MZ-Rexia kalandjai egy csipet bredsóval fűszerezve! Szélesvásznú, folytatásos testképek egy NY-közeli, örökké szeles, esős USA kiképző táborból. Minden, ami egy magyar lány amerikai öntudatából önhatalmúlag visszainteget. Kirakós játék felnőtteknek - 18 alatt szülői felügyelettel sem!
-2.szint
Csak az állandó süllyedés folyamatos… (Zuhanni, mintha folyvást vissza-, hátrafelé repülnél, kiváltáság, zuhanni tudni kell!)
...Nekem nem megy...
A kedvencem akkor is az, amikor még a fotocellás ajtó sem érzékel. Pedig I’m coming. Ha mégoly határozatlanul is (púpos hát, leszegett fej), de legalább nekivágtam, és ha mást nem is, ezt értékelni kell. Határozottan!
Ilyen körülmények között, akár meglehetősen kényelmetlenül is érezhettem volna magam. Missz Antimosoly Kípszmájling Országban. De ott volt SJP, az örökké rám meredő koromfekete szemeivel (fekete-fehérben legalábbis annak diagnosztizáltam), mintha tekintetével keresztülszúrva folyton azt firtatta volna: „Ki lopta el a szépségemet?” Amerikait, magyart, egyre ment…, így aztán időről-időre megkönnyebbültem. Időről-időre ezzel vigasztaltam magam: egy-egy dekával napról napra könnyebbülök.
Kár, hogy a reptéren még nem fogódzhattam belé, hogy egyes-egyedül, egy szál magamban kellett viseljem az amcsi pasik közeledését. Fehér ujjatlan trikó, ezüstös strasszokkal kirakva, egy néger nő rám rajzolódó profilja, azzal a szemébe hulló, hatalmas bungyuri mikrofonhajjal, irtó szexi volt, illett a NY-i szél tépázta (időnként a hűvös buszmegállóig, nézni a sárgába, feketébe hajló taxisorokat, azért kimerészkedtem), kócos szőke tincsekhez. Meg a világoskék farmeremhez, a szolidan barna, vékonyka karjaimhoz, és a napsütötte, sminkledobós arcomhoz is. A színváltósan szürkéskék-fekete szemeimhez, amivel fényképezni szoktam, ha unatkozom. Ha tartást nem is, legalább kontrasztot adott.
És akkor jön az a fószer és azt mondja, no problem. Még hogy! Meg, hogy majd ő elvisz.
Kendimen, én már megjöttem, most, hová akarsz te? Vinni? Max a csomagjaimat!
Csak azt akartam megtudni, hogy kell használni azt a bugyuta kártyás telefont, amibe csak az imént sikerült egy aszpartam nélküli, se íze-se bűze papírpoharas light pepsi mellett (az is csak kapaszkodónak kellett) megszereznem a megfelelő készséget. Persze a segítőkészség sem tart örökké. Miután megtudta, ha jócskán nem is, néhány esztendővel azért már csak-csak túlfutottam a mágikus 18-on (úgy rémlett, az USÁ-ban valamivel később kezdődik a Nagykorús-nyomorúság) az érdeklődése is rögvest alábbhagyott. Ja, akkor old meg magad, vagy megoldod! – valami ilyesfélét vágott a szőkén bozontos, kócos fejemhez. A trikómon még a fekete nő is sápadt néhány árnyalatnyit. A sovány karomon felállt a szőr, reszketni kezdtem.
Meglepő módon majdnem tényleg azonnal sikerült szobát foglalnom. Az első igazi, koromsötét NY-i pepsit közben a szemetesbe hajítottam, majd fél tíz magasságában. Addigra a jégkockák is elolvadtak. Mire a neonfényektől ment, kólaszínű NY-i éjszaka is a szeles buszmegállóra ereszkedett, a tábor vezetőjét (aki nemes egyszerűséggel a Kennedyn felejtett, míg mások elé rendre üdvözlőtáblákkal, virágcsokorral siettek) is utolértem. Különösebben nem volt meghatódva. Taxi, hotel, aztán alakul, ahogy. Durr bele! Drága Kennedy, csak neked mondom most, még a fekete dzsekimet sem találtam meg.
(Mint egy elfuserált randi. Utólag akkor is mindig én magyarázkodom, kézzel-lábbal kérek elnézést, persze telefonon át, vagy/inkább/rendre smsben, az könnyebb, csak a telefon megy bele tönkre. A kijelzője sötétül, komorul bele néhány másodpercre, bele a búbánatba így szoktam tudni volt hibernálni, se kép, se hang, se ki-, se bekapcs, az idő áll, az onoff felfüggesztve. Bocsánatot. Attól, aki szándékosan meg sem érkezett.)
Az első spagetti nyelven írt naplóba jegyzetem június 2-án fogant. Különösebben nem voltam termékeny. Pedig, azt hiszem, akkor még egész rendesen bántak el velem. Vagy utólag jutott eszükbe szégyelleni a mulasztást, potom 150 dolcsimba került (hotel, taxi, busz), hogy a táborig csomagostul elvergődjek. Haladás, hogy menetközben csak egyszer estem fenékre… Azt is nagyi kifordul a kerekem gurulós kofferjának köszönhettem. (Vagy az elmulasztott reggelimnek).
Ilyeneket írtam: In front of my window a lady digging in the garden, my english very poor. I had have to try pick up the tempo. And be naturell asap. (Igen, mindközül a természetesség, a lazaság hiányzott a legjobban. Ki lopta el? Mikor?). There’s no any luxury, az ágynemű szakadt. I’m very tired. I got time to have a rest. They are very nice. (Őszintén hálás voltam, amiért hagytak pihenni).
I also got a heater (hősugárzót júniusban!) no to be so cold in my room, and a radio (na azt legalább értékeltem) which is on. I listening the same music as home (ha becsukom a szemem, otthon vagyok. Milyen kár, veszett kár, hogy nem lehet örökké zárva tartani. A zenében vagyok otthon, Bono, Bonjovi, Madonna, sorolhatnám, erősen hangulatfüggő mikor, kiazénhazám.).
Dolgozni majd holnap kezdek. I’m a little bit affraid of it (egyáltalán nem kicsit, paráztam rendesen, be voltam majrézva ezerrel, az egyik lábam visz, a másik lecövekel, ismerős helyzet. Csak a papír, a spirálfüzet tiszta lapjai, bírnak el mindent, a lélek hamarabb kormozódik. A hasamban érzem, ha fáj. Olyankor még (magamnak) sem bírok hazudni.).
How to understand what they say? I have to concentrate on every words (még akkor is ezerszer inkább őket, mint a belső hangomat. Azt már csak akkor, ha toporzékolt, ha kiabált. Ha a nevemet.).
There are two woman, girls from Polland, if they speak their own language I don’t understand anything (se belsőhangul, se lengyelül nem tanítottak. Bár az orosz luvnyák nemegyszer falfehéren tépték rám az ajtót, fejükben olymi tévképzetekkel, oroszul aztán pörfikt. Megeshet, valamelyest tisztában voltak kishazánk történelmével. Tank jú. Legalább végérvényesen leleplezték maguk, minden paranoid-skizo nélkül, beakadt a lemez, ha kellett, ha nem unos-untalan csámcsogtak rajtam, már alig vártam, hogy végre kiköpjenek! Inkább keresztbe lenyeltek volna. Csak azért sem hagytam magam!
A nevem orosz ferdítéssel is csak a nevem maradt, mindegy hány százalékos torzításban
hallottam vissza, ki voltam/vagyok rá hegyezve, pedig különösebben, nem is mindig, szeret(T)em.
(Bezzeg, amikor az amcsik portörlés közben rákérdeztek, hogy úgy Zeta-e, mint a Májk öl/ (segg)duglasz feleségének, annak mondjuk, kifejezetten örültem. Igaz, egy ördögi Andzselina inkább Dzsoli(joker) lett volna, tök ász, és nem az égszínkék szemű nyálas oldalbordája miatt, aztnemcsipázom, Lara Croft szétbotoxozott száját és formás combjait irigyeltem. Ha úgy tudnék csücsöríteni! Meg talán a kebleit és a forró sortját. Utóbbit, kifejezetten.
A nevem. Úgy vagyogatok el vele, mint a testemmel… Nemszép, mint mindig. Azért (sem) szeretem, ha (nem).
Disszonánsan. Bezzeg, ha jessicának, vagy carrynek neveznének! SJP.
De még egy Skipperrel is kibékülnénk, na nem azért, mert kreppelt hajú örökkamasz, forever jingjáng androgün, és minden műanyagporcikáját kisbarbie-ból faragták, hanem mert a Skipper olyan dallamos. Igaz, egy fekete pacinak is el tudnám képzelni. Egy paripának! Szökdécselés-ugrándozás. Skipp-kopp. Mr. Biggel a fedélzeten… A kantárszárban.
Június 5-én különösebben nem erőltettem magam, csak magyarul pötyögtem:
Furcsa, hogy enni, én, aki eddig szinte alig, várom az étkezéseket. Erre korlátozódik a nap. A reggeli pocsék (már nem az agyonpirított, hagymás, mákos, natúr NY bégel, a szirupos penkék, kék!, vagy a konzerv kókuszzsíros rántotta, mintha azt is cukroznák, ellen akad kifogásom, a tudat nem hagy nyugodni, hogy valami még csak most kezdődik el (ami a valami kezdődését illeti, azért így utólag azt mondanám, egész optimista voltam). Az ebéd (már fél tizenegykor várom) egy saláta (holnaptól kevesebbet vagy lófet szósz nélkül), a vacsora (SJP - Milyen lehet Mr. Biggel vacsorálni? ) bőséges, finom és nyugtalanító.
Az elhízástól rettegem.
(Részlet a szúrósankék/a röntgenszemű dr. ház százonxedik epizódjából (még jó, hogy azt sem néztem:
Egészség? Holnap kiderül, milyen egészséges egy profi konyhán dolgozni! Már ma rám hagyták, nekem kellett volna és nem elfelejtettem letörölni, fertőtleníteni az étkezőasztalt?
Murányi Zita
folytatjuk
Előző rész:
http://centrifuga.blog.hu/2012/05/23/muranyi_test_kep_kiarko
Forrás:
"1982. januárjában születtem, akkoriban még hideg telek jártak. Első születésnapomra egy tűzpiros anorákot kaptam, ami élénken megragadt családi krónikásunk emlékezetében s hála neki, az enyémben is. Később úgy hozta a sors, nekem kellett átvenni szerepét.
Murányi Zita a Centrifugán:
http://elofolyoirat.blog.hu/2008/10/10/muranyi_zita_nykobing_f
http://elofolyoirat.blog.hu/tags/mur%C3%A1nyi_zita
http://elofolyoirat.blog.hu/2009/08/16/versvasarnap_muranyi_zita