Sara Lidman, Előszó, Én és a fiam -1., Én és a fiam -2.,

3. rész

A pap arról beszél, hogy nem elég azt mondogatni: „Uram, Uram", hanem eleget is kell tennünk az Úr akaratának. — Ahhoz, hogy Jákob megkaphassa Rákhelt, nem volt elegendő, hogy szerette, hanem ki kellett érdemelnie őt, bűnbánatot tartania és méltónak lenni hozzá. 

Ha sejtem, hogy Igor megjelenik az életemben, persze hogy másképpen éltem volna azelőtt. Felkészültem volna. De hogyan is láthattam volna előre ilyen csodát, amikor egyébként az élet már régóta csak vereséget és nyomorúságot kínált számomra. Jákob a kiszabott idő múltán megkapta a maga Rákheljét. Az én Irmámat azonban, aki mellett különb ember vált volna belőlem, és sikeres lett volna az életem, elvették tőlem; csak rövid időre kaptam meg, mintha a hatalmasságok gúnyt akartak volna űzni belőlem. Csoda hát, hogy e csapás után úgy éreztem,  szar az egész élet?

A papok mindig biztos témát választanak. Jákob ifjú korában megkapta Rákhelt, és meggazdagodott — nyilván érdemes volt, hogy Lábánt szolgálja! Egy középkorú szegény ördög mit is tanulhat ebből a históriából?  

Elbóbiskolok, de felriadok egy passzusra, mely nem a prédikáció hangján csendül fel, hanem oly halkan, rábeszélőn, hogy az egész gyülekezet felfigyel.
- Azt hisszük, urak vagyunk, és legfőbb célunk az, hogy felebarátainkat szeszélyeinktől függővé tegyük. Uraim, gyalázatosan élünk. Hol a szabadságunk? Lehet-e fennkölt az az ember, aki bántja a testvérét? Nevezheti-e magát szabadnak az, aki rabszolgát tart? — A pap elhallgat, ő is, a gyülekezet is magába mélyed. Csak nem akarja, hogy kiutasítsák az országból? De aztán mélyet sóhajt, és menekülni próbál a veszélyből.
- Nincs szabadság, csak a kegyelem Krisztusban. Az Emberfiába vetett hit az egyetlen menedékünk. A Fiú magára vállalta a felelősséget evilági életünkért. A Fiú a mi szószólónk a Legfőbb előtt. Csak a hit ment meg bennünket a törvény zsarnoksága alól.

Megnyugszom, és átadom magam az áhítatnak. Nem is gondolják, hányszor jövök el a templomba azért, hogy elgondolkozzam a halából és az utána való életről. Az apa ezerkilencszáznegyvenben fiatal katona; kézen fogva vezeti Igor nevű négyéves fiát, a boldogok mezején járva keresi-kutatja Irmát, az örök szüzet. Irma eljön: szőke, fitos orrú és tizenkilenc éves, mint amikor meghalt; és elevenebb az élőnél. Mosolyogva közeledik, és ezt mondja muris finnországi svéd nyelvén: „Nagyon, vártalak benneteket!" A halál után vagyunk, és az életünk örök. A fiam és Irma miatt kell hinnem a mennyben. Ők ketten az én Szószólóim. Jól tudom, hogy őérettük történik ez. Ámen.  

Amikor kilépünk a templomból, úgy intézem, hogy Igor meg én elébe kerüljünk — a tarkómon és a hátamon nincs szégyellni való —, főleg azért, hogy Igort, mint valami csodát, minden oldalról megbámulhassa. Ha valaki megkérdezi tőlem, mi az értelme ennek az egésznek — a földnek, az emberiségnek meg mindennek —, már tudom a választ: Igorért vannak. Igort szolgálja, őt veszi körül az egész. De senki nem viselné el a válaszomat, ezért el kell hallgatnom ezt az igazságot, egyetlen igazságomat. 

Igor lelkem elbotlik a nő lába előtt, és a tarkómmal is látom — a bőröm is csupa szem, ha Igor veszélyzónában jár, de még a ruhám is őrá vigyáz —, ahogy a nő felemeli, aztán eléje kuporodik. Úrrá leszek tébolyult aggodalmamon, hogy a bőrét lehorzsolhatta a kavics, és most tűri, hogy a nő a zsebkendőjével törölgesse a térdét; egy negyed percig figyelem a nőt, csak azután rohanok oda hozzájuk. Hogy miképpen fogok vezekelni ezekért a másodpercekért, amikor majd egyedül leszünk — ezt Igor tudja a legjobban. Látom, hogy a nő nem az én kedvemért törődik a fiammal: csak Igornak szól a figyelme. Az egyedülálló apa hamar megtanulja felismerni, mi az igaza és mi a mesterkélt az ilyesmiben. És Igor tűri, hogy körüludvarolják, egyszerűen, mint aki tudja, hogy minden őérte történik.  

A nőt most már hazafuvarozzuk, és útközben megisszuk az ebéd előtti teát. Éppen olyan tétovázó, személytelen képpel mond igent, mint az előbb: az a tény, hogy a zsebkendőjével megtörölgette Igor térdét, nem hozza közelebb hozzám.
Még nem tudja, hogyan is állunk egymással — hogy nem Igor térdét, hanem az én lelkemet szabadította meg a kavicstól.  

Énhozzám rideg, Igorhoz félénk, nincs elég bátorsága ahhoz, hogy Igort babusgassa; és jóllehet tetszik tartózkodása, mégis arra kényszerít, hogy kijátsszam a kártyát, amelyet általában későbbre szoktam tartogatni. Közlöm, hogy bálványozom Igort, hogy magányosan élek vele féléves kora óla: akkor halt meg szeretett Irmám.  

Nem úgy fest, mintha bármi reménység gyúlna, apró, világos szemében, ezért még hozzáteszem, hogy ennek ellenére Igor és én tökéletesen boldogok vagyunk egymással. A nő azt mondja, csodálatos dolog lehet, ha az embernek ilyen bűbájos gyermeke van. Azt felelem, amit önmagamnak, Istennek az égben és a futó ismerősöknek szoktam mondani, és ami mindenkinek egyformán imponál: Ha valaki Igornak csak a haja szálát görbítené is meg, én bizony megölném az illetőt, akárki legyen az, én mondom. Kék szemem van, villámokat tudok szórni vele; Igor fiamon kívül ez a legszebb, amim van. Szavaim után kéklő villámokat szórok, hogy megtörjem jeges hallgatását.  

- Ennek semmi értelme - mondja. - Ki vigyázna Igorra, amíg maga börtönben ül? Igorra kell bíznom, hogy megpuhítsa a morcos nénit, és ezért kifaggatom a fiút a jövőnk felöl; angol változatban. - Mi lesz Igor, ha megnő? - Doktor. - That's right*. - Apu és Igor mikor megy haza Gocksjőbe? - Két év múlva. - Mit csinál majd ott Apu és Igor? - Átveszik a tanyát. - Miért vagyunk Dél-Afrikában? - Hogy sok pénzt keressünk. -Mit csinálunk a sok pénzzel? - Lovakat veszünk a tanyára. — Ki kapja a csikókat? — Igor kapja a csikókat! (Milyen gyöngyöző a kacagása ennél a válasznál!) — Mi lesz a csikó neve? — Szukó, Dószel, Kalamel!
Cukor, gyógyszer, karamell —  soha nem felejtem ezt a mondókát.

Igor ott áll az asztalnál, kezében tölcsér fagylalt, minden válaszra dobbant egyet. A fagylalt olvadni kezd; kis kezéből sugárzik a meleg, és az édes jég szétolvad — én mindegyre bámulom. Könnyeim soha nem buggyannak ki, megrekednek a véremben, félő, hogy elárasztják az ereimet. A nő némi barátsággal nézi a fiamat, de még mindig nem fogad be engem.

Megvárom, amíg Igor végez a fagylalttal, aztán megpróbálom a közvetlen ismerkedést. Biztosan nem idevalósi. Nem, Skóciából érkezett, egy hete van itt. Hogy tetszik az ország, milyen az éghajlat, milyenek a bennszülöttek? Boldogan kalauzolnám, hihetetlen dolgokat mutathatok neki. Rohadt egy kormány, mi? Rossz ország ez. Az ember örülhet, ha semmi köze hozzá. Ekkor rám néz okos diáklányos fejének azzal a két érzéketlen szemével, de egy szóval sem fejezi ki egyetértését. Az ember azt hinné, hogy kormánybarát, de hát éppen most említette, hogy nemrég érkezett. Ami a lényeget illeti, bizonyára igazat ad nekem, csak nem akarja mutatni, hogy bármi, amit mondok, imponál neki.

Folytatjuk!

  * Helyes (angolul).

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella. 

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman