Juhász Tibor költészetéről és az Ez nem az a környék c. kötetében megjelent verseiről Mizser Attila író, költő, műfordító, a Palócföld folyóirat főszerkesztője írt.

Semleges szomorúság…

…idézhetjük Petrit a címbéli szókapcsolatban, ha Juhász Tibor költészetére gondolunk. Ha próbálunk róla beszélni, írni. Megragadni annak jellegzetességét valamiképp. Hisz olyan helyen él, egy olyan helyről kísérel tudósítani, egy olyan terepnek nyelvet biztosítani, amely nem adja magát könnyen. Nincsenek igazából terei, utcái, hídjai. Csak stációi vannak, amelyeken végig fogsz menni. Akár tetszik, akár nem. Tapasztalni fogod. Tapasztaltat. Mert ilyen.

            És te bele fogsz nyalni, harapni, ha aztán ki is kell köpnöd, szabadulnod tőle. Ha ott is fogod hagyni, rátestálni másra. Ha marad is rajtad jele. Nyoma, törölhetetlen emléke, sajátos szuvenírje. Aljasan, tudod, a hajlatokban, mint a hányás maradványa a kordbársony nadrágon vasárnap hajnaltájban. Nem tudod honnan, hol még, de egészen biztosan érezni fogod. Egyre nyilvánvalóbban.

            A költő argumentál kíméletlenül. A környezetével szemben tapintatlanul, de az atmoszféra könyörtelen, visszahat rá. A költői én önmagát formálja. Józan distanciára képezve magát.

„A vizelettől elszíneződött vakolaton

ismeretlen zenekarok dalszövegeit

bogozod.”

(…)

Két épület sarkában fekhelyek,

rongyértékek, kartonvagyonok…”

(A város felé)

A város pusztulásának leírása kérlelhetetlen keménységgel és rezignáltsággal vésődik elénk. A terület kompozíciója egyszerre utal a múltra és jövőre, amely az emberi sorsok színteréül fog szolgálni.

„Redőnyök, reluxák, kékes, ködszerű függönyök

helyezkedése, melyet néha felbolygat

a kedvtelenül fújdogáló szellő. A sorról

szürkén mállik a nap, az egyik sarkában

másodikig felnőtt nyárfa váza bólogat

a betonfalon. Alatta megrongált padok,

délutánonként nyugdíjasok ülnek a fába

vésett szerelmeken, káromkodásokon.”

(Egy kisváros lételemei)

Az ironikus történelmi, historikus látlelet, és az etikai, morális tét meggyőzően biztosítja a poétikai fegyelem fundamentumait. Miképp a szövegek figuráinak kiszámíthatatlanságát és megközelíthetetlenségét.

„A váróterem régi portréit nézed,

barna bőrkabátos, sárga kapucnis,

szemüveges életek. A dobogós

műszakok túlélői ők, amiket még

azokban a működő gyárakban

húztak, amik Salgótarján múltjának

fekete felhőiként oszlanak

a város iparformái felett.”

(Padló)

            És nem az a szörnyű, hogy kiderül, hanem az, hogy mindannyiunk számára ki fog derülni: a Kassai út felszínes mámora, a Kitartó állandó vendégei, a városra hulló nyálcsíkok… Juhász Tibor sorai stigmaként égnek a helyre. Rajzolják kör- és határvonalait. Hogy végül kíméletlen pontossággal tudatosuljon bennünk a felismerés, amit a költő bemutatkozó kötete már tud, tudni fog: ez nem az a környék!

Isten tudja.

Nem.                                  

Mizser Attila