Kosztyi Klaudia beszámolója a lengyel CIM Horizonty szervezet képzéséről, az Elnyomottak színháza technikáról.

Fotó: Muhammed Sentürk

Obrzycko palotája csodálatos, mégse őrzök róla képet magamban, inkább a sok apró kiegészítő részlet van bennem, amitől a hely igazán megtelt élettel, emlékekkel. A magas, misztikus fákat látom körülötte; az elbűvölő, de veszélyesen sodró folyót mögötte; a fekete cicát, akit Peternek sikerült megszelídítenie, a pétanque golyókat a palota előtti homokos úton,  Andrej, Christina, Miguel játékos, vidám társaságát. Elisa lelkes mosolyát, ahogy első éjjel kíváncsiságtól telve felfedeztük a szobákat és egy képzeletbeli történetet meséltünk a ház egykori lakóiról, a zongoraszobában szövődött szerelmekről, miközben egyre több kérdés merült fel bennünk a hely világháborús múltjával kapcsolatban. Obrzycko palotája az elmélyülés és a lelassulás tere, ugyanakkor egy különlegesen intenzív hét színhelye is volt egyben. Segített egyszerre átélni a békés, természetközeli izoláltságot és az interkulturális találkozások átható folyamatát.

Fotó: Martijn Bergsma

A lengyel CIM Horizonty szervezet hívott életre itt egy képzést, melyet It's up to You(th) –  Empowering Youth Through Theatre of the Oppressed címen hirdettek meg. Magyarországról ketten érkeztünk a kurzusra – az Artemisszió Alapítvány közvetítésével – Tillmann Hannával, aki kreatív művészeti foglalkozásokat vezet gyerekeknek Budapesten, valamint art&sience workshopokat is szervez, Bölcs Kavics címmel.
A képzésen a Theatre of the Oppressed (Elnyomottak színháza) technikát sajátíthattuk el, aminek kidolgozása a nagyszerű művész-pedagógus, Augusto Boal (1931-2009) nevéhez fűződik. Boal a brazil diktatúra időszaka alatt felismerte a művészet politikai, etikai felelősségét. Nem csak az elnyomás-tematikát alkalmazta azonban, kifejlesztett egy olyan pedagógiai, művészeti módszert, ami demokratikus dialógust provokál, hangot ad az elnyomott csoportoknak, és nem utolsó sorban olyan alternatívákat, változási lehetősségeket keres, melyek segítenek megtalálni saját cselekvési módjaikat. Hétköznapi embereket erősít meg abban, hogy saját, hiteles történetüket mutassák be az elnyomásról, majd a közönséggel keresi a lehetőségeket, akit szintén aktívan bevon az előadásba. Mindenki színész és néző a saját életében, éppen ezért Boal szerint a színház is hozzáférhető lehet mindenki számára.
Az Elnyomottak színháza egy összetett rendszer, több válfaja van, lehet rá filozófiaként, elképzelésként, látásmódként, eszközként és módszertanként tekinteni. Lehet eszköz, de lehet stratégia is! Augusto Boal írásaiban külön kitér arra, hogy bizalmat és szabadságot ad a módszer alkalmazására, nem kell szentírásként követni a szavait.
A módszer elterjedt nemzetközi szinten, de Magyarországon is egyre többen ismerik és használják. Először az Artemisszió Alapítvány Art for adaptation (2012) konferenciáján találkoztam a gyakorlattal. Teljesen lenyűgözött a komplexitása, eredményessége. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy részt vehettem a lengyelországi képzésen, ahová összesen 27, fiatalokkal dolgozó szakember érkezett, 12 országból. A résztvevők mind nyitottak és érdeklődőek voltak.

Fotó: Tatev Chakhchakhyan

A képzés szakmai vezetője Laura de Witte volt, aki egy hihetetlenül inspiráló személyiség. A fórum színház és a képszínház technikákban segített nekünk elmélyülni. Francia származású, de évek óta vezet fórum színházas foglalkozásokat Portugáliában. Hitelesen mutatta be azt a komplex szerepet, amit az ilyen foglalkozások vezetésekor képviselni szerencsés. Nagyon sokat adott már csak az is, hogy a közelében lehettünk és figyelhettük a kreativitását, emberségét.
A másik képzőnk Olga Stobiecka Rozmiarek volt, a lengyel szervezettől. Az ő álma vált valóra ebben a projektben. Lelkesedése és szeretete a fórum színház iránt könnyen átragadt ránk. Biztatott minket, hogy ha tetszik a módszer, akkor vágjunk bele a saját környezetünkben, tapasztaljunk, kérdezzünk, és nekünk is sikerülni fog!
Harmadik oktatónk, Tó Quintas a színházi díszletek megépítésében, elkészítésében segített nekünk. Újrafelhasznált anyagokból dolgozott, bármilyen elképzelésre azonnal volt kreatív, egyszerű ötlete, jelenléte sokat hozzáadott a munkánkhoz.

Fotó: Tatev Chakhchakhyan

A módszert úgy tanultuk meg, hogy Laura és Olga átvezetett minket egy folyamaton, míg végül képessé váltunk kiállni és előadni a történetünket egy fórum színházas előadáson.
Az első három napban megismerkedtünk a módszer alapjaival, új módon nyitottuk ki az érzékeinket, értelmünket, majd két egész nap állt rendelkezésünkre, hogy 6-8 fős csoportokban dolgozva összerakjunk egy-egy rövid darabot. Négy különböző darab született, melyeket Poznanban, két középiskolában, különböző osztályokban adtunk elő. Utána fórumot tartottunk az intézményekben. Az utolsó napot az eredmények megbeszélésére szántuk, bár hét közben is folyamatosan reflektáltunk az eseményekre, történésekre. Nagyon hatásos ez a fajta tanulási folyamat, egyszerre megélni és közben megérteni az élményeket, bár nagy kihívás is volt ennyire tudatosan nézni magam.

Fotó: Tatev Chakhchakhyan

Az első három nap egyszerre volt szórakozással, felfedezéssel, játékkal és elmélyüléssel teli. Komplex módon használtuk a testünket, különböző érzetekre ható, felszabadító gyakorlatokat végeztünk, voltak páros munkák, kiscsoportos feladatok, közös játékok is. Sok teret kaptunk, hogy megosszuk magunk, bizalmas viszonyt alakítsunk ki társainkkal, ám voltak olyan csoportfeladatok is, ahol az egyéniről áttevődött a hangsúly a közösségi élményre. Az első nap végén együttes erővel kellett megépítenünk egy fát kartonpapírból, meghatározott időn belül, ez másfajta csoportmunkát igényelt, elhomályosult a bizalmas, figyelemmel teli légkör, eltörpültek az egyéni célok és akaratok, valami közöset kellett létrehozni, sok embernek, kevés idő alatt, ami stresszes helyzeteket teremtett, kreatív káoszhoz vezetett. Ki kellett választani egy közös irányt és abba fektetni az energiánkat. Emlékszem, milyen nehéz volt hagyni elúszni az ötletem, mert a többiek nem támogatták. Nem bíztam benne, hogy abból, ahogy elindult a munka, valami általam szépnek ítélhető eredmény lesz. Végül sikerült félretenni a visszautasításból származó sértettségem és élvezetet találni abban, hogy mások ötletét segítek tökélyre fejleszteni. Egyre fontosabbá vált számomra az, hogy képes legyek élvezettel megélni azt, amibe beleteszem magam, ne csak az eredményt élvezzem, hanem a folyamatot is örömmel végezzem! A fa különösen fontos szimbólum Boalnál. A mi fánk gyönyörű lett! Erős gyökerekkel és törzzsel. Nagy tűrőképességű, gazdag hátterű, mint a csoportunk. Nem értett mindenki mindig minden részlettel egyet, de közösen készítettük, munkacsoportokban, így a csoport összes ragja kivette a részét a munkából, tevékenysége hasznos volt.

Fotó: Tatev Chakhchakhyan

Ami kifejezetten jó volt a képzésben, az az időgazdálkodás. Intenzív, erős, jól időzített programmal készültek a szervezők, nem voltak üresjáratok, unalmas részek. A szüneteket nem csípték el tőlünk, jutott idő a pihenésre, az élmények feldolgozására. Viszonylag sok szabadidőnk maradt, így megismerhettük egymás munkáját, megtaláltuk a kapcsolódási pontokat. Sok szakmai inspirációt gyűjtöttem és kedves, érdekes embereket ismertem meg.
Azt hiszem, hogy amit a legjobban szeretek ezekben a tréningekben az az, hogy lehetősséget adnak arra, hogy pozitív módon újraalkothassam magam, az identitásomat. Van abban valami izgalmas és megerősítő, hogy tökéletesen jelen tudok lenni, mindazzal a ‘csomaggal’, ami most meghatároz, és így oszthatom meg magam másokkal, egy viszonylag biztonságos, támogató közegben.

Fotó: Martijn Bergsma

A képzés folyamatában az volt számomra az egyik legnagyszerűbb élmény, hogy apró lépésekkel haladtunk. Nem voltak nagy ugrások és kényelmetlen helyzetek. Sok képszínházas technikát használtunk ott, ahol csak egy pózt kellett felvenni és megtartani, illetve bőven akadtak rövid, vezetett kiállási gyakorlatok is. A cselekvés, a színészkedés miatti gátak észrevétlenül oldódtak fel bennem.  
Amikor elérkeztünk a darabok összeállításához, akkor nem is igazán az okozott számomra problémát, hogy kiálljak és előadjak egy történetet a csoportommal, hanem sokkal inkább az, hogy hogyan lehet összehangolni hat különböző kulturális, szakmai, életkori, nyelvi hátérrel rendelkező ember munkáját úgy, hogy az minden résztvevőnek kényelmes, építő legyen.
Nagy kihívás volt a csoportomban dolgozni, elkerült minket a kreatív áramlás, szinte kiizzadtuk magunkból a darabot. Mindenféle magasságok és mélységek kísértek a folyamat alatt. Figyelni egymást, rövid idő alatt együtt alkotni valami kreatívat és kifejezőt, megtartani a történet jellegét, ugyanakkor áttranszformálni azt, és távolságot tartani tőle, mind-mind olyan széttartó folyamatok voltak, hogy közben elfelejtettük megerősíteni, biztatni a társainkat, önmagunkat, ami krízisekhez vezetett, mégis sokat reflektáltunk, és tanultunk egymásról, az elvárásainkról, a módszerről, és egyikünk sem adta fel. Utólag örülök, hogy ennyi nehézségen kellett átmennünk, mert így több tapasztalatot gyűjtöttem. Azért érkeztem, mert szerettem volna tanulni arról, hogy milyen önmagamért kiállni, és szerepelni, de a legnagyobb tanulság az volt számomra, hogy felismertem, tudatában kell lennem a tapasztalataimnak és a szerepemnek, képesnek kell lennem visszalépni mások javára, ha segítem a társaimat, ötleteikhez illeszkedő részleteket találok, az is a csapatmunka része, teret kell adni másoknak, hogy tanuljanak, ám mindeközben a saját integritásunkért, határaink megtartásáért is ki kell állnunk.

Fotó: Martijn Bergsma

Az előadás szintén tanulságos élmény volt. A darab, amit színre vittünk, egy kicsit provokatív jellegű volt, már a címét tekintve is. We (don’t) need education. Az oktatás arctalanságára kérdeztünk rá, arra, hogy az nem tud figyelni és válaszolni a diákok különböző igényeire és tehetségére. A történetünk szomorú, negatív véggel zárult, mint a fórum színházas darabok általában, ezzel előhívta az igazságtalanságtalanság-érzést a közönségből. Büszke voltam magunkra, mert sikerült jól előadni, és ami a legfontosabb, elgondolkoznunk és jót beszélgetnünk a fiatalokkal arról, hogy ők hogyan képzelik az oktatást. Az előadás után a fórum rész jól működött, a játékmester (Joker) interaktív módon beszélgetést provokált és vezetett le köztünk és a közönség között. Mindenki beszállhatott a történet pozitívabbá formálásába, közösen kerestünk lehetőségeket, konkrét cselekvési alternatívákat! A nézők nem csak elmondták az ötleteiket, be is léptek a történetbe, eljátszották, hogyan képzelik el a megoldást. Ezt követően, újabb kérdéseket feltéve, azt is megvizsgáltuk, hogy az adott, nyíló lehetősség hova vezet, milyen szinten kínál megoldást a problémára. Megbabonázó élmény volt, hogy a fiatalok megosztják velünk izgalmas elképzeléseiket! A fórum színház technikában pedig az megbabonázó, hogy a problémákra rendszer szinten kérdez rá, ami egy kulturális antropológus számára különösen megerősítő, és motiváló volt! Mindenképpen szeretném később alkalmazni ezt a módszert a munkámban.

Kosztyi Klaudia

Kapcsolódó bejegyzések:

http://centrifuga.blog.hu/2014/03/12/kreativity_i_szepsegevel_eljatszo_no

http://centrifuga.blog.hu/2014/04/23/kreativity_varratok