Új sorozatunkkal Takács Mária jóvoltából a XIX. és XX. század eleji magyar világjáró nőkkel lépjük át a 2012 és 2013 között húzódó látszólagos határt. A tizenegy részen át bemutatott nők könyveikben rögzített utazási élményeikkel egyszerre adnak érzékletes társadalomrajzot, s mutatnak fel a kor megszokásától elkülönböző szerepmintákat, így adva példákat a határok átjárhatóságára. "De mint a borbélyok csorba réztányéraiban az átlátszó buborékok: úgy pattognak el egymás után amaz elsőleges fogalmak is, melyeket Sevilláról az ide jövet előtt magunknak alkottunk." - Az ötödik részben Majthényi Flóra Spanyolország-képével ismerkedhetsz meg.
Magyar világjárónők: Majthényi Flóra
Majthényi Flóra a századforduló környékén utazgatva és hosszabb ideig külföldön tartózkodva tudósította az ország lakóit idegen kultúrákról, népekről, szokásaikról. Elsőként Spanyolországban élt, itt írta meg Spanyolországi képek című könyvét, amely először spanyolul jelent meg, s csak utána magyar nyelven. Később, Európát itthagyva Algírban élt, onnan írta cikkeit; majd belső hangoktól vezéreltetve Jeruzsálembe zarándokolt.
Nemesi családba született 1837-ben, Novákon. Anyja különös figyelmet fordított lánya neveltetésére, angol nevelőnőt fogadott mellé, s gondja volt rá, hogy több idegen nyelven is megtanuljon. Bérbe vette az ún. Páva-szigetet, s oda lánya köré művészeket, írókat hívott meg.
Itt buzdította először a 12 éves kislányt Szemere Pál a versírásra. 21 évesen már tagja volt a pesti szalonoknak, irodalmi lapokba is írt, és megjelent első verseskötete (amit még négy másik követett). Közben férjhez ment Tóth Kálmán költőhöz, akitől fia született, de 12 év után elváltak. Ekkor kezdte meg utazásait, hogy rossz házasságának feszültségeit levezesse. 1886-tól Spanyolországban élt, ahol németül és spanyolul írt cikkeket, tárcákat; ezt követően pedig Algírba költözött. 1879-ben mégis hazajött, hogy halálán lévő volt férjét ápolja. Az időközben Törökországban effendivé lett fiától kapott később pénzt jeruzsálemi útjához. Itt is hosszabb ideig tartózkodott, idegenvezetésből tartva el magát. 1910-ben jött haza – fia haláláról is csak ekkor értesült –, s itthon öt évig Pesten élt, császárfürdőbeli örökölt lakásában. Utolsó évét a lipótmezei tébolydában töltötte, 1915. májusában néhány rokona kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőbe. (Török Sophie: Emlékezés egy régi írónőre. Nyugat, 1931, 466. o.)
Majthényi Flóra: Spanyolországi képek
Majthényi Flóra 1886-ban érkezett Spanyolországba. Utazásának valószínűleg az volt a célja, hogy itthoni környezetéből kiszakadjon; a válása körüli bonyodalmak és fiának írt verseskötete miatt (melyben sokkal inkább volt férjéhez, mint gyermekéhez szól) ugyanis sokan ellene fordultak. Ebből az elviselhetetlen légkörből száműzte magát és menekült egy másik világba. Nyelvi nehézségei nem voltak, hiszen már gyerekkorától kezdve több nyelven beszélt. Spanyolországban valamennyi vagyonából és újságírásból élt, cikkei spanyol és német lapokban is megjelentek.
Spanyolországi képek című kis könyvében – amelyben az országról írt tárcacikkeit gyűjtötte egybe – a spanyol népet egy-egy jellemző vagy ünnepi esemény kapcsán mutatja be. Rövid fejezetei életképszerűen elevenednek meg az olvasó szeme előtt: „Csoportosan látjuk sétálni imitt-amott a vidékieket, a mi szintén azt mutatja, hogy elérkezett a várva várt nagyhét, a Semana santa. A vidéki dandyket rövid kabátban – melynek zsebei fölfelé hasítván, - derekukra csavart piros övkendővel (facha) s fejükön ama sajátoságos lapos andaluziai kalappal látják, mely a torrerók (bikaviadorok) ismertető jele szokott lenni. Udvariasan kalauzolják a nőket, kiknek fején hanyagabban áll a mantilla (fejfátyol), kiknek egész ruházatán látszik, hogy csak ritkán veszik elő a szekrényből, s kik fél kesztyűs kezökben szokatlanul forgatják a legyezőt, úgy megbámulnak mindent.” (Majthényi Flóra: Spanyolországi képek, 33.o.)
Mint utirajzíró a spanyol életmódot alig ismerő műveltebb külföldi olvasókat esetleg már ismert kultúrtörténeti elemekkel vezeti be az ibériaiak hétköznapi világába. Mozart A sevillai borbély című operájára utal, mikor a valódi dél-spanyolországi város fodrászairól ír. Az egzotikum és a stílus kedvéért újravetíti a könyvben a közönség által jól ismert képet, csak a végén utal rá egy költői képpel, hogy a valóságban ez korántsem így van: „Sevilla és a szappanhab: egy fogalom! Ki bírná e nevet kimondani a nélkül, hogy oda ne képzelne egyúttal egy csevegő borbélyt, ki a város minden híreit, minden csínját-bínját ismeri, rájok vonja az öregek figyelmét, s egyúttal rokonszenvével kiséri, elősegíti az ifjak ellenzett szívviszonyát s oda-odakacsint a boldog sugdosók felé; mig a papa arczát jól telemázolja szappanhabbal, úgy, hogy az mozdulni sem tud, a cselszövő ’irtóművész’ kezében pedig csillog a sárgarézből préselt csorba tál, s a fölhalmozott buborékok egymás után pattognak el szivárványszínű semmiségökben! […] De mint a borbélyok csorba réztányéraiban az átlátszó buborékok: úgy pattognak el egymás után amaz elsőleges fogalmak is, melyeket Sevilláról az ide jövet előtt magunknak alkottunk.” (27. o.)
A borbélyokon kívül a spanyol nép másik jellegzetes figurája a torrero. A költőnő egyik bikaviadalon való részvételekor nagy szociális érzékenységgel veszi észre a torrerók látványos mutatványa mögött az értéknélküliséget. Odafigyel a szegényebb rétegekre, a társadalmi hierarchia alján állókra: „Igy függ minden szem érdekkel a torrerokon s ők viszont: ’kivívott’ dicsőségüknek problematikus magaslatáról néznek végig a czirkuszok lelkesült közönségén, melynek tarka hullámai: az arisztokrácia, a középosztály s a nép mozaikszerű egysége: magába foglalván a tengerészeket, földmíveseket, gyári munkásokat, napszámosokat, koldusokat, naplopókat s ama számtalan elnevezést viselő embereket, akik a szorgalom és a henyélés által képezik amaz alig észrevehető apró rétegeket az emberi társadalomban, melyek hasonlók a víz rezgéséhez a tengeren. S vajjon eszökbe jut e ilyenkor a torreroknak, hogy az egész gyülekezetben alig foglalkozik valaki a közjóra nézve haszontalanabb dologgal, mint ők maguk, az irigyeltek.” (56. o.)
A társadalmi mozaikokon túl az egész könyv – stílusából adódó – hangulatát azok az „állóképek” teszik érzékletessé, amelyeket a spanyol történelem múltjából elevenít fel, vagy amikor Hispánia vidéki hangulatáról a magyar puszta jut eszébe. „Régi álmom! Spanyolországban még fennálló emléke az elűzött móroknak. Hol büszkén emelkedik az Alhambra s felvezető útján összeborulnak a fák, úgy, hogy még a nyári legragyogóbb, legtikkasztóbb napsugárt sem eresztik át ez árnyon, mely rejteni, födni akarja a régi mult idők vérengző jeleneteit.” (58. o.)
Edwin Lord Weeks (American Academic Classical Artist, 1849 - 1903):
A Court in The Alhambra in the Time of the Moors: 1876
kép forrása
„Jól esik menekülni a kellemetlen tolongásból a nyílt mezőre, hol égnek a pásztortüzek, a lovak lehorgasztott fővel állnak fáradtan, a tehenek pihenve kérődznek s a kecskék, juhok csengője, kolompja csak olykor-olykor szólal meg, ha egyet mozdulnak. Valóságos magyarországi alföldi kép! Még a bogrács is ott lóg a parázs fölött, még a kifordított gubáju bojtár is ott sütkérezik az aranyfényben.” (51. o.) Ezekkel a már giccsbe hajló leírásokkal az írónő szinte meseszerű Spanyolországot teremt; azonban nagyon jól kifejezik „országismertető érzékét”.
Majthényi Flóra az 1880-as évek közepén az évtizedekig az anarchia állapotában létező, majd a restauráció néhány évét élő Spanyolországba érkezik. Amit leír, abból nem egy lassan-lassan újraépülő országot képzel maga elé az olvasó, hanem szinte visszarepül az időben száz évvel korábbra, amikor ezt a poros-idillikus hangulatot ugyanúgy lefesthette volna. Így az olvasót inkább szórakoztatja, mintsem a valóságról tájékoztatja. Az pedig, biedermeyer szobája karosszékében ülve, a könyvet olvasva, egy csipkekesztyűs, napernyővel sétálgató, amúgy kíváncsi utazónőt képzelhet maga elé, aki az időt, a nem létezőt és a valóságot összemosva a külsőségeiben is enyésző Spanyolországot varázsolja a négy fal közé.
(Majthényi Flóráról ír néhány versét is közölve a bezzeganya.postr.hu itt.
