A révészek között sok asszony van, aki vállalja az utat, a kísérést, eloldást, emlékezést. Ilyen volt Polcz Alaine, és ilyen volt Virág Teréz, XX. századi magyar balsorsunkban kísérő úrnők. Virág Teréz (1930-2000) pszichológus, analitikus, transzgenerációs traumák gyógyítója, maga is túlélő. Virág Teréz emlékezése olyan irodalom, amit ismerni kell a női féltekén, hogy megértsük a történelmünket. Virág Teréz vallomása a küldetéséről alig több mint ezer szó, legmagasabb nemzeti irodalmunk része, és mindannyiunknak sokat ad az igazságosságból.
"
Emese Álma
"Magamtól kérdem: akartam-e felejteni? Nem, az emlék felejtődött.
40 év után vajon akartam-e emlékezni? Nem, az emlék felidéződött."
Pontosan emlékszem, hogyan jelentkezett az „elfelejtett” emlék.
A 10 éves Emese 1980-ban éjszakai asztmás rohamai miatt – kezelőorvosa ajánlatára – került pszichoterápiába. Emese éjszakánként „fulladt”. Egy álma során derült ki titka: cigány származása. Ő sem beszélhetett a származásáról. Most egy álmát idézem, melynek segítségével össze tudtam ötvözni magamban a ma szenvedéseit a nagyszüleink szenvedésével.
„Egyszer rosszat álmodtam a kórházban. Éjjel volt, későn tudtam elaludni és féltem. Anyával együtt lágerbe vittek, és jött Hitler és azt parancsolt a katonáknak, hogy vessenek a tűzre. Akkor először anyut dobták a tűzbe, hirtelen felébredtem, - akkor még engem nem öltek meg, mert hallottam anyukám sikítását.”
Kérdésemre, hogy mit tud Hitlerről, a következőket mondta: „ A lágerbe Hitler vitte el a zsidókat. Az embereket a Duna szélére állították, lenyírták a hajukat. Nagymama mesélte, hogy még rohadtabb dolgokat is csináltak. Csillagot tettek ide nekik a szívükre.”
Emese álma óta sorsommá vált az emlékezés és az emlékeztetés. Egyre többször jelent meg előttem két szám: 600.000 és 6 millió. Ahogy mennek azon az úton, amelyről nincs visszatérés. Kémények füstje, temetetlen és élve eltemetett, arc nélküli holtak képe jelent meg előttem. Ki emlékezhet 600.000 meggyilkolt magyarra?
Van-e 6 millió európai rokon, barát, szomszéd, aki emlékezetében őrizhetné az arcuk vonását, hangjuk dallamát, vagy fiókjaikban, polcaikon megmaradt tárgyaikat, képmásaikat, megsárgult leveleiket? Bensőm legmélyéről jött, hogy fel kell idéznem az emléküket, hogy méltón távozhassanak.
Emlékezni fogunk a soha nem látott 20 éves Sakk Bélára, akivel megásatták 20 centi mély sírhelyét. Magunk előtt látjuk, ahogy előbb két fáradt térdére ereszkedik, majd arccal beledől a földbe, szeliden felkínálva tarkóját a puska csövének. Emlékezni fogunk rá, mert barátja, Szilárd Gyula emlékeztet elveszett, meggyilkolt barátjára. Emlékezni fogunk Gyula félelmére: tavasszal egy osztrák paraszt kiszántja majd barátja tetemét a földből…
Emlékezni fogunk a 18 éves Glück Ervinre, a váci piaristák tehetséges diákjára, aki Auschwitzot túlélve, orosz fogságban fejezte be meggyötört fiatal életét, ki tudja, mikor… Életben maradhatott volna, de Sík Sándor, a rendház főnöke 1944-ben elutasította felmentését, azzal az indokkal, hogy ő pappá szentelésekor felesküdött a világi törvények betartására.
Tatár István egy olyan Wermacht tiszt alakjára emlékeztet, akinek az életét köszönhette munkaszolgálatosként, mert kidolgozta számára a szabadulás, az oroszokhoz átszökés útját. De tatár Pista másra is emlékeztet. Vele együtt krampácsoljuk a miskolci vasútállomás síneit, vele együtt számoljuk a vagonba zárt 200.000 szenvedőt. Átéljük vele, hogy egy megálló vagonból szomjúságtól elgyötört feleségének és anyjának hangját hallja meg. Ott állunk vele, vele együtt tartjuk a csajka vizet, amit felad a drótozott vagonablakba.
Herskovich Lenke emlékeztet minket a Kamenyec-Podolszkban meggyilkolt 20 ezer magyar zsidóra. Apja, anyja, testvérei, egész falvak rettenetes halálára, a napokig hullámzó földre, mely alatt a még élve sírba temetettek keresték örök pihenőhelyüket. De emlékezni fogunk általa arra a ravensbrücki francia asszonyra is, akinek két gyermekét kényszerítette egy SS arra, hogy megássák anyjuk sírját és őt élve eltemessék. Az anyának a hátán kellett feküdnie. Már hullott a föld az arcára és a testére, amikor a 20 éves Lenkének volt ereje megakadályozni a folytatást. Lenke ma is él, emlékezik és emlékeztet.
A történetek szereplői és őrizői is magyarok.
Hogy mit jelent számomra magyar-zsidóságom? Melyik jelent többet? Melyik mélyebb bennem? Magyarságom és zsidóságom úgy ötvöződik bennem, mint anyám és apám. Emlékszem, milyen értetlenül álltam azok előtt a felnőttek előtt, akik hamisan mosolyogva megkérdezték tőlem, melyiküket szeretem jobban? Anyát vagy apát? Melyik fontosabb nekem?
Felnőttként, az átélt szörnyűséges múlt után, két magyarul nevelkedett gyermekemnek, négy unokámnak miért ne adhatnám át e kettős identitás minden gazdagságát, büszkeségét, terhét és gyászát?
Edit, Gyula, Lenke, Pista itt él velünk együtt. Magyar költőket idézünk, magyarul álmodunk. És a kaddis, a tízparancsolat, az égő csipkebokor, az istennel kötött ősi szövetség sejtjeink legmélyén őrzi ötezer év emlékeit.
Míg mindezen gondolkodom, ahogy a múlt megelevenedik bennem, soha nem anyai nagyszüleim alakja elevenedik meg előttem, holott velük együtt éltem át 14 éves gyerekként, 12 éves húgommal együtt a pesti gettó minden szenvedését, amíg anyánk – 37 évesen – végigjárta Ravensbrück táborát, majd hazatért. Az ő arcvonásaikat, hangjukat nem keresem. Az ő történetüket soha el nem felejtettem. Emlékezetemben mindig felidézhetők voltak. Poraikat a temető őrzi, emléküket sírkövük. Tudom, meddig éltek, ott álltam halálos ágyuk mellett, elkísértem őket utolsó útjukra. Küldetésemet mégsem tőlük kaptam. Hanem megégetett nagyszüleimtől és nagynénéimtől, akiknek az emléke 40 év feledésből lépett be a mindennapi életembe.
Önmagam múltjának vállalását Emese álmának, egy tíz éves, vállalhatatlan cigányságától és sok nemzedék átadott traumájától fuldokló kislánynak köszönhettem.
Emlékezés egy szederfára
Apai nagyapám hajókovács volt. Foglalkozása elfelejtődött volna, ha kovácsmesterségéből származó stigmája erre nem emlékeztet. Munka közben a forró forgács egyik szemét kiégette. Üres szemgödrébe üvegszem került. Nem emlékszem, mikor vettem először észre, hogy csak az egyik szeme élő, de arra jól emlékszem, hogy ez a szeme mindig könnyes volt. Zsebkendőjével, megszokott mozdulattal törölgette lecsurgó könnyeit. Mindig csütörtök délután látogatott meg bennünket, két-három naranccsal érkezett. Látogatása így összefonódott a narancs ízével. Hosszú bajuszt viselt és cúgos cipőt. Anyámmal kölcsönösen szerették egymást, húgommal ünnepként vártuk a látogatását. Sokszor akartam már feleleveníteni, mikor láttam nagyapámat utoljára. Mikor volt a mi utolsó csütörtökünk. Ma sem emlékszem, ahogy akkor sem tudtam, hogy ez volt utolsó találkozásunk.
Nagyszüleim Újpesten éltek gyermekeikkel és unokáikkal együtt egy alacsony, L-alakú házban. Az udvar közepén nagy szederfa állt. Látom magam előtt, ahogy nagyapám a kerti tűzhelyen a nagy üstben rotyogó szilvalekvárt kevergeti egy óriási fakanállal.
Nagyanyám kétkerekű kocsin tolta rőfös áruját az újpesti piacra. Mikor a szeme miatt nagyapám már nem dolgozhatott, vásározásból éltek.
Apám két testvére, Mariska és Sanyi ikrek voltak. A családi fényképen – ez az egyetlen, ami megmaradt róluk – egymás kezét fogva állnak a szüleik mellett. Mariska, gyermekét várva, ez alatt a szederfa alatt ült, amikor az arcára pottyant egy érett gyümölcs. Hirtelen arcához kapott – ez a mozdulata örökre emlékezetes maradt. Emlékeim szerint Vilike lett az unokatestvérem neve, aki arcán egy szeder nagyságú és színű foltocskát viselt, várandós anyja mozdulatát őrizvén.
Itt meg kell állítanom magamban az emlékezés folyamát. Nagyszüleim, iker nagynéném-nagybátyám, szeder stigmájú 14 éves unokaöcsém vajon egyáltalán, élve jutott ki a vagonból Mengele elé?
Irma volt a legszebb nagynéném. Keresztény férfi lett a férja, nagy bánatukra sokáig nem volt gyerekük. 38 éves korában, 1944-ben végre teljesült a vágyuk, egy kislányt hozott a világra. Judit csak néhány hetes volt, amikor az egész családot bevagonírozták. Irma négykézláb, testével védte gyermekét. A zsúfolt vagon néhány napig még a pályaudvaron vesztegelt. Egy keresztény nagybátyámnak éjszaka sikerült kicsempészni a gyereket a vagonból. Az Újpesten élő 13 tagú családból Judit az egyetlen túlélő, ő az egyetlen, aki elkerülte Auschwitzot.
Kitörölhetem-e emlékezetemből annak az útnak a borzalmait, amelyet üvegszemű nagyapám, 6 gyermeket szült nagyanyám, Mariska, Irma néném, Sanyi bátyám, szeder stigmájú Vili unokatestvérem és az L-alakú ház többi lakója végigszenvedett?
Mikor 15 évesen eljutott hozzám a haláluk híre, öregnek és halálhoz közelinek éreztem őket, unokatestvéreimet meg nagyon távoli hozzátartozóimnak. Sorsuk távol került tőlem. Lassan, majd 40 évi „lelki érzéstelenítés” után kezdett fájni a meggyilkolásuk.
Magamtól kérdem: akartam-e felejteni? Nem, az emlék felejtődött.
40 év után vajon akartam-e emlékezni? Nem, az emlék felidéződött.
Forrás:
A szöveg először a Szombat 1994/4 számában, majd Virág Teréz azonos című tanulmánykötetének zárszavaként jelent meg 1996-ban, az Animula kiadónál, Gerlóczy Sári* rajzaival, László Klára szerkesztésében.
http://pszichologia.com/konyvismertetok/animula/virag-terez-emlekezes-egy-szederfara.html
Valachi Anna: Szépen kimondatni a rettenetet - Virág Teréz múltvallató szeretet-terápiája
http://www.multesjovo.hu/en/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/784/
Képek: Gerlóczy Sári
Sípos András filmrendező az Országos Széchenyi Könyvtár Történelmi Interjúk Videotára Soros Gyűjtemény számára készített videofilmeket az emlékezőkről és Virág Terézről.
