Asszonyszerelem, asszonysors 3.

 "Az élet megszervezése ma a fejlett világban olyan, hogy ha nem növekszik a népesség, kezelhetetlen egyensúlytalanságok lépnek fel. Csökken az állami költségvetési hozzájárulás, csökken a megrendelések száma, illetve az összkereslet, amire az üzletek zöme áremeléssel reagál. Bécs (ezért) évente 25 000 messzi földről érkezett bevándorlót fogad, s ez éppen arra elég, hogy pótolja a hiányt, és gondoskodjék az egyenletes lassú gazdasági növekedésről..."

 ICA ajánlja Uhorski K. András Bestiáriumát felelős magyar értelmiséginek, üzletasszonyoknak és (sajtó)szabadság harcosoknak. Az esszék leleplezik az politikai erőszak titkos újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik a férfitörténelem parazitáit, és a végtelen közvagyon ragadozóit. A megélhetésként űzött fegyveres erőszak – és a mögötte meghúzódó megfontolások - itt közelről mutatkoznak meg. Összeurópai vonatkozású politikai eszmefuttatás sok magyar felhanggal a bevándorlásról, a kialakulófélben lévő euroiszlámról és a társadalmi integrációról.

Politikával foglalkozó emberként és állampolgárként is fontosnak tartotta, hogy a baloldal képes volt feldolgozni a maga undorító múltját, elvállalja a történelmi felelősséget parancsuralmi múltjáért. A mai magyar baloldali szavazó demokratává válhatott, a magyar demokrácia fenntartójává. Az erőszakos múlthoz való viszony ma is vízválasztó a kelet-közép európai pártok között. 

A konzervatív oldalnak a jobboldali egység nevében elkövetett folyamatos felelősséghárítása és történelmi számlaegyenlítési törekvése aggodalmat keltő üzenetet hordoz: a polgári pártokban a demokratikus érdekképviselet csak máz, amely az első történelmi kihívásra lepereg róluk, átadván helyét a sérelmi politikának. Ennek a számlaegyenlítési, törlesztési igyekezetnek Fanni a bőrén érezte forró leheletét. Ez riasztó volt számára, mert mondanivalója lett volna a nemzeti érzelmeket és hazafias küldetéstudatot tápláló honfitársainak.

Ráadásul hasonló gondok foglalkoztatták lénye másik fele kapcsán is. Egy emlékezetes politikai találkozó után aztán jobban megértette a magyar konzervatívokat is. Az egynémely elszigetelt, zavaróan harsány jelenséget a történelmi múlt tisztázása iránti jogos igénynek igyekezett betudni, és türelemmel várta a néppártosodás betetőzését náluk.

Addig is, amíg ez a letisztulás bekövetkezhet, a híres Széchenyi-óvás („a nyelvnek pengése még korántsem dobogása a szívnek, a magyarul legékesebben szóló is még korántsem magyar”) sutba dobását javasolta nekik. Ez a korabeli erőszakos magyarosítás ellen szánt 1842-es észrevétel, amely az erőszakos asszimilációra éppúgy alkalmazható, mint, ellenkezőleg, a disszimiláció felkeltésére, ma már sajnos emblematikus foglalata mindannak a nemzeti szűkkeblűségnek, ami Széchenyi korát követően a 20. századi magyarságban önsorsrontóvá, önemésztővé vált. És tegyünk rá erre még egy lapáttal! Régóta dívik a magyar tévénézők körében, hogy ha a képernyőn feltűnik egy cigány vagy szemita arcvonás, akkor ezt családi körben fennhangon észrevételezik – amúgy nem minden esetben ellenségesen. Nos, az arabok Európába áramlásával ez a népi játék szükségképpen véget ér majd, hiszen legkésőbb egy generáció elteltével többé már nem lehet bizonyos az etnocentrikus tévénéző abban, mi is az, ki is az, amit-akit ebben az esetben maga előtt lát…

Magyarországon ma mindössze mintegy háromezer muzulmán él. A második generációs Fanni már teljesen elmagyarosodott, az euroiszlám számára ezért nem az ő identitáspolitikai státusa a mértékadó. A fő hadszíntér ott most az iskola. A tantervek ügyében eleve törékeny megegyezések hátán egyensúlyozó állami iskolák ilyen „ki vagy Te végül is” szempontból teljesen felkészületlenek: nem tiltják ugyan egyfelől a muzulmán fejkendőt, megengedik akár a falra is a feszületet; nem ajánlanak fel szabadon választott ünnepnapot, mondjuk az aid el-kebir vagy a zsidóknál jom kippur alkalmából, de kötelezővé teszik a húsvétot, a pünkösdöt, a karácsonyt. Szóval nálunk ez még a boldog öntudatlanság állapota. Pedig az öntudatos európai muzulmánok egyszer még az iskolai koedukáció megszüntetését és a leányok sportoktatásának mellőzését is követelni fogják – ez persze még nagyobb horderejű változás lenne, mint az iskolai szünnapok. Itt még Európa sem tart ugyan, de Fanni, ha külföldön járt, a zsigereiben érezte, hogy a nyugat-európai országok is elhúzódó rendszerváltozáson mennek keresztül, amelyet akár sodróbbnak is tekinthetünk a magunkénál, a pusztán politikai felépítményt váltókénál. Hiszen a bevándorlással ezekben a társadalomnak maga a húsa cserélődik! Magyarország egyelőre nem elöregedő ország, mint Európa fejlettebb részei (nálunk a legtöbben még mindig egyszerűen nem érik meg az öregkort). Ezért a munkaerőpiacnak még nincs is igazán szüksége a bevándorlókra.

Nagy Frigyes porosz uralkodó

Persze kínálat sincs hozzánk nem akarnak jönni. Ha azonban egyszer az Európába igyekvő migránsok mégis észreveszik, hogy mi is a térképen vagyunk (néhány bátor kínai vállalkozón kívül még tényleg nem tudják!), és nem riadnának vissza a nyelvtanulástól, s így kicsivel több (sok szempontból a korai középkorból érkezett!) muzulmán találna otthonra az uniós Magyarországon, akkor a konfliktus (de legalábbis az etnikai türelem kihívása) itt is beprogramozottnak tekinthető. Végül is, a mai magyarok közül némelyeknek még ez a néhány tízezer zsidó is sok, míg a régi magyarok élni tudtak s együtt gyarapodni a milliónyival is.

A mai muzulmán bevándorlók középkoriságán nem a vallásuk középkoriassága értendő. Egy nagy világvallás olyan, amilyen: megítélni, összehasonlítani reménytelen dolog. Még akkor is, ha sok muzulmánra a sátán, az ördögök és a szellemek az élő valóság erejével hatnak. Ha azt mondanók rájuk, a középkorból jönnek, egyben azt is képzeljük: az ő civilizációjuk nem állja meg a helyét, lassanként engedni fog a Nyugatnak, és e küszöbönálló hasonulás időbeliségét megítélendő vélekedhetünk középkoriságról. Lehetséges azonban, hogy a világ néhány nagy civilizációra fog oszlani: köztük a nyugatira (amelyik olyan, amilyen – de a miénk) és az iszlámra (iszlám = Allah akaratába való belenyugvás), amely talán egyedüliként a világon nem kér az emberi jogokból, a műszaki fejlődésből. Ez a dinamika nem eldöntött; vannak az iszlám világnak részei, amelyek össze szeretnék egyeztetni a vallást a nyugati civilizáció vívmányaival (a palesztinok például zömmel ilyenek), más részei pedig kevésbé. Ez még nem szükségképpen vezet ugyan a civilizációk összecsapásához, hiszen lehetséges békés egymás mellett élés is a világon. Egy azonban bizonyos: akik kivándorolnak Európába, „a lábukkal már szavaztak” ebben az inkább filozófiai kérdésben, tehát nem maradhatnak teljesen elutasító állásponton. Senki nem kéri tőlük, hogy vetkőzzenek ki magukból, de kalifátussá alakítani Európát – ezt nem akarhatják. Ez olyannyira bizonyos, mint hogy a mozgólépcső kézi szalagja mindig gyorsabban halad a lábunk alattinál.

Az Európában fellelhető három világvallás sorrendje az erőszakhoz való viszonyukban teljesen egyértelmű: a zsidó a legszelídebb, a ma már szintén a jámborságig türelmes keresztények középen állnak, és az iszlám a legcívódóbb. Ez a vélemény sem változtat azon a sokkal lényegesebb tényen, hogy az arabok és más muzulmánok középkorból jöttsége (felvilágosodás előttisége) inkább azt jelenti, hogy hiányzik nekik az az évszázados fegyelmező erő, amelyet nekünk az európai abszolutizmus évszázadai adtak, s amely az európai nemzetállamok polgárainak még ma is a vérükben van. A porosz Nagy Frigyes bon mot-jára utalhatunk itt: „Az alattvalók gondolhatnak, amit csak akarnak mindaddig, amíg engedelmeskednek.”

Nos, a pénzügyi jogászkodásból a közpolitikák átugrásával egyensen a nagypolitikába hívott Fanni fontos felismerése volt, hogy a polgári szabadságjogok csak a lelkiismereti szabadság ilyen háttere előtt válnak működőképessé, az önmérséklet hiányában anarchiához vezetnek! Mert ma természetesen már nemcsak gondolkodni lehet tetszőleges módon, hanem szabadon beszélni, írni, alkotni is – tehát cselekedni is. Akár önmagába zárkózó etnikai ellenkultúrát is lehet művelni, ahogyan ezt sok székelyföldi fiatal is megteszi és nem vesz tudomást az őket körülvevő román tengerről. Ugyanakkor ma is maradt valami minimum, nehezen meghatározhatóan, amiben másokhoz alkalmazkodnunk kell, tehát a frigyesi értelemben „engedelmeskedni”.

Ez a minimum, akármilyen csekély is, a multikulti végét jelenti: egy bizonyos együttműködési készség nélkül nincs működőképes társadalom Európában. E nélkül a többség kultúrájához (Leitkultur) való minimális alkalmazkodás nélkül (ami még messze nem egyenértékű az asszimilációval), ami talán nem jelent többet a csendes többség provokálásának mellőzésénél, nem működhet liberális jogállam. A régen abszolutisztikus uralkodók és a régen politikai ambíciókat tápláló keresztény egyház elleni harcból megszületett polgári szabadságjogok tehát csak olyan embereknek jelenthetnek értéket, akik ehhez a háttérhez képest tudják becsülni vívmányaikat. Másoknak – az iszlám teokratikus állam, az új kalifátus mai európai hívőinek, akik időnként eltesznek láb alól egy-egy európait, mert művészi eszközökkel gúnyolódott, vagy halálosan megfenyegetnek valakit, mert elhagyta hitét – ez a szabadság inkább csak egy vákuumot jelent, amelyben a maguk otthon hagyott erőszakos politikai gyakorlatát folytathatják a világnézetileg nekik elkötelezett államért és közigazgatásért.   

Fanni gondolkodása nem állt meg ennél a felismerésnél. Ismervén, túlságosan is jól ismervén az övéi türelmetlenségének mozgatórugóit, feltételezte, hogy az európai iszlám erőszak nem holmi múló jelenség, amely majd a bevándorlók jobb integrálódásával magától megszűnik. Nem, aki így gondolkodik, azonosítja a megélhetést és beilleszkedést kereső muzulmán tömegeket a militáns iszlamistákkal. Európának az effajta elsietett etnikai címkézésben persze nagy gyakorlata van, hiszen a történeti antiszemitizmus is egynémely falusi kocsmáros és városi bankszakember érzéketlenül kihívó gyakorlatának általánosításából lobban időnként lángra.

A levantei bevándorlók nagy tömegei nem azonosulnak az iszlamista aspirációkkal, semmi szükség tehát az integráció elmaradását emlegetni. Nem, Fanni bizonyos abban, hogy ez a folytatódó fundamentalista erőszak maradandó sebet ejt majd Európán.** Ráadásul a tettesek köre tökéletesen egybeesik a robbantásokkal foglalatoskodó dzsihadistákkal, az iszlám „önvédelem” harcosaival. Európa tehát nem áltathatja magát azzal, hogy őt megértőbb politikája kapcsán majd megkímélik, hiszen az iszlám önvédelem politikáját nem azok alakítják, akikkel Európa szimpatizálni óhajt. Márpedig ha ez így van, felkészülhetünk arra, hogy nálunk, Európában is napirendre kerül a polgári szabadságjogok bizonyos korlátozása (pontosabban a polgárok titkos megfigyelésének kiterjesztése), sőt – horribile dictu – egyre inkább szükségszerűséggé válhat itt is, hogy megfogadjuk a megmosolyogva lenézett amerikai tapasztalatot a polgárok fegyverviseléséről. Ez persze csak a pesszimista forgatókönyv, s tényleges bekövetkezéséhez a legrosszabb esélyek összejátszása szükséges! 

Magyarország bevándorlási szempontból még a splendid isolation (boldog elszigeteltség) utolsó napjait éli. A majdan bekövetkező változás egyike lesz a magyarokat legmélyebben érintőknek. Hiszen kurucos vérmérsékletű tagjai mindig hajlamosak voltak arra, hogy a szaporodást hígulásnak tekintsék… Az „újmagyar” Fanni a nemzeti öncélúságra törekvést lassú öngyilkosságnak tartotta, nemzeti függetlenségi mozgalmainkat pedig az európai beágyazódás elleni korai euroszkepticizmus megjelenéseinek (történelemtanárként nem vitte volna el szárazon, az biztos). Szerinte a bevándorlásos szaporodás, amely (legalábbis nyelvileg) rendre más új magyarokat eredményez, úgy kell a magyarságnak, mint egy pohár víz, hiszen az 1920-as nagy és kemény ítélőszék előtt (Trianon) is csak ez az egyetlen demográfiai szempont érvényesülhetett, a számunkra oly fájdalmasan hátrányos, szigorú stratégiai megfontolások által még el is túlozva.

Történelmileg a magyar befogadó nép és az ország befogadó ország – volt. A hospes jövevények, akik nem tömbökben szivárogtak be, és nem tömbökben telepedtek le, kivétel nélkül megmagyarosodtak. A régi magyarok ugyanakkor a kunokat és a jászokat még egységes tömbben is vállalni tudták és az ország közepén telepítették le. A betelepülés a magyar történelem során egészen a legutóbbi időkig folytatódott, a jövevények főleg a szomszédos országokból érkeztek, és főként a perifériákon éltek. Ezek az összefüggő tömbökben élő népelemek már nem olvadtak be a magyarságba, akárcsak a mai Európában a muzulmánok, néhány generáción át megőrzik etnikai azonosságukat. A vitéz magyar középkorban a telepítés olyannyira fontos volt, hogy a királyi hatalommal rivalizáló nagybirtok és az egyházi uradalmak is beléptek a „népek gyűjtésének” e nemes versenyébe.

Ez a verseny ma is folyik. Mivel bevándorlás minden normális európai országban létezik, ma inkább a színvonalas bevándorlókért folyó versenyről beszélhetünk. A szociális kimazsolázás legismertebb, bevált eszköze a diákvízum, amivel korlátlan tartózkodást engedélyezhetünk, még ha a főiskolai felvételhez szükséges ekvivalenciák bizonyítása esetleg éveket vesz is igénybe.

Befogadó országként a magyar-magyar migrációval egyelőre csak a jó oldalát látjuk a bevándorlásnak. A Felvidék és Erdély uniós tagságával ráadásul megnyílik annak a lehetősége is, hogy ez az egyelőre fájdalmasan egyirányú folyamat kiegyenlítettebb, de mindenképpen kétirányú legyen és fiatal családok kárpát-medenceszerte szabadon letelepedhessenek. 

A bevándorlókért folyó versenyben pedig úgy pozicionálhatja magát jobban az ország, ha visszatalál eleink népeket „behívó” gyakorlatára. Fanni szerint évtizedes előkészítő munka után az oroszországi finn-ugorokat kellene elsőként célkeresztbe emelni, civil rásegítéssel demokratikus reszocializációt, álomszerű integrációt és gyorsan előrehaladó, pehelykönnyű társadalmi részvételt ígérhetünk nekik.

„Muszkavezető”

A kampányszerű hullámban érkezők közül sokan, a soproni ponzichterektől kezdve a szepességi cipszereken és nyírségi tirpákokon át a Duna menti rácokig, kollektívákba szerveződtek. Ezek történelmileg már keményebb diónak számítottak, de régi királyaink megtalálták a módját, hogyan kezeljék ezt a kihívást is. Volt, aki csak a nyelvét és korábbi nemzetiségét vetkezte le, volt, aki vallását is. Ez a befogadó mentalitás körülbelül a 19. századi reformkorig tartott, amikor is az ország integrációs tartalékai mintha kimerültek volna. Azóta nemzetpolitikailag inkább köldöknézés folyik: egynémely fegyvert ragadó forrófejű számára olykor sok meglévő magyar magyarsága elégtelennek minősül. Mintha bizony mindenkinek nemzeti avantgárdnak kellene lennie.

Arról, hogy mi teszi a befogadó mentalitást, könyveket lehetne írni. Fanni egy szempontot azonban mindennél fontosabbnak érzett: a befogadás tulajdonképpen altruizmusnak, önfeláldozó társadalmi munkának fogható fel. Így járunk el, amikor útba igazítunk valakit; amikor türelmesek vagyunk, bár látjuk, ami borzol; amikor a közös jobb jövő érdekében lenyeljük mérgünket, és elfojtjuk esetleg feltörő rasszizmusunkat; amikor csak óvatosan kérdezzük meg, hány ilyen gyerek lesz a gyermekünk osztályában;*** és végül, amikor robbantás vagy késelés után nem általánosítunk (pláne nem önbíráskodunk). Ezt a későbbi generációk simább együttélése érdekében hozott önfeláldozásunkat, mindennapi altruizmusunkat mindannyian gyakorolgatjuk Európában. Gyakorolgatjuk mi – már régebben itt élők – a frissen érkezettekkel való együttélés alapjainak megteremtése érdekében – tanította Fanni.

A 19. század óta azonban – a galíciai zsidók befogadását követően – a bevándorlást felváltotta a kivándorlás, hamarosan az ország népessége is csökkenni kezdett. A 20. század folyamán egyértelműen a kivándorlás vitte a prímet, központilag letelepített görög és chilei kommunista menekülteken kívül bevándorlók érdemleges számban legfeljebb az elszakított területekről érkeztek.

Még a lánykereskedelemben is forrásország vagyunk, nem pedig célország. És az életszínvonallal ez nehezen indokolható… A kilencvenes évek elején a rendszerváltozással sem tört meg a jég, legfeljebb néhány korábban kivándorolt, főleg amerikás magyar tért vissza, és telepedett le. Valami egyezer nyugdíjas is jött hozzánk a kedvezőbb klíma és alacsonyabb árfekvés miatt. Szivárogtak be kínaiak is, jöttek volna többen is. Néhány angolszász és dél-amerikai család lakást, birtokot vett, amíg lehetett, és letelepedett, de az unió sok millió mobil egyezer eurós nyugdíjasa közül csak elenyésző számban néznek át hozzánk.

A határon túli magyarok mozgása Fanni szemében természetesen belső mobilitásnak minősült, ezért az ekörül fortyogó viták hidegen hagyták. Az elcsatolt területek etnikai értelemben vett elnéptelenedésének veszélyére azonban felfigyelt. Erről fontos párhuzamok erejéig volt mondanivalója.

A kimerülni látszó magyar integrációs kapacitás viszonyításaképpen tekintsük a szomszédos Bécs városát, javasolta, amely szintén szenved a halálozásnál alacsonyabb születésszámtól, valamint a vidéki mobilitásnál nagyobb kitelepedéstől. Az élet megszervezése ma a fejlett világban olyan, hogy ha nem növekszik a népesség, kezelhetetlen egyensúlytalanságok lépnek fel. Csökken az állami költségvetési hozzájárulás, csökken a megrendelések száma, illetve az összkereslet, amire az üzletek zöme áremeléssel reagál. Bécs (ezért) évente 25 000 messzi földről érkezett bevándorlót fogad, s ez éppen arra elég, hogy pótolja a hiányt, és gondoskodjék az egyenletes lassú gazdasági növekedésről.

Befogadó mentalitás 

A folyamatos lassú növekedés nagyon sok mindennek titka az emberi életben: például a szép bőrnek is. Azok őrzik meg bőrük rugalmas fiatalosságát és irhájuk vastagságát, akik nagyon sovány alapról indulva évente néhány dekát testesednek, folyamatosan egész életükben. Ezek az emberek ifjúkorukban inkább koravénnek tűnnek, idősebb korukban pedig fiatalabbnak látszanak. Sem a hízás nem jó tehát, sem a fogyás, sem pedig a szintentartás! Meglehet, a gazdasági növekedéssel sincs ez másképpen. Két egykor éhes nép, a finn és az ír teljesített az unióba lépésük nyomán rendkívül gyors, lázas gazdasági növekedést, most az anómiás következmények szociotechnikai kezelését keresik.

Egy szó erejéig még a birodalmától szintén megfosztott (sőt ortopéd alakúra ütött) Ausztriánál maradva: ott néhány év leforgása alatt az állampolgárság megszerezhető, és a befogadási ügyekben nem kevésbé szűkkeblű osztrák lakosságot e lassú, de határozott növekedés nem túlzottan ingerli. Csalóka módon a bevándorló népesség aránya e negyed százezres állománnyal ugyanis valahogy konstansnak tetszik, s nem okoz általános megrázkódtatást. A turizmus-nagyhatalom Ausztriában pedig úgy látszik, azt is tudják, hogy szépek ugyan az alpesi köztársaság tájai, mégis inkább az országlakosok nyújtják egy vidék valódi turista vonzerejét és a városi szolgáltatáspaletta sikerét. Ugyanis minden táj szép, amelyet nem rondít el átgondolatlan emberi tevékenység nyoma. A sivatag például egyike a legszebbeknek. Amikor felkiáltunk egy szép táj láttán, általában a látvány érintetlensége, esetleg szokatlansága ragad meg valójában. A tájak szépsége mellett ezért inkább az ott lakó nép (kínálatának) sokfélesége ragadhatja meg leginkább a látogatót!

Egy másik friss példa erejéig ott van aztán Brüsszel. Ami ugye régen Bécs volt a magyaroknak – a birodalmi központ –, az ma Brüsszel, ahova a magyar köztisztviselők és politikusok úgy járnak, mint régen a Lajtántúlra. Persze nagy különbség, hogy míg a császárvárosnak kisugárzása volt, magyar nevű, magyar fenntartású palotákkal, peregrinusok, hivatalnokok és nyalka testőrök számára nyújtott udvari karrierlehetőséggel, addig Brüsszel – ahová autón-repülőn eljutni annyi időbe telik, mint régen Bécsbe hajóval-vonattal – belátható ideig egy államszövetség adminisztratív központja lesz, ahol a magyaroknak kontingensük van, egyelőre sajnos kulturális vonzás nélkül. Nos, Brüsszelben ma annyi a bevándorló, mint Amerikában, semmivel sem marad el a legendás New York mögött, legfeljebb az a különbség, hogy ide javarészt a harmadik világ frankofón része áramlik – a belgiumi flamand népcsoport legnagyobb sajnálatára és anyagi hátrányára (amit ők azért kibírnak). A CIA kicsit rosszindulatú előrejelzése szerint 2025-re a muzulmán lakosság egykönnyen elérheti majd itt a népesség 40 százalékát is. Ami viszont e példák kontextusában a mai Magyarországot illeti, a menekültek és migránsok egyelőre inkább elkerülik az országot, számukra Kelet-Közép-Európa nincs is a térképen – talán félnek valamitől.

* Sőt, odáig is eljutott, hogy a modernitás indikátorának tekintette, milyen arányban „tudnak” egy országban az etnikai kisebbségek a konzervatív oldalhoz kötődni.

** A bevándorlóknak otthont adó szállásokon elkövetett kegyetlen gyújtogatások, mint reakció és ezzel együtt a félelem légkörének kialakulása bizony tápot adhat ennek az aggodalomnak. 

*** A mai szülő már nagyon türelmes: az iskolai osztály jó egyharmada egykönnyen házasságon kívül születhet, és napjainkban az is megesik, hogy osztálytárs lesz egyazon férfi gyermekéből és unokájából.

Folytatás keddenként!