Mán-Várhegyi Réka interjúja Bencsik Orsolyával. Mán-Várhegyi Réka (1979, Románia) Budapesten élő JAKkendő-díjas író, szerkesztő.
Bencsik Orsolya és Tolnai Ottó az Akció van! szabadkai könyvbemutatóján
Apám nem hívott soha Antalnak
Bencsik Orsolya Akció van! című könyvéhez 2012-ben trailer is készült. Ebben láttam őt legelőször. Szaladgált egy réten, bokrok és ágak alatt bújt át, integetett, fújta a haját a szél, majd ezek után írói programjával kapcsolatban elmondta, hogy szándékai szerint megpróbálja a falu- illetve családnarratívát szétírni. Ollé, mondtam én. Olyan volt ez a trailer, mint amilyen a szerző prózája is: könnyű és súlyos, nyugodt és egzaltált, távoli és közeli. De talán pontosabb az, amit maga Bencsik Orsolya a Műút oldalán megjelent Kis va(j)dmagyar 2-ben ír: „A mama kétségbeesett, merész és vonzó (?) asszony.” Ez a mondat magára a prózára is illik, és ebben mindhárom jelző (kérdőjellel együtt) a lehető legjobb és legizgalmasabb értelemben értendő.
Mire használod az írást? Önterápia, világrendezés, történetmesélési kényszer vagy valami más?
Az írás arra jó, hogy vele, általa elviseljem az életet. Amúgy is egyre inkább a művészetet tekintem az egyedüli lehetséges kiútnak az értelmetlen emberi létezésből vagy a kegyetlenségekből, a problémás mindennapi kommunikációkból, az őrült, beteg társadalomból. Az írás számomra menekülési útvonalat ad, olyan általam konstruált szabályokkal, melyek ideig-óráig lehetővé teszik a szabadság illuzórikus állapotát. Ebben tehát egyszerre benne van a terápia – noha a szövegeimben alapvetően nem csak a saját történeteimmel és traumáimmal dolgozok –, benne van a világrendezés is, és mindez egy el- és kibeszélői, történetmesélési kényszerből építkezik.
Hogyan születnek a szövegeid, hogyan kezded írni őket?
Néha úgy érzem, a frusztrációs állapotok azok, amik leginkább rákényszerítenek a munkára, néha viszont a legkiegyensúlyozottabb helyzetekben kezdek el írni, különösen mostanában, mióta a készülő kisregényemmel foglalkozok – most érzem azt, hogy a nagyobb lélegzetvételű szövegekhez szükséges számomra a stabil állapot, noha ezt gyakran nehéz fenntartanom. Alapvetően nincsenek előre kialakított, felvázolt történeteim, időközben, írás közben alakul a narratíva a megtalált, meglelt motívum mentén. Ezek a motívumok főzés vagy fürdés közben hasítanak belém, néha a takarítás is jó terep erre. Amint a motívum megvan, rögtön kötődik más szövegekhez vagy egyéb művészeti alkotásokhoz (főleg filmhez vagy valamilyen képzőművészeti munkához), bár a kezdőmondat sok esetben nehézséget okoz, de amint túllendülök ezen, elég gyorsan kijön belőlem a szöveg.
Emil Kadirić - illusztráció
Mik az általad teremtett világ számodra legfontosabb elemei?
Talán a groteszkség és az abszurditás. Vagy a kegyetlenség. De ehhez kapcsolódik szerintem az is, hogy ebben a hibás formákkal működtetett világban az anomáliák, a göcsörtök a leginkább fontosak és hogy ebben a világban az abnormalitás normalitásként lép fel.
Miben más az a világ, amiről írsz, ahhoz képest, amiben élsz?
Az én tapasztalásomban például a Vajdaság tényleg vészesen hasonlít az Akció van! (Forum-JAK, Újvidék-Budapest, 2012) által kirajzoltra, megfestettre. Szóval eléggé hasonló a kettő, és noha az írott világom durván felnagyított az élthez képest, én alapvetően a valóságot is nagyon groteszknek látom. Azzal a különbséggel persze, hogy a valóságban kevesebb a humor vagy az irónia, mint a fikcióban.
Miben különbözöl te a szövegeidben megjelenő elbeszélőtől?
Apám nem hívott soha Antalnak. Nem lesem a szomszédokat, sőt örülök, ha nem kell velük szóba állnom. Nem gondolkodom feszt férfiakon, nem sikálok csontokat fehér hálóingben. Szóval az a helyzet, hogy azon túl, hogy néhány – egyébként szándékoltan beépített – referenciális elem tényleg kimutatható (a narrátorom egy, a Vajdaságból Szegedre költözött szőke nő, a nagyapja tényleg hentes volt, az apja tényleg dolgozott vágóhídon stb.), nem sok közöm van hozzá.
Mennyire foglalkoztat az, amit már megírtál és megjelent?
Alapvetően nem foglalkoztat, például a Kékítőt old az én vizében c. kötet (Forum, Újvidék, 2009) szövegeire szinte egyáltalán nem is emlékszem. Az Akciónak is csak leginkább a hangulatára, meg azokra a részeire, amik a most készülő kisregény szempontjából fontosak.
Emil Kadirić - illusztráció
Humor, groteszk, morbid vagy bizarr? Íróként melyik áll hozzád a legközelebb?
A groteszk, de mind a négy jellemző a prózavilágomra. Ha ezen a szöveguniverzumon keresztül lehetne válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy a narrátorom a humort választaná, anyám vagy a tata a morbidot, Anna barátnőm a bizarrt, a szerzőnek meg marad a groteszk.
Egyes szám első személyű szövegeket írsz. Tervezed kipróbálni az egyes szám harmadik személyt esetleg? Vagy valami mást?
Az E/3-as elbeszélést próbáltam régebben, de eléggé modorosnak éreztem, tulajdonképpen ez a tapasztalt modorosság és műviség billentett el az E/1-es narrátorhoz. Eléggé otthonosnak érzem az ez utóbbi hangot, most és a közeli jövőt tekintve biztos nem váltanék.
Mit írsz éppen és miben más, miben hasonló ez, mint az eddigi munkáid?
Bizonyos értelemben az Akció folytatását, de ez a készülő kötet, ha sikerül jól összeszerkesztenem, akkor már kisregény lesz. Most még a Kis va(j)dmagyar munkacímen fut, részei, néhány darabja olvasható többek között a Műút Nőtérfél vagy az Irodalmi Szemle Zsemle című rovatában. Továbbra is a családnarratíva érdekel, és a falu, a provincia is még mindig foglalkoztat, akárcsak az egyéni traumák. Központi metaforája pedig a disznó lesz.
Milyen olvasókat kívánnak szerinted a szövegeid?
Nem ideális olvasónak írok, sőt alapvetően jó lenne, ha nemcsak a posztmodern szövegeken nevelkedett bölcsészek értenék, szeretnék a szövegeimet – bár azt hiszem, szerencsére ez nincs is így. Azt viszont mondjuk fontos kiemelnem, hogy a szövegeim kevésbé kívánnak prűd olvasókat. Álprűdeket viszont annál inkább, és olyanokat is, akik szeretnek kukkolni, mások privát szférájából minél többet kilesni. Vagy értik a morbid humort.
Mit olvasol éppen és mi tetszik benne?
Most fejezem be Roberto Bolañónak a Vad nyomozók című utaztató, rejtélyes regényét (a zsigeri realisták vagy bélrealisták posztmodern eposzát), mely nem csak terjedelmét vagy a benne felsorakoztatott narrátorok, szereplők, terek, utcák számát tekintve monumentális. Komplex szöveguniverzuma (melyet olvasva, akárcsak Ulises Lima és Arturo Belano, úgy maga a befogadó is vad nyomozóvá válik) több szálon is a borgesi hagyománnyal mutat rokonságot, valamint ezt a szöveguniverzumot élet és irodalom szerves, rétegzett viszonya szövi át – tulajdonképpen az a viszony, ami az írásban engem is a leginkább érdekel.
Mán-Várhegyi Réka