"Beültettelek a munkaszobába, mert dolgozunk, így éljük túl a ragaszkodást. Megadjuk a másiknak, amit a legjobban szeretne, megúszni ezt az elkötelezettséget, és a nyilvános vallomást, ezt csinálom veled. Könyvet írunk, már kiszorultál belőle, csak segíteni akarsz. Kinek mi a dolga belőlem, van dolgod elég."

- Ágens írását közöljük.

Ágens: A viszony - beszélgetésnovella

Annak, akinek írom, tudni fogja, mi ez. Azt is, hogy az ember mindig valakinek ír, valakinek mutatni akarja magát, a szövegbe akarva-akaratlanul belekerülnek a személyes üzenetek.

Többek között az, amikor megláttalak. Találkozott a tekintetünk. Nem fordultunk el. Kíváncsian bámultuk egymást. Időn túl bámultuk. A lehetőségeinket bőven kihasználva kapaszkodtunk egymás tekintetébe, a nem lehet és a vágy kettős élet ígéretét kerestük. Melyik igazolja magát, melyik az, ami továbbviszi ezt az elnyújtott vallomást. Többször lebuktunk egymás előtt. Idővel túlmentünk a határon, a feszítés olyan erős lett, hogy mindenki elhallgatott, ki körülöttünk volt és zavartan kapart valami elfoglaltság után.
Megígértem, leírom. Kérted is, te is akarod, hogy húzzuk elő. Megint. Mert többször előhúztuk és visszagyömöszöltük már. Azt gondolod, hogy nem lehet, mondtad is. Amikor mindkettőnk számára veszélyessé válhatott volna, finoman visszakoztál. Nincs történet, ez nem az. Én tudtam, hogy az, s te is, hogy igen. Nehéz ebből a sokféleségből elindulni, s egyértelmű kezdetet felkutatni, mikortól van az a kötés, mely mindig van, akkor is, mikor elfelejtjük. Valójában elfelejtjük, szégyenkezés és pironkodás nélkül. Akkor pirulunk, mikor eszünkbe jut, hogy van. Megleplek, eléd állok. Egészen közel vagyok és gyorsan belekerülök. Védekezés és felkészülés nélkül tekintesz rám, kinyílsz és nincs időd óvatosan és távolról szemlélni engem, lebuktatod magad előttem, megszorítasz a szerelmeddel, belegabalyodok megint. Te hamar kivágod magad. Nem szoktam lezárni, csak ha zavarba hozol, s tudom, hogy nem az van, ami van. De már képtelen vagyok túlbeszélni rajtad, csak benned tudnék megszólalni, nem tehetem, mert mi nem vagyunk. Megölelsz, megszorítasz, nem kerülhetjük el a szorítást. Áthelyeztük a kötést, az elkötelezettséget, a vonzódást az alkalmi örömbe. A véletlenbe. Soha nem döntöm el előre, hogy megnézlek-e, vagy csak elsétálok a bolt előtt, úgy teszek, mintha arra lenne dolgom és tényleg arra van. Ha nem vagy ott, dühödten járkálok és kereslek, nem kérdezek rá, lesem az ajtót, most jössz vissza, vásárolsz, eszel. Ha megjössz, eléd löknek, tudják, érted vagyok ott. Ha nem vagy, finom, elejtő szavakból kell megértenem, hogy épp beteg vagy, utazol vagy egyszerűen nem jöttél, mert történt valami velük, a nőkkel, kiket szeretsz. Nem egyszerre, sorjában szereted őket. Hűséggel és türelemmel, úgy kell szeretni, egy időben egyet. Egymás után.

Körülbelül egy éve az számít, mik leszünk, és hogyan leszünk azok. Mi és mennyire nyílik meg, amit mára már ismerünk és biztonsággal kezelünk. Eléd kerülök, valahonnan jövök, megvárjuk, ki merre indítja vagy meri ellökni ezt a találkozást, elmondom, miben vagyok benne, aztán te is, van, hogy te mondod először, mert jobban benne vagy. Volt, hogy te jöttél, vártalak, kimentem eléd, az én házam előtt álltál, oda beszéltük meg, mégis megleptél, nem ért össze a történet, felkészületlenül ért, azt hittem, tudom, mit csinálunk, de olyan széppé váltál aznap délelőttre, hogy nem tudtam megszólalni. Beültettelek a munkaszobába, mert dolgozunk, így éljük túl a ragaszkodást. Megadjuk a másiknak, amit a legjobban szeretne, megúszni ezt az elkötelezettséget, és a nyilvános vallomást, ezt csinálom veled. Könyvet írunk, már kiszorultál belőle, csak segíteni akarsz. Kinek mi a dolga belőlem, van dolgod elég.
Megrendülten rakosgattam egymásra a szavakat a halálról, jól összekentelek velük téged, nem haladtunk semmit, bár később megírtam neked. Nem a testben van, csak általa, átjön a bőrödön, belekerül a vérkeringésedbe, pírrá válik az arcodon, vörössé a nyakadon, helyet hagysz nekem, mert van helyem.
Pakoltál, nekem beszéltél, kérdeztél, folyton kérdezel, mert tudom a választ. Mindig tudom.
 Ez hasonlít arra, ami volt. Az, valódi volt. Ez nem az, de megidézi a másikat. Egy bent ragadt történet, történet nélkül.  
Ügyes vagy, én is az vagyok. Kihúzom magam, a járásom és a tekintetem ahhoz igazítom, amit mondok, igazolom magam. Nem érek hozzád, a lélegzetvételben van benne.

Vasárnap van, hajnal, aztán délelőtt. A hátamat süti a nap, még a ferde, a csapott. Az ég változtatja a színét. Lehajtod a fejed, a hideg templomban hallgatod az ember tervét az isteniről. Az eltervezettet, hogy jó legyél.  Megnyugvó és egy. Egyben lévő.  A szerelem nem tart egyben, megfeszít.

(Az első kép Hübner Teodóra, a második kép Spilák Zsuzsa fotója.)