fmx.jpg

 

xmen.jpg

 

meeting.jpg

femx.jpg

epizod.jpg

kreativity.jpg

CIVILKURAZSIJPG.jpg

IMPRESSZUMJPG_1.jpg

VILAGTANITONOIJPG.jpg

NOKAKUTNALJPG.jpg

APUDFIAMJPG.jpg

SZERELEMKUSZOBJPG.jpg

GORDONKONYVJPG.jpg

BESTIARIUMJPG.jpg

DZSUMBUJISTAKJPG.jpg

ORBANNEVICAJPG.jpg

ILLEMKODEXJPG.jpg

 

versvasarnap.jpg



 

Címkefelhő

a (8) afrika (21) afrikai irodalom (17) ágens (16) ajánló (846) alapjövedelem (8) amerikai irodalom (49) angyalkommandó (9) anya kép (8) apple világnézet (5) apud fiam (59) az alapítványról (10) az asszony beleszól (26) a bihari (7) a dajka (5) baba (5) bach máté (12) bajtai andrás (5) baki júlia (6) bak zsuzsa (15) balogh rodrigó (6) bánki éva (11) bán zsófia (11) bárdos deák ágnes (7) becsey zsuzsa (11) bemutatkozó (6) bencsik orsolya (5) beszámoló (68) bitó lászló (14) blog (6) bódis kriszta (116) books (7) borgos anna (10) bozzi vera (6) büky anna (19) bumberák maja (5) centrifuga (802) cigányság (200) civil(szf)éra (157) csapó ida (6) csepregi jános (5) csobánka zsuzsa (5) czapáry veronika (33) czóbel minka (9) deák csillag (29) debreceni boglárka (56) délszláv irodalom (5) depresszió (7) deres kornélia (8) design (11) diszkrimináció (9) divat (30) divatica (32) dokumentumfilm (5) dráma (12) drog (18) dunajcsik mátyás (5) dzsumbujisták (11) egészség (5) együttműködés (24) éjszakai állatkert (16) ekaterina shishkina (6) ekiadó (6) elfriede jelinek (5) énkép (60) eperjesi ágnes (6) epizod (59) erdős virág (9) erőszak (5) esszé (9) evu (9) fábián évi (18) falcsik mari (13) feldmár andrás (7) felhívás (5) feminista irodalomkritika (12) feminizmus (10) femx (102) fenyvesi orsolya (9) festészet (10) fesztivál (77) fff-gender (20) fff gender (248) film (161) filmszemle (17) folyóirat (1868) forgács zsuzsa bruria (26) fotó (98) fotókiállítás (6) gazdaság (7) gender (153) geo kozmosz (5) geréb ágnes (13) gömbhalmaz (10) gordon (14) gordon agáta (240) gubicskó ágnes (8) gyárfás judit (18) gyerekirodalom (7) györe gabriella (75) győrfi kata (5) háború (28) haraszti ágnes (5) heller ágnes (8) hétes (27) hír (77) hit (5) holokauszt (12) icafoci (44) ica i. évad (6) ica ix. évad (14) ica vii. évad (17) ica viii. évad (17) ica x. évad (5) ica xi. félév (9) identitás (5) identitásfenyegetés (16) ifjúsági regény (5) ikeranya (13) illemkódex (65) incesztus (7) interjú (119) intermédia (5) irodalmi centrifuga történet (54) irodalom (626) izsó zita (6) játék (14) jogalkalmazás (22) józsef etella (8) József Etella (5) jumana albajari (6) kalapos éva veronika (6) kamufelhő (5) karafiáth orsolya (6) katerina avgeri (6) katona ágota (5) kecskés éva (11) kemény lili (7) kemény zsófi (6) képregény (24) képzőművészet (214) kiállítás (71) kiss judit ágnes (10) kiss mirella (8) kiss noémi (33) kiss tibor noé (6) kocsis noémi (7) költészet (68) kölüs lajos (31) koncepciós perek (7) koncz orsolya (5) konferencia (8) könyv (12) könyvajánló (138) könyvfesztivál (11) könyvtár (82) környezettudat (16) környezetvédelem (23) kortárs (14) kosáryné réz lola (6) köz élet (231) kritika (10) kultúrakutatás (6) ladik katalin (6) láger-élmény (6) láger élmény (6) lángh júlia (42) láng judit (40) lévai katalin (19) lidman (27) literature (14) ljudmila ulickaja (5) lovas ildikó (5) magdolna negyed (34) magvető (5) magyari andrea (51) mai manó ház (6) majthényi flóra (10) marsovszky magdolna (5) média (32) meeting (46) ménes attila (9) menyhért anna (10) mese (41) mesterházi mónika (6) miklya anna (8) milota (5) mitológia (6) moramee das (6) móricz (28) mozgalom (5) mozi (43) műfordítás (16) műhely (125) murányi zita (27) műterem (11) művészet (15) nagy csilla (15) nagy kata (7) napló (12) néma nővérek (7) nemes z márió (5) németh ványi klári (48) nők iskolája (5) nőtudat (196) novella (6) oktatás (6) önismeret (112) orbánné vica (20) összefogás (106) összefogás mozgalom (51) pályázat (51) palya bea (10) pál dániel levente (5) pénz (12) performansz (5) pintér kitti (5) poem (10) polcz alaine (7) politika (85) pornográfia (5) pride (5) programajánló (417) próza (15) psyché (11) pszichiátria (14) pszichológia (9) push (27) radics viktória (11) rakovszky zsuzsa (13) recenzió (57) reciklika (7) regény (231) reisch éva (8) rólunk (7) sahar ammar (6) sándor bea (5) sapphire (27) sara (27) sara lidman (32) sasa (44) simone de beauvoir (6) soma (7) somogyi aranka (5) sorozat (277) spanyolország (7) spanyol irodalom (12) spiegelmann laura (5) spiritualitás (35) sport (16) sportella (19) szabo evu (13) szabó imola julianna (10) szabó t. anna (9) szalon (31) szécsi magda (35) szegénység (68) szerelem (36) szerelemküszöb (19) szerkesztőség (12) szex (48) színház (94) szocioregény (42) szőcs petra (5) szolidaritás (249) szöllősi mátyás (5) szomjas oázis (12) takács mária (13) takács zsuzsa (7) tanatológia (6) tánc (28) tanulmány (29) tar sándor (9) tatárszentgyörgy (9) telkes margit (7) testkép (89) tilli zsuzsanna (7) tímár magdolna (10) történelem (59) tóth kinga (9) tóth krisztina (13) trauma (123) turi tímea (5) tuszki (15) uhorski k andrás (37) ünnep (31) urbányi eszter (10) utazás (35) várnagy márta (5) város (17) városkép (5) vers (232) versvasárnap (69) vidács anett (14) vidék (33) video (10) világirodalom (104) világ tanítónői (40) virginia woolf (6) weöres sándor (5) wikiwom (143) xman (31) zakia el yamani (6) závada pál (9) zene (96) zilahi anna (5) Összes Címke

Móricz Zsigmond: Az asszony beleszól - 20.

2011.11.28. 07:00 | icentrifuga | Szólj hozzá!

Címkék: móricz centrifuga az asszony beleszól

Előző rész Móriczról

   20. 

Ilonka csakugyan nem bírta ki az egyedüllétet. Egy órai izgalmas töprenkedés után felöltözött abba a ruhájába, amelyben színházba kell mennie, s elindult Mariska néni felé.

Mikor a lakást bezárta, feltűnt neki, hogy a szomszédja, a szőke lány, a “kisasszony” éppen akkor ért haza. Ennek a lakása ott volt a fordulónál, ahol be kell a lépcső felé kanyarodni. Hogy diszkrét legyen, soká foglalkozott az ajtó bezárásával, hogy azoknak idejük legyen bemenni a szobába. Mert a kisasszony nem egyedül volt, hanem másodmagával, egy fiatalemberrel.

Ilonka szigorúan és undorral érezte, hogy mennyire megveti ezt a nőt. Nem ismerte, ki a főhadnagya, de le merte volna fogadni, hogy ez a fiatalúr nem a főhadnagy. Ha az volna, bátrabban és ismerősebben állana az ajtó előtt, míg a lány kinyitja. De úgy lapult és olyan félszeg volt, hogy látni kellett rajta, hogy nem érzi idehaza magát.

Erkölcsi felháborodás volt benne, és mélyen megvetette az egész világot, az egész Budapestet s különösen ezt a házat, ahol neki laknia kell. Hogy lehetne innen kimenekülni. Hogy lehetne legalább olyan lakást szereznie, valahol egy első udvarban, ahol a szégyen és a gyalázat eltűnhetik a szeme elől. De itt körös-körül csak a nyomor és a förtelem lakik körülötte. Szörnyű dolog a szegénység.

Úgy rohant el a lépcső felé, mikor azok már bementek, mintha a levegő is meg volna fertőzve, és beszennyezné, ha lélegzetet kell vennie azon a helyen, ahol azok átmentek.

Nem is ment le a hátsó lépcsőn, mert megérezte, hogy azok ott jöttek fel, hanem az első udvar folyosóján ment végig. Véghelyné megzörgette az ablakot. Csak akkor figyelt rá, mikor már tovább ment. Visszafordult, és megállott az ajtó előtt, s Gizi néni sietve jött ajtót nyitni.

- Nem jössz be egy pillanatra, fiacskám? - szólott neki.

Bement s felvillant benne a gondolat, hogy legalább megmondja neki, hogy segítsen, most aztán okvetlen munka után kell néznie.

- Csak azt akarom mondani, kedveském - szólt Gizi néni -, hogy képzeld, este találkozni fogunk a színházban.

- Igazán?

- Igen, a kis Cinci elment az apjához és pénzt kapott tőle.

- De hisz ez nagyszerű. Ugye mondtam, hogy az apa - apa. Beszélni kell vele. Lehetetlen, hogy ilyen édes, szép gyermekeket egy apa elhagyjon.

Az ő ártatlan vidéki fogalmai szerint az apa csak jó és önfeláldozó és szent lehet. Még szinte könny is jött a szemébe, hogy íme most sem csalódott.

- Írtam neki - mondta Gizi néni.

- Mit?

- Délelőtt feladtam a levelet. Megfogadtam a szavadat, kedvesem, és ha eljön, meg fogom mondani neki a véleményemet… Most igazán itthon a helye… Haza kell jönnie, s legalább addig itt kell lennie, míg a dolog eldől…

- Milyen dolog?

- Cikának alighanem komoly udvarlója jelentkezett.

- Ah.

- Nem mondhatom el, nem akarom még elmondani, míg nem látok tisztán a dologban… Este velünk lesz… a színházban…

- Gratulálok, édes Gizi néni. Szívből gratulálok, és boldogságot és minden szépséget és jót, ami csak lehet… amit csak Isten adhat…

Elővette a kis zsebkendőjét, s megtörülte a szemét, nem tehetett róla, szíve mélyéig meg­hatotta, hogy fiatalok boldogságáról hallott. Hiszen még nem régen volt, mikor ő is átment ezen a viharon… Még szinte itt volt a tegnapjában, s éppen ma, mikor úgy látta, hogy vészesre fordult élete, ma különösen hatott rá, hogy egy lánybarátnője ugyanabba a naiv és rózsás világba ért, amely az ő életének oly kimondhatatlan szép korszaka volt…

Gizi néni is elérzékenyült, s annyira közel jött a szívéhez ez a kicsi asszonyka, hogy akarva akaratlan kibeszélte lassan mindazt, ami a lelkében volt… Elmondta a lakó mai vizitjét… Hogy nem mondott semmi biztosat és véglegeset, de neki az az érzése, hogy a férfi egy végtelenül nemes és ideális lelkű ember, nemigen fiatal, de ha szeretik egymást, az semmi… Cika mindig olyan komoly volt, az ő komolyságát örökölte. Lehetetlen, hogy ez csak játék lenne… éppen azt bizonyítja, hogy fehér hajú és érett férfi az illető… Nem csalhat annyira a külszín…

- Azt a jóságot, ami annak a szeméből sugárzik - mondta meghatottan Gizi néni -, attól félek, túl jó lesz…

- Nem - mondta Ilonka -, jó az Isten, és sokkal jobb, mint gondoljuk. A legnagyobb veszély idején látszik meg… Ismeri a jókat és nemeseket, és nem engedheti, hogy elpusztuljanak, akik nem érdemlik…

- Fiam - mondta Gizi néni -, ha az uram csakugyan hazajön, én nem dolgozhatom az üzletbe tovább, mert akkor át kell vennem a háztartás vezetését… Ismerem az uramat, az nem fogja engedni, hogy én kézimunkázással öljem az életemet… Szóval, akkor rögtön beviszlek az üzletbe, és rád ruházom át a magam részét…

Ilonka mélyen meg volt hatva. Lám, jó az Isten, és érdemes jó lenni, a jóakaratáért jutal­mazza… Akármi éri is Imrét, nem szabad elcsüggedni. Majd csak lesz valahogy, segít az Isten.

Elhatározta, hogy vasárnap templomba megy. Protestáns volt, így ő csak vasárnapra gondolhat a templommal. Hétköznap ki van zárva az Isten színe elől.

Csak úgy repült az idő, pedig ő nem mondott semmit a saját balsorsáról. Nem merte s nem bírta volna leleplezni gyötrő aggodalmát. Minden pillanatban útra készen állott, menni szeretett volna, de Gizi néni nem engedte, újra meg újra csak leültette, hová siet? Még messze van a színház. S ő is azt gondolta, hogyha Vili visszajön, legalább meglátja és hamarább megszabadul a gondoktól.

Vili ezalatt a szerkesztőség körül csavargott.

Nem engedték fel, mert a portás azt mondta, hogy a szerkesztőségben öt óra előtt senki sincs bent, tehát addig nem szabad bemenni.

Így találomra rótta az utcákat, s kiment a Szabadság térre, hátha véletlenül találkozik valahogy Imrével.

Imrével nem találkozott, ellenben megállott a Kossuth-szobor előtt, most először nézte meg alaposan, s rettenetesen fel volt háborodva.

Ez a magyar szabadságharc hősies emléke? - mondta magában. - A letört és gyáva kétségbe­esésnek ezek a rémalakjai? Ezek voltak a hősök, akiket a fél világ csodált?…

Sorra nézte a tehetetlen és csüggedt figurákat, akik lehajtott fejjel szégyenkeztek a nyilvános­ság előtt azért, amit tettek, mint a törvényszék előtt a bűnösök.

Vili hazafias nevelést kapott, különösen az édesanyjától, aki csak lángolva és lelkesedve tudott beszélni a negyvennyolcas hősökről, akik közt az ő nagyapja is ott volt. S most úgy meg­szé­gyenítve érezte magát lelke legmélyén, hogy szerette volna ledönteni a fehér márvány­tömböket.

Hátulról is megnézte:

- Ha van hazaárulás kőben és vésőben, akkor ez az - kiáltotta -, hát ez a nép?… az istenadta nép?… Valamennyi kétségbeesett, még a kisdobos is, mintha hasfájása volna, olyan kétségbeesett, de még a karon ülő kis csecsemőnek is olyan az arckifejezése, mintha bűntudat gyötörné, hogy a Habsburgoknak ennyire nem kedves dolgot csinálnak a szülei…

Elrohant a szoborcsoporttól. Ez igazán nem nyugtatta meg. Míg Vili hasztalanul várta az óra percenését, hogy a várva várt öt óra eljöjjön, Ilonka is elszánta magát, hogy feláll és továbbmegy, mikor az udvaron valami szokatlan és izgalmas mozgás és csődület támadt.

- Mi az? Mi az? - siettek ki. Az udvar fel volt dúlva, mint egy hangyaboly. Mindenki a hátsó udvar felé sietett.

A mosónő jött futva szembe velük.

- Nagysága kérem, nagysága kérem - állott meg, hogy elmondja a hírt -, a főhadnagy úr megérkezett, és kulcsa van kérem, hát bement a lakásba, és a kisasszonyt ott találta egy idegen úrral, és kirántotta a kardját, és átszúrta őket. Egyszerre kérem, felspékelte mint két jó madarat, az ágyban.

Ilonka úgy állott ott, mintha az ő ügye volna. Hogyan, ő ítélte halálra ezeket a bűnösöket?

Ijedten és feldúlva rohant el a házból. Dehogy ment volna ő is a többivel a hátsó udvar felé.

Futott ki a házból, mintha felelős volna valamiért.

Már messze járt az utcán, mikor egy kissé megcsillapodott.

- Istenem - sóhajtott fel -, ez a szerencsétlen emberiség.

Hirtelen elhatározással még tovább ment, s elhatározta, hogy elmegy az anyósához, akik ott laktak a fővárosi kisházakba a város végén.

Úgy esett be a lakásba, amely egy kis tornácról nyílt az udvaron, mintha beteg volna.

- Mi történt, fiam - kiáltott fel az anyósa, és átölelte, s rögtön egy pohár vizet kínált neki.

Az apósa ott ült a szobában, fakó arccal, és vizet öntött egy pohárba, s túlöntötte a poharat, hogy a padlón nagy tócsa támadt. Ilonka csakugyan ivott egy kicsit s azt mondta:

- Semmi, semmi, valami gyilkosság történt a házban.

- Nézd, hogy megijedt ez a szegény gyermek.

Körülvették, becézték és babusgatták. Simogatták a haját, még az öregúr is megindultan nézett rá.

- Nohát attól nem kell megijedni ennyire - mondta s tettette a nyerseséget, míg vigasztalt. Közben azt hitte, hogy a menye azért jött, hogy elhozza a száz pengőt. Ez a kis remény rögtön életet is öntött belé.

- Így megy ez Pesten. Disznó egy betyár nép lakik itt. Kivált itt a külvárosban. Nekünk is van itt egy átkozott szomszédunk, bizony sokszor kedvem volna belevágni a bicskát.

- Mindig veszekedik a feleségével, és olyan csúnya szavakat kiabál neki - mondta az anya.

Ilonka fáradtan nézte az anyósa arcát. Nagyon fáradt és törődött volt. A bőre olyan szegény­nek, mintha ki lett volna mosva klórban, s oly fáradt minden mozdulata, mikor egy kicsit megcsillapodott s rendes mozgását vette fel.

- Hogy vannak apáék? - kérdezte aztán.

- Hogy vagyunk? Hát hogy legyünk? Kutya idők ezek, jányom.

Hallgattak. Ilonka szinte szégyellte magát, hogy olyan friss és fiatal és jóllakott, ezek közt a szegény emberek közt, akik az ő urának a szülei, s olyan elfáradottak és megtöröttek.

- Bár ne jöttem volna soha erre a büdös Pestre - mondta az öreg mester. - Ha otthon maradok, nincsen nekem semmi bajom… Legalább ennivaló volna… De itt nem lehet és nem lehet egy fillért megfogni… Itt a tavasz, még semmi építés… Akárhová megyek, építészekhez, csak kinevetnek. Nekik sincs semmi munkájuk. Olyan építésznek, akinek tavaly ilyenkor száz alkalmazottja volt, most egy sincs… Hát világ ez?… Inkább otthon kapálnék a kertben… De itt ez a sok okos… a nagy fiúk… felcsaltak, hogy csak Pest az igazi… Nekik igen, mert lóghatnak a világban, csavaroghatnak lány után… Egy sincs otthon, mindet odahordja a fene… Én meg itt ülök anyátokkal, és várom a sült galambot, hogy a számba repül…

- Igen - mondta Ilonka, s lehajtotta a fejét.

Soká hallgattak.

- Hát az Imre fiam hol van?

Ilonka megrémült. Ha ő azt tudná, hogy hol van? Most mit mondjon?

- A szerkesztőségben - mondta bizonytalanul. Mi az ő szenvedése ezekéhez képest. Ő el van telve elhatározással, és nem fél a jövőtől, akármi van is a szegény urával... De ezek öreg emberek, mit várhatnak még az élettől?

- A szerkesztőségben?… Miért nem telefonálsz neki, hogy szaladjon haza, ha a házban olyan szenzáció van. Akkor jöjjön haza, ő csináljon belőle riportot, ő keressen rajta, nem az a sok éhenkórász kollégája.

Ilonka igyekezett mosolyogni.

- Mindegy az, ő írja meg vagy más.

- Mindegy, fenét - tréfált az apósa -, mindent a Friss Újságból olvasok először.

- Apa nem olvas más újságot.

- Nem hát. Neki is jobb volna, ha oda dolgozna. Miért nem hagyja már ott ezt a piszkot, ezt a Pesti Életet, vagy mi a frászt.

Erre aztán Ilonka igazán nem tudott válaszolni. Az öreg munkást nem ijesztheti meg azzal a jó hírrel, hogy úgy látszik, éppen arról van szó…

- No, fiam - nevetett rá az apósa kicsit hízelegve, kicsit aggódva -, nem hoztál vagy száz pengőt?

- Száz pengőt?… Istenem…

- Nem volt nálad ez a lingár? Vili!… Megmondtam neki, hogy okvetlen menjen be hozzád, és mondja el, miről van szó.

- Volt. Elmondta.

- Nahát… Látod, hogy vagyunk… ma még főzött anyátok egy kis köménymagos levest, de holnap nem tudom, mit eszünk…

- Jó az Isten.

- Nohát azt nem ehetjük meg, akármilyen jó is.

Az anya feddőleg nézett az urára.

- Ugyan, mit bámészkodol rám. Ez még akkor se káromkodná el magát, ha éhenhal.

- Ne beszélj már így - szólt ingerülten a felesége -, inkább harapd el a nyelved.

- Akkor legalább húst ennék - mondta az apa fanyar tréfával. Nem is akart nagyon goromba lenni, mert bár már látta, hogy menye nemigen tud segíteni rajta, de azért nem akarta meg­bántani.

- Hát a nagyságos asszony mért csípte ki magát erre a nagy vizitre, hogy a méltóságos anyósát meglátogatja? - kérdezte.

Ilonka röstelkedve mondta:

- Színházba kell menni este.

- Színházba? - meresztette nagyra a szemét az apósa.

- Mán egyéb nem is hibázik.

- Imre kapott négy darab jegyet ingyen, és el kell menni, mert az állása miatt ott kell ma lennie.

- Persze, persze - békült meg az apa, aki nagyon büszke volt, különösen az Imre fiára, de a többire is.

- Vilit is viszitek?

- Nem, a Mariska nénit muszáj elvinni, mert annyi mindennel segítenek bennünket, hát most az egyszer alkalmunk van rá, hogy viszonozzuk.

- Remélem, megfizeti a jegy árát?

- Ugyan, apa - szólt rá a felesége -, csak nem fogadnák el.

- Miért ne? Az a pénzeszsák meg sem érzi. Úgyse megy színházba a maga pénzén… No, nem akarom bántani. Csak vigyétek. Azt kell vinni, akiből hasznotok van. Minket nem kell. Mibelőlünk semmi hasznotok. Mi már csak a főd terhe vagyunk.

Ilonka megsértve érezte magát, mert bár jól ismerte apósának eredeti modorát, hogy nem kell komolyan venni a bántását, mert az félig-meddig tréfa szokott lenni, azért most, hogy ennyire fel van dúlva, nem bírta elviselni s felállott, hogy elmegy.

- No, már sietsz? - mondta az apa, míg az anya szótalan s félve állott fel, ijedező tűnődéssel várva, hogy mi lesz - hát csak siess, jányom… adtunk neked egy olyan fiút, aki mellett vígabban élhetsz, mint miköztünk.

- De apa, mit vétettem én, hogy így sérteget? - mondta Ilonka eldermedve.

- Hohó, még sértegetlek is. Nézd csak, anya, mi sértegetjük a nagyságos asszonyt.

Rámutatott az Ilonka selyemruhájára, aztán a felesége sötét, elhasznált, formátlan ruhájára.

Mielőtt a felesége leinthette volna, még odavágta a menyének:

- Azért megengedhetnéd néha, hogy az a híres ember eljöjjön a szüleihez!

Ilonka, mint a fölrengésben, úgy állt ott.

- Most már lesz ideje - mondta megkeményedett ajakkal.

- Hogyhogy lesz ideje?

Erre Ilonkából kitört az egész délutáni feszültség, és zokogásba borult.

Mind a ketten rémülten néztek rá, mert megérezték, hogy nem miattuk, hanem az ura miatt sír.

- Az istenért, az isten szerelméért, mi történt Imrével? - kérdezte félholttá válva az anya.

- Nem tudom, semmit sem tudok - kiáltott a fiatalasszony -, éppen utána küldtem Vilit, hogy a föld alól is kerítse elő. Nem jött haza ebédre, csak levelet küldött - (azt nem merte meg­mondani, hogy hordárral, mert a hordár díja is jó lenne most ezeknek) -, és olyan ijedt vagyok, úgy látszik, az állásáról van szó.

Mind a két ember belefakult az új és váratlan rossz hírbe. Még az apa is eltompult arccal nézett maga elé. Csak a szája vonaglott. Hozzá volt szokva, hogy csapás csapásra jön.

- Üjj le mán, üjj le, kedves, ne menj így el, ne hagyj így bennünket… - fojtogatta a könny az anya torkát. - Várd meg Vilit megjön, meghozza a hírt, te is megnyugszol.

- Éppen azért sietek. Azt mondtam neki, hogyha nem vagyok otthon, Mariska nénihez jöjjön utánam. De az utcán megfájult a szívem, és ebben a nehéz órában eljöttem mamához…

Újra sírásba fakadt, s az öregek nézték, s rettegve várták a jövendőt.

S ugyanebben a percben Vili már a szerkesztőségben ült és igen különös jelenetek folytak le a szeme előtt.

Ismerte az Imre íróasztalát, mert el szoktak az öcsök járni a bátyjukhoz, nem éppen érdek nélkül, mert rendszerint azért, hogy mikor a körmükre égett már a gyertya, valami kis kölcsönt kérjenek tőle. Néhány pengőt, aminek kölcsön a neve, de az nem jutott eszébe sem annak, aki adta, sem annak, aki kapta, hogy vissza is lehetne fizetni.

A szokott lótás-futás volt, senkihez nem szólhatott, mert egész gyámoltalan lett ezek közt a friss és rohanó újságírók közt. Leült a bátyja íróasztalánál s türelmesen várt, mint máskor, ha nem volt bent Imre.

Most felállott: a segédszerkesztő lépett ki szemben vele.

- Orbán! - kiáltotta el magát, s a szerkesztőségi szolga sután, kopaszan futott eléje.

- Hozzon nekem egy uzsonnakávét! Megértette? Szűrve! Megértette? Megnézze jól, annyi föle ne legyen, mint egy szúnyog dögteteme. Különben a nyakába döntöm.

- Genis - mondta a szolga, s már futott is.

Vili állott, mint egy katona, s a segédszerkesztő kereste a fejében, ki ez, mikor három vagy négy úr lépett be, s ezek viszont a segédszerkesztőt keresték.

- Tessék - dörmögte s bement előre a szobájába s engedte, hogy azok utána menjenek.

Vili újra leült. Az ajtót behúzták, s ő tovább nézelődött. Mennyivel érdekesebb, gondolta, mint nálunk a minisztériumban. Ott a nagy, üres dohos földszinti folyosón, a roppant falak közt, a nagy téglatömbök örökké panamapárától fulladt levegőjében. Hirtelen eszébe jutott, mért építették a minisztérium árkádjait olyan szörnyeteg vastag pillérekké; azért, mert a cél az volt, hogy minél nagyobb anyagszámlát mutathasson ki az építész. Falni kellett a téglát. Itt viszont minden vékony. Még az új ház falai is mintha papírból volnának. Rabitzfalakkal vannak elválasztva a szobák, az ajtó lóg benne.

És ez a pezsgő és nyugtalan elevenség. Mindenki tele izgalommal és mintha féreg volna benne, egy pillanatra meg nem áll. Borzasztóan szeretett volna egy kutyanyelvet legalább előre elolvasni, amit írtak: mi lesz a holnapi lapban, de tudta, hogy az lehetetlenség: a hír, addig míg meg nem jelent, hétpecsétes titok. Azt még a kollégák sem láthatják, nem illik belenézni. Senki arról a szerkesztőn kívül nem tudhat, s reggelre az egész világ elé kerülnek.

Aj de irigyelte, hogy ő nem lehet újságíró. Most még jobban utálta az aktákat, a felzeteket, az átkötött szabályos papírcsomagokat, amelyek az ő asztalukon gyűlnek, a rengeteg számmal, amit összeadni hajtépő gond. Itt papírcafatok röpködnek az asztalokon és mindenen érezni, hogy frissen és hamar. Itt nincs restancia.

Míg ilyeneken tanakodott s még alig telt valami kis idő, nyílik szemben az ajtó s a segéd­szerkesztő kilép elfeketedve és magából kikelve, s oly borzasan, mintha odabent verekedett volna.

A segédszerkesztő, kezében egy öreg ollóval, amit éppen felkapott az asztaláról, s amit úgy forgatott a kezében, mint katona korában a lovaglóostort, nyitott szájjal állott, s félig lehunyt szemmel bámult.

- Urak! zu mir! - rivallta el magát.

- Mi az, szerkesztő úr, mi az, szerkesztő úr? - sürgette Borgödri, aki mindig a legszemtelenebb volt, s a többiek hallgatva várták és nyugtalanul, mintha bajt éreznének.

A segédszerkesztő fellélegzett és intett:

- Mehetünk.

- Hova?

- Hova?… A sárga fenébe… Ez a szakállas gazember eladta a lapot. Slussz.

Nem értették. Némán néztek rá. Még Vilire is ráragadt a hangulat, s megdöbbenve állott fel, mintha Imrét képviselné.

- Mit bámulnak? Nem értenek magyarul?… El van adva a lap, már itt is van az új szerkesztő… Csak ezt akartam mondani.

Konsternáció. Senki sem szólt. Senkinek sem volt hirtelen semmi mondanivalója.

- No de hát kérem, az nem lehet.

A segédszerkesztő nem szólt semmit.

Erre az urak egymáshoz fordultak, s mint tragikus percekben szokás, valamennyien egészen fölösleges dolgokat mondtak.

- Az nem megy úgy. Nem lehet egy lapot eladni egy perc alatt. Itt jogok és kötelességek vannak…

A segédszerkesztő nevetett. Mintha tetszett volna neki ez a kétségbeesés… Utóvégre ő saját magát nem féltette, ő csak el tud helyezkedni… Ezek pedig mind link alakok, akikből ő csinált valamit… Nem volt könnyű. Hadd kínlódjon velük más.

- Ezért őrültem itt neki három év óta - mondta a segédszerkesztő, de mingyárt meg is bánta, hogy lírai hangot ütött meg, s megfordult és visszament a szobájába. Ami tehát már nem is az ő szobája.

A munkatársak teljes zavarban voltak, s Vilinek az volt az érzése, hogy ő itt egy jogosulatlan jelenlevő, de vele még emiatt sem volt kedve senkinek sem foglalkozni. Az újságírók egy pillanat alatt letörtek és elfanyalodtak. Egyiknek sem volt a zsebében egy fillér sem, s a jövőjében még kevesebb. Vili megfigyelte, hogy mindannyinak remeg a keze, és idegesen szíják a cigarettájukat, s hallgatnak és félszavakat mondanak… Az összesen kitört az életgond. Ez a különös népség végtelenül érzékeny a pénzaggodalmakkal szemben. Minden újságírónak első dolga, hogy kötelezettségekkel elterheli magát, vagy feleség s gyermekek, vagy szülők és rokonok, vagy barátnők és kullancsok, de mind engedi magát súlyos felelősségnek tenni ki, jövedelmük azonban oly minimális, hogy egy szerkesztőségi változás a világrendüléssel azonos. Hiszen éppen azon törték a fejüket, hogy lehetne s milyen címen előleget kapni… Most egyszerre a pókhálószál is elszakadt, ami őket ahhoz az élethez fűzte, ami kívülről hasonlít a polgárok formáihoz… Ha megszűnik a lap, vagy kiesnek egy redakcióból, az újságíró nullává válik… Mélységes gond ült ki az arcokon, a halálraítéltekhez hasonlítottak, akikre még nincs kimondva a döntés… még a kegyelem hátra van… De kinek a kezében van ez a kegyelmi tény?

Nem is nyüzsögnek, hanem leültek itt-ott, s magukba merülve latolgatták a helyzetet. Azonnal mind a nagy lapok címeit mondogatta magában.

- Még mióta fennáll a lap, ott soha senkinek nem mondtak fel - hallotta valakinek a szájából Vili, de nem tudta, vajon kire vonatkozhatott, melyik lapra, ez a célzás.

Hirtelen megöregedtek. Még az elébb élénk és vidám fiúk most nyomottak és boldogtalanok voltak, az arcok elfáradtak és sárgák lettek.

A Kossuth-szobor hősei. A kitört forradalom szerencsétlenjei. Tegnap miniszterek, ma koldus­nál nyomorultabbak.

Percek múlva már jött ki a segédszerkesztő, kopott irattáskájával, amit sose láttak nála, úgy látszik csak segédszerkesztő-változtatáskor használta. Kalappal a fején, s görbe botját karjára akasztva.

Itt hamar megtörtént az átadás, mondta Vili táguló szemmel. Egy uradalom átadásánál ő volt kiküldve a bizottsággal, s egy egész hónapot elvendégeskedtek a kastély leltározása és a gazdasági ügyek átszámolása címén.

- Szerkesztő úr, mi lesz?

- Felőlem itt eheti a fene az egészet - morogta az, kezet fogott velük s elment.

Az ajtóban még megállott, visszafordult:

- Ti csak maradjatok. Újságírók nélkül mégse tudnak ezek a nímandok lapot csinálni. Azt hiszem, az egész csak ellenem irányul. Doktor Cónix remekelt... Alásszolgája, urak.

Ezzel elment.

Egy fiatalúr Vilihez fordult:

- Kedves kolléga, ön az új redakcióból van?

Vili lángvörös lett:

- Á, dehogy, én a Vigh Imre öccse vagyok, a bátyámat várom.

- No, azt várhatja kérem; az ügyes fickó, az az utolsó percben meglépett, még délelőtt.

Vili roppant zavarba jött… Imre meglépett?… Jó ez vagy rossz?

A szolga ebben a percben hozta a kávét s vitte be a segédszerkesztői szobába. Egy perc múlva elképedve jött ki.

- Ki ez az úr? - állott redakcióbeli szolga otthonosságával az urak közé. - Rám ordított, hogy neki a kávét föllel hozzam máskor. Ő nem issza meg az ilyen moslékot. Olyan teteje legyen, mint egy pöhölydunna… - és mutatta a tenyerét, ahogy az mutatta neki, élire állítva.

A fiatalemberek hangosan kacagtak.

Kínjukban nevetnek - gondolta Vili. - Szép kis világ, ahol az új államtitkár issza meg azt a kávét, amit a régi államtitkár rendelt meg az imént.

Vili belátta, hogy az ő számára itt nincs keresnivaló tovább. Búsan elkullogott. Mégiscsak biztosabb hely az a sötét minisztérium. Ott mégse történhetne meg, hogy ha a miniszter változik, az egész kebelbeli társaság ilyen zavarba jöjjön… Hát itt nincsen semmi szolgálati pragmatika?

Most már nem tehet okosabbat: hazamegy és referál Ilonkának.

Az ő megbízatása véget ért. Hova menjen most Imre után tovább? 


A bejegyzés trackback címe:

https://centrifuga.blog.hu/api/trackback/id/tr473400382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.