Új sorozatunk XIX. és XX. század eleji magyar világjáró nőket mutat be. Tizenegy részen át bemutatott utazónők könyveikben érzékletes társadalom rajzot adnak a mai olvasónak is.
Mert a határok átjárhatók.
TAKÁCS MÁRIA sorozata.
Magyar világjárónők -- Bevezetés
Ritkaságszámba megy históriánk nőalakjaival foglalkozni, holott nélkülük, szerepük jelentőségének megismerése nélkül a múltról való ismereteink nem teljesek. Ezek a több értelemben is szabad nők gyakran kihívták a társadalom ítéletét maguk ellen. Az első XIX. századi útleíró nő kalandjaitól számítva jó ötven évnek kellett eltelnie, hogy elfogadják őket. 12 világjáró nővel foglalkozom, azok közül válogattam, akik könyvben, újságcikkekben leírták benyomásaikat. A tőlük vett idézetek segítettek útjaikat és élményeiket felidézni.
A nőknek a XIX. században még nem volt külön vagyonuk. Amit a házasságba hoztak, az közös lett, illetve a férj rendelkezett fölötte.
A nő függetlenségének záloga a saját jövedelme lett volna, ám csak a XIX. század végén, miután kiharcolták maguknak a jogot a tanuláshoz és szakképzéshez, vállalhattak a nők munkát. (Az újabb problémát ezután a fizetés összege jelentette.) Ahogyan a XIX. század a vége felé közeledett, egyre több nő – főleg a városi rétegekből – lépett ki hagyományos szerepköréből. Vagy önállóan döntöttek így, vagy körülményeik kényszerítették őket munkavállalásra. Akik tehették, azok középfokon nőképezdékben tanulhattak, sőt 1896 után egyetemre is járhattak: 1896-ban, Wlasics Gyula közoktatásügyi minisztersége idején, a nők számára királyi engedéllyel megnyitották az orvosi és bölcsészeti fakultást az egyetemen. Később a mérnöki és a természettudományi kar is felvette őket tagjai közé. A pár évtizede még a művelődés lehetőségéért küzdő nők a tudomány által még inkább öntudatosabbá válva a század küszöbén már politikai jogokat követeltek.
Nem feltétlenül tekintették mesterségüknek az írást, mégis megírták kalandjaikat, benyomásaikat azok a magyar világjárónők, akik különböző okokból indultak útnak a Föld távoli szegleteibe. Ők nőként szokatlan szerepet felvállalva kivételnek számítottak a XIX. századi, XX. század eleji magyar társadalomban.
„Egy nőnek egyedül utazni, ha sok bajoskodással, unalommal is egybekötve, de ahhoz képest nem felette bajos, kivált Európa civilisált részeiben; hanem társaságban megjelenni, s abban élni nagyon az; mert egyedül léte, kivált míg az idő reá patenst még nem adott, szokatlan levén, feltűnő, s úgy tetszik, mintha vizsgatekintetét mindenki tudakozólag fordítaná a magánosra: mi lehet az oka, hogy így egyedül támasz, oltalmazó nélkül lép a társaság vetélkedő piaczára.” Ezeket a sorokat Wesselényi Polyxena bárónő írta Olaszhoni és Schweizi utazás című könyvében. Nő létére azon kevés nemes közé tartozott, akik (mint Széchenyi István, Bölöni Farkas Sándor vagy rokona, Wesselényi Miklós) a XIX. század első felében Nyugatra utaztak, hogy lássák Európa ezen részének a magyarországinál fejlettebb civilizációját. Származása anyagilag lehetővé tette utazását, s mindenhová jó belépőnek bizonyult. Mint a kor többi arisztokratája, idegen földön a hasonló társadalmi rangúaknál talált befogadtatásra, így az utazásnak ez a része megoldott volt, „csak” a közlekedési nehézségek követeltek tőle kitartást.
A XIX. század közepén nőként írni elég szokatlan volt. Ráadásul utazni, s erről az akkor még viszonylag szűk olvasó közönségnek be is számolni nagy bátorságra vallott. Ismét Wesselényi Polixéna gondolatai a következők: „Miért hágom át azon, honomban még divatozó előítéletet: hogy szerénység nememnek tiltja szépségen kívül minden más tulajdonnal a sorból kiválni, igazán nem tudom, annál inkább, mert azt igen is tudom, hogy előítélettel megküzdeni győzelemhez szokott erő kell.”
Mivel az utazó nők egészen a század végéig nem tehették meg, hogy magasabb iskolákat végezzenek és tudományosan képezzék magukat, általában arról írtak, hogy tapasztalataik milyen érzéseket váltottak ki belőlük – vagyis útirajzaik személyesebbek, mint a férfiak által írottak. Társadalmi szemléletükben is különböztek a férfiaktól. Más dolgok keltették fel a figyelmüket, a részletek iránti fogékonyságukkal kiegészítették az adott országról esetleg már ismerteket. Az állam működésének mozgatórugóit nem próbálták megfejteni, hiszen saját országuk politikájában sem vehettek részt, nem lévén szavazati joguk. Ugyanakkor nők lévén sokkal érintettebbek voltak az egyes népek nőinek életmódjában – szinte minden világjáró nő írt a nők helyzetéről.
A társadalmi nehézségeken kívül az idegen ország eltérő szokásai, kultúrája, népe, az eltérő éghajlat voltak azok a tényezők, amikkel a világot látni akaró nőknek meg kellett küzdeniük. Az utazás gyakorlati velejáróinak is nehéz volt megfelelniük, hiszen a női ruhákat nem lovagláshoz, hegymászáshoz varrták, s a hosszabb gyaloglást a korabeli vékony talpú női cipő sem bírta.
A Magyar Földrajzi Társulat volt az első olyan tudományos társaság, mely már megalakulásakor (1872) engedélyezte a nők tagságát. Ennek legfőbb oka az volt, hogy minden tanítónőnek foglalkoznia kellett földrajzzal, így tagságukat ésszerűnek és hasznosnak tartották. A századforduló jelesebb utazónői nemcsak tagok voltak, hanem felolvasásokat is tarthattak az egyetemet végzett tudósoknak.
Geográfus és világjárónő barátságára akadtak külföldi példák is. Az ausztriai Ida Pfeiffer 2000 mérföldet utazott a Föld körül (1842 és 1858 között). Könyvében viszontagságain kívül megírta az általa bejárt helyek botanikai, ásványtani, néprajzi, földrajzi ismertetőjét. Barátja és csodálója volt Alexander Humboldt, megválasztották a Berlini Földrajzi Társaság tagjának, Poroszország királyától pedig megkapta a művészetek és a tudomány arany medálját.
Híres nyugat-európai utazónőként tartják még számon az angol Mary H. Kingsleyt és a francia Madame Octavie Coudreaut. Mary Kingsley a jól ismert író, természettudós Charles Kingsley unokahúgaként szerzett jártasságot a biológia tudományában. Nyugat-afrikai őserdei barangolásakor összegyűjtött rovar-, hal-, és csúszómászó-gyűjteményét ma a British Múzeum őrzi.
A legenergikusabb és legsikeresebb francia felfedezőnő Octavie Coudreau volt. Férjével együtt járta be Francia-Guyanát és Észak-Brazíliát 1894-95-ben, és írtak is útjukról. Férje halála után Amazóniát, az Amazonast és mellékfolyóit, európaiként teljesen egyedül, helybeli indiánok segítségével fedezte fel (1899 és 1906 között).
Velük ellentétben a magyar világjárónők nem voltak felfedezőnők, nem fedeztek fel elsőként ismeretlen területeket, nem írták le annak természetrajzát – ők utazónők voltak. Viszont sajátos személetmódjukkal nagyon sokat tettek hozzá a korábbi felfedezésekhez: a férfiak által megírt ismereteket kiegészítették saját megfigyeléseikkel.
Az általam felkutatott világjárónők sorát Wesselényi Polyxena bárónő, Wesselényi Zsuzsánna rokona nyitja meg. Ő volt a XIX. század első igazi utazó- és útleírónője. Arisztokrata származásán túl kivételes személyisége motiválta az utazásra. 1835-ben járta be Itáliát, Franciaország és Svájc egyes helyeit. Belevetette magát az itáliai arisztokrata körök életébe, s írt a XIX. századi Itália társadalmi viszonyairól is.
Ez utóbbi nem mondható el Csáky Antalné grófnéról, aki pár évvel Polixéna után kereste fel Itáliát. Őt csak a római kori emlékek, a középkori művészek alkotásai érdekelték, ezeket sorolta fel leltárszerűen.
Húsz évvel később, 1861-ben utazott Beniczkyné Bajza Lenke nyugat európai körútra, férjével együtt. Mint felső-középosztálybeli nő, megtehette, hogy külföldre, tengeri fürdőkbe menjen pihenni. Ausztrián, a német tartományokon át kocsiztak el a belgiumi Oestendig, az akkori Európa egyik felkapott üdülővárosába. Bajza Lenke köztiszteletnek, sőt hírnévnek örvendő írónői szerepében egy ilyen, különösebb kockázattal nem járó út egyáltalán nem tűnhetett rendkívülinek.
Nagyobb feltűnést keltett 1864-ben a már egy hasonló nyugat európai körutat megjárt Bulyovszky Lilla színésznő második útja: ő Norvégiában járt. A hosszabb ideje német területen élő színésznő, kiszakadva a merevebb társadalmi kötelékekkel és előítéletekkel bíró magyar társadalomból, szabadabban indult utazására. Először ő is egy tengerparti városban akart hosszabban pihenni, azonban egy lengyel család elhívta Norvégiába. Az ismeretlen ország és a család hatására könnyedén lemondott eredeti tervéről és a nyári hónapokat hegymászással, hajózással töltötte – szinte végig a természetben. Könyvét nemcsak útleírásnak, útikönyvnek is szánta.
Tárcacikkek sorozatából állította össze Spanyolországról szóló könyvét Majthényi Flóra. 1868-ban hagyta el Magyarországot, s több évig az ibériai ország volt lakhelye, onnan tudósította a magyar újságolvasókat. Az itthon sokak által ismert költőnő válása után nem annyira elutazott, mint inkább elmenekült az országból. Spanyolország után Algírt, a századfordulón pedig Jeruzsálemet választotta önkéntes száműzetése helyéül. Költőnőként sem illeszkedett a XIX. századi női nemi szerepekhez, s világjárónőként is különös gondolkodásmód vezérelte.
Sokkal határozottabb szándékkal indult útnak 1876-ban Közép-Ázsiába Újfalvyné Bourdon Mária. A magyar származású férje miatt a magyar földrajz- és irodalomtudományban magyarként számon tartott francia nő nyugat-európaiként is rendkívüli tettet vitt véghez, amikor elhatározta, hogy követi férjét, akit a francia közoktatásügyi miniszter Közép-Ázsiába küldött antropológiai tanulmányútra. Bourdon Mária számára ez a nehézségekkel teli, viszontagságos út még inkább kedvet csinált az utazáshoz: férjével tartott következő ázsiai és későbbi nyugat-himalájai expedíciójára is.
Az első magyar fényképész-riporternők egyike, özvegy Mocsáry Béláné Fáy Mária is járt Indiában. Férje halála után (ötvenegynéhány évesen) 1893 és 1905 között egyedül utazott a Közel-Keletre, Indiába, az Egyesült Államokba, Kubába és Mexikóba. Az ehhez szükséges anyagi hátteret Nógrád megyei földbirtokai biztosították: a századfordulón a közvélemény bátorsága miatt már inkább megbecsülte, mint elítélte. Úti élményeiről könyvekben, illetve újságcikkekben adott hírt.
Az Új Idők című újságban jelentette meg Kozmutza Kornélné is saját készítésű, fotókkal illusztrált cikkeit. A bosznia-hercegovinai postaigazgató feleségének lenni jó belépőnek bizonyult bármelyik ország konzulátusán. A Távol-Keleten Ceylonban, Hátsó-Indiában és Japánban utazgatott, általában férje kíséretében.
Kunst Irén, az első magyar misszionáriusnő Kína belső tartományaiban terjesztette a keresztény hitet 1904-től csaknem 30 éven át. Nem a szabadság utáni vágy vagy az ismeretlen felfedezése motiválta: Isten küldöttének érezte magát. Neme ebben tulajdonképpen semmilyen szerepet nem játszott. Hazaírt leveleiből ismerte meg a protestáns egyház a kínai misszió körülményeit, valamint megírta élményeit könyv formában is.
Molnár Mária ugyanannak a missziónak a segítségével jutott Pápua Új-Guineára, mint Kunst Irén Kínába. Ő már az I. világháború után, 1927-ben hajózott el Európából. Helyzete és szerepe a többi misszionáriusnőéhez volt hasonló. Evangelizációs munkáját és a pápuák között töltött 12 évét élvezetes stílusú könyvben írta le.
A két világháború között ment Indiába Sass Brunner Erzsébet festőnő, lányával, Brunner Erzsébettel együtt. India spirituális oldala érdekelte őket. Számos festményt, portrét, tájképet készítettek. Két művészeti könyvet adtak ki, amelyekben India varázsát átszellemült írásokban fogalmazták meg. Életüket itt élték le, művészeti tevékenységüket a két ország államközi szinten is elismerte.
Az 1880-as években a hegyi turizmus fellendülése ösztönözte Svájc magyar utazónőjét, Tauscherné Geduly Herminát a 3000 méternél magasabb csúcsok megmászására. Többek között a Földrajzi Közleményekben adott hírt élményeiről.
(Tauscherné Geduly Hermina az 1870-1880-as években divatos legnehezebb túrákat járta be. Ő volt az első magyar hegymászónő, a kor hegymászó világának ünnepelt alakja. 1854-ben harmadik nőként mászta meg a Lomnici-csúcsot. 1879. augusztus 22-én mint első női hegymászó jutott fel a Hochjochgraton keresztül az Ortlerre (3902 m). 1881. augusztus 4-én mint első magyar nő a Mont Blanc-on járt férjével, Dr Tauscher Béla pozsonyi főorvossal, és négy vezetővel. 1886. július 29-én azzal vonta magára a hegymászó világ figyelmét, hogy egy napon három nehéz 3000 méteren felüli csúcsot mászott meg (Vertainspitze 3541 m, Schildspitze 3468 m és Plattenspitze 3417 m). Összesen mintegy ötvenre tehető nevezetesebb csúcsmászásainak száma az Alpokban. Túráit több külföldi és hazai szaklapban publikálta. – A szerk.)
A Balkán-félsziget és Kis-Ázsia utazója volt De Gerando Ágostné, gróf Teleki Emma, aki lányával Párizsból utazott Görögországba (De Gerando Ágonstné görögországi levelei, Pest, 1873) és Hampelné Pulszky Ilona. Ő férje kíséretében utazott, amikor megismerte az akkor éppen Trójában ásó Schliemannt. Az ásatásokon szerzett tapasztalatait az Egyetértés című lapban adta közre.
Az afrikai kontinens felfedezői között tartják számon a magyar származású, angol feleséggé lett Sass Flórát, Mrs. Samuel Bakert, aki a XIX. század második felében férjével együtt indult a Nílus forrásvidékének felkutatására; kalandjaikról naplóban számolt be. Ez csak száz év múltán került napvilágra, egy padláson porosodó régi ládából. Írását nem a nyilvánosságnak szánta, de minden más forrásnál érdekesebben és életközelibben mesél a kontinens gyarmatosításáról és hétköznapjairól.
(Bár Sass Flóra gyerekkoráról nem sokat tudunk, talán még az afrikai időszaknál is kalandosabb és nehezebb lehetett életének ez a szakasza. Sass Flóra saját születése napjául 1841. augusztus 6-át jelölte meg. 7 éves koráig Erdélyben élt székely családjában. 1848 őszén azonban a kislány szüleit és fiútestvérét lemészárolták a felkelő román parasztok. Flóra úgy menekülhetett meg, hogy a család román szolgálója magáénak mondta a gyermeket. Később egy örmény család vette magához. A családfő Bem seregében volt őrnagy, s a szabadságharc bukása után Törökország felé menekült családjával. Vidin városában a nagy fejetlenségben a kis Flórának nyoma veszett, s egy évtizedig nem tudni róla semmit. Samuel Baker véletlenül vetődött Vidinbe 1859. januárjában. Eljutott a város illegális rabszolgapiacára is: ott látta meg Sass Flórát, s nyomban ki is váltotta.
Ebben az időben Afrika térképét még sok fehér folt borította. A felfedezők egyik fõ célja a Nílus-forrás megtalálása volt. Ennek nem csak tudományos, hanem gazdasági okai is voltak, tehát a támogatókban nem volt hiány. A Királyi Földrajzi Társaság több expedíciót is indított már ilyen célból. Az újságokból értesült Samuel Baker honfitársai próbálkozásairól is. Az az ötlete támadt, hogy ő is megpróbálhatná a forrás felkutatását. Azon kívül időt is nyerhetne, mert így nem kellene Flórát rögtön hazavinnie, hanem előbb megtanulhatja rendesen az angol nyelvet. Mivel támogatást korábban sem kapott, és mivel megtehette, saját erejéből, pénzéből készült fel az expedícióra, s 1861. április 15-én elindultak Kairóból a Níluson felfelé vitorlázva.
Útjuk során sok megpróbáltatás érte őket. Sokszor kellett megküzdeniük lázadó embereikkel, rájuk támadó bennszülöttekkel. Sass Flóra határozott fellépésével és kitartó erejével többször kivívta mind férje, mind kísérőik elismerését. Útjukat siker koronázta. Felfedezték a Nílus második forrástavát, amelyet Albert-tónak neveztek el. Felfedeztek egy vízesést is, amely az Albert-tó előtt található a Níluson: ezt Murchison-vízesésnek nevezték el. Londonban örömmel várták a sikeres házaspárt. Flórát is megismerte és tisztelte mindenki, bár a királynő sokáig nem fogadta, mert egy ideig „vadházasságban” élt együtt férjével.
1869-ben adták át a Szuezi-csatornát. Az ünnepség alatt Baker kapott egy titkos megbízatást a walesi hercegtől. Anglia szerette volna meghódítani a Szudántól délre fekvő afrikai királyságokat. Ennek végrehajtására kérték fel a Kelet-Afrika- szakértőként nyilvántartott Samuel Bakert. Formálisan a török szultán nevében intézkedett, így Baker pasaként indult el új, veszélyes expedíciójára, melynek célja volt a nílusi rabszolga-kereskedelem megszüntetése is. 1889-ben keltek útra. A mostoha körülmények, lázadások során sok emberük elveszett, őket is jobban megviselte ez a második expedíciójuk. Sass Flóra második útjukon készített naplója igen jelentős alkotás. Hiteles képet ad a XIX. századi afrikai gyarmatosító módszerekről, körülményekről. Második expedíciójuk után nem tértek vissza többé Afrikába. – A szerk.)
***
Forrás:
Wesselényi Polyxena: Olaszhoni és schweizi utazás, 1-2. kötet, Kolozsvártt. 1842. Kir. Lyceum.
Csáky Antalné: Utazási vázlatok Olaszországban, Kolozsvár, 1843.
Beniczkyné Bajza Lenke: Nyugat-Európa: uti-levelek, h.n., k.n., 1982.
Bulyovszky Lilla: Norvégiából : uti emlékek, 1864.
Majthényi Flóra: Spanyolországi képek
Ujfalvyné Bourdon Mária: Ujfalvy Károly utazása Páristól-Samarkandig. A Ferganah, Kuldzsa és nyugati Szibéria. Egy párizsi nő úti élményei. Révai, Budapest, 1885.
Mocsáry Béláné Fáy Mária: India és Ceylon, Budapest, 1899.
Mocsáry Béláné Fáy Mária: Keleti utazás Budapest, 1901.
Mocsáry Béláné Fáy Mária: Utazásom Észak-Amerika nyugati partvidékein, Budapest, 1902.
Kína első magyar misszionáriusnője. (Kunst Irén élete.) Kolozsvár, 1939. Egyház és Misszió kiad.
Gáncs Aladár: Kunst Irén, Krisztus első Magyar női követe Kínában. Kunszt Irén élete és munkája, Budapest, 1935.
Molnár Mária: Hogyan lettem misszionárius? Debrecen, 1935.
Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén (Közli: Iványos Lajos.) Budapest, 1935.
Molnár Mária: Mindhalálig: 1936-tól írott leveleiből (Összeállította: Draskóczy László.) Budapest, 1948.
Mystic India Through Art: Reproduction of Paintings by Mrs. Sass Brunner Elizabeth Farkas and Miss Elizabeth Brunner, Published at the end of their stay in Japan, 1937
***
És világkörüli út a Centrifuga ajánlatánól: Nellie Bly
http://centrifuga.blog.hu/2012/01/28/vilag_tanitonoi_nellie_bly
Festmények: Catherine Chauloux, Shiori Matsumoto
