Horváth Előd Benjámin írása Tilli Zsuzsanna verseiről.
Horváth Benji erdélyi szabadúszó költő, író, számos folyóiratban publikált, jelenleg Budapesten él és - saját szavaival élve - igyekszik virulni.
A ROMMÁ ÉRÉS TITKAIRÓL
néhány reflexió Tilli Zsuzsanna verseihez
Mostanában sokat ámuldozok. Meg áradozok. Megyek ide-oda, díjkiosztóra, felolvasásra, kocsmába, Miskolcra, Kolozsvárra, és mondogatom mindenkinek. Határozottan érzem, hogy valami történik a magyar irodalomban, amiről a legdörzsöltebbek se tudják még, micsoda. Valami készül. Valami nagy. Teszi azt a válság-idő, amiben élünk, a digitális világ kínálta könnyebb hozzáférhetőség, szélesebb spektrumok, vagy akár a slam poetry népszerűsége, nem tudom, de hirtelen egyre több kiemelkedő tehetséggel és kifinomult érzékkel megáldott szerző bukkan fel a legfiatalabbak között. Ezek úgy írnak tizenéveik végén, ahogy én huszonéveim elején biztosan nem tudtam. Egészen egyszerűen azért, mert nem láttam bele a szöveg élő anyagába. Tárgyként kezeltem a szavakat, és nem úgy, mint ami él, és reflektálna arra, ahol áll, ahogy áll, vagy ül. Megmondom, miről beszélek. Itt van pár sor Tilli Zsuzsannától: „itt szélesül el minden./ felénk füstöl az avar és/ két part közt reng a föld.” – nagyon erős kép, de annál jóval több. Mert ha nagyon belegondolok, látni nem sokat látok belőle. Inkább megérzem. Hallom. Érzem, hogy mozgásban van. Úgy érzem, amik a (mozgó)képet összetartják itt, azok elsősorban a betűk. Konkrétabban az é, l, ü és ö betűk. A költő előhívja őket, azok meg elfoglalják a helyüket. Elszélesülnek úgymond, három sorban, és visszautalnak egymásra, kacsintgatnak nekünk. Az ilyen képalkotást nem feltétlenül lehet megtanulni. Ha az ember kellő tisztelettel viseltetik az anyag iránt, amivel dolgozik, az egyszercsak megelevenedik, és olyan titkokba avatja be szerzőjét, amiket általában ő sem ért, csak megérez. És máris másfajta viszony alakul ki szerző és szavak, betűk között. Kicsit másképp nézi őket. És viszont.
„Elkékül a teremtés, ha túl sokáig tartjuk a fogaink között.” – mielőtt gyorsan rávágnánk, hogy képzavar, tartsuk még egy kicsit a fogaink között. Mert mi a teremtés? Tegyük fel, hogy az írás aktusa. Ami – tegyük fel – kinyilatkoztatás. Valami, amihez adom az arcom. Az én képemre és hasonlatosságomra. Roppantul titokzatos aktus, és nem világos, hogy meddig terjed az én hatalmam fölötte. Mert amit teremtek, az életre kel, és éli a maga életét, olyannyira, hogy azt sem lehet megmondani, ha valóban én akartam, hogy jöjjön, vagy már akkor jönni akart, és engem választott ki, amikor még nem is volt. Ellenben az aktus maga, az előhívás az üres fotópapírra rajtam áll. Megérzem, hogy jönni fog, és akkor kiköpöm, kezdődjön el. Vagy lenyelem, és akkor nem történik semmi (vagy történik, nőni kezd bennem, és fává változom, mint Philemon és Baucis – ki tudja, nagy titkok ezek). Vagy elidőzök még vele, köpjem vagy ne köpjem, nem is tudom, és elkékül, megavasodik, csak az emléke marad. Vagy feloldódik a számban, rákékül a nyelvemre, mint aki teletömte magát áfonyával.
Tilli Zsuzsanna nagyon erősen érzi a keletkezést, a keletkezésben lévő dolgokat. Érzi a mozgást, a pillangószárnyaktól a csillagrobbanásig. Nagy teher ez, és kevesen tudnak megbirkózni vele, ezzel az érzékenységgel, pláne meg is írni. Ő pedig nagyon pontosan meg tudja őket írni. Annyira pontosan, hogy az olvasó úgy érzi, beleavatták valamibe, amiről addig tudomása sem volt. Táncol a betűkkel, a szavakkal, a képekkel, tánca pedig mesél és megmutat, az olvasót is táncba hívja. Az olvasó meg csak kapkodja a fejét a szédületben, nem tudja, mi lelte, pereg előtte a film, élete filmje, és a másé, mindenkié: „innen elvegyül az évszak,/ az ablak felé dől a tér,/ dér csettint a füvön,/ a fagy felissza a rothadást/ és rommá érik minden királyság.” Makk Károly filmje jut eszembe, a Szerelem, amiben a lassú, összefüggő történetet időről időre megszakítja pár gyors képsor, emlékképek vagy micsodák, az elmúlás, a születés, a mozgás, az idő tanúi. Távolról olyan gyorsan forog a bolygó, hogy ami rajta él, az repül is le róla, mielőtt bármibe is belekapaszkodhatna. Közelről pedig egy homokszemben megtalálhatok mindent, és minden örökké tart, ahogy arra rámutatott William Blake. Ami pedig összeköti a távolt a közellel, az költészet (vagy teremtés, ha úgy tetszik).
Vége a táncnak és egyedül maradok, „fal mellé botló nő keresi/ a göndör éveit,” érzem, hogy „horzsolt térddel innen felállni a legnehezebb,” nem tudom mi történt, de valamit megértettem, rommá értem. Láttam, ahogy „a szögesdrótra is lecsapódik a pára,” és megmenekültem mégis, „nem ontják vérem, megúszom élve.”
Horváth Előd Benjámin
