Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
(Kormos István)

Van már házam, székem, asztalom, és Surabayában vásált gyöngyöm. Vagy ha nem, hát borneói, az biztosan van. És láttam ott a lógóorrú majmokat is a mangróve ligetekben, álomszerű fák állnak derékig vízben, rajtuk a majmok leveleket majszolnak, szájbavitelkor féretolják útban lévő, lógó orrukat; papa, mama, gyerekek, finom. Csibéim, hülyéskedek? Valószínűsíthető ez? És mit jelent? Illetve: jelent ez valamit? Gazdagabb lennék mindezek által? De mennyivel, egész pontosan? Tudnom kell. (Az elszámoláshoz lesz.) Egy maláj kinézetű ember a szingapúri reptéren, a pult mögött ülő kisasszonynak, az indonéz légitársaság alkalmazottjának mondja panaszosan: de értse meg, kérem, nekem Surabayában kell átszállnom, legkésőbb délután négyig. Surabaya, Százhalombatta, egyszerű összhangzattan. Hallja, akinek van ehhez füle, és nem csak Marlene Dietrichen nőtt fel. De ki az a Marlene Dietrich? És hol van az az Európa? Surabaya Johnny, ne hagyj el.

Egy égigérő hegytetőn, egy laoszi hmong faluban (mit keresek itt, azaz: keresek valamit?), maszatos, éktelenül síró, félmeztelen kislány áll a köves, poros úton. Rá se hederít senki, az ópiumtermesztők elfoglalt emberek. Az ópiumtermesztés azonban itt mostanában tilos, mert a lenini úton járva-kelve, a nép vezérei felismerték, hogy nem is annyira a vallás volna a nép ópiuma, hanem hát az ópium maga, couleur locale. A hmongoknak így most ki kell találniuk valami mást (fosztogatás, például), felnőtt gondok. Hirtelen megvilágosodom, itt az alkalom, ragadjam meg: a Gondviselés képében megjelenni.Vezetőnknél egy zacskó cukorka van, a jószándék általános jele egy felmérgesített törzsi környezetben. Mint egy szabadságos parlamenter, színes papírba csomagolt cukorkával közelítek az ordítástól már fulladozó kislányhoz. Rámered a kezemre, és hirtelen mély csönd üli meg a környéket, csak a kabócák zsizsegése tölti be a párás, fülledt levegőt. A kislány keze reflex-szerűen nyúl a cukorkáért, miközben engem tetőtől talpig végigmér, e valószínűtlen jelenést. Cortez vagyok, nagyszakállú, dagadt spanyol képében jelenítem meg az alászállt, eljött napistent. Eljövelek. (Mondjuk.) Hirtelen előbukkanó gyerekek nyüzsgő raja, fehéren villódzó mosolyok közt fehérnek, nagynak és túltápláltnak érzékelem magam - ez viszont pontos. Másfelől azonban: óriás vagyok végre, álmaim netovábbja, emberek, én itt hosszúcombú, szőke, svéd nő vagyok! (nem mondom, menni kellett ezért, rendesen). Ámde most mintha kilógnék kissé: az álmok fáziskéséssel teljesülnek; ne most és ne így, könyörgök, olyan vagyok, mint egy bemozdult kép. Hajszál híján üveggyöngyöket osztogatok, de csak szúnyogriasztó, víz és szendvics van, meg digitális fényképezőgép (maguktól csoportba rendeződnek, s az elkészült képet rendre kikövetelik; tudják, hogy meg lehet nézni). Kislányok színes, szőtt karkötőket lobogtatnak, az egyiket máris a csuklómra kötözik, nem válogatni, elfogadni, amit ők választanak nekem, ilyennek látnak, kézműves pszichodráma. Üveggyöngy helyett pénzt adunk érte, annyit, amennyit kérnek, ebből majd iskolába mennek, mondják, amit én élénken helyeslek, csak hát eszi a lelkemet a fehér kétely: nem a kiesett ópiumbevételt pótolja-e otthon a mi kis adományunk - és ha igen, akkor mi van, elvégre enni is kell. A meredek hegyről lefele menet - 20 dolláros vidám trekkingtúra - málhájuktól roskadozó asszonyokkal találkozunk, a piacról jövet felfele, hazatartanak; mosolyogva, nevetgélve kaptatnak fel a hegyre, egymást szelíden piszkálva amiért már ilyen kis megerőltetéstől is hogy fújtatnak. Igen, mi tartunk lefelé, ők meg felfelé, minden elképzelhető szempontból. Fejenként 20 dollárért megveheted a szégyent – jó lesz valamire.