„Tizenegy órakor megjelenik a „sereno” (éjjeli őr) is, eldalolván sajátságos régi melodiáját. S egyrészt azért hívják „sereno”-nak, mert ő is szabad ég alatt tőlti az éjet (al sereno), de másrészt azért is, mert az óra mellett egyuttal megjelöli az időt is, hogy tiszta-e „sereno”, felhős-e „nubilado” vagy esik-e „lloviendo”. S ha már egész Barcelona alszik, csak ő jár még az utczán, egyik kezében kampós botját, a másikban a lámpát fogva: akkor két századdal álmodjuk magunkat vissza, kivált midőn reá kezdi: „Son, ya las tres y cuarto! Nublado!””

Majthényi Flóráról (1837. július 28. – 1915. május 18.) korábban a Magyar világjárónők sorozatban olvashattad Takács Mária írását. Spanyolországi képek című úti beszámolóját most ICA-n is olvashatod: a kilenc esszéből álló köteteben megismerheted azt a Madridot, Sevillát és Granadát, amit akkori úti élményeiből Majthényi Flóra rakott össze a világnak. A kötethez Györe Gabi írt előszót, ezt ide kattintva olvashatod. Jó utat!

Majthényi Flóra: Spanyol utczai élet (Barcelona)

Reggel van. A Rambla, Barceloná-nak e fő utczája (mely helyenként más-más nevet visel) tele van illattal, napsugárral és csicsergő madárdallal. A nap még fényesen, melegen süt itten, s áttör a magas platánok immár gyérülni kezdő lombjain. Két oldalt, a Rambla de las flores és Rambla del centron a legpompásabb virágok vannak fölállítva, melyeket számozott virágállványokon a virágárusnők helyeztek el. Itt a különböző alaku pléh-alkotmányok, melyek vízzel és virággal tölthetők meg; s ott látunk egy-egy virító lyrát, kosarat, háromszögöt, vagy egyéb alakzatot, a mint ezt a megrendelő ízlése választotta.

barcelonai virágpiac 1900-ban (forrás)

Az eladásra kiállított rab-madárkák is itten csicseregnek két oldalt s mind ez összhangot csak az bontja meg, hogy itt is látunk egyet ama primitív ellentétekből, melyek Barcelonában olykor feltűnnek.
A virágok s madarak poetikus társaságában ott a durván összetákolt – egérfogók.
Nyugodtan sétálnak a csevegő hölgyek, s e szép időben ugy tetszik, mintha csak naiv kaczérságból vették volna már föl puha bársonyból készült apró bolyhos felöltőiket; vagy boritották volna sokan a csipke-mantilla helyett fejökre a melegebb szövött kendőt, holott még erre éppen semmi szükség nincsen. S mintha a férfiak is részt vennének a kis hiuskodásokban: már ők is vállukra vetették – nagyrészt – ama festői köpenykét, melynek gallérja vállon alul ér; élénken színes bársony bélése pedig kétfelül ki van hajtva, s a vállra vissza-vetetten emlékeztet a bikaviadorok capajára.

Kiértünk a Plaza catalunara; e térre, melyen posta, színház, cirkusz, kávéház, látványossági bódé, utczai zene, tramvay-állomás, szóval mindaz van, a mi az ittenieket érdekli. Sőt a levélbélyegeket is itt árulják egy szivaros boltban, mert bélyeget a postán nem kapni.
Most is egész sereg ember áll össze csoportosultan. Mit csinálnak ott? Egy kimagasló beszélő nagyon élénk előadására hallgatnak, a ki néha könyvet is von elő, mintha annak tételeiből megnézne valamit.
Spanyolország törvénykönyve lesz, ő maga pedig bizonyosan lázító, a ki sérelmek alapján kívánja a köztársaságot. Közelebb érve azonban látjuk, hogy egy kis majom is guggol mellette egy állványon, s a katonasüveg alól pislogó gyanús pillantásokkal méregeti az érkezőket. Azután újra reszketni kezd vékony posztó-felöltőjében.
- Hombre, tienes frio? (Ember, fázol?)
Kiált reá tulajdonosa, mialatt egy kis pálczikával az orrára üt; azután elkezd vele bohóskodni, s bemutatja vele minden tudományát, csakhogy a közönség figyelmét jobban magukra vonja. Azután újra kezdi félbeszakasztott – vagyis jobban mondva folyton ismétlődő – előadását.
Egyike ő ama kuruzslóknak, a kik hivatkozva engedélyükre, hangos szóval s nyilvánosan kinálgatják csodaszereiket. A kis majom arra való, hogy bebizonyítsa, hogy az őserdőkben jártak, hol egy bűvész hagyta reájuk titkait. A könyv pedig mutatja ama csodafűveket, a melyekből az ’universal’-szerek főzetnek holmi délszaki állatok és kigyók zsírjával egyetemben.
E szerek aztán épp olyan jók a tyukszemre, mint a rheumára, főfájásra, égetésre, szemgyengeségre és minden egyéb kigondolható bajra. Élénkebb illusztráczió kedvéért aztán a csodadoktor be is mutat egy borszeszben eltett s kikergetett szalagférget, hivatkozik meggyógyított egyénekre s bekeni a zsírral szemét, arczát, hogy a szer használatát s ártatlanságát megmutassa s bebizonyítsa.
Természetes, hogy az előadást a szer kinálgatása, eladása követi.

A Rambla del canaletes 1900-ban (forrás)

Ha végig megy az idegen, kivált a Plaza royalon s látja azt a sok mesterséges anatómiai készüléket, borszesz-preparatumot, azt hihetné, Spanyolországban az orvosi tudomány magas fokon áll: akinek azonban alkalma volt egy nehéz beteget megfigyelni – mint nekem szomszédnőmet heteken át – az meggyőződik, hogy az itteni orvosok parányi részben hasonlitanak amaz utczai tudósokhoz, a kik talán közönséges zsirból és lisztből gyurják össze csodaszereiket.
Avagy nem élénken emlékeztet-e erre ama tojássárgájából és csokoládéból összeállított keverék, melynek czélja – a gyomorra téve – azt erősíteni.
Vagy amaz épen leölt kecskék zsir-szövedéke, mely – a míg meleg – ugyane czélra szolgál. S nem jellemző-e mind a két orvosra (s a közönség bizalmára is), hogy két orvos jár ugyanegy beteghez, különböző időben, s a nélkül, hogy az első tudná azt, hogy betegét a második is gyógyítja.
De nézzünk odább. Itt a Plaza del teatron is népcsődület van. Két nagy amerikai lobogóval díszített elegáns fogaton angolos, fátyolos kalapú idegen áll, ki maga szórja hirdetéseit, s azonnal be is mutatja ama ’universal’ kést, a melylyel üveget, papirt, kenyeret, szóval mindent lehet vágni, s azt mondják, hogycsak az az egy hibája: új tulajdonosának szót nem akar fogadni; holott a kocsin egy odaállított utczai kis gyermek is tud vele bánni; de eme bölcs figyelmeztetés daczára következik a kis dobozok vásárlása, jobban mondva elkapkodása, melyet látva hajlandó lenne a néző azt hinni, hogy összebeszéd, amerikai humbug az egész.
Sokkal kedvesebb ama kis madarak szereplése, melyek tudománya már gazdaggá tette mesterüket; de a ki még most is szivesen elfogadja a 2 cuartot (6 centimeot). Az öreg ember madárszerű hangjára fogadnak szót a kövér sármányok, fürge tengeliczek, mindig eltalálva a kártya számát, papír szinét, kiválasztva a sok közül azt, a mely kivántatik. De csak az esetben, ha igazán ott van a többi között, mert a kis jószágot megcsalni nem lehet, úgy akkor sem hajlandó kimozdulni kalitkájából, ha tulajdonosa figyelmezteti, hogy szivességből kell működnie, mert nem fizetik; csak az ellenkező biztosító igéretre ugrik gyorsan ki házából, és szerepel művészi öntudatos biztossággal, úgy hogy nem vehető észre tanítójának bizonyosan meglevő titkos jeladása.

Barcelona, 1900 Teatro Municipal (forrás)

Amott is van három sokszorosan megbámult csodaember. Az egyik mindent aranyoz, a mit a kezébe kap, hogy megbecsülhetetlen aranyporának vevőt szerezzen. A másik hetek óta ugyanegy ábrát ir a kezében tartott vastag könyvbe, hogy vastollainak jóságát s a vonalak árnyalataira való használhatóságát bebizonyítsa; természetesen élénk magyarázat kiséretében. A harmadik pedig szemfényvesztő mesterségeket mutogat elég ügyesen.
Itt a Paseo de Colon-on a szép nagy pálmafák alatt: egyszerre tormbitaszó és szabályos, ritmikus dobpergés üti meg hallásunkat. A trombitást hamar fölfedezzük, de a dobost keresnünk kell a földön, mert az egy 4-5 éves kis fiú, ki hangszerét oda támasztja a pálmafa pikkelyes törzséhez, mert nem birja még a nyakába akasztott szijon tartani. A bámulók sorába oda állt ama szegény arab család is, mely üldözöttje a rendőrségnek. Itt, hol mindenki koldul, őket eltiltja az emberek jótéteményeitől, pedig nyomorék gyermekük van.
Pedig épp most áll meg az utcza sarkán egy vakokból álló zenekar is, és oly szépen játszik, hogy bármely zenész meghallgathatja.
És ilyen zenekar sok van itt s talán még több olyan világtalan egyes koldus, a ki hegedüvel, gitárral vagy flótával sétál a járdán egyedül, míg kis gyermeke pléhtányérral kéreget számára. A gitár mellett énekelni is szoktak, s egy szegény fiatal vak leánynak igen szép, friss hangja van.
De sokkal szomorítóbbak a reczitátorok, a kik régi spanyol románczokat, népdalokat s talán rögtönzeteket is mondanak el egyhanguan, mélán, a hangszer fájdalmas, tompa akkordjai mellett.
Van azonban egy világtalan bohócz is, ki szintén gitár mellett beszéli el nevettető rögtönzeteit. De ez talán még a legszomorítóbb.

Paseo del Colón, 1900 körül

Feltünő a sok szembajos és vak, de feltünő viszont az is, hogy himlőhelyest alig látni.
Amott egy parasztasszony sajátságos piros erdei gyümölcsöt árul egy kosárban. Igen hasonlit a platánfák termékeihez, csakhogy vérpiros és húsos. Daczára annak, hogy tele van maggal és csak édes, de zamata nincsen, mégis kellemes, szokatlan. A neve Mad ronnas. A míg ezt vizsgáljuk, czigánynő közeledik.
- Senorita dé Usted algo a la gitanita, que diga la buena ventura. (Asszonykám adjon valamit a czignynőcskének, hogy jó szerencsét mondjon.)
- Nesze.
- Önnek sok bánata volt már, de nagy öröm, nagy szerencse fogja érni! De hogy jobban lássam, jobban elmagyarázhassam, adjon még valamit.
S midőn az adományt keblére rejtette, folytatja.
- Jaj milyen szerencse fogja Önt érni! Nyerni fog a lutriban…
- Soha sem játszom.
- Az semmit sem tesz! De hisz nem is azt mondottam én, hogy a szerencsének éppenséggel a lutri által kell történnie; de hogy jobban lássam és megmondhassam, adjon…
- Nem! Ne adjon többet e csalónőnek – szólal föl ekkor egy-egy hang a közönségből is, mely kiváncsian figyelő csődületet képezett már köröttünk, a melyből éppoly nehéz már szabadulni, mint a czigánynőnek még folyton tartó unszolásaitól.
De mi ez? Gyászmenet vonul az utczán végig, melyet vidám, lelkesítő katonazene kisér? Nem gyászmenet, csak a feketével bevont kocsi hasonlít a halottas szekérhez, s rajta a feketébe öltözött matróz-gyermekek ülnek, fejük felett pedig a nagy fekete zászló, melyre fehér betükkel ez van irva: „Barcelonaiak! Emlékezzetek meg a Villanuevaban meghalt szegény bűnösök családjairól és árváiról.” A kocsi után sorban mennek a matrózok és halászok a barcelonetta zászlóval, s az utána csatlakozott sok nép s ezek között előkelő polgárok ércztányérokkal s kifeszített nagy fekete leplekkel, melyekbe az emeletekből is hull a sok réz és ezüstpénz, a Villanuevéban szerencsétlenül jártak családjai számára.
S amott a másik téren viszont elegáns fiatal emberek járnak, s a nemzeti zászlóból rögtönzött tarisznyába gyűjtik a könyöradományokat.
S míg ott járunk, a sarkon feketélik e fölhívás: „Kataloniaiak! jelenjetek meg vasárnap reggel a Circi equestre-ben, hogy tanácskozzunk és rosszallásunkat fejezzük ki az iránt, hogy Don Gaspar Ninaz jogainkat csorbítani akarja a madridi prezidiumban.”
- S mi által akarja csorbítani?
- El akarja nyomni munkánkat és kereskedelmünket. A madridiak gyülölik a katalóniait, mert nincs közülük senki a minisztériumban.
- S miért nincs?
- Mert mi inkább függetlenül dolgozunk, mint hogy szolgálnánk…
- S mit fognak tenni ezuttal?
- Irásba foglaljuk rosszallásunkat és felküldjük.

Calle Fernando (forrás)

Mindjobban kezd népesedni a Rambla s a Calle Fernando, mi jele annak, hogy már esteledik. A Rambla fái között kigyúl ama kettős fény (a gáz és elektrom) mely itt olyan sajátságos bűvös szinkeverékeket idéz elő. A ramblai templomból az úgynevezett „Nuestra senora de Belem” a betlehemi miasszonyunk egyházból kihallatszik az orgona hangja. A Joaquin Portas művét, a Lamentos de las Animas-t adják elő halottak napja óta esténként mindennap; s e szerzeménye ép oly szép, mint a „rosario”, a mely azelőtt volt sorrenden.
Fölemelkedett lélekkel hagyjuk el a templomot s lépünk ismét az utczára, hol idylli ellentétül csengenek a hazatérő „burra”-k (szamarak) és kecskék csengői és kolompjai; de hisz’ még sem olyan igen nagy az ellentét, mert csak az imént is ott láttuk a kőből faragott barmot az oltár fölötti betlehemi jászol mellett. A „burra”-k diszes, piros takarót viselnek, melyen a tulajdonos neve van; fejükön pedig piros bojtokba rejtetten szólnak a csengők. A kecskék viszont egyszerű természetes fakó mezükben czipelik a pléh kolompot nyakukon és oly szelídek, hogy a legkisebb gyermek is játszik velök. Mind e két csoport az illető házról-házra jár. Az egyik az egészségeseknek, a másik a betegeknek szolgáltatja a tejet.

A Plaza Real 1900-ban (forrás)

Sok levén ugyanis az országban a mellbeteg: nagyon becsülik a szamártejet. Mind ez álaltokat a vevők házaiknál fejik meg a kapu alatt, vagy az utczán, biztosabb ellenőrzés tekintetéből. S a megérkezés az ősi divatu „kopogtató”-val adatik tudtul; az ütések száma határozván meg az emeletet és az ajtót, a melynek szólanak.
Sajátságos, midőn e patriarkális állatok a legfényesebb, legnépesebb utczákon haladnak át, régi előjogukkal élve, például a Calle Fernandon, a selyem ruhák tolongásában; az ékszerek, művészi czikkek és drága kelmék ragyogása között, hol a könyvek s képek diszes kirakata előtt sereg csoportosul s nézi a parányi királyt, a ki gyászba öltözött anyja karján mosolyog, míg a háttérben atyja arczképe függ, halványan, homályosan, mintha már ez is el akarna mulni.
Végre hazatérünk, de még akkor sincs vége az utczai életnek. Sőt két órakor éjfél után a legélénkebb, mert akkor térnek haza a szinházakból. Sok dolga van akkor a „vigilante” (virrasztó)-nak. Minden utczának megvan a maga „vigilante”-ja, ki nappal alszik, éjjel pedig ott virraszt az utczán, roppant csomó kulcscsal a kezében, mert valamennyi háznak a kulcsa nála van. A haza érkezőnek tehát csak tapsolnia kell, s azonnal szalad a szegény „vigilante”, kaput nyit, meggyújt egy kis gyertyát, s kezébe adja az illetőnek. Azután bezárja a kaput, s előbbeni őrhelyére megy, hogy azonnal újra kéznél lehessen, ha például orvos vagy egyéb teendő kell. S ez egész Spanyolországban így van. Tizenegy órakor megjelenik a „sereno” (éjjeli őr) is, eldalolván sajátságos régi melodiáját. S egyrészt azért hívják „sereno”-nak, mert ő is szabad ég alatt tőlti az éjet (al sereno), de másrészt azért is, mert az óra mellett egyuttal megjelöli az időt is, hogy tiszta-e „sereno”, felhős-e „nubilado” vagy esik-e „lloviendo”. S ha már egész Barcelona alszik, csak ő jár még az utczán, egyik kezében kampós botját, a másikban a lámpát fogva: akkor két századdal álmodjuk magunkat vissza, kivált midőn reá kezdi: „Son, ya las tres y cuarto! Nublado!”

***

A szövegközlés alapjául szolgáló kötet: Majthényi Flóra: Spanyolországi képek (Magyar Könyvtár, 165. kötet, nyomatott Wodianer F. és fiainál, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedés kiadása, szerk: Radó Antal)

Tartalom: 1. Spanyol utczai élet 2. Bika-viadal 3. Műkedvelő torerok 4. Sevilla 5. Semana santa 6. A farsang Sevillában 7. A sevillai vásár 8. Az andaluz nép 9. Granáda