“…Most már nekem is van! – suttogtarejtelmesen Lilla a telefonba,
Mid van Lilla? Hát, az, ami neked is!
mondta, és hiába kérdeztem, csak
annyit közölt velem, hogy majd otthon
meglátom, akkor, ha hazajön az
egyetemről, és szerinte nagyon, de
Találkozás Lillával
Lillával először egy keddi délután
találkoztam, kiürült a könyvtár,
én a szétszórt szabadpolcos könyveket
pakoltam épp a helyükre, amikor
megjelent Ő, Lilla. Szóval ott állt
előttem, s nem tudtam mire vélni
azt a fura nézését, mivel engem bámult.
Mivel engem bámult, tennem kellett,
vagyis mondanom kellett végül
valamit neki. Az ilyenkor szokásos
szöveget kezdtem el mondani, hogy
zárva vagyunk, és a termet el kéne hagyni,
hogy jöjjön vissza inkább holnap, mert
én bizony nem fogok segíteni neki,
Ő meg csak bámult, és kezdtem
nem érteni, hogy hogy is kerülhetett ide,
mert az egyetemre általában
értelmes lények szoktak járni,
és nekik elég, ha az esti záró
mondókámból csak az első mondatot
mondom el, de Ő nem és nem
tágított, és így, ott egyedül olyan
kislánynak tűnt, egyre kislányosabbnak,
és akkor beötlött az a bizonyos olasz
kifejezés, amit nekem mondtak egykor:
fancsulla, hát igen, mi van, ha olasz,
és én hiába szövegeltem neki, és már
tényleg annyira kislánynak tűnt, hogy
a végén lányos zavaromban megkérdeztem,
hogy talán eltévedt és nem találja az
anyukáját, erre Ő elvigyorodott, és
közölte velem, hogy nem akar semmit,
de tényleg semmit, és én ezt komolyan
el is hittem, mert ki ne hinne egy ilyen
kicsi lánynak, neki, aki ott áll az ember
előtt, bámul, majd vigyorog, bámul-vigyorog,
és addig meg nem mozdul, míg azt nem
javasolja az illető,
hogy na, gyerünk haza.
Lilla feneke
Lilla rettenetesen unta az
egyik előadást, de mégis
végigülte, s már maga
sem tudta, mihez is kezdjen,
bár úgy érezte, érdekelné a téma,
de ne most, és ne így, és
most nincs 90 perce, hogy
üljön, mert sokkal inkább
lenne kint, valahol a szabadban,
lenne kint, és akkor nem
zsibbadna a feneke,
és akkor nem gondolna arra
sem, hogy ha így folytatja,
akkor hatalmasra fog
nőni a segge, egy nagyseggű
tudós nőci lesz belőle, és
amikor ilyenekre gondol,
engem nagyon utál. És ilyenkor
én is utálom, mert miért
is kritizál, hogy én egész
nap csak meresztem azt,
ami neki annyira zsibbad,
és arra kér, hogy hagyjam,
elszalad, majd pár óra múlva
visszajön, s én még mindig
ott vagyok, de lassan nekem
is kezd zsibbadni.
Jóga
Lilla és a Prof meg
én elhatároztuk, hogy
jógázni megyünk, vagyis
Lilla meg én határoztuk el,
a Profot meg hosszabb
unszolással vettük rá, hogy
jöjjön el ő is. Jól van lányok,
elmegyek – dünnyögte a Prof
– de ezt könyvből is meg lehet
tanulni – mondta tudálékosan.
Jól van, Maga csak olvassa el,
mi meg okulunk belőle – válaszoltuk,
de Ön is tudja, hogy a gyakorlat, igen bizony a gyakorlat
teszi a mestert! a
Prof végül igazat adott
nekünk, de azért stikában
elolvasott egy rahedli jógakönyvet
a tanfolyam előtt, amit egyik
látogatásunkkor fedeztünk fel
Lillával, mikor belestünk az ágy
alá, mi örültünk, hogy így
két jógamesterünk is lesz, s
boldogan mentünk a jógaórára,
Lilla, a Prof meg én, s végeztük
sorra a gyakorlatokat: fél lábon
állás, ülés, lefekvés, meditálás,
s már majdnem megtisztítottam
minden csakrámat, amikor
horkolásra lettem figyelmes, Te jó ég!
néztem Lillára, a Prof tényleg
felkészült ember, már az első alkalommal sikerült neki a
tökéletes meditáció, Lillával
egymásra pillantottunk, s gyöngéd
csókokkal felébresztettük a
szunyókáló Profot.
Csoki-story
Lilla egyik nap, mikor hazamentem
csokoládét majszolt, imádom a csokit, mondta,
kezében az olvadt massza. Utálom ezt az édes
csócsát, válaszoltam, hogy bírsz ennyit enni?,
és egyébként is, meg fog fájdulni tőle a gyomrod,
és akkor mondhatom, hogy én megmondtam előre,
Ő meg mintha meg se hallott volna, csak tömte
magába egyre az édes tejes masszát, úgyhogy nem
maradt más hátra, leültem mellé, és magam is
hozzáfogtam a különböző csokoládék elfogyasztásához,
csak tömtem, tömtem, vigyorogtam és tömtem,
kezem, arcom tiszta maszat volt már, együtt
röhögtünk Lillával, hogy ha ezt így folytatjuk, úgy
fogunk kinézni, mint Gombóc Artúr, és az egész
annyira mulatságos volt, ahogy két hülye csaj majszolta
azt a sok csokit, akkor is, ha történetesen én utálom,
de Lilla szereti, és ez a lényeg, a kredencen is éjszakára
félretett egy darabot, aztán meg reggel látom, hogy bőg,
Na min búsulsz annyira Lillácska, elfogyott a csokid?
rám nézett, én meg akkor vettem észre, hogy tiszta barna
a lepedője, Na nézd, mondta, a sok csokitól bekakáltam az éjjel
Na mi van? röhögtem rajta, nézd meg jól, Te lökött, ez a csoki,
amit este a szekrényre tettél, kellett neked tartalékolnod, na
így tartogasd a féltett dolgaidat máskor is, jobb elfogyasztani
még időben, Nem? kérdezetem, Lilla meg illedelmesen
bólogatott, hogy persze, persze, és hogy legközelebb nem tartogat
semmit, én meg csak nevettem rajta, – Vigyázz, mert a csokistorynk
ügyén még egyszer szavadon foglak
Szederszedés
Menjünk, vigyük le a kutyát!
javasoltam Lillának, mert untam
magma, meg a folytonos otthon
ülést, és mintha Lilla is csak erre
várt volna, felpattant a tévé elől,
és mintha Viktor, hímünk is erre
várt volna, mert éktelen ugatásba kezdett,
menni akart ő is el, ahogy mi is
el akartunk verge menni,
és szaladtunk a nagy parkban, ahol
egy ilyen meleg nyári napon senki
sem volt, futott Lilla, fel-fellibbent
a pólója, Viktornak pedig szállt
a levegőben a nagy lapát füle,
Na kapjatok el, ha tudtok!
Futott Lilla, rohantam én is, köröttünk
kergetőzött a hím. Nézd ezt, na majd a
pasikat is így hülyítjük! Persze-persze!
szaladtam tovább, egészen a szederfáig,
mert az volt a ház, a menedék, és Lilla örült,
mert elég volt a fogócskából, inkább
szedrezni támadt kedve, és megpihenni
az eperfa lombjánál, szedegettük a szedret,
mikor egy öreg bácsika megjelent a fánál.
Mit csináltok lányok? Kóstolgatjuk a feketén
ragyogó eperszemeket! Nevettünk, mert
kezünk tiszta piros volt a gyümölcstől,
a kicsi öreg bácsika pedig betársult
a mennyei manna lakmározásába. Van fiútok?
kérdezte, aztán mutattuk, hogy ő a mi hím
nemű társunk, ott lent, négy lábbal, aki épp
a lehullott szedreket szagolgatja, nevetett
a bácsika, majd megkért minket, üljünk le
mellé, kicsit beszélgessünk vele, s mi leültünk
a szederfa árnyékába, középen a bácsika.
Finom a szeder, de tudjátok lányok, mi
a világon a legfinomabb? Igen tudjuk!
és mosolyogva hallgattuk, ahogy a kedves
öreg elmesélte kalandjait, és engedtük,
hogy a combunkon végigsimítson az
eres kéz, és hagytunk, hogy továbbmenjen,
mert tudtuk, mi jobb a szedernél, és a bácsinak
nem kellett kérnie Lillát, mert ő is tudta, mi a
jó, nem kellett kérni, hogy a fiatal női kéz
elérjen oda, és teljesítse azt a titkos
kívánságot, amiről a bácsi a szederszedés
elején ábrándozott.
Verdi
Most már nekem is van! – suttogta
rejtelmesen Lilla a telefonba,
Mid van Lilla? Hát, az, ami neked is!
mondta, és hiába kérdeztem, csak
annyit közölt velem, hogy majd otthon
meglátom, akkor, ha hazajön az
egyetemről, és szerinte nagyon, de
nagyon szép, és alig vártam, hogy végre
hazaérjen Ő, a kicsi lány, aki büszkén
mutatta be nekem Verdit, az újat, Verdit,
az új biciklijét, a tiszta zöld barátját.
Ez egy fűszínű bici! Látom Lillácska!
és Lilla leparkolt az enyém mellett,
mert nekem is volt, odatette közvetlenül
az enyém mellé, Nézd, csókolóznak!
Aha! Persze – nevetett Lilla – Egész
este dugni fognak, olyan partit csapnak,
mint a csuda! figyeltem Lillát, mert
elemében volt, és folytatta, hogy
nemsokára kicsi biciklik fognak itt
felsorakozni, aprócska kerékpárok,
Verdi szerelmének gyümölcsei, és majd
őrá fognak hasonlítani, zöld kosárkáikkal
és a zöld pedállal, ez egy igazi vonás,
persze örökletes, és Verdi boldog volt,
ahogy Lilla is, mert nap mint nap
szerelmeskedhetett társával, minden este
csókolóztak és együtt hajtották le fejüket,
miközben finoman a kengyelek összeértek,
aztán egyik nap Lilla sírva jött haza, mert
Verdi nem volt többé, ellopták: Törjön ki
a lába annak, aki meglovasította a drágámat!
morogta Lilla, és sírt, mert Verdi elhagyta,
szabad akart lenni, és neki hagyni kell,
hogy Verdi a saját útjára menjen,
Neki hagyni kell, mert, ha valaki el akar
menni, azt hagyni kell, elhagyta végleg,
s Lilla is elment, mert most ő is egyedül
akart lenni, el akart hagyni, mint Verdi minket,
aztán egy jó óra múlva visszajött, csöngetett,
hogy segítsek, mert tele van a keze, mondta,
Isten kárpótolta őt, és én szaladtam segíteni,
Lillának, két utcával lejjebb, aki egy nagy
kupac közepén őrizte kincsét, amit lomtalanításkor
tettek ki az utcára, Lilla mosolygott, örültem én is:
Na ez aztán a kárpótlás! és Lilla nagy örömére
cipeltük haza a megviselt szobabiciklit, aki születési
adottságaiból adódóan nem fog elhagyni minket,
mint azt a hűtlen Verdi tette.
A szerzőről
"1976-ban születtem Budapesten, ahol jelenleg is "élek".
Tanulmányaimat az ELTE BTK magyar-esztétika szakán végeztem.
22 éves korom óta publikálok különböző folyóiratokban.
Első, Lilla és a Prof című verseskötetem 2009-ben jelent meg az Orpheusz kiadó gondozásában."
A kötetről
