Tormay Cecile: Emberek a kövek között – regény, Budapest, 1911.

"A szerző első regénye 35 éves korában jelent meg. Érett és modern regény a magyar irodalomban 1911-ben. Ma is olvasható. Női tudás, női tapasztalat, láthatatlan és néma nők élete. Nők generációinak hiányzik ez a tudás, közel száz esztendeje." - Az Irodalmi Centrifuga következő estjén, november 19-én Tormay Cecile-ről Bánki Évával beszélget Gordon Agáta. A beszélgetés egyáltalán nem akarja kikerülni az író politikai felelősségvállalása, szépirodalom és morál, s a szélsőséges (náci) eszmék kérdését.
 

Részletek a regényből

 Jella már a templom alatt járt. A parochia nyitott ablakán át egyhangú mormolás hallatszott ki az alkonyatba. Odabenn lámpa égett. A plébános az asztal fölé hajolt. Széles orra esetlen árnyékot vetett a szentképek között a falra.
    Jella ásítva indult tovább és tekintete megakadt a parochia nagy, rendetlen udvarán. Benn, a félszer előtt asszonyok álltak, néhány fehér ingváll világított a homályban. Középütt, egy felborított kosáron, billegve ült Slatka és a pap kövér gazdasszonyával beszélt. Közben mindannyian indulatosan fenyegetőztek. Mikor a leányt meglátták, hirtelen elharapták a szót. Együgyűen néztek össze. Köszöntésére senki sem felelt és ő egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát.
    A kecskék is lassan elmaradoztak. Hiba nélkül befordult mindenik a maga portáján és a sáros udvarokból bámultak vissza rá. Csak Jella kedvence, a kis fekete gida követte őt még a gazdája házán túl is, mintha akarna valamit. A leány megértette a kecske nézését, lehajolt hozzá, átfogta a nyakát. Így búcsúztak ők minden este. Összedörzsölődztek, mint két együttérző kis állat.
...

Az erdőből, mint valami fekete foszlány, kiszakadt egy sötét madár. A leány hirtelen benyitott a rozoga ajtón. Meg kellett hajolnia az alacsony szemöldökfa alatt és zökkenve lépett le a küszöbről. Egyetlen kecskéjük tolakodva ugratott utána a nedves, füstszagú szobába.
    Jella anyja a nyitott tűzhely előtt ült és hálót kötött. A rőzseláng világa botladozva járt felette. Mialatt keze gépiesen mozgott a kötelek között, halkan egy idegen, érthetetlen dalt dúdolgatott. Jella szótlanul ment az asztalhoz. Kivette a gyolcskendőből a penészes kukoricamálét, nagyot harapott, aztán fejni kezdte a kecskét. Közben álmos feje le-lecsuklott a mellére. A kecske ilyenkor türelmes csodálkozással nézett rá vissza.
    Az anyja elejtette a hosszú fatűt, amellyel a fonalat húzta. Mialatt lehajolt érte, elhallgatott.
    A csend felébresztette a leányt. Annyiszor hallotta az anyja nótázását és valahogyan mégis csak ma hallotta meg először. Kidörzsölte szeméből az álmot. Tovább fejt. A tej egyenletes kis zajjal csurrant a köcsögbe.
    — Hol tanultál te énekelni?
    — Nem kell azt tanulni... Otthon mindenki énekel.
    — Otthon? És jó élet volt ott tenálad?
    Mikor az asszony nagysokára felemelte a fejét, a tűz éppen az arcába világított. Fáradt vonásain egy régi, durva szépség hervadása látszott. Alacsony homlokát mélyen benőtte az őszülő fekete haj, széles ajka felett kékes árnyék húzódott. Olaszosan sötét szemében meg-meglobbant a tűz fénye.
...

Odakinn elállt az eső. A nap nyugodt kévében ömlött be az ablakon. A pap pedig izgatottan kiabált le a szószékről. „Vajjon kire haragszik?” — gondolta Jella és felvetette hosszú szempilláit. Úgy rémlett neki, hogy a tisztelendő úr egyenesen feléjük fordul. A bűnről beszélt, közben hábórodottan hadonászott és mind jobban beletüzelte magát a saját dühébe.
    — A sátán a bűnt adta nektek. Isten bölcsessége az erényt! Szabadon választhattok, de azután elkövetkezik a vezeklés órája...
    Jella unta az egészet, inkább a cincért nézte a kitaposott kövezeten. A pap gonosz emberekről, bűnös asszonyokról kezdett beszélni:
    — Sohasem késő a jó útra térni! — kiáltotta. — Ha közibétek furakodnak, el kell űznötök őket, mint ahogy az Úr is el fogja taszítani valamennyit a trónja elől, le a pokolba...
    A templomban mozgolódás támadt. Jella is felpillantott. Megborzongott a háta attól az ismeretlen, csúnya helytől, ahova az emberek egymást küldték, ha haragudtak. Kinn a hegyekben soha sem gondolt a pokolra, az Isten házában meg egyre arra emlékeztették. Nem akart többé figyelni, de a tisztelendő ökle, mintha megint feléjök fenyegetne. Slatka pedig kárörvendő arccal fordult meg a padban.
    „Mit néz ez?” — gondolta a leány, mialatt nyugtalanul tekintett körül. „Mit néznek a többiek?” És ekkor... ekkor az anyjára pillantott ő is. Összegörnyedve ült mellette. Szegény, agyondolgozott keze remegve igazgatta az imádságos könyv behajlott, piszkos lapjainak a szélét. Egyszerre öregnek látta az anyját, szánalmasan öregnek és amit eddig nem tudott, világos lett előtte, hogy szereti őt, olyan nagyon, hogy szinte fájt a szeretettől a melle.
    Slatka meg a tisztelendő gazdasszonya összenéztek és Jella anyja felé hunyorítottak, aki minden pillanattal sápadtabb lett. A homloka már olyan halvány volt, mint a viaszgyertyák az oltáron. Az álla reszketett és azután, egy önkéntelen, görcsös mozdulatban a szeme elé kapta a kezét.
    A tisztelendő hangja rekedten süvített végig a templomon.
    — A rossz asszonyok megrontják a jámbor népeket, megcsúfolják a családokat: persze könnyű nekik! Szépen énekelnek, cifrán járnak...
    Jella ijedten kapaszkodott az anyja szoknyájába, mint hajdan kisgyerek korában, ha bántották és ekkor, mintha feltaszítottak volna benne valamit, hirtelen eszébe jutott egy másik, cifrább szoknya, amelyet régen az anyja viselt, egy borostyánkőfüzér, csilingelő üveggyöngyök, nagy aranykarikás fülbevalók és idegen férfiak, akik reggel mentek el a házból.
    Eszébe jutott sok minden, pedig eddig nem tudta, hogy emlékezik erre. Kiáltani szeretett volna. Mondják meg neki, mi történik itt körülötte? Miért néznek rájuk a népek? Miért fenyeget feléjök a plébános úr? Mondják meg, mert ő nem érti és mégis reszket.
    A férfinép öregebbje zavarodottan fordította félre a fejét. A viharverte rezes arcok eltűntek a kalapok mögött. A legények kíváncsian bújtak össze. Az asszonyok megelégedetten taszigálódtak és Jellának úgy rémlett, mintha valaki a háta mögött az anyja nevét, mondta volna: „Giacinta”. Elszorult a torka: „Hát róla beszélnének? Hát...” nem bírta tovább gondolni. Zavaros képek kavarogtak körülötte. Az emberek, a szószék, minden ingott, himbálódzott. A gyertyák lángja táncolni kezdett az oltáron. Jellát ijedtség fogta el és szeme a padsorok előtt emelkedő kopott Krisztusra tapadt, aki rozsdás feszületén szomorú irgalommal tárta ki megsebzett két karját. És mialatt a rémült leány azt a Megváltót nézte, aki mindenkit szeretett, mellében égő gyűlöletet érzett mindenki ellen.

...

Jella a kunyhó küszöbén érte utól az anyját. Kétségbeesett sietséggel reteszelték el maguk mögött az ajtót. Fellélegeztek mind a ketten és tekintetük találkozott. Aztán zavarodottan bámultak le a földre. Most, hogy a veszedelem elmúlt, megláttak valamit az egymás szemében. Az asszony kibontotta, meg céltalanul újra összebogozta álla alatt a keszkenőjét. Jella nem nézett rá és mégis látta, hogy a térde táján rezeg a szoknyája ránca. Hallgattak. És ezekben a kérlelhetetlenül néma percekben az egyik öntudatlanul vezekelt, a másik öntudatlanul megbocsátott.
    Mikor egymásra néztek, már nem volt zavar a szemükben. Jella leült a padkára. Vizes ronggyal mosogatni kezdte sebesült lábáról a lassan szivárgó vért. Az asszony fáradt, megszokott mozdulattal tett-vett a szobában. Rendbe rakta a hagymát a mestergerendán, az ajtófélfán megzörgette a fonálra fűzött száraz gombát, felrázta a köcsögben az olajbogyót. A bereteszelt ajtó biztosságában már megint élték tovább a rendes életüket... Ekkor egyszerre halk koppanás hallatszott az ablakon. Csak egy bogár ütődött neki az üvegnek, de ez a tompa nesz egy ki nem mondott közös gondolatot váltott ki belőlük. Olyan dermedten néztek össze, mintha a bogárral az egész ellenséges külső világ kopogtatott volna be hozzájuk, mintha az ablakon át az egész falu leselkednék rájuk. És az asszony, csüggedt sóhajtással leakasztotta a tűzhely mellől a hálót, amelyen tegnap dolgozott.
    — Nem maradhatok én itt.
    Jella szemében mozdulatlan ijedtség támadt.
    — El kell mennem. Agyonütnek a kutyák, ha nincsenek csendőrök a határban, — mondotta Giacinta és félrefordította a fejét. A hangja bizonytalan volt, mikor ismét megszólalt:
    — Leviszem a hálót Porto-Réba, a halászoknak. Ha lesz pénzünk, másutt telepszünk meg.
    — De ugy-e én is veled megyek?
    Az asszony habozott és aszerint, hogy felemelte vagy leeresztette a szempilláit, felderült, meg elsötétedett az arca. Végre is megrázta a fejét, mintha önmagával vitatkoznék.
    — Nem lehet. Ha én elmentem, téged nem bántanak. Később visszajövök érted.
...