Emma lakásának teraszán beszélgettünk egy késő nyári délután. Az utcára látva munkásokra lettünk figyelmesek, akik markológéppel egy hatalmas farönköt próbáltak kiemelni a földből, de a sokágú, vastag gyökérzet miatt nem tudták. Megoldásként egyikük baltával állt neki, kézi erővel vágta ki a kapaszkodó gyökereket. Néztük. Lendületesen, precízen, erőből dolgozott. Láthatóan értette a dolgát. Arra gondoltam, mondtam is Emmának: igazán élvezheti az életet, mert a test-lélek-szellem hármasságából az anyagi világot preferálva él. Élvezi a fizikai teljesítményt, eszik, iszik, alszik, ölel, táncolni viszi a feleségét, vagyis amit megadhat a testének, azt meg is adja, ezért dolgozik. A másik oldalról viszont nem biztos, hogy elégedett azzal, amibe született. Lehet, hogy másra vágyik. A gyermekei ugyanezt az életmintát követik majd?

 

 

 

 

 

C. Molnár Emma pszichoterapeuta, az MTA pszichológiatudomány kandidátusa, aktív-analitikus, A nő ezer arca klinika, és az Életöröm Alapítvány vezetőjével Láng Judit újságíró beszélgetett.

 

 

Egy favágó munka közben eggyé válik a fejszéjével, élvezi, hogy létrehoz valamit, teremt. Kérges a tenyere, és otthon ezzel a kérges tenyérrel nyúl az asszony keze után is. Így alkotnak ők egységet, mert az életük célja egy: segítik egymást valójában létrehozni, elviselhetővé tenni azt a determinizmust, amelybe születtek, és ami alól az ember nem tud szabadulni. Ennek a célnak az érdekében vállalják, hogy kölcsönösen alakítják egymást.

 

Idealisztikus kép a kétkezi munkásról, hogy hazaérkezve gyengéden megöleli a feleségét, és este elmegy még vele táncolni is. Ha ilyennek látjuk őt, akkor ez a dualista gondolkodásunk eredménye, mert ilyenkor mintha nem egy emberről beszélnénk, hanem kettőről.

 

A descartesi dualizmus szerinti gondolkodásnak is megvan a mérhetetlenül komoly, előrevivő ereje, mert Descartes filozófiája alapvetően a gondolkodást teszi meg a dolgok középpontjának. 

 

Viszont úgy látom, hogy ez a posztfogyasztói társadalom, amiben jelenleg élünk, a gondolkodás örömét is elveszi már az embertől, és valamilyen külsődleges kívánás, vagy életérzés rabjává teszi az embert. Nem életcél, hanem életérzés rabjává, és ezt nevezi szabadságnak, holott a szabadság a felvállalt életcél. Az ember esetében ezt a felvállalt életcélt hívom egységnek. 

 

Ha a fizikai munkás életét a descartesi dualizmus ideológiája szerint szemléljük, akkor egy meghasonlott embert hozunk létre, olyat, aki napközben fát vág, este pedig egy egészen más, például a média által diktált életérzés szerint tölti el a szabadidejét. Az ember egy, tehát egységes. 

  

Descartes dualizmusa a megismerhető világot tarja gondolkodásának középpontjában, tehát az alakító (teremtő) erejével erre fókuszál. A vallást vagy az Isten létét nem helyezi a gondolkodásán kívül, hanem elfogadja mint lehetségest, de nem a gondolkodás által tarja megismerhetőnek. Descartes tehát az ember gondolkodását teszi a középpontba a változtatható, megismerhető, alakítható világ érdekében. És nem az „embert” teszi meg a dualizmus a tárgyává. 

 

Szerintem ez érdekes téma, mert sok kapcsolat mehet tönkre akkor, ha esetleg elvárjuk, hogy társunk meghasonulva éljen. Nem gondolunk bele, hogy elvárásaink, akár magunkkal szemben is, a posztfogyasztói társadalom által létrejött gondolkodási hiba következményei. Tényleg nem hihetjük, hogy amikor a fizikai munkás hazamegy, akkor kakaót iszik. Ugye, nonszensz?

 

Ahogy nézem a favágó munkást, eszembe jut egy József Attila versidézet: „engem sejdít a munkás teste/ két merev mozdulat között”. (József Attila: Ars poetica) Ha leülünk, és nézzük ezt a munkást, nem sokáig, csak három percig, akkor tényleg nem hihetjük, hogy elmegy táncolni a feleségével, happeningeket játszik este, vagy késsel-villával eszi a halat, mert akkor két különböző ember van összetákolva a fejünkben, egy időben. 

 

Talán elmegy egyszer a szüreti bálba. Szerintem azt gondolja magáról, hogy ő a világ legtisztességesebb embere. Azt gondolom: az is. Tudja, mit, hogyan csináljon. Örömét leli a munkájában, büszke rá. Objektíválja magát azon a szinten, ahol van. De ez az objektiváció meghatározza a személyiségét, és az egész életére vonatkozó szemléletét alakítja. Nem azt várja, hogy mikor lesz végre vége a munkaidőnek, amitől kezdve mehet úgymond a szabad akarata szerint egy másik hedóniába, amely nem az ő hedóniája, hanem egy posztfogyasztói társadalom által létrehozott, ha szabad így fogalmazni, egy manipulált hedónia.   

 

Nem akarom kielemezni a reklámokat, mert nincs itt a helye. Citromos Borsodi, vagy tradicionális Grösser? Mi a különbség? Mindkét reklám egy életérzést követ. Ha megnézed, láthatod, hogy gyakorlatilag három-négy pasi együtt ül a sör körül. Mindegy, hogy melyik sört isszák. Az életérzés számít. Vége van a munkámnak, haverok között, könnyedén, jól érzem magam, sörrel a kezemben. 

 

Az, hogy melyik sört veszi meg, attól függ, hogy mennyit keresett. Mind a kettőre van ajánlat. Lehet, hogy az egyik sör körül böfögnek, a másik sör körül röfögnek, körülbelül ennyi különbség van. Nem a sörivást szeretném ezzel degradálni, mert megvan a helye az életben, de nem elsődlegesen.

 

Annak az életérzésnek a követését tartom problémásnak, ami a médián keresztül azt sugallja, hogy az ember alig várja, hogy letehesse a munkáját, amiben az egzisztenciáját megteremti, hogy aztán különböző hedonista örömöket hajszoljon szabadidejében.

Akit elkap a média manipulálása, vagyis aki a fogyasztói szokásait ehhez, csakis ehhez igazítja, azt gondolja, hogy a közvetített, idealisztikusra kreált életérzés valóságos, és ennek a megszerzése lesz az élete célja. Tehát az adott fétisbirtok körüli hangulat. A hangulatok egymásutánja. Ennek a megszerzését hívja szabad akaratnak. 

 

A hangulatok egymásutánjának a hajszolása pedig a függőség látszólagos kikerülése, mert a hajszoló azt mondja: én határozom meg a hangulatot, a hangulatok fölött én vagyok az úr, mert megfizetem magamnak. Én pedig azt mondom, hogy ezzel egyidejűleg nincs olyan viszonyrendszere, hogy a döntéseinél végiggondolhassa: ez a hozzáállás hogyan határozza meg majd őt a jövőben. Tehát elveszti az életcélját, mert az élet hangulata lesz az életcélja. A hangulatra meg csak pillanatnyi szövetségeseket lehet találni. 

 

Az élet céljának is vannak hangulati elemei, de az belesimul abba a cselekvési tervbe, amit előre egy függési, vállalási döntéssel veszek a nyakamba, míg az életérzés csak pillanat, hiába néz ki úgy, mintha a pillanatok feletti úr én lennék magam. Senki nem gondol bele, hogy a determinizmus kikerülhetetlen. 

 

Tehát aki sok hamburgert eszik, kövér lesz, aki sok sört iszik, alkoholista lesz. 

Így nem lehet kikerülni a determinizmust, csak létrehozni. Nézőpont kérdése, hogy mindezt rajta kívülállóként éli-e meg, mint egy nyakába szakadt fátumot (sors),  vagy pedig úgy, mint a szabad akarata által vállalt beteljesülést. Ez nagyon lényeges különbség. 

 

A boldogság egyik kritériuma, hogy a partnerkapcsolatban a hasonló a hasonlóhoz társuljon, mert túl nagy különbségekkel általában nem hosszú a viszony. De miben hasonló? A célokban hasonló, vagy pedig az életérzés pillanatnyi uralmában hasonló? Tehát szövetségesek, vagy haverok? Nagy különbség, hogy szövetségi viszonyban vagyok-e valakivel, vagy pedig az életérzésre szakosodva, pillanatnyi társulásban. Az életérzések egymásutánja nem egy gyöngysor, hogy ezzel a hasonlattal éljek, hanem gyöngyök halmaza. Szétesettség. Olyan, mintha a hangulatok hajszolása lenne az élet eltöltésének egyetlen módja a mai világban. Nem azt mondom, hogy ez minden emberre igaz, csak azt gondolom, hogy ez egyre inkább trendként jelenik meg.  Aktív-analitikusként a kanti és materialista világnézetem okán vallom, hogy az emberben, a férfiban és a nőben, benne van a saját fejlődési potenciálja. Az út, ahová fejlődnie kéne. Ez viszont csak a gondolkodás és a vállalás által valósulhat meg, különben az életünk mint külsődleges erő jelenik meg, nem pedig mint egy belülről fakadó, belső igény által vezérelt, vállalt út. Ez óriási morális különbséget jelent: történik velem az élet előbb-utóbb, vagy pedig én alakítom vállalva, hogy én is alakulok általa. Más lesz a személyisége annak, aki a pillanatnyi hangulatok öröméért és az önfeledt felszabadulásért él, és más lesz annak, aki azt gondolja: ez is belefér, mint a szabadidő egy bizonyos eltöltése, de nem ez az élete célja, hanem tudja, hogy mindez abban a vállalt függőségi viszonyrendszerben alakul, amelyben örömök, terhek, gondok és megoldások is vannak, tehát fejlődési útja van. 

 

Ne felejtsük el, hogy a munkája is alakítja az embert olyanná, amilyen. Egészen más viszonya lesz a világhoz és önmagához egy pedagógusnak, mint például annak a kétkezi munkásnak, aki mondjuk favágóként éli az életét. Ez alatt azt értem, hogyha valaki objektíválja magát a munkájában, az visszahat az életére. Nietzschét idézném, aki azt mondja: „aki a lelke mélyéig tanító, az mindent csak a tanítványain keresztül vesz komolyan, még saját magát is”. Tehát az, ahogy megéli önmagát a munkájában, nem választható el utána a magánéletétől. Ha igen, akkor ez dualista nézőpontot jelent. Elmagyarázom. Mikor a favágó dolgozik, a mozdulatai rendkívül precízek. Saját ritmusa, így zenéje van a tevékenységének. Tehát eggyé válik a baltájával. Kérges lesz a keze. Otthon ezzel a kérges kézzel fogja meg a kanalat, vacsorázik, és fogja meg az asszonyt is. Ez nem jelent szeretetlenséget, sőt ez a mozdulat az ő számára inkább maga a szeretet. Alakította őt a munkája. Egy pedagógus viszont, aki az egész napját azzal tölti, hogy „gyerekek mossatok kezet, most elővesszük a füzetet”, az otthon is ugyanezt fogja csinálni. Kiskorúként kezeli a családtagjait, hiába mondják neki: vedd már észre, ők nem gyerekek, mert tudnak kezet mosni étkezés előtt, mégis benne lesz ez a késztetés egy pedagógusban. Megjegyzem, lehet, hogy ilyenkor tesszük tönkre az életét, mert megkívánjuk tőle, hogy két emberből legyen. Egyikként olyan, aki a munkájában kiteljesedik, a másikként pedig olyan, aki mindezt elfelejti a magánéletében. Ezt elvárni dualista követelmény. 

 

Érdekes, hogy ez a dualista nézőpont hogyan válik egyre inkább önkövetelménnyé. Létrejön az a posztfogyasztói társadalmi embertípus, aki nem objektíválja már magát a munkájában, hanem csak a megélhetés, az egzisztenciális teremtés lesz a célja, és arra vágyik, hogy a magánéletében teljesítse ki magát. Az lesz a fő tevékenysége, hogy az épp aktuális reklámvilág valamelyik szegmense szerint éljen. Ugyan rétegspecifikus, hogy a Grösser-féle életérzés alapján issza-e a sört valaki, vagy a Borsodi életérzés alapján, de a közös mind a kettőben az, hogy az egyén olyan közeget keres magának, ahol a sörivás lesz az időtöltés középpontja, mert abban érzi magát kiteljesedve. Mintha ettől a kultúra részesévé válna. De az ilyen egyén nem tudja ezt a kultúrát sem fogyasztani, mert ugyanúgy külsődleges a posztfogyasztói világban való létezése, mint amilyen külsődleges az a munka, amivel az egzisztenciáját megteremti.

 

Ez a kiszolgáltatott ember prototípusa, mert egyik tevékenysége sem fakad belülről. Nem engedi, hogy alakítsa őt az, amit csinál, mert kívülálló. Nem érintik meg a behatások, vagyis lepotyog róla a neveltetése és az a viszonyrendszer is, amelyikben él. Ha megkérdezek egy ilyen külsődleges eszközök alapján élő embert, hogy volt-e jelentős személy az életében, akkor nem tud mit mondani. Nem tud olyan személyeket megnevezni, akiről kijelenthetné: ha nem találkozom vele, akkor most nem lennék olyan, mint amilyen vagyok. Ez sajnos áttevődik a partnerkapcsolatokra is. 

 

Determinált lény az ember, mert hiába is rendelkezik szabad akarattal, determinálja őt, hogy melyik korban, a világnak melyik sarkában, milyen képességekkel, milyen nemmel, férfiként, vagy nőként született-e. Ekkor még nem beszéltem a családról, kultúráról, azok a hatásairól, ahol őt szocializálták, iskolázták. Determinált az ember, viszont ezen a determinizmuson belül megkapja a szabad akaratot. Mit is jelent a szabad akarat?  Azt, hogy azzá válok, ami lenni szeretnék, elfogadva azt a világot, amelynek alakító részese vagyok, és amely világ alakítóként lép fel az én életemben is. Egy kölcsönös alakításban, azaz egy igenelt függésben kéne élni. A korszellemünk az akarat szabadságát hirdeti, a kölcsönös függés vállalása nélkül. Gyakorlatilag a kapcsolatok jelentős része is így alakul – különösen annál a rétegnél, amelyre nagy hatással van a posztfogyasztói társadalmi manipulálás. Csak egy baj van: az ember nem tudja megúszni, hogy ne hozza létre a saját determinizmusát. 

 

A szabad akaratnak az lenne az értelme, hogy létrehozza azt a determinizmust az egyén életében, amelyben ő aktív szereplőként jelenik meg. Vagyis nem ráhárul, mint a születésével, a korszellem, család, nemisége és egyebek kapcsán, hanem betöltve, alakító erőként lép a színre, azaz objektíválja magát a determinizmusaiban. 

 

Azt érzékelem, hogy leginkább az olyan párkapcsolatok sínylik meg a szabad akarat igézetét, ahol a másik ember is egy fogyasztói társadalom elemeként jelenik meg a partnere számára, vagyis tárgyviszonyba kerülnek. Erre nagyon szép ideológia, hogy addig vannak együtt, míg tart a szerelmük, de a determinizmust nem úszhatják meg, ha esetleg utódjuk születik. A gyerekemet nem addig tartom, ameddig kedvem van, és ha megunom, akkor beadom intézetbe, vagy megszabadulok tőle úgy, hogy otthagyom a nagypapának és a nagymamának. Szóval, ennek a determinizmusnak súlya van, amely azt jelenti, hogy az egyén létrehozta azt a fajta kötelezettséget, amely alakítja őt. Nem a gyermek születésével válik egy nő anyává, és egy férfi apává, hanem ez  lehetőség arra, hogy a maguk által determinált életükben a gyerek is alakíthassa őket.  A gyerek ilyen értelemben segítőként születik a felnőtt ember életébe, mert hozzásegítheti a szüleit ahhoz, hogy valóban szülők lehessenek. Ezért egy olyan kultúrát kéne kialakítani, amelyik ezt tudja üzenni: a szabad akarat súlya alapvetően az igenelt függés által létrehozott saját determinizmus megteremtése, ahol az,  amit létrehozok, alakít engem, akár a munkámban, akár a magánéletemben,  ez pedig csak a függés, vagyis a kötelezettségek vállalásával lehetséges. Lehet, hogy konzervatívnak minősítenek, mert így látom a világot, lehet, hogy eretneknek, de mindenképpen azt gondolom: a korlátainkat mi választjuk meg.