Deák Csillag és Kölüs Lajos írásait olvashatják Aatoth Franyo Várfok Galériában rendezett kiállításáról.
Az ősszel küldött írások "technikai okok", "anyagtorlódás" miatt jelentek meg ilyen nagy csúszással, ezért az érintettek elnézését és megértését kérném.

aatothfranyo (Tóth István Ferenc) (1954, Nyíregyháza)
Oldott festékhasználat, az alakok hiánya, kalligrafikus jelek sűrű hálózata jellemzik az alkotásait. A végtelen tájérzet mellett ready-made objektjeivel (utcán talált átfestett fabútorok) aatoth a természetet pusztító emberi tevékenységre is reagál, valamint festett TV-ivel a média visszás szerepére is fel kívánja hívni a figyelmet. 1978-ban Victor Vasarely segítségével jutott ki Párizsba, ahol az École Supérieure des Beaux-Arts hallgatója lett. Első egyéni kiállítására 1981-ben, a Cité Universitaire-ben került sor. Korai festményeinek komor színeit a 90-es évek elején a vörös-korszak váltotta fel. Alkotásaival többnyire az aktualitásokra reagál, metsző gúnnyal kritizálja korának emberét és társadalmát. Képeinek fontos eleme a cím.

Tájkép két fával, 2013, 36x60cm, olaj, fatábla

Éleslátás és erős paprika

A Várfok Galériában Aatoth Franyo kiállításán keresem a címadó képet: Tájkép fuldokló férfivel…vagy majdnem. Egy csónakban, valahol a nádasban, fekete szemüveggel. Majd nézem az elém táruló dobozokat. Franyo piros tv-je (Képernyőt néző férfi, 2014) egyrészt egy üres tér, másrészt egy életformát jelenít meg, szarkasztikusan és groteszk módon, bekapcsolva, villódzón. Szimbolikusan felmutat valamit, ami létező. Kulturális és társadalmi fontosságát emeli ki, egyben le is fokozza ezt a létezőt, mert Franyo szándékosan túldimenzionálja, isteníti, szakrális teret képez általa, szentéllyé avatja a tv-t (Hasonlófos csatorna, 2014). A tv-t néző kiszolgáltatottságát jeleníti meg, értelmez egy létező jelenséget, ikonná formálja, kiszakítja a mindennapi létből, hogy egészen más szemmel nézzünk a tv-re és önmagunkra, akik nézzük a dobozt.

Tájkép fuldokló férfivel... vagy majdnem, 2014, 35x35x36cm, olaj, tv képernyőn

A templom „nem engedi az anyagot eltűnni, épp ellenkezőleg, a mű világának nyíltságába emeli: a szikla támaszt és nyugalmat kölcsönöz, s éppen ezáltal lesz szikla” – mondja Heidegger. Franyo Áthatolthatatlan (2012) erdeje, mint világ – a földet is idézi. Föld nélkül nincs erdő. Ez a kép egy világ alapvetését ragadja meg, a természetet, a visszavonhatatlan közelségét és létének emberi vonatkozását és értelmét. A vaddisznó ikerpárként jelenik meg, nem tudjuk, hol van az eleje és hol van a vége. A végtelen ez, ugyanakkor a rejtettség egyben nyitottságot is mutat, valamint azt, hogy ez a rejtettség sem védi meg a vadásztól. Egy vaddisznót látunk, nincs csorda, nincs számosság. Egyedi lét van és kiszolgáltatottság a vadásznak. Franyo beleszól egy vitába, milyen is legyen a világunk, miként is őrizhető meg a természet érintetlensége, benne az ember érintettsége, hogy rá van utalva a természetre.

Áthatolhatatlan, 2012, 195x130cm, olaj, vászon

…állandó csábítás, hogy olyan dolgokat mondjunk a „Művészetről” általában, amik igazából csak egy bizonyos területen igazak, vagy azt állítjuk, hogy ami az egyik művészetre igaz, annak a másikra is igaznak kell lennie - írja Susanne Langer.[1] Franyo piros világa olyan, mintha állandóan veszélyt szimatolna, jelezne. Az örök égés állapota ez, mint egy élő tűzhányó, amely ki akar törni. Tele energiával, hővel. Van valami végzetes ezekben a piros képekben, és nem feltétlenül az arcpírt említeném, a szégyent, a rajtakapottság jelét, hanem azt, hogy Franyo egy világot teremt, és ebbe a világba emeli be tárgyait, a természeti jelenségeket, az erdőt, a levelet, a fát (Égő bambusz, 2014). Egy tárgy használhatóságára utal, amikor mondatokat ír rá, ezzel idézőjelbe teszi, hiszen konkrétságát tünteti el azzal, hogy létező voltára hivatkozik. Kivonja a tárgyakat a forgalomból, beszédesen teszi némává mindegyiket. Lebegteti őket, tiszteletet ad létezésüknek, rácsodálkozik létükre. A kiemelés egyben lefokozás is, van benne valami rajtakapottság, a kicsinység felmagasztosulása. Térben és időben állunk, saját tapasztalatunkat téve a mérleg nyelvére, hol azonos a világunk Franyo világával, látjuk a humort, az emberi gyengeséget és gyengédségét, ahogy közelítünk a belső és a külső világhoz, hol ellentétes, vagy azért, mert nincs tapasztalatunk róla, vagy azért, mert saját tapasztalatunk nem igazolja Franyo világát.

Csendélet virággal és anélkül, 2013, 62,5x78cm, olaj, vászon

Franyo tárgy-portréi emberi portrék is, hiszen egy emberi világhoz tartoznak ezek a tárgyak, ha kiszakítottak is világukból, de ezzel válnak el-nem-rejtetté, így mutatkoznak meg számunkra a maguk meztelenségében és létezésükben. Franyo tárgy-horizontja groteszk is, mert olyan vonásokat emel ki rájuk pillantva, amik közönségesek, mindennaposak, megszokottak, vagyis észre sem vesszük őket (Az ellopott erdő, 2012). Ez az észre nem vett állapot Franyo műveiben elvész, átalakul, karaktert és arcot kap a tárgy. Önmagunkra ismerhetünk, önmagunk kicsinységét és korlátait látjuk. Ezzel Franyo él a művészet azon lehetőségével és tulajdonságával, hogy alkotásaiban a művészet új, soha nem látott jelentőséggel bír. A piros szín feszültéséget, érintettséget sugall, egyben kihívást, mintha egy spanyol bikaviadalon lennénk, egy arénában, kezünkben a pika, amit a bikába kell döfnünk. Ez a mozdulat, a döfés kényszere, a döfő mozdulat az, ami egyben beavatottság is, részvét, jelenlét, nem csupán puszta nézők vagyunk, hanem cselekvő személyek is, akik ezt a mozdulatot megteszik.

A csodálatos kert, 2014, 200x200cm, olaj, vászon

Számolva a megértés zavarával, a kritikai attitűddel, Franyo szabadon engedi a nézőt, hogy szemléljen, lásson, nem keríti be. Franyo kinyit egy ajtót, invitál, hogy lépjünk be rajta (A csodálatos kert, 2012, 2013, 2014). Nincs árnyvilág, nagyon is valóságos az elénk tárt természet, tárgy, mert kontúrjai áttetszők, már-már lebegők, sejtelmesek, miközben a piros máz, festék elválasztja őket a valóságtól, kijelöli őket, pecséttel látja el mindegyiket. Franyo világa így lesz sajátos világ. Nem mindegyik mű alapvető-mű, de mű. És nem véletlen, hogy Franyo vigasztal minket, hogy itt-ott elhelyez egy papírzsebkendőt, ha rászorulnánk esetleg, mert az emlékek, a nosztalgikus érzések túláradnának bennünk. Franyo ironikus is, szenvedélyesen az, tiszteli nézőjét, kikacsint rá, ne félj, nem vesztesz semmit, csak önmagad.

Követni tudjuk Franyót? Követnünk kell? Vakság és éleslátás nem mindig áll ellentétben egymással.[2] A megvilágosodás pillanatait éljük át, amikor szemben állunk egy Franyo művel. Ösztönzi nézőjét a lényeg keresésére, a nélkül, hogy skatulyába gyömöszölné a látványt.

Deák Csillag

 
Csendélet (cserélhető) szalonnával, 2012, 21x20cm, olaj, fatábla

Adásban vagyunk

Franyo ikont képez, amely elválaszthatatlan az alkotótól [Csendélet (cserélhető) szalonnával, 2012]. Nincs példakép és nincs ellenség-képzet sem. Franyo van. Rátalált önmagára. Megkülönböztethető lett. Kivált. …a régi darabban egyszer csak felhangzik a szünetre felszólító jel, ha ugyan nem arról van szó, hogy valami új darab az, ami már régen megy, és amit a publikum a régi műsorfüzettel a kezében próbál nyomon követni - és ért szükségszerűen félre.[3] Franyo művészete autonóm művészet, messze áll tőle, hogy igénye legyen arra, hogy komolyan vegyék azt, amit létrehoz (Lilly egy pár megválaszolatlan kérdéssel, 2013). Épp ellenkezőleg, Franyo a tárgyak embertől való elidegenedettségét szünteti meg (Csendélet lyukkal és anélkül, 2012, Csendélet virággal és anélkül, 2013), úgymond piros színbe bugyolálja őket, és így adja át nekünk, jelezve, hogy valami történik, adásban vagyunk (Borsót rágcsáló férfi, 2012, triptichon).

Csendélet lyukkal és anélkül, 2012, 2x21x20cm, olaj, fatábla

Elképzelek egy Franyo múzeumot, ahol csak az ő művei láthatók. A piros színek mellett más színek is megjelennek. A Várfok Galériában az egységes kép ragad meg, miközben félszobrokat, installációkat látok a festmények mellett. A természet rejtettsége azonnal szembetűnik (Egy kis botanika, 2013). Ez a rejtettség az, ami nyitottá válik, fogalmazhatnék úgy is, lelepleződik (Égő bambusz, 2014). Franyo leleplez, egy tv-t, egy erdőrészletet, amely Áthatolhatatlan (2012). E címmel több alkotás is jelen van, téma-sorozat jött létre. Franyo nem várja el, hogy a néző távolságtartóan tekintsen a látványra (Az ellopott erdő, 2012). Franyo közel hozza a tárgyait az emberi szemhez, akár fel is nagyít, miközben apró tárgyait falra függeszti (Leveleit hullató fa, 2013). Az enyészetet látjuk, amely épp most múlik, de örök (RRD, 2014).

Egy kis botanika, 2013, 19x22,5cm, olaj, fatábla

A kultúra terét szélesíti, legyen az a legkisebb ösvény, vagy járhatatlan terep. Nem dózerral jön, hogy mindent letaroljon. Módszere finom és légies (A csodálatos kert, 2012, 2013, 2014). A piros szín itt csak terepszín, eltakar valamit. Ahogy egy tigris színe is tájba olvad, Franyo pirosa is tájba merül, egy piros színben pompázó tájba. Talán ilyen lesz egyszer a világ, ha a Nap felmondja a szolgálatot. Hagyjuk, hogy a látvány önmagát adja (Lilly egy idegennel, 2012), anélkül, hogy valami cicomát ráaggatnánk a képekre, anélkül, hogy az értelem rácsai közé száműznénk őket. Mások kultúráját is reprodukálja, magába szippantja, újra alkotja. Könnyedén és magabiztosan. Szórakoztat és élmény nyújt. Erőszakmentesen. Csendben. Lehalkítja a tv hangját, sőt talán ki is kapcsolja (Táj fuldokló férfival...vagy majdnem, 2014). A természet egyszerűségét és szépségét tárja elénk (Vizi tájkép 2, 2014). Talán, ahogy egy kínai vagy japán kalligrafikus kép teszi. Jelöl és harmonizál, tisztán és érthető formai nyelven (Ülő alak, 2014).

Képernyőt néző férfi, 2014, 33x35x38 cm, olaj, tv képernyőn

Franyo iróniával, visszafogottan, és nem önkényes harsánysággal alkot. Színpadra viszi a zöld lombos fát (Cím nélkül, 2012), és hirtelen odaképzelem a vasfüggönyt, lemegy. A taps ekkor sem szűnik. Rituáléja előttünk születik, magunk is részeseivé válunk, egy könnyed francia revüben veszünk részt. A szenzációra éhes bámészkodókat is kifigurázza, fricskát nyom az orrukra (Képernyőt néző férfi, 2014, Hasonlófos csatorna, 2014). A tv képernyő tükrében a tv-t néző arca látszik. Nincs adás. Tessék, ezt nektek számtan, kezdjetek vele valamit, legfőképp, ha elájultok magatoktól, és nem a művektől, itt egy zsebkendő, töröljétek le könnyeiteket. Erdő (2012), amelyben nincsenek fák, csak forgácsok, és egy szó, hogy erdő. Egy világ elmúlt, ideje elsiratnunk. Franyo művei meggyőző erővel bírnak. Elbírják saját súlyukat, a művész identitását őrzik és formálják. (Fekete ültetvény, 2014). Műveiben a groteszk, az irónia mellett ott a fájdalom is, valaminek az elvesztése feletti fájdalom, keserűség. Franyo nem idillt ábrázol, messze áll tőle az idill, de az álidillel jól elvan. Ez néha mosolyra és röhögésre is készteti az embert. Önmagán mosolyog és önmagát röhögi ki.

Hasonlófos csatorna, 2014, 34x35x35cm, olaj, tv képernyőn

Franyo a jelenbe rántja a nézőjét, és fogva tartja az emberi tekintetet (Hosszú, vízszintes erdő, 2014). Nem akar múlttá válni, hiszen már maga a múlt. Ez a visszarévedés spontán, és lenyűgöző megjelenítő erővel bír. A piros tv-doboz egy életet jelenít meg, hív elő a tudatunkban. Ez nem tv, mondaná Magritte. Cselről van szó, a mimézisről, a művészet cseléről, hogy ábrázol, kifejez, megjelenít, és referenciával bír, vagy úgy hisszük, hogy referenciája van. Valóságos, hasonlít a valóságra. Franyo arra int, hogy a valóság máshol van, bennünk. Franyo önmagát a műveivel definiálja. A képekhez a kulcsot jelen viszonyainkban kell keresni. A Dupla Buddha (2014) lehetne szuvenír is, amely kifejez egy ízlést, egy formát, egy világot. Ennél Franyo tovább megy. Az újjáteremtéssel ellentétükbe tudja forgatni a szuvenír tárgyakat. Konfliktust ébreszt, gerjeszt a nézőben. Szembesít. Értőt és laikust. Mindkettőre szükség van.

Dupla Buddha, 2014, 81x100cm, akril, vászon

Franyo nem történelmi szimbólumot hoz létre és fejez ki műveivel, mert tudatában van, hogy a mű egyfelől a művészet puszta ideája, másfelől pedig a merőben hétköznapi jellegű objekt-mivolta között oszcillál csak.[4] Franyo gondolkodása játékos, ha polemikusnak is érezzük, nem tagadhatjuk, hogy a művek művészi formában jelennek meg (Lilly egy idegennel, 2013). Franyo, elbeszél és fecseg, játszik. Kijátssza hiszékenységünket (Itt volt egy fa, 2013). Elbeszélésmódja más, mint amihez szoktunk. Lehet, hogy remake-ről lenne csak szó? Rákérdezhetünk az új tradícióra, Franyo modernségére. Csakis az a kultúra válhat valóban a mienkké, amelyet képesek vagyunk mai kérdésekkel is birtokba venni.[5] Franyo magánmítoszt teremt, miközben revízió alá vesz egy kort, egy kultúrát, egy szemléletet, egy életérzést, egy tárgyat. A folytathatóság védelmében. Még akkor is, ha adáshibát látunk vagy észlelünk.

Kölüs Lajos

AATOTH FRANYO: Tájkép fuldokló férfivel… vagy majdnem című kiállítása
2014.09.14 – 2014.10.11.
Várfok Galéria
1012 Budapest, Várfok u. 11.

Leveleit hullató fa, 2013, 18,5x22,5cm, olaj, fatábla

[1] Susanne K. Langer: Problems of Art: Ten Philosophical Lectures, London: Routledge & Kegan Paul, 1957, 13. o (Idézi: Lars-Olof Ählberg: „Heidegger Van Gogh-ja”. Enigma, V. évf, 17. sz, 1998. 51-68.)

[2] Lars-Olof Ählberg: HEIDEGGER VAN GOGH-JA (Enigma, V. évf, 17. sz, 1998. 51-68)

[3] Hans Belting: A művészettörténet vége és napjaink kultúrája (http://mek.oszk.hu/01600/01654/01654.htm#2)

[4] Uo.

[5] Uo.