Egyik szekrényből ki, a másikba be, az összes színes ruhát, amit soha többet nem kell hordanom, ki a telepre, a gyerekeknek. Lila nadrág, rózsaszín inggel, zöld cipő, egy sárgát is találtam a szekrény mélyén. És még csodálkozik az ember, ha lebuzizzák. A csíkos nyakkendőt megtartom; M. készítette nekem, a mintát is ő varrta rá valamelyik este, mikor itthon kellett maradnunk, mert annyira szakadt az eső. Kreatív lesz itt az ember, Dániában.

A fürdőszobába megyek, és meztelenre vetkőzöm. 185 cm magas lehetek, a testem meglehetősen izmos, a bőröm bőrszínű. A hajam hajszínű, a szemem sötétbarna, a mellkasom érdekes módon nem szőrösödött be, a lábam is alig. Nagyon fiatal vagyok, fiatalabb, mint gondoltam. Ahogy M. áll mellettem, mintha tíz-tizenöt év lenne köztünk. Az ő teste is gyönyörű. A szobába kísérem. Éreznem kell, hogyan érint meg, és én őt, hogy minél jobban megjegyezzem és megőrizzem minden mozdulatát.

Az a legszebb pillanat, amikor minden izmom megfeszül néhány pillanatra. És nem gondolok közben semmire, csak rá, csak ő van, és én vagyok. Abban az egyetlen, öntudatlan másodpercben talán még őrá sem. És magamra sem. Ilyenkor telítődik lélekkel a testem, azt hiszem. És a műanyag váz nem tud harcolni ezzel a mérhetetlen erővel. Lepattan rólam, vagy elég, megolvad, az alakom mentén folyik le körém az ágyra. Mindig egyre kevesebb marad bennem abból, ami nem természetes.

Most nem az esőről és a szükségről álmodtam, mint az utam elején. A karjaimban tartottam, amikor elaludtunk, tisztán emlékszem, hogy az utolsó pillantásom is neki szólt. Aztán hirtelen egy sziklás vidéken találtam magam. A dombtetőn egy kis medvebocs ült, mintha ottfelejtették volna. Nagyon félhetett, ahogy közeledtem felé, egyre kisebbre és kisebbre húzta össze magát. Tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudok rajta segíteni. Ezért ráterítettem a kabátomat. Hogy ne lássam az alakját sem, hogy mennyire szomorú és magányos.

Nagyon zavartan ébredtem, még éjszaka volt, a szívem olyan gyorsan vert, hogy most éreztem csak igazán, mennyire élő ez a test. Milyen félelmetes, ha felizgatják. És újra összehúzódott a mellkasom, mintha mindjárt összeroppanna. Mi történik velem? Ha ez a lelkiismeret, akkor ez a legkegyetlenebb emberi érzés, amit valaha tapasztaltam. Micsoda zsákutca ez, mekkora akadály a boldogsághoz vezető úton. Pedig mennyire meg voltam győződve arról, hogy ez a helyes út… Mit tenne ilyenkor a legtöbb ember? Talán tovább menne, ha tudná, hogy abból haszna származik.

Épp ezért kell letérnem róla most. Amilyen gyorsan csak lehet. Az sem mindegy, hogy milyen emberré akarok válni.


------
A sorozat korábbi részei:

Ken, a Trelleborgi legendája - 1.
Ken, a Trelleborgi legendája - 2.
Ken, a Trelleborgi legendája - 3.
Ken, a Trelleborgi legendája - 4.
Ken, a Trelleborgi legendája - 5.
Ken, a Trelleborgi legendája - 6.
Ken, a Trelleborgi legendája - 7.
Ken, a Trelleborgi legendája - 8.
Ken, a Trelleborgi legendája 9.