Miért élj külföldön? Ezer okod lehet rá, és ugyanannyi tanulságot is meríthetsz. Ez a különleges magyar és szlovák pár Brightonban lépett túl az ezeréves kárpáti történet mérgező személyes, kollektív és nemzeti érzésein. Mit kaptak cserébe? Újjászületést, befogadást, korrektív élményeket, saját életet. Nincs miért lelkifurdalást éreznie az új generációnak, ha új érzéseket és új hazát akar a 3. évezredben.
"Céltalanul bolyongva, bízva abban, hogy mindenütt van valami érdekesség, sodródtunk, amerre jólesett, fel sem tűnt számomra, hogy Lívia erősen jobbra tart. Fogalmam sem volt, hogy célja van. Pedig volt, és hamarosan ki is kötöttünk a brightoni városházánál. Megszorította a kezemet és közölte, hogy bemegyünk időpontot kérni az esküvőnkhöz. Öt éve élek Angliában, mégis az volt a legelső gondolatom, ahogy lenyomtuk a kilincset a kapun, hogy vajon hogyan fognak fogadni minket odabent." - Kerekes Rita Napsugár beszámolója talán nem kerül bele a 4. osztályosok számára írott hittankönyvekbe, de mutat egy utat, hogyan lehet hittel, de máshonnan tekinteni a világra.
Emlékszem Lívia azt mondta séta közben, hogy forduljunk a "kis utcák" fele, ami minden esetben jó ötletnek számít, mert szeretem a kis utcákat, rengeteg kézműves boltocska, ékszer- és ruhaüzlet ül egymás hegyén-hátán, és a szűk macskaköves utak úgy hatnak a bódék közt, mintha egy rovar páncélos háta, adna teret a kavalkádnak.
Befordultunk a tengerpartról. A hullámok görgette kavicsok hangját felváltotta a nyüzsgés és az ízeltlábú halk zümmögése. Céltalanul bolyongva, bízva abban, hogy mindenütt van valami érdekesség, sodródtunk, amerre jólesett, fel sem tűnt számomra, hogy Lívia erősen jobbra tart. Fogalmam sem volt, hogy célja van. Pedig volt, és hamarosan ki is kötöttünk a brightoni városházánál. Megszorította a kezemet és közölte, hogy bemegyünk időpontot kérni az esküvőnkhöz.
Öt éve élek Angliában, mégis az volt a legelső gondolatom, ahogy lenyomtuk a kilincset a kapun, hogy vajon hogyan fognak fogadni minket odabent. A boldogságon túl egy hatalmas a társadalom által belém nevelt félelemérzet gyűrűzött körülöttem. Később megtudtam, Lívia is így érzett. Úgy fest a magyar és a szlovák kultúra, világnézet és rugalmatlanság mégiscsak azonos.
Tudtuk, hogy szeretjük egymást és össze akarunk házasodni, mégis volt egy öreg küszöb, amit próbáltunk nyikorgás nélkül átlépni, de nem sikerült. Kínkeservesen feljajdult az ócska, szuvas faléc, ahogy a lábunk lendült, de minden félelem ellenére folytattuk utunkat. A portán csak úgy juthattunk tovább, ha közöltük, mi járatban vagyunk. E nélkül a hölgy nem tudott útbaigazítani minket. Közöltük, majd a legnagyobb meglepetésünkre, széles mosollyal mutatta az irányt, és a duplaszárnyas ajtó gombnyomásra nyílt.
Bent a váróteremben alig néhány perc után egy jól öltözött, kedves, idős hölgy fogadott minket, aki gratulált az elhatározáshoz, és azonnal el is kezdte nézegetni a naptárját, hogy van-e szabad időpontja június 12-re. Olyan természetesség járta át a termet, hogy minden feszültségünk egy felismerésbe csapott át: felszabadultan nevettünk és egyeztünk meg a levendulaillatú mesternővel, akinek szemlátomást fogalma sem volt, milyen csodás pillanatnak a részese.
Lívia szülei nem szeretik a magyarokat. Főleg az édesapja, aki, önmagát is meglepve, harminc éve egy felvidéki magyar lányba szeretett bele. Ő Lívia édesanyja. Ennek ellenére Lívia sosem beszélt magyarul, pedig anyai ágról a nagymama szlovákja nem volt valami erős, így a nyaranta eltöltött három hónap a magyar nagymamával kabaré volt, de akárhogy erőlködött is szegény öregasszony, a templomban a papnak elrebegett 'dicsértessék a jézuskrisztus'-nál többre sosem jutott sem Líviával, sem Katival, a testvérével.
Az, hogy a nyári szünet így is lebonyolódott, főként a másik két lánynak, Tinának, és Vikinek köszönhető, akik Livi es Kati unokatestvérei voltak. Nekik olyan apa és magyar anya jutott, akik úgy vélték, "ahány nyelv, annyi ember". Remekül fordítottak a direkt magyar szóra süket füleknek, és csodálatosan mulattak, valahányszor a temperamentumos idős magyar asszony magyarul átkozódott, amiért a négy unokából kettő nem ért és nem beszél magyarul. Pedig még a Dallas című sorozatot is minden este végignézette velük. A fordító program ott is szórakoztatóbbnak tűnt.
Ennek köszönhetően, amikor négy évvel ezelőtt elkezdődött a kapcsolatom Líviával, kissé nehézkesen ment a kommunikáció köztünk. Még szerencse, hogy a kapcsolatok kezdeti stádiuma nem is annyira ezen alapszik. Volt szótárazás, mutogatás, rajzolás, de beszélni effektíve nem tudtunk. Mégis, amikor egy-egy mondatot sikerült megsejtenünk, olyan elégedetten ragyogtunk fel, mint a csillagok.
A környezetünk nehezen dolgozta fel, hogy együtt lát minket, nemcsak azért, mert Lívia a főnököm volt, hanem azért is, mert senki fel nem foghatta, miféle módon kommunikálunk egymással. Az, hogy leszbikusként funkcionálunk, senkit nem zavart, hiszen mindketten nyíltan leszbikus kapcsolatban éltünk évekig azelőtt is.
Úgy értem, Brightonban senkit nem zavart. Más volt a helyzet a mélyen vallásos magyar asszonnyal. Lívia édesanyja imáiba foglalta idősebb lánya nevét, úgy hiszem, és a megmentéséért könyörgött. Bár sose kérdeztük, mitől szeretné megmenteni, mégis ezt lehetett az imái mögé sejteni…
Borzalmasan megszenvedtük az édesanyja szeretetét. Ugyanakkor mégis őelőtte kell a leginkább kalapot emelnünk, hiszen minden erejét összeszedve megpróbálta félretenni a neveltetését, a személyes véleményét, s bár voltak zökkenők, időnként döcögött az úton a szekér, mégis eljutottunk egy normálisnak nevezhető állapotig. Azt hiszem, ráébredt, hogy a lánya boldogsága éppúgy a szereteten alapszik, ahogy azt ő is kívánta neki, csak épp más testet öltött a megálmodott másik fél. Az esküvőre Lívia mégsem hívta el a szüleit, mert úgy érezte ha már az élete legcsodálatosabb napja a szüleinek szomorúságot okoz, legalább neki ne kelljen ezt a boldog napot velük végigszomorkodnia. Azt mondta, képtelen lenne megcsókolni a szülei előtt, mert szereti őket, és ez fájna nekik, viszont a gyűrűváltás után nem csókolni meg egymást az részünkről annak aláírása volna, hogy ’betegek’ és ’bűnösök’ vagyunk. Ezt egyikünk sem volt hajlandó megtenni.
Az én szüleim kislánykorom óta kételkedtek a hovatartozásomban, furcsa, se fiú-se lány kategóriában tartottak számon. Apám kislányomnak, anyám fiamnak szólított leginkább, s én minden szerepben tündököltem. Mivel anyám egy elkényeztetett pesti lány, apám pedig egy falun felnőtt, egészségesebb világnézetű, bár anyámnál szűkebb látókörű ember, különböznék én enélkül is. Amikor azokra az elvekre gondolok, amiket tőlük magammal hoztam, nagyjából egy hippi és egy kézműves életvezetési elveinek keveredését érzékelem.
Anyám mindig azt hangoztatta, hogy legyünk önmagunk, és vastagon szarjunk azokra, akiknek nem tetszik, hogyan élünk, míg apám, inkább ösztönösen, mint tudatosan, megtanított minket szeretni, meglepetést okozni: figyelmességet nevelt belénk, s tőle tanultunk az élet nyújtotta apró örömökben kedvünket lelni.
Így aztán, mikor a kezükbe vették a napilapok egyikét, melyben én voltam a címoldalon pucéran, azzal a főcímmel, hogy ’Anettka új szerelme Napsugár’, gondolom, ez hatott rájuk valahogy, de anyám hippi-indíttatásból azt mondta, „ha Téged ez tesz boldoggá…”. Apám, emlékszem, felhívott, álltam a Blahán mozdulatlanul, akár egy kőszobor, hallgattam a hangját a telefonban, mikor azt mondta,”Kislányom, miért nem mondtad előbb el nekem, talán több babát és kevesebb puskát vásároltam volna neked”, majd mélyet, szomorút sóhajtott, s minden erejét összeszedve, életében először, azt mondta, „azért, bárhogyan is, nagyon szeretlek, Kislányom”.
Nem értettem, de éreztem apám szavainak üzenetét. Gyerekként igenis nőies szerepek jutottak nekem, a világ összes puskája sem feledtette volna velem, hogy cseperedő nő vagyok. Emlékszem a reggelekre, ahogy hunyorogva kinyújtóztam a pizsamámból, magamra húztam hideg ruháimat, a lábujjhegyen kiosontam a fürdőszobába, hogy friss üde arccal meredhessek az asztalon hagyott bevásárlólistára. Gyakran kakaós csiga és zacskós kakaó volt felírva, olykor zsömle es párizsi, minden reggel nekem kellett gondoskodnom az uzsonnánkról, hétvégén pedig a nagybevásárlásokról. Amikor hazaértem a szatyorral a kakaót a csapba dobtam, es forró vizet engedtem rá, felraktam főni egy kávét a szüleinknek, hogy mosolyogva ébredjenek, és mire a szendvicsek elkészültek, a kávé is lefőtt, mentem szobáról szobára ébreszteni a családot. Az, hogy volt hiba a nevelésemben, nyilvánvaló, de melyik szülő tökéletes!? Furcsa, de ma is úgy képzelem a jövőben élő családomat, hogy én ébredek elsőként, előkészítem, majd megcsókolom a ház minden egyes reggelét, neveltetés vagy vér-e nem tudom, de azt igen, hogy nőnek születtem és nőként fogok meghalni is. Leszbikus nőként.
Azoknak a beszélgetéseknek idestova tíz éve, így az esküvőmre én meghívhattam volna mindkettőt, hiszen volt idejük feldolgozni, hogy a két fiuk mellett van egy leszbikus lányuk. Mégis inkább csak anyámat és az egyik öcsémet hívtam meg a családból, mert a figyelmesség, amit anno apám égetett belém, az idők során előrelátással párosult. Az esküvő napján tehát olyan emberek álltak körülöttünk, akiknek sikerült megértenie, hogy nem az ő hibájuk vagyok, hanem Isten egyik csodája.
