volna őket… De mért akarta elvinni a jó kisvárosi lakásból az édesanya a gyerekeket, ha nem azért, mert tisztább levegőbe akarta vinni?… Tehát már akkor is ez folyt a férfi s a nő közt, a szülőknél is…

Megijedt. Imre érkezett.

Ily hamar. Még kilenc óra sincs, s már itthon van.

Milyen boldog lett volna tegnap, ha ilyen korán hazajött volna az ura… s milyen rémült most.

Mikor Imre belépett, Ilonka úgy érezte, az atmoszféra magas feszültséget ért el.

Nem volt ura egy pillanatig semminek. Sem gondolatainak, sem testi életének. Nem tudta, mit kell tenni, mi fog történni.

S különös módon mégis őbelőle pattant ki az első szikra, amely megoldotta a feszültséget, ami csak benne volt, hiszen sem a bútorok, sem Imre nem érezhettek semmit. Ahogy az ura szokott, vidám arcára nézett, erre a furcsa, tolakodó mindenbe beszimatoló arcra, ahogy kissé meghajolva benyomult a szobába, és még azt se mondta, hogy: jó estét, csak a sugárzásával köszönt, azt mondta neki megmerevült ajakkal:

- Hazajött, kedves?

Imre nagyot nevetett:

- Haza, kedves.

Ideje sem volt arra gondolni, milyen kedélyes hangot ütött meg, már védekeznie kellett: az ura kinyújtotta hosszú karjait, és ölelésre jött felé.

Úgy siklott el, mint egy riadt gazella, a fiú csak nézett utána, a levegőben cuppant el a szép kényelmesen neki szánt csók.

Hát ennyi az élet.

Azt hitte, ha egyszer még az életben szembekerülnek, villám fog kicsapni köztük, ami meg­semmisíti őket. És lett belőle egy vidám és félszeg kibúvó.

Az ajtón kiment, még maga sem tudta mért, azért, hogy a konyhába menjen, vacsorát tálalni.

- Hova, hova, hova? - kiabált utána Imre élénk és piros hangon - nem vagyok én olyan harapós, nem kell énelőlem menekülni, kedves…

Még, hogy ő menekül, ő bűnös, ő a hibás, mintha neki kellene szégyellnie magát valamiért… s ő volt zavarban, és ő volt kényelmetlen helyzetben. Nem tudta, hogy mivel indokolja, mert már nem volt semmi íze ahhoz, hogy az urának kitálalja a felháborodását. Nem léphet elő az első pillanatban a sérelmével. Úgy nevelték, hogy uralkodjék az indulatain, és várja be, mikor kiöntheti. Talán ha mosóné volna, akkor abban a percben kitört volna belőle minden felindulás, ahogy meglátja azt, aki megbántotta… nem teheti, mert: nem tudta megtenni…

Égő arccal állott a konyha közepén, mikor Imre utánajött, úgy ahogy volt, felsőkabátban, a fején kalappal. Lám, úgy sietett be hozzá a szobába, hogy még a kalapot, a kabátot és a botot sem tette le.

Imre el nem tudta képzelni, mi lehet a feleségével. Talán a színházjeggyel van valami baj?

- Jönnek a nénik, vagy nem jönnek? - kérdezte.

- Jönnek, ők jönnek.

- Hát ki nem jön?

Erre nem felelt. Körülnézett, s meglátta a gázrezsón a feltett lábasokat, s gyufát keresett, hogy meggyújtsa alattuk a lángot.

- Jaj, de érdekes volt - mondta Imre, mert pattanásig volt a mondanivalóival, mint mindig, ha hazajött. - Roppant érdekes volt, a szerkesztőségben olyan felfordulás van, amilyet még nem láttam. A segédszerkesztő, nemhiába volt katona, s kiszolgálta az egész háborút, de ma kitört belőle a katona-tempó. Úgy üvöltött, mint a sakál. Borgödri repül, az most már biztos, de még alighanem más is.

- Maga is?

Most megint nem tudta, miért tette fel ezt a kérdést. Ez nem az ő mostani lelkiállapotának a kérdése, ez még a tegnapi Ilonkának, a tegnapi feleségnek a szokott vagdalkozó kérdése, aminek a mélyén aggodalom van az egzisztenciájuk miatt.

- Én?… - mondta Imre szélesen - miért én?… Én leszek az utolsó, aki a Pesti Élettől el lesz bocsátva. Ott mindenki nélkülözhető, rajtam kívül.

Rangosan és kevélykedve húzta ki magát. Ilonka odapillantott rá félszemmel, mikor a gázláng már égett a serpenyők alatt, s gúnyosan összehúzott szemekkel nézte a fiatalurat, aki hetvenkedve mondta:

- Barátom, úgy megnőtt a becsületem, odajött hozzám Zurmüll, és kezdett csevegni a tegnapi riportról. No, mondom, nem volt olyan nagy dolog. Kitűnő volt, azt mondja, egész regény­fejezet. Mért nem ír maga regényt? Remek volt.

Kacagott és rákacsintott Ilonkára.

- Majd fogok én még regényt is írni, csak én unom, hogy hatvan folytatásban írjak meg valamit, nekem már holnapra van egy másik riportom, ami új, és holnaputánra harmadik. Majd én el fogok pepecselni egy semmiségen hónapokig. Én élni akarok, barátom. Ha a holnapi dolog sikerül, akkor nem fáj a fejem…

Ilonka gondosan nézte a gázlángot, ami sisteregve lobogott, s a lábos egész fenekét beborította kékes, égő fénnyel… Kavargatni kezdte, ami az edényben van, hogy oda ne égjen… Ez itt riportokat kavar, s nem is gondol arra, hogy azokban élő emberi életek főnek és égnek és kozmásodhatnak oda, s neki az az egész élete, hogy a délről maradt lekvárostészta oda ne süljön… Ez a férfisors és ez a női sors.

Imre odaállott a konyhaablakba és ujjaival dobolt rajta, ahogy az ablaknál mindig szokott, akárhol van az ablak. De most ez a dobolás úgy tűnt fel őelőtte, mintha a szemközti ablaknak szólana. Az sötét volt. Még üres a szoba, még nincs itthon a szőke démon, aki kirúgta a gazembert…

Vértódulást kapott, hogy az ura oly szemérmetlenül mer odabámulni, s ki tudja, míg elhallgat, mire gondol…

Már azon a ponton volt, hogy fogja az egész edényt és odavágja az ura aranyszőke fejéhez.

- No kész - kiáltott fel -, lehet zabálni.

Imre megfordult a tengelye körül, s nagyot nézett.

- Kérem - mondta, s utánaballagott a feleségének, aki csak a tálcára vagdalta oda a két lábast, tányért, evőeszközt és ment előre.

Mi baja lehet ennek az asszonynak, hogy így fel van paprikázva?

Megvárta, míg a felesége a szobaajtót kinyitja, addig nyitva hagyta utána a konyhaajtót, hogy lásson, akkor leoltotta a villanyt. A sötétben lerakta az előszobában a kabátját, kalapját, s bement.

Ilonka már akkor megterítette az abrosszal az asztalt. Úgy rángatta azt is, mintha ellensége volna.

No, majd kisül.

Leült az asztalhoz, mintha semmit se vett volna észre.

- Parancsoljon.

- Én nem eszek.

Nem felelt neki.

- Pedig ez nem rossz. Nincs ugyan elég jól átsülve, mert a tészta, ha már melegítik, úgy jó, ha jó vastag bőrt kap, jó égett feneke van. Szeretem a sült feneket.

- Sült fenéket - mondta az asszonyka.

- Haha - kacagott Imre s kiszedett a lábosból. - Ugorka nincs?

- Nincs.

- Pedig tegnap este még maradt.

- Hozza be magának. Egyszer maga is behozhatja.

- S meg is teszem.

- Ne hányjon nekem ott össze mindent - mondta rá, s kiment ő maga.

Mi baja lehet ennek? - mondta magában Imre, s hiába kutatott az emlékezetében, nem bírta kitalálni. Mondott ő délután valamit, ami így felpaprikázhatta? Mikor elváltak, még nem volt semmi baj, a lépcsőházból még szemcsókot küldött a Mariska néni emeletéről.

Majd kisül - nyugtatta meg magát közönyösen s belenyúlt a mellénye zsebébe.

Kivett két pengőt s letette az Ilonka tányérjára.

Öt pengőt kapott ma délután költségeire, igaz, hogy nagy huzavona s veszekedés után, s tizenkettőt hazudott be mint költséget, míg ötöt kiadtak, abból tett oda kettőt.

Ilonka végre behozta az ugorkát, s odatette az ura elé.

Mindjárt meglátta a két pengőt, mert az úgy volt odarakva, hogy muszáj volt meglátni, de úgy tett, mintha nem vette volna észe, csak egy ajakbiggyesztéssel könyvelte el. Két pengővel akarja megvásárolni őt. Gondolom a kaszírnőnek nem merne két pengőt odacsúsztatni. Bár, ki tudja. Ma jó azoknak két pengő. Lehet, hogy az volt a baj, hogy nem két pengővel kezdte. Van azoknak szeme, még kettőt se nézett ki belőle. Nyavalyás.

Imre azonban úgy tett, mintha semmi se volna a levegőben. Adomát mondott, pikáns adomát, amiért ő mindig haragudott, mert ki nem állhatta, hogy a férfiak játékot és nevetséget csinálnak a szerelemből, ami egy asszonynak, egy tiszta életű kis asszonynak a legszentebb dolog a világon.

- Már régen itthon van? Egész jó meleg van.

Nem felelt.

- Igaz, hogy itt fűtenek a falak. Körös-körül mindenfelől ég a tűz, kivéve az ablakos oldalt.

Erre se felelt.

- Hát hogy van a jó Mariska néni? És a szép Valika? Még nem ment férjhez?

- Nem is fog.

- Úgy. Nincs, aki elvegye.

- Nem bolond, hegy férjhez menjen.

- Majd egy tábornokhoz. Még vár egypár évet, akkorára éppen megérik rá, hogy kegyelmes asszony legyen.

- Hát, akkor már talán érdemes hozzámenni valakihez.

- Van szép fizetése és még szebb nyugdíja.

Nem felelt.

- Nem is tanácsolom, hogy százhatvannyolc pengőre férjhez menjen. Mert százhatvannyolc pengő nem nagy pénz. Azt csak szerelemmel lehet pótolni.

- Ha.

- Ha az sincs, akkor igazán nem tudom, minek megy egy nő férjhez - csípett egyet Imre, s hátravetette magát a székben, amely hintázott alatta.

A cigarettatárcája után nyúlt a hátsó zsebébe, de meggondolta, s nem vette elő, és nem gyújtott rá. A szerkesztőségben nagyon megszokja a cigarettázást, s ha már valami újat akar mondani, vagy diktálás közben valami nehezebb probléma vetődik fel, rögtön rágyújt, ezért akart most is rágyújtani.

- Bizony nem tudom.

- Találkoztam egy volt osztálytársammal. Nagyon szépen megkért, hogyha van valami össze­köttetésem, szerezzek neki ínségmunkát a városnál. Mondtam neki, mért nem jött ősszel. Most már ínségmunka nincs… Együtt érettségiztünk… Most jut eszébe ínségmunkára gondolni… Kérdeztem, hol hál? Azt mondja, a Vámház pincében. Van ott egy olyan kofakávéház, ott el lehet üldögélni akármeddig, megtűrik, még ha nem rendel is, de néha el kell mennie, mert jön a razzia, vagy benéz egy rendőr, s olyankor sétál egy nagyot. Már nincsenek olyan nagy hidegek, nem árt meg az egészségének a séta.

- Ha maga elveszti az állását, majd maga is elmehet a pincébe.

- Kettesbe kellemesebb, mint magánosan.

Ilonka forrásponton volt.

- Azonban nagyon téved - mondta -, ha azt hiszi, hogy kísérgetni akarom az ilyen úton. Nincs is rám szüksége. Majd elkíséri, aki jobban ért az éjjeli utakhoz.

- Például.

Ki akarta mondani, hogy “egy kaszírnő”… De hallgatott. Bosszantotta, hogy nem mondta ki, legalább megszabadult volna.

- Ha a lapnál elbocsátanak kettőt-hármat, akkor egy hónap múlva lehet fizetésemelést kérni.

- Milyen szép kilátás.

- Kétszáz pengőt okvetlen akarok kapni egy hónap múlva. Május elsejére.

- Na, ne kívánjon olyan sokat, százhatvankilenc is jó lesz.

- Szó sincs róla. Egyáltalán nem elégszem meg vele. Kétszáz pengő fiksz. Az igen.

- Úristen, ha magának kétszáz pengője lesz valaha, akkor milyen úr lesz. Hova fog járni?

- Persze.

- Mindennap más…

Újra ki akarta mondani, hogy “más kaszírnő”-höz, de nem merte. Hallgatott, elhallgatott.

- Kétszáz pengő, és felemeltetem a napi költséget. Igazán disznóság, hogy úgy kell kivájni belőlük… De ezek nem adnak… Egy pengőt is fogukhoz vernek… Legközelebb bokszolni kell, hogy az ember megkapjon valamit tőlük… Ez a baja kis lapoknál... Az én rangombeliek nagylapnál rengeteget keresnek.

- Kétszáztízet.

- Sokkal többet. Maga nem is képzeli. Pálya ez… De egyelőre meg kell elégedni ezzel is…

- Egyelőre? Meddig ugyan.

- Hát istenem, még egypár évig.

- Brr.

Imre csak ezt akarta kitudni, hogy csakugyan ez-e az asszony baja. Most megint látta Mariska néninél a bőséget és a gyomrát megfeküdte a maga szegénysége.

Voltaképpen nem is volna szabad kiereszteni a házból, ő volt a bolond, mert ő forszírozta. Bizony okosabb dolog lett volna, ha nem jut eszébe, hogy meghívja a néniket, hanem engedi, ahogy Ilonka akarta, hogy menjen a jeggyel más…

Keserű lett a szája íze. Az igazat megvallva, már régen csodálja a feleségét, hogy aránylag elég türelmesen bírja ezt a szegénységet, de a lapjuknál nem lehet semmit se kezdeni, mindennap bukóban vannak. Hiába a nagy lárma, a riportnovella, a nyomdaszámlával is lógnak.

Maga elé nézett, és kedvetlenül és csüggedten dobolt az asztalon. Akárhogy töri is a fejét, még ennek is örülni kell. A fő, hogy őt ki ne rúgják. El is határozta magában, hogy lemegy a kávé­házba, s telefonál a laphoz, hogy a Sachsmiller-novellát ne közöljék. A segédszerkesztőnek egy szót se szólott róla, csak leadta a nyomdába, mert holnap úgysem valószínű, hogy be tudják szorítani.

De most megijedt, hogy ha véletlenül leközlik, akkor esetleg botrány tör ki, amiatt, hogy becsempészett valamit a lapba a felelős szerkesztők tudta nélkül… Még kitöri a nyakát, s akkor lesz csak cifra a felesége hangulata…

- Ki volt ott?… Na, ki volt ott a Mariska néninél?

- Sokan.

- Sokan… Még mindig a legjobb Budapesten a háziuraknak. Bécsben már akasztják magukat. Ott már régen nincs házbérjövedelem. Ott Mietherrschutz van, itt meg kiuzsorázás. Képzelem, milyen trakta volt.

- Bizony jobb lett volna, ha oda jön fel, és nem…

Újra a száján volt, hogy: “nem kaszírnők után szaladgál”. De nem mondta ki, úgy látszik, már nem is fogja ma merni kimondani.

- Én megyek a kötelességem után.

- Szép kötelesség.

- Hát, fiam, akármilyen is, de valami, na… Menjek a fenébe? a Vámház-pincébe?… Igazán, egyszer már el kellene menni, arról is lehetne egy riportot csinálni.

- Igen, és még egyebet is.

- Mi az az egyéb?…

- Mit tudom én, mivel fűszerezi meg az életét?

- De Ilonka kérem. Magában valami bujkál. Valami sötét szellem. Mondja ki végre becsü­letesen.

- Majd egyszer kimondom. Majd egyszer én is beleszólok.

- Mibe?

- Ebbe a vircsaftba.

- Vircsaft… Miféle vircsaft… állandóan célozgat, állandóan elharapja a szót, mint akinek van valami a begyébe. Én ezt nem tűröm… Megértette?

Ilonka végignézett az urán, s a szemében valami sértő lenézés volt, szánalom, hogy: te szegény, még te akarsz felülkerekedni?

- Nagy bűnügyek voltak ma - mondta Imre. - Óriási… Egy volt katonatiszt leütött egy pénz­beszedőt gumibottal... Ki akarta rabolni, illetve mikor a szegény öregember elesett, kiragadta a táskát a kezéből és elszaladt vele… De az öreg pénzbeszedő magához tért, utánarohant, s ordított, hogy fogják meg… Meg is fogták, és bevitték a főkapitányságra, s nem volt egyéb mentsége a katonatisztnek, csak az, hogy nem tud semmit, nem emlékszik semmire…

Nem volt semmi hatása. Igaz, nem is mondta oly őszinte lelkesedéssel, ahogy az ilyen dolgokról referálni szokott. De egy másik ügy jutott eszébe, s azt is leadta:

- És még egy. Ez már a délutáni lapokban benne is volt. Hajnali négy órakor úrifiúk kiraboltak egy úriembert… Csupa legjobb állású embereknek a fiai… És aztán kiderült, hogy a fiúk “barátai” voltak a palinak… Képzelje, milyen erkölcsök vannak ma, a legjobb házak fiai már szexuális bűnügyekben vannak… Holnapra két kolumnát írtam róla…

- És mit kap érte?

Imre sápadt lett. Valami szédülés tört ki benne… Most azonnal feláll, lerohan a kávéházba, betelefonál és követelni fogja, hogy reggel a cikk jelenjen meg. Ha ez az asszony soká…

Abból olyan baj lehet, amilyen még nem volt… Ha Ilonka soká szekírozza…

- Egy frászt.

- Hát akkor holnapra frászt fogok sütni magának ebédre.

- Ilonka!…

De most Ilonkát elfogta a vad harag. Ez az ember mindent kibír?… Már ő nem… Mint valami fúria kezdett lármázni…

- Tudja, hogy maga milyen nyomorult ember? Visszaél avval, hogy védtelen vagyok és szegény vagyok. Azt hiszi, hogy ez mentesít a kötelességek alól?… Azt hiszi, egy asszonynak csak akkor van joga beleszólani az ura dolgaiba, ha független? Vegye tudomásul, hogy akkor nincs!… Egy független asszony legfeljebb kirúgja az urát, ha nem tud neki pénzt hozni.

Imre halottsápadt lett és felugrott.

- A te apádnak se több a fizetése, mint nekem van.

- Ne bántsa maga az én szegény apámat… Annak nem is kell több fizetés… Annak megvan a háza, kertje, szőleje. Nem fizet lakbért. Az kiharcolta magának, olyan viszonyok közt, amiről magának sejtelme sincs. Az disznót tud hizlalni. Ugye jó volt a féldisznó, amit november elején küldött?… Azt maga fel tudta zabálni egyedül, mert maga vágta be abba a feneketlen gyomrába… Most jó a hideg krumpli is, ahelyett, hogy hozna valami pénzt… Még a húsvéti sonkát is felfalta már, a csontról rágta le a nyers húst…

Már ilyen hangon beszélt, de Ilonka még mindig úgy érezte, hogy túl kíméletes az urával szemben, mert még mindig nem vágta az arcába a kaszírnőt.

- Kisembereknek nincsenek igényei.

- Én vagyok kisember, maga nyomorult - sikított Ilonka -, én tömöm magamba a hideg krumplit? Nem tudja, hogy meghalnék, ha olyat kellene zabálnom? Így vagyok én szoktatva?… Ó, istenem, de nagy emberekkel találkoztam!… A vállalkozó uraknak nincs szükségük persze házra, földre, mert nem szeretnek dolgozni, mert vállalkoznak rá, hogy a más zsebére spekuláljanak.

Ez a szó Imrében minden húrt kettészakított. Míg otthon volt, az ő keresete a szülei számára volt. Ez volt az ő vérző sebe, ezt kár volt a feleségének megpiszkálni.

Akkor az anyja takarítónőt tartott, de azóta azt sem tud, a sok fiát egyedül kénytelen ellátni, mert ő most képtelen egy pengőt is hazaadni.

- Ezért nem akarok gyereket, maga őrült! - ordította. - Nem akarom, hogy az anyám sorsára jusson a feleségem is!…

Evvel kirohant az előszobába. Ilonka nem tudta, hova? Csak akkor eszmélt fel, mikor az ajtó csapódását hallotta.

Ettől aztán végleg elvesztette a lelkét. Utánarohant. De mire kiment, Imre már eltűnt.

Nem akart botrányt, nem kiabált utána a kapu alá, hanem sírva fakadt, és ott maradt a szeles folyosón, és meghasadó szívvel nézett az elrohanó s eltávozó férje után.

Ott állott egy óra hosszáig, kabát nélkül és kendő nélkül, és nézte a sötét kapualjat. Néha nyílt a kapu, s valaki bejött rajta. Ilyenkor megijedt, de a hátulsó udvarba már senki sem jött.

Csaknem elájult a hidegben és a kimerültségtől, mikor Imre állott előtte s ölelte át.

- Maga mért van itt?

Úgy vitte be, félig ölben.

Lefektette a díványra s dörzsölgette és csókolgatta. Hát mégiscsak szereti.

Mind a ketten sírtak. Levetkeztette és lefektette az ágyba. Az asszonyka olyan volt egész testében, mint a jégcsap.

- Buta, buta - mondogatta Imre. Nem tudott más szót szólani, csak azt, hogy buta, buta.

Végre az asszony megszólalt.

- Hol volt?

- A kávéházban.

- A kávéházban?… Maga nyomorult… Maga gazember… És az asszony kiugrott az ágyból, s úgy egy ingben a szoba közepére rohant, és egész testében remegve, reszketve, dühöngve csapkodott és tépte magát.

- Maga alávaló gazember. Piszok. Szemét. Aljas.

Imre el nem tudta képzelni, mi ez. Átölelte és birkózott vele, hogy visszavigye az ágyba, mert már jéghideg volt a szoba. Tíz óra óta nem raktak a tűzre.

- Hagyjon engem, maga gyilkos, maga nyomorult, utolsó gazember.

- De szívem…

- Szíve a cafkája, akihez elfutott, hogy elpanaszolja neki, hogy mit kell szenvednie a felesé­gétől. Hát megvigasztalta? Hát meggyógyította a sebét, a szívét? - s ezzel két pofont adott az urának.

- Azt hiszi, maga nyomorult, hogy nem tudom, mit csinált délután öt órakor?… Azt hiszi, nem jöttek nekem rögtön jelenteni, hogy a kaszírnőhöz ment, azért nem jött fel Mariska nénihez, mert a kaszírnő után szaladt… Fuj.

Imre csak dermedt és tátott szájjal bámult rá. Már ő régen elfelejtette az egészet, s most úgy nézett a dühöngő asszonyra, mint a szamár a hegyen.

- Hogy szépítették a dolgot azok az ártatlan emberek, hogy először ment hozzál fenét! odajár lelki vigaszt szerezni! De most aztán ki innen, azt megmondom.

Imrének lassan világosság gyúlt a fejében. Valaki ott lehetett a kávéházban, mikor ő a likőrt kitöltette a kaszírnővel, s az azt kilöttyentette, s most az asszony féltékenységi őrületet kapott. Elkezdett harsogva kacagni.

Erre Ilonka megállott. Végigfésülte ujjaival a haját, ami mind a szemébe lógott, a bubifrizura olyan volt, mint a medúzafej.

- Maga hüle - kacagott egyre hangosabban és boldogabban Imre -, maga édes kis bolond jószág. Egyem meg azt a drága kis szívét… Maga szent, maga angyal, maga gyémánt, maga tündér, maga szerelmes kis bolond.

Ilonka olyan zavarba jött, hogy engedte magát visszaterelni az ágyba.

- Hát hogy képzeli maga az újságíró életét? Azt hiszi, a bűnügyeket a csillagkeresztes dámákkal szoktuk megtárgyalni? Vagy a zárdában az apáca-fejedelemasszonnyal? Nem kaszírnőkkel, hanem még sokkal cifrább némberekkel is szóba kell állani, ha az ember meg akarja tudni az igazságot. Na, feküdjön le szépen, mingyárt megérti az egészet.

Lefektette, betakargatta az egész testében vacogó asszonykát, és elmesélte neki kurtán az egész éjjeli kalandot, hogy látta meg tegnap éjjel Sachsmillert a szemközti ablakban a nőnél, hogy ment utána a kávéházba, kocsin… S hogy megírta ezt a riportot, és most azért ment le, hogy az éjjeli szerkesztővel kialkudja, hogy holnap reggel okvetlen közölje le a cikket, mert ez végtelenül fontos. Ha kell, telefonálja be a segédszerkesztőnek, de anélkül is, ő vállalja a felelősséget, az állását köti hozzá, hogy reggel megjelenjen a cikk.

Ilonka lassan megértette az egészet, s most olyan jól feküdt a lassan felmelegedő ágyban, mint a melegvízben, a kádban.

- Jaj, maga megfázik - mondta.

Imre sietve lefeküdt szintén, s duruzsolva suttogta:

- Tudja, milyen boldog vagyok, hogy beleszólt a dologba. Nem volt bátorságom kiállani ezzel a nagyszerű fogással. Ez most remek lesz, hogy reggel megjelenik. Ebből valami nagy dolog fog kifejlődni… És az teljesen a maga érdeme lesz… Hanem a pofonokért számolunk.

Az asszonyka megerőltette magát, és az urának mind a két arcát megcsókolta.

- Mondd szívem, nincs valami kívánságod - duruzsolta felesége fülébe oly forrón, hogy még a levegőt is kiszorította közöttük.

- De - dünnyögte az asszony.

- Mit? Mondd meg. Lehozom a csillagot az égről.

- Egy kis pattogatott kukoricát szeretnék - suttogta az asszony, lehunyt szemmel.

Imre úgy kacagott, majd leszakadt alattuk az ágy.

 


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr923209424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

llipitik 2011.10.11. 21:46:33

egyszerűen nagyszerű!
nagy az irigység bennem, hogy akkoriban még volt idő a lényeggel is foglalkozni.
a kompromisszumokkal, például.