Egy új „antropológia” megírását terveztem, a szónak nem amerikai, hanem európai értelmében. Filozófiai antropológiára gondoltam, mely választ kínál Kant kérdésére, mely Kant szerint minden filozófiai kérdés kvintesszenciája: „mi az ember?”. A könyv címének nem érzelemfilozófiát, hanem az érzelmek elméletét választottam, ezzel, hogy ez a „rendszerezés” nem a metafizika hagyományát követi. Annakidején ezt a második részt „adalékok az érzelmek szociológiájához” címre kereszteltem, úgy hiszem, ügyetlenül. Inkább az érzelmek társadalomfilozófiájához szolgál adalékul.” – írja Heller Ágnes Az érzelmek elméletében. A Jószöveg Műhely gondozásában megjelent filozófiai értekezés második kiadása a Könyvhét újdonságait gazdagítja.
De hadd térjek vissza a korábbi kérdéshez: miért emeltem ki az érzelemelméletek köréből éppen a „kvartettet”?
Hume érzelemfilozófiájának legtöbbet idézett mondata a következő: „reason is, and ought to be, the slave of passions”. A további kérdés már nem az, hogy vajon az ész szolgálja-e a szenvedélyeket, hanem, hogy melyek azok a szenvedélyek, melyeket az észnek szolgálnia kell. Ezzel a kérdésfeltevéssel a hagyományos értékelés és hierarchia okafogyottá válik. Érzések és érzelmek itt emberi-társadalmi viszonyok, illetve viszonyulások. Általuk involválódunk másokban és önmagunkban. Az ősi tanács, hogy óvakodjunk a személyes involválódástól, értelmét veszti. Hume-nál tehát nemcsak a válaszok újak, de a kérdések is. Nincs hierarchia az elmében, minthogy elmebeli fakultások sincsenek. Ahelyett, hogy különböző érzéseket önmagukban elemeznénk, értékelnénk, osztályoznánk, meghatároznánk, ahelyett, hogy racionális és irracionális érzésekként skatulyáznánk be azokat, beszéljünk inkább szindrómákról.
Nietzschét említettem meg, mint a „kvartett” második tagját. Egy olyan filozófust, akinek nincs „érzelemelmélete”, ugyanakkor azonban a metafizika történetének egy másik elnyomottjának nyomdokába lép. Elnyomott műfajok számára harcol ki elismerést, mint amilyenek az esszé, epigramma, elbeszélés, vicc. Ezeket a zsánereket mindeddig csak moralisták kultiválták, mint Montaigne, Larochefoucauld, Lichtenstein, Emerson.A moralisták nem morálfilozófusok. Kritikusok ők, az emberi gyarlóság, ostobaság, a társadalmi képmutatás, s elsősorban az erkölcsi képmutatás kritikusai. Egy moralista szemében semmi sem „szent” kivéve az, amit ő szentnek tart. Egy moralista lehet szkeptikus, ironikus, provokátor. A moralisták az előítéletek esküdt ellenségei, legyenek bár csoport-előítéletek, intézmények, személyek előítéletei, vagy a filozófia előítéletei. A moralisták szeretnek nevetni. Gyakran keserűen nevetni. Nietzsche, aki magát anti-moralista moralistának nevezte, szintén szeretett (keserűen) nevetni.
Műfajainak belső törvényei szerint Nietzschének nem lehetett „érzelemelmélete”, holott minden művében az érzésekre, szenvedélyekre, ösztönökre, illetve az ösztönnek értelmezett akaratra kérdezett. Kevesebb szkepszissel és több nyílt szenvedélyességgel ő is azt a kérdést tette fel, mint Hume: mely szenvedélyeknek szolgája az ész, továbbá, mely szenvedélyeknek legyen szolgája az ész.
Nem tévedünk nagyot, ha Freudnak, a kvartett harmadik tagjának is hasonló kérdésfeltevést tulajdonítunk. De ennek a kérdésnek freudi megvilágításához az egész emberi psziché, az egész érzelmi-ösztön-élet teljesen új elméleti átrendezésére volt szükség. Freud előtt az ember érzelmi életét annak direkt kifejezései felől értelmezték, míg ő nem a direkt, hanem az indirekt kifejezés felől értelmez, az álmok, a neurózisok, a fantáziák igazság, illetve valóságtartalmának elemzésével.
Wittgenstein, a kvartett negyedik tagja volt az, aki engem ennek a könyvnek a megírására inspirált. A könyv megírásának idején a kétkötetes „Psychological Philosophy” még nem jelent meg. De már a Zettel és a Blue Book nyomán is éreztem, hogy itt valami rendkívüli történt. De mi is történt?
Ha csak a műfajt vesszük tekintetbe, Wittgenstein erősen emlékeztet Nietzschére. Epigrammákat ír, melyeket megjegyzéseknek nevez. Három-négy egymással többé-kevésbé összefüggő megjegyzés után az előbbiekkel össze nem függő megjegyzések következnek. Ez persze nem meglepő, hiszen a megjegyzéseket Wittgenstein önmagának írta. Nietzsche is több ezer megjegyzést írt saját maga számára. De a megjegyzések filozófusi stílusa nagyon különböző. Nietzsche még akkor is, mikor csak a maga számára jegyez fel valamit, úgy ír, mint egy regény mindentudó elbeszélője, míg Wittgenstein akkor is hozzánk, a nem létező hallgatósághoz beszél, mikor a maga használatára ír. „Tegyük fel, hogy…” szólít meg bennünket, „gondold el, hogy…” , és mi, valóban feltesszük, vagy elgondoljuk vele együtt. Ez nem manőver Wittgenstein részéről, nem stratégia, sem nem retorika. Ezekben a megjegyzésekben Wittgenstein nem interpretál, nem magyaráz, nem épít fel elméletet. Nem kérdezi azt, hogy „miért”, hanem inkább azt, hogy „mit”. „Mi történik akkor…” kérdezi, majd leírja azt, ami történik. Legalább annyira hozzánk intézi a kérdéseket, mint a maga számára. „El tudod képzelni?” kérdezi, majd, konkrétabban „Mi olyan félelmetes a félelemben?” „Mi az, hogy fájdalom?” „Mi az, hogy kételkedés?” „Mi az, hogy hit?” „Mi a düh?”. Azután leír. Leírja a nyelvjátékokat, ahogyan azokat játsszuk. Mindnyájan vele játszunk. Így követjük meghívását, hogy együtt induljunk el a gondolkodás nagy utazására, a magától értetődő, a triviális megkérdőjelezésének útján.
A kérdés kvázi-szisztematikus megközelítését az akkori projektumom kívánta meg. Egy új „antropológia” megírását terveztem, a szónak nem amerikai, hanem európai értelmében. Filozófiai antropológiára gondoltam, mely választ kínál Kant kérdésére, mely Kant szerint minden filozófiai kérdés kvintesszenciája: „mi az ember?”. A könyv címének nem érzelemfilozófiát, hanem az érzelmek elméletét választottam, ezzel, hogy ez a „rendszerezés” nem a metafizika hagyományát követi.
S valóban úgy is tettem, ahogy meghirdettem. Ez a könyv valóban egy „antropológia” szempontjából végrehajtott rendszerezés, bár egy tipikus filozófiai felhanggal indítva. Mielőtt ugyanis a különböző érzéseket, érzelmeket elemeztem volna, előbb választ kerestem arra a kérdésre, hogy „mi az érzés” általában. Tehát az érzelem, mint referens mibenlétét kellett tisztáznom, mielőtt hozzáfogtam volna a tényleges „antropológiai” programhoz, az érzések és érzelmek megkülönböztetéséhez. Ez megkívánta (ma is azt hiszem, hogy joggal), hogy az empirikusan univerzális érzésekkel, ösztönmaradványokkal, mint amilyenek az ösztönzők és affektusok, kezdjem az elemzést, bemutatva, hogy kielégítésük módja, s többnyire kiváltóik is, társadalmiak és specifikusak. Csak ezután tértem rá a nyelv-, illetve beszédfüggő érzelmek bemutatására, melyekbe beépül a gondolat és a helyzet értelmezése, s így nemcsak történetileg, de egyénileg is sajátosak. A felvezetésnek ez a módja magyarázza, hogy nem tudtam Hume-mal sokat kezdeni. Ő ugyanis érzelemfilozófiájában a büszkeség-alázatosság párral indít, tehát olyan érzelmekkel, melyekbe már beépül mind a cognitio mind a szituáció az önmagamhoz és a másikhoz való viszonyban. Az én elképzelésem szerint azonban előbb kell bemutatni a különböző érzelmek differenciálódását, hogy utána fel lehessen vetni a kérdést, hogyan tanulunk meg érezni ezt vagy amazt, s hogy hogyan értékelünk ezekkel az érzelmekkel. Az én projektumomban Hume indító kérdése csak az első rész végén jelenik meg, de megint a bináris ellentétek (ebben az esetben szeretet-gyűlölet) megkerülésével. Inkább két személyiségtípust különböztetek meg, ezzel már a második részt is be akarom vezetni. Annakidején ezt a második részt „adalékok az érzelmek szociológiájához” címre kereszteltem, úgy hiszem, ügyetlenül. Inkább az érzelmek társadalomfilozófiájához szolgál adalékul.
Mint említettem, „Az érzelmek elmélete” eredetileg a filozófiai antropológiáról írandó könyvsorozat második kötetének készült. Az első kötet, mely „Az ösztönökről’ címet viseli, magyarul az érzelemelmélettel együtt, míg más nyelveken (mint angol, olasz, spanyol) külön könyvként, bár egy időben jelent meg. „Az ösztönökről” polemikus jellegű könyv, jóval kevésbé szisztematikus, mint folytatása. A kötet egyrészt azokkal száll vitába, akik, mint Konrad Lorenz, az embereknek velük született ösztönöket tulajdonítottak, mindenekelőtt egy úgynevezett agresszív ösztönt. (Freudot felmentem egy hasonló elméleti bűn alól, idézve azt a gondolatát, hogy az ösztönök „mítoszok”, azaz metaforák.) Másrészt elutasítja a behaviorizmust, a biológiai a priori teljes negligálása miatt.
Hadd foglaljam röviden össze a kötet lényegét. Az embernek igen kevés ösztöne van (mint nyelés, szopás, szexuális aktus), de ezek végrehajtása sem feltétlenül hibátlan. Amennyiben túlságosan figyelünk rájuk, nem tudunk pontosan ösztönszerűen cselekedni, még csődöt is mondhatunk. Minden „ösztönnek” nevezett motiváció azonban egyfajta absztrakció vagy ösztönmaradvány. Az ember nem örökölhet egy absztrakciót, mint „önfenntartási ösztön” vagy „agresszív ösztön” vagy „anyai ösztön”. Az ösztönök biztosítják az állatvilágban a szabályszerű lefolyást, az ismételhetőséget, míg az emberi világban ezeket a funkciókat a társadalmi szabályozás veszi át. Emberi életről akkor beszélhetünk, mikor társadalmi szabályozás veszi át az ösztönszabályozás helyét. Az ösztönmaradványok az ösztönleépülés termékei, s mint ilyenek, velünk születettek, mint a késztetések (drive) vagy az affektusok, melyek minden tisztán társadalmi, történeti, egyéni érzés és érzelem alapanyagai, illetve alapkövei. Az embernél a cselekvés veszi át a tevékenység helyét. Az elfogyasztás, mely még a magasrendű állatok tevékenységének, problémamegoldó tevékenységüket is beleértve, végcélja, nem az emberi cselekvés télosza. Az emberi cselekvés végcélja ugyanis az objektiváció. Az objektiváció másik vonatkozása a „szubjektiváció”, ami által a beszélő és gondolkozó Én (Önmagam) kiemelkedik a világból, mint saját világának egyede.
Így „Az ösztönökről” című könyvem valóban bevezetés az érzelemfilozófiába. Ez a könyv ott kezdődik, ahol az előbbi abba marad.
Döntésemet, hogy a második kötetet az első nélkül jelentessem meg új és javított kiadásban, mind elméletileg mind pragmatikusan meg tudom indokolni. Egy lényegében polemikus szellemű könyv addig érdekes, amíg a kérdések, melyek körül a polémia folyik, napirenden vannak. Bár ma sem gondolkozom az ebben a könyvben elmondottakról lényegében másként, azok, akikkel vitáztam, már egy ideje feledésbe merültek. Az ember nem vitatkozik elavult kísértetekkel, ha nem akar maga is elavult kísértetté válni. Való igaz persze, hogy az agypszichológia és agyfiziológia hatalmasat fejlődött (változott) e könyv megírása óta, míg én harminc év előtti forrásokra hivatkozom. Számos hivatkozást azonban már akkor is lábjegyzetbe internáltam s most egyszerűen kihagytam. Őszintén szólva ezek a hivatkozások nem is voltak döntőek a könyv mondandója szempontjából.
A szerzőről
