Kosztyi Klaudia kulturális antropológus cikksorozatának első részében megosztja velünk, hogy az önmagáról készített fotósorozat hogyan segített értékelni és átértékelni a saját testével és a környezetével való viszonyát.
Kulturális antropológusként végeztem. Tanulmányaimtól inkább holisztikus, nyitott, reflektív hozzáállást kaptam, mint igazi szakmát. Többször éltem, dolgoztam hosszabb időtartamot külföldön különböző európai projektekkel. Azok a határterületek érdekelnek, ahol a társadalomtudományok, művészet, és igazi interkulturális, környezeti kérdések találkoznak. Szeretem azoknak a nem-direkt eszközöknek a felfedezését, melyek pozitív, szabad, jó érzéseket katalizálnak közösségekben és azokat a munkákat, ahol lehetősségem nyílik az interdiszciplináris alapú gondolkodásom, empátiám, kreativitásom használni.
Mindenféle innovatív, kreatív, komplex fejlesztő folyamat érdekel. Ezeken belül is az a fajta érzelmi kockázatvállalás foglalkoztat, ami elengedhetetlen valamiféle változás, újítás érdekében, legyen szó önismereti, művészeti vagy épp egy új kultúra adaptációjának a folyamatába való belépésről. Ezek a folyamatok inspiráltak, hogy egy cikksorozat indításába kezdjek, és minél többet megosszak a szerzett tapasztalataimról.
Jelen első írás arra vállalkozik, hogy egy női önértelmező folyamat megélését bemutassa. Azt, hogy egy önmagamról készített fotósorozat hogyan segített értékelni és átértékelni a saját testemmel és a környezetemmel való viszonyom. Hogyan mertem egyre inkább jelen lenni az életemben, fejleszteni a kreativitásom és személyes kifejező készségem. A fotósorozat aktualitását ráadásul az adja, hogy meghívták a képeket egy horvátországi fotó fesztiválra nyárra, a Fotonra.
Az egyetemen két félévig tanultam analóg fényképezést. A fényképek azon képessége fogott meg, azt hiszem, hogy képesek összekapcsolni időt, teret, embereket. Az antropológiai fotókban pedig az, hogy sose álltak meg az esztétikánál, viszonyok és kapcsolatok elemzésében is segítettek.
A tanultak további alkalmazására végül egy digitális kompakt kamerával nyílt terem, amit Berlinben vettem a fél éves szakmai gyakorlatos ösztöndíjam első hetében. Nem gondoltam, hogy ennyire élvezem majd azt a játékteret, amit egy kompakt kamera nyújt. Sok kreativitást és szabadságot hozott elő belőlem egyszerűsége, hordozhatósága. Segített arra koncentrálni, ami igazán foglalkoztatott a fényképezésben, az emberi kapcsolatok katalizálására.
A szakmai gyakorlatos helyemen a fényképezésnek köszönhettem, hogy megtaláltam azokat a pontokat, amiken keresztül hasznosnak, érdemesnek éreztem magam. Egy migránsokkal foglalkozó nőszervezetnél dolgoztam. Egyik munkatársnőmmel, akit szintén érdekelt a fotózás, megterveztünk és megszerveztünk egy migráns nőknek szóló fotó wokshopot. Együtt fedeztük fel, hogy a fényképezés milyen fontos eszköz lehet a szociális szférában etnikai kisebbségek, nők, fiatalok, migránsok önbecsülésének növelésében. Európa szerte sok-sok ilyen kezdeményezést találni, ahol a fényképezés alapjainak átadása, közösen megbeszélt témákban alkotás, reflektálás a munkákra alkalmat ad arra, hogy a programban részt vevők tudatosítsák körülményeiket, segít nekik a kívánt jövő elképzelésében és a megvalósításra képessé tételében, valamint arra is jó, hogy kapcsolatokat alakítsanak ki, és végül egy kiállításon felvállalják, meg is mutassák magukat.
Hitelességem szempontjából vált fontossá számomra, hogy önmagam és a képek viszonyáról is elgondolkodjam. Valahogy egészen sokáig másokra bíztam, hogy megjelenítsenek képen. Játéknak indult, hogy magam felé fordítottam a kamerát, de lassan átéreztem ennek a fontosságát. Mit is jelent, hogy senki nem lát úgy engem, mint ahogy én magam. Újfajta őszinteség kezdődött önmagammal. Megtapasztaltam és megértettem a felelősségem abban, hogy mit látnak rólam mások. Valamint, hogy önképem kialakítása is egy folyamat, amibe lehet kreativitást, energiát, időt invesztálni. Egyfajta belső szépítkezési folyamatban találtam magam.
A nőiességemmel való viszonyom kellett először értelmeznem. Mintha ez lenne az első réteg, amit el tudok mondani magamról. Hogy nő vagyok! Mitől egyedi, mitől az enyém a nőiességem? Szerettem volna megérteni. A sorozat koncepciója akkor kezdett el kialakulni, amikor felfedeztem az új kompakt digitális gépemen egy portré módot, ami egyből enyhén retusálja is a képet. Szórakoztató volt eljátszani vele. Reakció talán a divat és reklámvilág vizuális benyomásaira, hogy jólesett magam tökéletesen viszontlátni. Csak akarni kellett, és eltűntek a hibáim. Modern kori varázslat! Valamiféle átjárót találtam a szépségvágyam kifejezéséhez.
Megbomlott a valóság és a képzelet közt a fal. Egyre több vonatkozásban hullottak le azok a rétegek, gátlások rólam, amik miatt nem vagyok elégedett magammal. Egy szép, finom lényt találtam a kijelzőn, mégis bennük voltam. Jelen! Én voltam ott. Valahogy úgy, amit a valóság lehet, nem hagyna kifejezni magamból. Báj, szépség, játék, érzések, vágyak, tánc, mozdulatok... ezeket mind a kijelzőn találtam, és értelmeznem kellett a viszonyom velük, vagyis a nőiességemmel.
Meglepett, hogy ez a finom lény szerethetőbbnek is tűnt a valóságnál. Mintha a tökéletesedéssel az elutasítástól való félelem is tisztult volna belőlem. Mintha attól félnék, hogyha láthatóak, érzékelhetőek a hibáim, akkor nem leszek érdemes kapcsolatokra.
A nőiség, a szépség, a szerelem nem épp attól a fájdalomtól lesz egyedi és megfogható, amit az ember hozzátesz? Mik az én fájdalmaim, mitől zárnak el? Mit szégyellek magamban, mit szeretek magamban? Megijesztettek ezek a nyíló kérdések, és a válaszlehetősségek is, de kíváncsi lettem, ha ez alkalommal teret és időt szánok a megértésükre, akkor milyen változások indulnak az életemben.
Lassan egy alkotó folyamattá alakult a kezdeti játék. Elterveztem, hogy egyik nap félretolom a bútorokat egy sarokból, és kipróbálom, hogy mit tudok kezdeni egy üres fallal és magammal. Valahogy fontosnak éreztem, hogy kiragadjam magam a kontextusaimból, levetkőzzek minél több réteget az identitásomból, és megvizsgáljam őket.
A fekete-fehér stílust választot- tam, minél egyszerűbbet, klasszikusabbat szerettem volna képileg is. A személyiségemmel való játékot, és a finomságot testemmel igyekeztem a képekbe tenni. A folyamat eleje nehéz volt, sok mélypontot éltem át. Nem tudtam teljesen irányítani az eredményt, át kellett adnom magam és a bizalmam egy intelligens automata módnak és egy önkioldónak. De hiába egy gépről volt szó, önmagam átadása ugyanolyan nehézséget jelentett, mint egy kapcsolatban. Érdekes volt figyelni magam, ahogy ellenálltam, veszélyben éreztem magam, toporzékoltam. Mindhiába, a gépet nem hatotta meg semmi, tíz másodpercenként kattant, kiegyenlítette a tónusokat, varázsolt és kész. Mennyi elvesző ötlet, mozdulat, vágy és a folyamatos újrakezdés, feltápászkodás, frizuraigazítás, aztán néha az émelyítő érzés, hogy jól sikerült egy kép. Szép vagyok, jelen vagyok, önmagam vagyok!
A ciklus nyomon követ valamiféle kibontakozást. Amit a fényképek is jól tükröznek. Egyre bátrabban és egyre többet merek mutatni magamból, és azt hiszem, sérülékenységemből is. A legizgalmasabb talán az volt, hogy a tökéletessel kezdtem játszani és azt találtam, hogy a sérülékenységem és a tökéletlenségem tesz széppé, önmagammá. A meztelenség különféle formáit fedezheti fel az, aki a képeket nézi. A testin túl a lelki és érzelmi nyitás is felsejlik, minden porcikámról kiderül, hogy megjeleníthető szépen, és csak rajtam múlik, hogy elfogadom-e, szeretem-e. Egyfajta új jelenlétet találtam a testemben, másképp birtokoltam a határait, lehetősségeit.
Kitágultak a képzelőerőm határai. Megtapasztaltam, hogy mennyire fontos a vágyott jövő elképzelése és eljátszása. Megdöbbentő ereje volt a képeknek a valóságra nézve. Az a gesztus, hogy megosztottam a képeket először baráti körben, majd egy kiállítás keretében, abban is segített, hogy mások látásmódját is formáljam önmagamról, nőiségről, feltárulkozásról.
A hangsúly számomra a folyamaton volt, de lassan összegyűlt egy vállalható, sorozatnyi anyag a munkáimból, és meg lehetett osztani másokkal az eredményeket, ami számomra szintén nem volt egy egyszerű menet. Megtanultam, hogy hiába vágyom a változásra, egy ellentétes erő is dolgozik bennem, ami semmi kockázatot nem akar vállalni. Változatlan akar maradni, még ha az nyomorúsággal is tölt el. A változás fáj. A jó változások is fájnak. A kiállítás, a pozitív visszajelzések persze segítettek elhitetni velem, hogy jó az, amit csináltam, lehet létjogosultsága. Ez a tapasztalat alapot és hitelességet adott ahhoz, hogy másokat is segítsek változási folyamatokban, művészi módszerek alkalmazásával, mellyel azóta is foglalkozom.
Több női művész is nagy hatással volt rám. A festészetben Frida Kahlo, fotóban Francesca Woodman, zenében Amanda Palmer, a szépirodalom területéről Polcz Alaine, filmből Shirin Neshat, a performerek közül Marina Abramovic, de ez a lista hosszan folytatható. A hitelesség inspirál. Azok a nők fognak meg, akik a folytonos viszonylagosságból képesek kialakítani valamiféle posztmodern magabiztosságot, akik szégyentelenül viselik sérülékenységüket, ellentmondásos személyiségüket, akik képesek teljes szívükkel megmutatkozni, paradoxonokat feloldani, hiteles dolgokat alkotni. Szerencsésnek érzem magam, mert sok hiteles női karakter van az életemben. Most egy olyan sorozatot tervezek Miskolcon, ahol ezekre a nem mindennapi személyekre irányítanám a kamerám, és kérdéseim nőiségükről.
Kapcsolódó bejegyzések:
http://centrifuga.blog.hu/2014/04/09/kreativity_elnyomottak_szinhaza
http://centrifuga.blog.hu/2014/04/23/kreativity_varratok
