"Ebben a könyvben a női irodalmi hagyománnyal foglalkozom. Annak okait keresem, hogy a magyar irodalomtörténet miért felejti el a női írókat. Nyomozok. Mert azt szeretném, ha megváltozna a helyzet. Hogy a mai női írókat – köztük engem – már ne felejtse el, ne felejthesse el az utókor. Ne hulljanak – ne hulljunk – ki az irodalmi emlékezetből. Változzon meg az irodalmi hagyomány." - írja új könyvének előszavában Menyhért Anna.
A Napvilág Kiadó gondozásában a most zajló Könyvhétre megjelent Női irodalmi hagyomány Erdős Renée, Nemes Nagy Ágnes, Czóbel Minka, Kosztolányiné Harmos Ilona és Lesznai Anna műveivel foglalkozik. Vizsgálja azokat a korszak befogadástörténete és a női írókat felejtő magyar irodalmi hagyomány felől egyaránt. A kötet sokat köszönhet, írja a szerző, a Rózsaszín szemüveg irodalmi beszélgetéssorozatnak is. Ma Menyhért Anna új, a női irodalmi hagyományok feltámasztását és erősítését szolgáló kötetéből olvashatsz egy hosszabb részletet, s hogy kedvet csináljunk a kötethez, a részlet után közöljük árulkodó tartalomjegyzékét is.
RÉSZLET A KÖTET ELŐSZAVÁBÓL
Saját szó
A rejtőző hagyomány vonalának megrajzolása során fontos szempont számomra a női írók személyes sorsa, élettörténete, kánoni helyzete, a kánoni folyamatok és az irodalomtörténeti-esztétikai értékelés összefüggése a szerzői életrajzközpontú irodalomszemlélet újragondolásaként is, az új historizmus, a kulturális antropológia, az amerikai személyes irodalomkritika belátásaira támaszkodva; valamint annak a képnek a vizsgálata, amely az adott szerzőkről az irodalomtörténet-írásban és a köztudatban kialakult.
A günokritika újraértése is ez egyben: elképzelésem szerint a szerző a róla szóló történet szereplője. Csak ezen a történeten keresztül közelíthetünk hozzá. Amikor tehát egy-egy szerzőről beszélünk, nem magáról a személyről, és még csak nem is pusztán a műveiről van szó, hanem arról a történetről, amelyben ő (is) szereplő: a figurájában és annak értelmezéseiben reprezentálódik a különböző korszakok és kultúrák irodalom- és életszemlélete. Az írók különösen alkalmasak erre a reprezentatív funkcióra, lévén hogy sokkal több dokumentum marad utánuk, mint egy átlagember után: ők is írnak és róluk is írnak. Ezeket a nehezen kitapintható történeteket tehát az irodalomtörténet-írás és a közvélemény, az irodalmi köztudat írja, és újra és újra módosítja, ahogyan a múlt is újra és újra másként tűnik fel az emlékezetünkben. Az irodalomtörténet-írás át nem látható, számtalan szálon összefüggő nagy hálójából mintha regények bontakoznának ki a csomópontokon. Az írókról szóló irodalomtörténeti regények azt reprezentálják, ahogyan egy adott korszak gondolkodott róluk – és az irodalomról. Ez a történet időnként elfelejtődhet, aztán módosulva újra előtérbe kerül, kiírhatja magából saját szereplőjét, vagy akár be is betonozhatja annak értelmezhetőségét, ahogy ezt könyvem fejezetei is megmutatják.
Milyen arcot rajzol az irodalomtörténet-írás az íróknak, milyen sorsot, életet ír nekik? Sikerek és kudarcok, boldogság és bánat, fordulópontok vagy lagymatag egyhangúság egy életen át. Elismert, ünnepelt író, őrült, remete, romantikus zseni, a nemzet napszámosa, forradalmár, katona, életidegen, szórakozott figura – ismert férfi típusok.
Bájos dilettáns, őrült nő, gyermeki lélek, kokott, szorgalmas háziasszony, hisztérika, úrinő, az egyetlen, aki férfi írótársaival felér – (íróként kevésbé) ismert női típusok.
E kötet női íróit az erotikus lektűrszerző (Erdős Renée), a férfias női költő (Nemes Nagy Ágnes), a csúnya vénlány (Czóbel Minka), az írófeleség (Kosztolányiné Harmos Ilona) és az emigráns asszonyi őstehetség (Lesznai Anna) skatulyái tartják fogva.
A skatulyák minden esetben dzsenderalapúak: az írók női író volta megkerülhetetlen elemük. Valamint – az irodalomértelmezés rögzült eljárásainak következtében – ezáltal esztétikai minősítést is magukkal vonnak. [...]
Milyen arcot rajzol nekem ez a könyv? Milyen arcot rajzoltam magamnak? Az elődeimet keresem. Minden fejezetben, rendszerint az elején és a végén, személyes hangon beszélek. Úgy érzem, sikerült megvalósítanom a személyes olvasást, amelyről az előző könyvemben a traumaszövegek olvasása kapcsán beszéltem: ott [ Menyhért Anna: Előszó; Személyes olvasás. Traumairodalom. In: Uő: Elmondani az elmondhatatlant. Trauma és irodalom. Bp.: Anonymus–Ráció, 2008. 5–10., 11–60.] elmondtam, milyen (lenne), de nem csináltam meg. Ebben a könyvben megcsináltam.
Megpróbáltam megmutatni, milyen volt találkozni ezzel az öt női íróval, milyen volt megismerkedni velük: megküzdeni az ismerethiánnyal, azzal, hogy nem voltak előzetes támpontjaim, az iskolából hozott olvasmányélményeim – Czóbel Minka és Erdős Renée esetében –, vagy azzal, hogy korábban egy egészen más, és nagyon erőteljes képem volt az íróról – Nemes Nagy Ágnes esetében –, amelyet át kellett alakítanom. Sokkoló volt megtudni, hogy Nemes Nagy Ágnes titkolta nőies verseit, ahogy azt is, hogy az irodalomtörténet-írás még posztumusz megjelenésük után nem vett róluk tudomást. Lesznai Anna esetében az emigráció és a kultikusan rajongó és múzeumi értelmezés távolító és lezáró hatásai ellenében, Kosztolányiné Harmos Ilonánál pedig az írófeleség státusból adódó komplex problémakör értelmezése segítségével alakítottam ki olvasatomat. Minden esetben kiderült, hogy annak, hogy a mai irodalmi kánonok nem ismerik ezeket a női írókat, távolról sem kizárólag esztétikai okai vannak. Az életút, a személyes és irodalmi kapcsolatok, az egzisztenciális helyzet sokkal nagyobb szerepet játszott ebben, mint ahogy erről az irodalomtörténet-írás hagyományosan vélekedik.
Szobáról szobára, egészen a saját szobámig
Ebben a könyvben az írások megírásuk időrendjében követik egymást, mert ez az én személyes történetem is. A fejezetek között kibontakozó összefüggésrendszernek ez is része. Meghatározta, hogy milyen kérdésekkel fordultam – fordulhattam – a női írókhoz. Az írásmódom esszéisztikusabb és személyesebb lett: hangsúlyozom azt a személyes viszonyt, amely a női irodalmi hagyományhoz fűz. A könyv tehát az esszé, az irodalomtudományi tanulmány és a tudományos ismeretterjesztés elemeit ötvözi.
Mind az öt női íróban találtam valami olyat – jellemvonást, életrajzi motívumot vagy eseményt, stílust, szemléletmódot –, amivel azonosulni tudtam. Azt hiszem, így lehet elődöket találni. Elődöm Erdős Renée, akinek szerződéseit felbontották a kiadók, verseit nem publikálta többé a Jövendő, miután szeretője, Bródy Sándor öngyilkosságot kísérelt meg – részben kapcsolatuk sikertelensége miatt. Bródy barátai – az akkori irodalmi élet képviselői, szerkesztők, kiadók – megharagudtak rá. Beteg lett, majd külföldre ment. Az irodalomtörténet-írás elfeledte. Mintegy húsz évvel később női olvasóknak szóló regényeivel lett újra nagyon népszerű. Kikerült egy világból, amelyben sikeres volt. Karrierjét újra kellett építenie. Velem is történt hasonló. Verseiben küzd egymással a nő, aki a fér ért él, akinek a fér tekintete a legfontosabb, és a saját szó fontosságának tudata. Női költők alapproblémája ez.
Elődöm Nemes Nagy Ágnes, az intellektuális, tudatos költő, aki úgy teremtett saját költészetének elméleti hátteret, hogy egy korábbi költészettörténeti korszakból átvette és a maga képére formálta az objektív líra fogalmát. Ezáltal egyetlen női íróként nyert helyet a kánonban, de nagy árat fizetett érte: egész életében titkolta verseinek egy csoportját, a nőieseket. Ahogy hellyel-közzel negyvenéves koromig én is titkoltam a verseimet, mert – fér szerkesztők véleményét elfogadva – nőiesen komolytalannak találtam őket.
Elődöm Czóbel Minka is – akire rárakódott egy kép, amelyet az irodalomtörténet-írás rajzolt róla, a csúnya vénlányé, amelytől nagyon nehéz megszabadítani – a másságról, a magányról, a szorongásról szóló verseivel, és az élet végességének azzal a határtapasztalatával, amelyet a kultúra eszközeivel fedünk el: elrejtjük önmagunk elől. Ő szóba hozza ezt a határtapasztalatot, a trauma tapasztalatát.
Elődöm Kosztolányiné Harmos Ilona, akit a női test foglalkoztat, a kislány tapasztalatai, és akit gyötör az illetéktelenség érzete, a kétely, hogy férjétől függetlenül írhat-e, s aki a férfitól független női identitás kialakításának peremén egyensúlyoz.
Aki beszámol a háborús üldöztetésről, traumákról. Könyvet ír a férjéről. Özvegyként lesz termékeny író, de mégsem talál kiadóra.
És elődöm Lesznai Anna, aki képes kapcsolatot teremteni emberek, kultúrák és emlékek között: regényét a szövés, a textilművészet technikáit idéző női módban írja. Mer emlékezni. Megmutatja, hogyan kell és hogyan lehet emlékezni. Mert tudja, hogy az élő emlékezet – az írás és az olvasás – ellenáll a történelem pusztító sodrásának, és feloldja a szabályozott múzeumi múlt zártságát is.
Ez az öt női író egymástól sem elszigetelt már, s a magyar irodalom más – férfi – szerzőitől sem. Igyekeztem kapcsolatot találni közöttük. Nemes Nagy Ágnes versében Erdős Renée, Harmos Ilona, Czóbel Minka hangját hallani. Adyt Erdős Renée-ben és Erdős Renée-t Adyban. Czóbel Minkát Kosztolányiban. Harmos Ilonát Lesznai Annában, Lesznai Annát Harmos Ilonában. A búvópatak a felszínre ér.
„Az emlékezés társadalmi tevékenység, tehát az alkalmazkodás vagy éppen ellenállás jelenségei ugyanúgy velejárnak, mint egyéb társas cselekvéseinkkel. Az egyén konformizmusból hozzáigazíthatja az emlékeit a csoport narratívájához, vagy elutasíthatja annak akár cáfolhatatlan tényeit, hogy saját önértékelését megszilárdítsa, kognitív diszszonanciáját csökkentse” – írja Ébli Gábor. [Ébli Gábor: Kié az emlékezés? A holokauszt múzeumi reprezentációjáról. In: Uő: Az antropologizált múzeum. Közgyűjtemények átalakulása az ezredfordulón. Bp.: Typotex, 2005. 306–315., 307.] Meg kell küzdeni a hallgatás nyomásával.
Lesznai Anna regényének nyitott emlékezetstruktúrái szolgálhatnak ebben mintául: a mintázat sokfelől nézhető, hatások és érintkezések kölcsönös viszonyában formálódik.
Nemcsak az emlékezet, de a felejtés is lehet intézményes. Az emlékezet manipulálható: tudatosan vagy öntudatlanul. Senki sem tehet róla. A női írók nem kerülnek be a tankönyvekbe. Miért? A kérdés nemigen merül fel. De ha mégis, vannak kész válaszaink: nem szoktak bekerülni; ilyen a tananyag; úgysem jut idő mindenkire; ez nem kell az érettségire. De ki állítja össze az érettségi tételeket? Ki mondja meg, mire emlékezzünk? „…a kollektív emlékezet alapvető egy közösség identitásának és integritásának számára. Nemcsak arról van szó, hogy aki a múltat kontrollálja, a jövőt is kontrollálja, hanem arról is, hogy aki a múltat kontrollálja, az azt is kontrollálja, hogy kik vagyunk.” [David Middleton–Derek Edwards: Introduction. In: Collective Remembering. Szerk. Uők. London: SAGE Publications, 1990. 10.]
A felejtés hagyományának ellenpontja a személyes olvasás lehet. Akkor beszélhetek ezekről a női írókról, ha megmutatom magamat: azt, ahogyan őket láttam, azt, ahogy általuk formálódtam. Látom magamat az ő tükrükben, és őket az enyémben.
Ez a megközelítés jogosíthat fel arra, hogy egy olyan hagyomány korábbi pontjaira illesszem be őket, amelynek végpontjára magamat képzelem. Vagyis arra, hogy elődeimnek nevezzem őket. Szobáról szobára jártam a női irodalom hagyományában. Kinyitottam ajtókat, leültem íróasztalokhoz. A szobákban nagy volt a por, az asztalokat is belepte. Kevesen jártak ott előttem. De jártam ott, most pedig itt vagyok.
