(éjfélre jár), honnan vegyen erőt,az életet hogy működésbe hozza?
Letusoljon, mosógépszerelőt
hívjon, lássa magát megsokszorozva,
ha áll próbafülkék tükre előtt,
középkorú, kövér nőt? Sötét alagsorokba
leszállva a döntő leletre várjon?
S a többi, és a többi – „muszáj végigcsinálnom?.."
Ma Rakovszky Zsuzsa Téli napforduló című hosszúversét olvashatjátok el.
TÉLI NAPFORDULÓ
„Mi mást tehettem volna? Mondd, mi mást?”
Kulcs csördül, fordul. Benn a kétnapos
távollét hidegét őrző lakás:
porszag, huzat, néhány letargikus
kaktusz. A fürdőben kék lobbanás:
a cirkó őrlángja. Köntös, papucs –
a válltáskát az ágy alá bevágja,
ne is lássa, s ahogy van, kabátban dől az ágyra.
„De hát mi mást tehettem volna? Mit?”
Négy óra: alkonyat kénsárga vére
(átnézi a postáját: nem, nem írt)
csorog a betonudvar négyszögére,
a szomszéd háztetőkről. Dupla szív
(nem ír az alkonyat a szív sebére),
szőrös rombusz között a lift falán
„Csótányirtás (nap, óra)” – ez áll egy cédulán.
A külvilág eltűnt, volt-nincs: helyén
valami tarka ködfelhő, vagy az se.
Az éjjeliszekrény kísértetén
a bögre és Bridget Jones párateste,
az ágy mögé becsúszva – „Van remény!
Tíz fogyókúrás tipp!” – mennyit kereste!
A párás lencséket megtisztogatja,
a látható világot látszólag visszakapja.
Föláll, jár-kel, a hűtőbe benéz:
lejárt gyümölcsjoghurtoknak világol
az égő, párizsin türkiz penész.
Ír krémlikőrt szürcsöl vizespohárból.
A bűntudat hideg tüzében ég.
Az alkonyat hamis tűzvésze lángol
a képernyőn. Szemközt a Spar mögött
most száll le épp a nap. „Kilenc emailje jött.”
„Megtartani? Mi jut eszedbe? Mint
egy rossz regényben… Nem lehetsz magadhoz
ilyen gonosz! Mi akarsz lenni: szent?
Önkéntes mártír?” Nem tudom, csak azt, hogy
most semmi sem vagyok. „A teszt szerint
az ön valós kora…” A konyhaabrosz
kékjén a nappal lázban haldokol.
Padlón, falon piros fény: virtuális pokol.
És most? Mi jön? Vágy és önáltatás
után mi más? Élet utáni élet?
Kinn sávban terjedő, vattás parázs,
kondenzcsík dúlja szét az égi kéket.
Az égen zuhanás és robbanás
veszélye függ. Markában a kiégett
körte szilánkká megy, ahogy csavarja
kifele: szert tesz egy új, vérgyöngyös sorsvonalra.
Nem talál másikat. Sötétben ül.
(Távkapcsolót keresgél. Megtalálja.)
Jelek áramlanak kívül-belül,
jelek a föld alatt, rezgések árja
nyomul a tetőantennák körül
(a jelfogó elme hiába várja
Isten szavát, csak démonsuttogást hall:
„Ne légy!”). Világot vált egy gombnyomással.
Hideg toronyból szem nem látta képek
rohannak zúzmarás erdők fölött,
szederbozótok sűrűfésűjének
fogai közt, a talaj menti köd
vizes falán keresztül rockzenészek,
árvízveszély, miniszterelnökök
fényteste száguld szélben szétzilálva,
s a képernyő hártyáján összeállnak,
hogy képükkel töltekezzék az űr,
bennük keres gyógyszert a léthiányra.
Egy égő gép utasterében ül,
a lángoló karfát szorítva várja
a robbanást. Sátrak veszik körül,
zöld gyep, ricsaj, a nőegylet bazárja,
Mrs. McKay, az ezredes, a lelkész,
teáscsészébe illetéktelen kéz
ejt cukrot vagy ciánt. Fád szépfiút:
dúlt nő szorít: „Carlost sosem szerettem!”
Okker oroszlán kerget törpe gnút,
vagy mit? („A szemüveg…! Hová a… tettem?”)
„Nincsen sehol… nem látok… nincs kiút!”
(„Ráültem, elrepedt.”) „Vak végzet függ felettem!”
Lenéz az erkélyről – hatemeletnyi mélybe
zuhan a szem, de benn újabb reménybe
kapaszkodik – újabb csapdába lép a
lélek, az agy újabb önáltatást
kohol – lidérc, szamár előtt a répa,
mely mindig új holnapba rángat át,
megtudni, Krisztiáné lett-e Réka,
Ritát választja Norbert, vagy Katát,
s ha vége, nincs remény több folytatásra,
mi más marad – nézni órákon át a
fényszórók elvillámló csápjait,
ahogy a plafonon végigszaladnak.
Dél, éjszaka – csak múlik, nem telik
a nap, világos, majd sötét az ablak.
Két emelet között megállt a lift
idő, a dolgok most már így maradnak
– egy perc is sok! – ezer, tízezer évre.
(Húgát ment látogatni a házmester vidékre…)
„…a pozitív gondolkodás! Csak ön
tehet róla, ha rosszkedvű, ha szenved!”
A gangon lépések: valaki jön.
A megváltás? Nem, a szomszédba csenget.
Pasziánszt rakosgat – hogyha kijön
(nem jön ki), minden más lesz! A ji kinget
szedi elő, három huszast dobálva
csalja a sorsa rejtett irányát napvilágra:
megoldást vár, jelet vagy hírnököt
egy más valóságból, melyben nem is hisz.
Kinéz az égre: mocskos rózsaköd
falán a Heineken reklámja izzik.
Két árny motoz a tejüveg mögött,
a száraz kaktuszok, rozsdás biciklik
között (csengő visong sátáni hangon)
két égi hírnököt talál a gangon,
egy főnővér- s egy hölgymenyétszerűt,
a szemhatár lilás pokoltüzének
előterében. Jő a jég, a tűz,
a szél, igérik, Istenről beszélnek,
s akárha ég falán égő betűk,
úgy hirdetik, ez a világ megérett
(„Látom, nem ér rá – jöjjünk vissza kedden?”)
a pusztulásra már – közel az Armageddon!
Eljő a szél, a tűz: bedőlt a gát,
kertvárosok süllyednek sűrű sárba,
toronymagas test vonszolja magát,
az összes ablakon benéz a sárga
hüllőszem függönyön, redőnyön át –
vágy, pánik, álmok összevisszasága
az ablakok mögött, de nem látja egyiket sem:
saját létébe zárva fénylik a nagy, hideg szem.
„Ez itt Brigi, ő hármas ikreket…
Ez itt Timi, ő a kukába dobta,
Tesco-szatyorban…” Öblöget, repedt
mosdó tükrében nézi szívdobogva
az arcát, más-e most… Belérekedt,
most látja csak, a nagymosás a dobba,
a gép vizes, ezüst méhébe zárva
túlhordott embrió, cibálja, mindhiába,
a föld középpontja felé törekszik.
Iszik (likőr nincs már) egy kis rumot,
teavizet tesz föl, megint lefekszik,
árrobbanást jövendöl pár unott
öltöny és pápaszem, visong a Nesquik
nyula, kicsit nézi a Spektrumot
(fölforr a víz, de a gázon felejti):
a nemlétet ahogy teherbe ejti
a véletlen. Teában sűrű tejszín
– újszülött térben csillagköd forog.
A semmi mélye fortyog és a felszín
látszólagos habokkal hánytorog.
Hányféle fű, fa, nyelv, fejforma, hajszín –
mint plázában a zsúfolt polcsorok
– csak sajt hányféle! –, át mégsem melegszik
láttukra, mindhiába, a beteg szív.
„Ez itt Roland, kilenc kígyója van.
Ez Krisztián, aki sáskát nyel élve!
Ez itt Tamás…” Leolt. Tíz óra van.
Sodródna már az álom nyílt vizére,
de mintha szélroham, pánikroham
löki parthoz. „Mi lesz velem tíz évre,
húsz évre mához?” Falban és plafonban,
„Végy erőt magadon!” zümmög egy hang, de honnan
(éjfélre jár), honnan vegyen erőt,
az életet hogy működésbe hozza?
Letusoljon, mosógépszerelőt
hívjon, lássa magát megsokszorozva,
ha áll próbafülkék tükre előtt,
középkorú, kövér nőt? Sötét alagsorokba
leszállva a döntő leletre várjon?
S a többi, és a többi – „muszáj végigcsinálnom?”
„Ez itt Ria, ördögűzéshez ért.
Lia, aki bioenergiát ad.
Bea, aki a holtakkal beszél.
Lea megmondja, merre húzd az ágyad,
hol nincs alatta rézér, sem vízér,
Maja, ki megjárta a túlvilágot:
„Liftaknában zuhantam, és a végén,
olyan, nem is tudom, túláradó fehér fény…”
Olvasni próbálgat. Nem bír. Leolt.
Egy álom törmeléke fölriasztja:
az ágyneműn gyanús vérbarna folt.
Az éjfél tűzfalára föltapasztva
(„mi mást, most mondd, mi mást?”) ott lóg a Hold,
kopasz üzletkötő halotti maszkja,
porózus gipsze zöld holdport terít a
világra, mindent elvalótlanítva.
A hold halad, álom-dagály dagad,
a láb, a törzs, a váll már víz alatt van,
az „én” elsüllyedőben fölriad,
inkubusz ül izzadt mellén: a paplan.
Hiába, két-három Xanax se hat,
se öt, a test fölött leolthatatlan
kórtermi fény: kéken virraszt az elme.
Kemény sugára hullik szégyenre, gyötrelemre.
Távkapcsolót fog. Gombról gombra lépked.
Lidércnyomásból próbál mindhiába
kitörni, álomból álomba ébred,
mosógép hömpölygő terébe zárva
bukdácsoló ingek-trikók, a képek,
tolakszanak az elme ablakába,
eltűnnek, visszajönnek – végtelen
csukott időbe zárva véges számú elem.
„Zsó Krisna-papnő, Kriszta pomponoslány,
de egy biztos: mindkettő önmaga!”
Halott zsákmányt csóvál unott oroszlán,
vérző gumi az őz megnyúlt nyaka,
izzó söröspohár kel égre, aztán
nád közt égő szemek: ez már az éjszaka.
Hűtőzúgás, meg a cirkó, ahogy
belobban és… csöngettek? Nem, dehogy.
Égő mozik, ötszázezer halott.
A marslakók elfoglalták a várost.
Hiéna oldalog, a csillagok
robbanva távolodnak, vér szivárog
a roncsolt térből, mind több vér, ahogy
halad az éjszaka, rosszarcú párok
hevernek egymásba gubancolódva,
kármin ajkak közül a nyelv kígyója
kicsusszan, kígyó selymes torka tátog,
húst fal a hús. Végleg torkig lakik
azokkal is, akik a fél világot
gyűrnék le, és azokkal is, akik
csak egy másik testet. Sápadt virágok
kék ködben: a National Geographic.
Fogsor és felhő, véráztatta tollak,
nap és köd és virág álomba olvad:
világon túli térbe rántja álma,
kopott előtérben gunnyaszt, fakó
lichthof-fényben, ajtónyitásra várva
(valahol nyár van, ősz van, hull a hó).
Miért van minden ajtó kulcsra zárva?
És hol a kulcs? Van itt másik lakó?
Egy szűk ajtó van nyitva egyedül, de
az liftaknára nyílik, kongó fekete űrre.
Csukott szemhéj mögött sírás dagad,
könnyek vizétől átvérző sötétség.
Üresen szikrázik az akarat,
sejdíti már a napfény sárga kését
a kábult öntudat. Már ott matat
az ég mögött a fénykesztyűs sebészkéz
az éj magzatvizéből hogy kifogja,
s a nappal lüktető szemétdombjára dobja.
Számum sziszeg a tévé négyszögén
szürkén, a konyhában a vak smaragd szem
virraszt a hűtőn. Kinn ágmozgás, járdafény –
ázott papír útját figyeli Isten
házi vetítőjében. „Van remény!”
az ágy mögé becsúszva. Ezt sem, azt sem
látja – még jobbra-balra jár a szem, de
befele néz, a belső, rémjárta végtelenbe.
Zárt arcra légnemű harisnyamaszk,
ráfagy a fény borostyánsárga foltja,
a végső szem Xanax az öntudat
vak macskakölykét végül vízbe fojtja,
a teavíz a gázon úgy marad,
nincs már erő, hogy a tévét leoltsa.
Időtelen térben a kéz, a láb
hever – mintha mi sem, az idő halad tovább.
Ideje kapkodásnak, fogmosásnak,
kávéivásnak – kinn a hajnali
széljárta ég vérben ázó tojáshab,
égő vattacsomók közt megszüli
a nagy vörös fejet: ez már a másnap.
Kukásautó jön, zörgéssel teli
sötét torok, nagy kortyokban befalja
a tegnapot, kerengő narancsfényt lő a falra.
A tigris éve, hétfő és december.
Lift zúg, zökken, megáll. Kiszáll belőle
– hájas, gyanakvó arc, zöld macskaszemmel
a társasház közös képviselője,
nyomában az aktatáskás szakember
(liftaknában zuhan talppal előre
végtelen lassan, mint a nyári réten
Alíz a nyúl után, a sistergő sötétben
a föld alá). E kettő sorra jár
(az akna végében valami fényes)
minden lakást. A táskában halál:
„Melegvérű állatra nem veszélyes!”
(Szárnyas jelenlét: angyal? vagy madár?)
A macskaszem a függönyrés mögé les.
Kihalt térben a csengő mihaszna berregése:
„Úgy látszik, elment már… ilyen korán?… de mégse!”
Fényplazma ráng, „Juan Carlos!” sikoltja
ott benn egy hang (ismétlés) „meghalok!”
Olvadt műanyag bűze ostromolja
(a teavíz!) a bukóablakot.
Pótkulcs csörög. Kislámpa sárga foltja
a dermedt párnán. Kásás hang dadog,
mobilt szorongat izzadó marok.
Később sziréna jajgat, kék jelzőfény forog.
